Migránsok ideje

*

Nagyjából mind a dualista állam, mind a törvény alapján működő ügynökök jól tudták: az ellenőrzött, némileg lassított, de biztonságos keretek között tartott kivándorlási gyakorlat fenntartása a távlati veszteségeket azonnali nyereségekkel kárpótolja. A kettőjük közötti húzd meg-ereszd meg játék jelentette a hivatalos politika mosolygós, humanista arcát.

Pálvölgyi Balázs A magyar kivándorlási politika kezdetei (1881-1903) - Kivándorlási törvények és az amerikai kivándorlás című tanulmányában (Jogtörténeti szemle, 2010 / 4. szám) érzékletesen leírja, hogy a külföldön működő kivándorlási ügynökségek miképpen igyekeztek "behálózni" a dualista államot. Egyikük azt javasolta a hatóságoknak, vessenek ki kivándorlási adót a távozni akarókra, s abból tartsák fenn a törvény alkalmazásának költségeit. Az ügynökség ugyanakkor szívesen felajánlkozott, hogy megfelelő jutalék ellenében hajlandó lesz a 20 Ft/fő-re javasolt adót az ügyintézés során az állam részére beszedni. A javaslat akkor nem talált visszhangra, viszont se szeri, se száma nem volt az ügynökségi trükköknek, amikkel a hatóságokat és a törvényt igyekeztek a maguk hasznára kijátszani.

*

Jön a keleti veszedelem, szervezik Európa elárasztását! Fejünkön egy nagy koppanás - szaladj te is, pajtás!

*

Egyesek a tatárjárást emlegetik, de csak fél szájjal. Közben kiderült, hogy azok a szegény tatárok talán éppen a rokonaink (mert miért ne?) és fesztvizitre jöttek mifelénk, az elődeink meg beijedtek, megpróbáltak elrejtőzni előlük... Aztán megvolt a félreértés... Például Széken, ahol minden augusztusban ceremónia keretében emlékeznek meg a tatárdúlásról. Csak úgy zúgnak a harangok... Különben az egész történelem a félreértések (és az értetlenségek) sorozata, szigorúan "kölcsön kenyér visszajár" alapon.

*

Nem attól félek, hogy meg kell osztanom a városom egy-két-három-sok betelepedővel, hiszen az én városom már nincs sehol. Kitelepedtem belőle. És betelepedtem egy másikba. Ergo: magam is csak egy csóró migráns vagyok. Úgyhogy jobb, ha nem szólok semmit, és csöndben meghúzom magam. Amíg föl nem teszik a kérdést: mit keres egy Kolozsváron született és élete javát Bukarestben leélt jövevény a székelyek egyik ősi fellegvárában, Csíkszeredában? Persze, ismerőseim, környezetem tudnak annyira viselkedni, hogy ne szögezzék nekem nyíltan kérdéseiket. De sejtem, tudom, hogy lelkük mélyén valamilyen magyarázatra várnak, amit ha nem kapnak meg, akkor ők maguk gyártanak hozzá elméleteket. Bevallom már most: megélhetési célokkal jöttem ide. Senki se állta utamat, igaz. De magam se integrálódtam be az új környezetbe. Megmaradtam a pálya szélén, betelepültnek. Elvégre nem rossz státus ez sem... És amikor migránsról hallok, mindenek előtt magamra gondolok. Magunkra: testvéreimre, rokonaimra, akik szétszéledtek a világban, barátaimra, osztálytársaimra, akiket elvittek az expresszek, a légijáratok, a menekülési pánikok és a vakremény.

*

4 hozzászólás érkezett

Gergely:

2015. augusztus 26. 10:12

Nagyon szép, érzékeny, õszinte szöeveg a Gabié, és megértjük a kiindulópontját is. Nem hiszem viszont, hogy pillanatnyilag ez a kérdésfeltevés.

Cseke Gábor:

2015. augusztus 26. 10:24

A kérdésfelvetést majd a végén ítéld meg. Hosszú mese ez még! Arra gondoltam, hogy az egész életünket, történelmünket érdemes végiggondolni akkor, amikor egy ilyen súlyos problémában nem akarunk fűhöz-fához kapkodni. Ma sajnos ez folyik. Megpróbálunk cselekedni, gondolatok nélkül. Reflexből.

Gergely:

2015. augusztus 26. 11:44

A kérdés szerintem jelenleg és európai szinten úgy tevõdik fel, hogy mennyi menekültet tud Európa felszívni, hogy alapvetõen ne változzék meg. Te igen rendes, becsületes, a hely szellemét elismerõ, magyar anyanyelvû “migráns” voltál, vagy, egy kis család vagytok, hálásak azért, hogy befogadnak, az nem népvándorlás. Napi kétezer ember hosszú idõn keresztül már az.

Cseke Gábor:

2015. augusztus 26. 11:50

Európának kötelezően meg kell változnia, mert ha nem teszi meg, akkor a kardjába dőlhet. Ha van esze, akkor éppen a migránsjelenség hatására talál megoldást a saját bajaira. No, de haladjunk csak tovább… Egy kis gondolkodás sosem árt

*

Végre, az eddigi feljegyzések első visszhangjai is megjelentek. Stockholmban élő barátomat az zavarja, hogy mindeddig inkább magamról, magunkról beszéltem, akik migrásokként is józanul, fegyelmezetten, beilleszkedően változtattunk környezetet. Csakhogy - tette hozzá - ami ma zajlik, az valóságos népvándorlás, annyi menekültet, amennyiről a napi hírek beszámolnak, Európa képtelen megemészteni anélkül, hogy megváltozzon... Hát ebben részben igaza van, bár Európa rég megérett a változásra, arra, hogy végre, valódi közösségként közelítsen egy ekkora méretű szociális kérdésre; ezért volna szükség arra, hogy Európa közös álláspontra helyezkedjék, méghozzá úgy, hogy a keresztényi-humanista erkölcs jegyében fogant magatartást következetesen és mindenütt érvényesítse. Hogy ez fából vaskarika? Én nem tudom... Lehet így is tekinteni a kérdést, és akkor a krisztusi tanítások is végső soron az elmélet aranyfáján csillogó gyümölcsök maradnak...

*

Akik most jönnek keletről és hangya-vonulásuk legésszerűbb útvonalát az anyaország térképére vetítik, igazából egy praktikus egy irányt keresnek. Rést a kerítésen. Ösvényt a világban. Tőlük féljek? Igaz, nem élek a megbontott hangyaboly útjában, könnyű nekem beszélni, de ha ott is élnék, százszor elismételném, nyugtatólag: nem tudok az útjukba állni... Hiszen elsodornának. Nem csak engem, de a kerítésemet is, amit lóhalálában emeltem.

Mint ahogy a sorozatos, a történelemben újra és újra megismétlődő tömeges magyar kivonulásokat a térségből sem tudták visszatartani. A huszadik század fordulója, 1916, Trianon, 1944-45, 1956, a nyolcvanas évek, 1990 marosvásárhelyi márciusa - és azóta is egyre - mind olyan dátumok, amelyek újabb és újabb magyar migránshullámokat vetettek, felbolygatva a közelebbi és távolabbi világok békéjét, rendjét. Vagy mégsem? Mintagyerekekként viselkedtünk? És velünk hogyan bántak? Emlékszünk-e még valamire ezekből az élményeinkből?

*

Olvasom Kőrösi Csoma Sándor apokrif naplóját - életéről, de még inkább kalandozásairól, vándorlásáról. Ami inkább kényszerű helyhez kötöttség, mint helyváltoztatás - az eredetileg kitűzött célnak megfelelően. Az apokrif szöveg (Kőrösi Csoma Sándor naplója, I-II. kötet, Püski Kiadó) nem a Csoma Sándoré, de az ő feljegyzései, gondolatai szellemében íródott az egyik legnagyobb és leghitelesebb Csoma-kutató, Bernard Le Calloc'h jóvoltából. Higgyünk neki, mert ő is hisz Kőrösi Csoma Sándornak, minden leírt betűjének. (Csoma-kutatók mondják: a francia megbízható, hiteles tudós.)

Történt, hogy 1827-ben, hosszú, embert próbáló utazás után Kőrösi Csoma Sándor Szabathuból Kamanba ér, ahol a monostorfőnöknél kell jelentkeznie. Már tudnak róla, érkezéséről, de a húsz napos utazást elszenvedett vándort mégis kétkedve és gyanakodva fogadják. A nyugatról keletre való vándorlás éppen olyan szokatlan itt, mint nálunk a keletről nyugatra tartó migráció.

A monostorbeliek féltek a vendég tudásától (amivel ők, horribile dictu, nem rendelkeztek), gyanakodva bocsátották rendelkezésére a könyvtár állományát (amihez évek óta nem nyúlt senki, bizonyság rá a polcokat, könyveket borító vastag porréteg), s miközben Csoma Sándor azon álmélkodik, hogy klasszikus görög és latin szerzők tibeti és szanszkrit fordításait is megtalálja a polcokon, ténykedését idegenkedve bámulják az olvasni sem tudó szerzetesek... Egyik nap váratlanul európai vendégek - angolok - érkeztek a monostorba, akik szintén gyanakvó kíváncsisággal nézték a minden áron kelet felé igyekvő erdélyi embert. Aki úgy érezte, nincs miért kitárulkoznia e gőgös nyugatiak előtt, úgy sem tudná megmagyarázni, hogy székely ember létére mit keres Ázsiában: "Jobbnak találtam, ha meg se mondom, hogy székely vagyok, rossz tréfának hitték volna. Arra a kérdésre, hogy mit csinálok itt a kínai határ közelében, megmondtam, hogy őseim bölcsőhelyét keresem, akik mint ez köztudomású, a hunok leszármazottjai. Az a benyomásom támadt, hogy megborzonganak a félelemtől, ahogy azokra a régi időkre gondolnak. Hát hogyan! A magyarok ennek az átkozott Attilának az utódai, Isten ostorának, aki a keresztény népeket rettegésben tartotta? Ez borzasztó! És láttam, amint kifut a vér az arcukból arra a gondolatra, hogy ezeknek a rossz emlékű hunoknak egy kései utódjával állnak szemben, akikről messze földön hírlett már, hogy lovaik patája alatt nem terem fű. Nyugtalan, fürkésző pillantást vetettek a támla nélküli szék felé, ahol ültem, és látták lelki szemükkel, amint épp egy nyers húsdarabot puhítok a nyereg alatt. Minden flegmaság eltűnt róluk, és mikor Johnson új kérdéseket akart feltenni, már csak érthetetlen szavak törtek fel a szájából."

De hiába a magyar utazó céltudatossága, nem tudja legyűrni a keletiek ódzkodását a különöstől, a számukra furcsától, amit ők nem tudnak felérni ép ésszel; minden összeesküszik ellene, ezért nagy álma, az őshaza és az ott hagyott ősök ködbe vész; áldozata lesz a különféle utazási tilalmaknak, a láthatatlan határoknak, a nagy távolságoknak, a gyanakvásoknak. Nem beszélve az életre támadó, majd a szervezetét elpusztító egészségtelen éghajlatnak...

*

2 hozzászólás érkezett

Gergely Tamás:

2015. augusztus 27. 06:27

Gabi, engem nem az zavar, hogy magadról beszélsz, írsz. Csak annyiban, hogy következtetésed az, hogy ha téged, a kolozsvári magyart a csíkszeredai magyarok befogadtak, akkor Európa is fogadja be a sokezer bevándorlót. Szerintem itt a szám nem mellékes. Példát mondok arra, mi zavar: Svédországban félmillió muzulmán él. Az összlakosság kilenc és tíz millió között. Az engem bizony zavart, hogy adott pillanatban azt kérték, hogy a sharia törvényei legyenek érvényesek a muzulmánok számára Svédországban.

Az is zavar, hogy a Svédországban élõ muszlim nõk egy része burkában kell hogy járjon. Mert a férj, a közösség, melyben él, azt követeli meg. Svédország igencsak elõrehaladott az emberi jogok, a nõk joga szempontjából, s akkor megjelenik a burka.

Az is zavar, hogy nagyvárosok bizonyos negyedeiben a második generációhoz tartozó bevándorló fiatalok autókat gyújtanak fel. Buszokat dobálnak meg kõvel, a mentõ személyzetét, úgyhogy bizonyos negyedekbe mentõ nem megy be rendõr nélkül.

Ettõl függetlenül nem vagyok bevándorlóellenes, de jelezni akarom, hogy a kérdés nem ollyan egyszerû, nem fekete-fehér, és hogy a jelenlegi helyzetre nincs jó megoldás.

Cseke Gábor:

2015. augusztus 27. 06:42

De miért vagy türelmetlen? Amire Te hivatkozol, az egy gondolat volt, amit papírra vetettem. Távolról sem konklúzió, nem megoldás és nem végszó. Tudom, hogy a helyzet bonyolult. És azt is, hogy tarthatatlan. De az is igaz, hogy nem Te és nem én fogjuk megoldani a kérdést, hiszen nincs hozzá se pénzünk, se hatalmunk. Gondolkodni viszont tudunk. És a gondolatok pályája szabad. Nem kell véget érjen néhány pillanat alatt. Persze, hogy nem fekete-fehér az egész. Mint ahogy az életünk sem az. És nem ez az egyetlen dolog a világon, amire nincsen jó megoldás. Ez is egyike azoknak…

De hát ezzel a gondolatváltással is közelebb jutottunk magunkhoz – és ez a lényeg.

*

Mikor hallom a globális vádat, hogy a magyar nomád vándornép, lovas nemzet, amely nyereg alatt puhította a húst és Európát fenyegette, akkor fojtogató gombóc képződik a torkomban. Valóban? Ilyenek lennénk? Ez lenne az objektív képünk, hogy ha egyszer becsületesen, hosszabban elnéznénk magunkat a tükörben? Pedig az szinte biztos, hogy jöttünk valahonnan, sokak szerint Ázsiából. Szinte mindegy már, hogy halszagú rokonként vagy ujgur-török ivadékokként, mert a leendő – mai – hazát bizony-bizony, le kellett ám rohanni, meg kellett hódítani. Mi azzal vigasztaljuk magunkat (bocsánat, ha valakit megsértenék vele), hogy a honfoglalás tárgyát képező csodás síkság – egyesek szerint tejjel-mézzel folyó Kánaán – üres volt, lakatlan. Már-már bennünket várt. Hogy elfészkelődjünk rajta és belakjuk. Kijárt nekünk! Most meg úgy teszünk, mintha öröktől fogva ugyanaz az égbolt – a “nagy magyar ég” – fedte volna le a hazát, hogy akik időben jóval mögöttünk jönnek (valamilyen oknál fogva), szintén galoppban, bár csak gyalogosan és kétségbe esve, űzötten, cókmókjukban az egész életükkel és vagyonkájukkal, azok az életünkre, a javainkra törnek. Nincs helyük mellettünk, közöttünk. Tatárok. Sáskahadak. Hódítók. Terroristák. Muszlimok. Még a szemük se áll jól. És honnan van nekik mobiltelefonjuk, ha olyan ágról szakadtak, ahogy mondják?

*

Nekünk szabad, “nekik” nem… Miért természetes a történelemben több hullámban megvalósult, tömeges magyar migráció, és miért természetellenes a másoké? Mi mindig benne vagyunk valamiben, de úgy teszünk, mintha kívül állnánk. Mi sose csinálunk semmi zűrt, abba mindig csak mások kevernek bele. Ez akár igaz is lehet – de talán a jót is mások követik el?

*

A huszadik század hajnalán annyira akut lett a ki- és bevándorlás kérdése – és nem csak a monarchia viszonylatában, hanem világszerte! -, hogy nemzetközi tanácskozásokon próbálták egyeztetni az álláspontokat. Az egymással viaskodó két véglet akkor is megvolt: az egyik az egyén szabadságjogait védelmezte, a másik a társadalom, az állam, a család felé való személyes kötelezettségek és felelősségek szempontjait helyezte előtérbe. Megegyezni azért nem tudtak – bizonyítja be Hegedüs Loránt 1899-es tanulmánya (A magyarok kivándorlása Amerikába. Az amerikai magyar telepek – a Felvidék nyomora – A kivándorlás és bevándorlás szabályozása; megjelent a Budapesti Szemlében) -, mert mindkét véglet makacsul ragaszkodik az elvekhez, ahelyett, hogy a valóságos helyzethez igazodna. Mert ha ezt tennék, akkor könnyebb volna megegyezni az egységes, közös megoldásban is. (Hányszor lenne érdemes felmelegíteni ezt a fajta tanulságot: minél jobban, minél görcsösebben ragaszkodunk elveinkhez, annál könnyebben szem elől tévesztjük egy probléma megoldása felé mutató célirányt…Idézetbe foglalva – ne mondhassa senki, hogy mi adtunk véleményt a szerző szájába -: “A régi absolutérvényű jogok helyett, most a relativ születésű szabályok csatáznak egymással és ezek a parvenu-szabadságok épen úgy heveskednek, egyik felök az államot, másik részök az egyént tartva szülőjének, mint a régi «örökös» elméletek. Én pedig azt hiszem, hogy épen itt van az a tévedés, mely elkápráztatja az embereket, összeveszíti őket, mikor ugyanegyet akarnak és így kettőbe fejti azt, a mi egy, hogy mindenki az olló két szárát nézi külön, elfelejtvén, hogy az egy szerszám. Azt gondolom, hogy a mikor egyéni jogról, másik részről állami (köz)hatalomról beszélnek, akkor nem két dologról van szó, hanem egyről: ugyanazon társadalmi állapotnak a két oldaláról, két szempontjáról. A lényeg, a társadalmi állapot egy s csak mi látunk kettőt, mert elszakítottunk két szempontot, ugyanolyan kettős törése ez egy sugárnak…”)

*

Magyar mítosz, Apáczaiék hímporával megcukrozva: azért mennek el fiaink, hogy hazahozzák a nyugati tudást népük érdekében. Csak azt nem tudni, hol van az a nép, amelynek érdekében manapság valaki valamit is felvállal… Olyasmit, ami lemondásba, erőfeszítésébe kerül. Amikor adni kell, és nem kapni…

*

(Viszonylag) friss eset:

Érvényes papírok nélkül akart Magyarországra menni egy román állampolgár hétfőn, hajnal egy óra körül. Két embercsempész bújtatta egy furgonban. A nagylaki határátkelőnél jelentkezett belépésre hétfőn éjjel egy óra előtt két román férfi. A furgont átvizsgálták a rendőrök és egy szintén román állampolgárt találtak a járműben. A férfinek nem voltak érvényes iratai, így nem léphetett volna be Magyarországra. Az embercsempészek és a férfi ellen is eljárás indult – közölte a Csongrád Megyei Rendőr-főkapitányság. (Origo)

Ez is egy migráns-történet, vagy nem? Karikatúra? Valamikor nem az volt… Román állampolgárok csapatai migráltak át a zöldhatáron. Emlékszünk még rá? Vagy túlságosan rég volt? “Csak” a múlt század nyolcvanas éveiben?

*

Ezt a mozaikot nem csupán az élet írja, de a részletek mozgatásába is keményen, máról holnapra beleszól. Most éppen az osztrák országúton hagyott, több mint hetven migráns holttestét tartalmazó kisteherautó rejtélyesen kuszának (vagy kuszán rejtélyesnek) látszó esetével. Nem tehetek úgy, mintha nem történt volna semmi...

Már a sztori sajtó általi (amúgy találó) fedőneve is borzalmat kelt: halálfurgon...

Alig két nap alatt, az ellentmondó információk egész sorát vonultatták fel mind Magyarországon, mind Romániában. Az első értesülések szerint "csak" 50 holttestről volt szó, ami egy nap után kiegészült 71-re (59 férfi, 8 nő és 4 gyermek). Kezdetben román sofőrről beszéltek (annyi biztos, hogy bárki is volt, még idejében eltűnt a helyszínről), majd arról, hogy román állampolgár váltotta ki a gépkocsi forgalmi engedélyét. Sajnálatos módon, az ellenőrizetlennek bizonyuló információkat a magyar miniszterelnökség képviselője is átvette, mire a román külügyminisztérium, osztrák forrásokra hivatkozva, rögtön cáfolt: román érintettség nincsen az ügyben. Közben megszólaltak a szlovák hatóságok is: mint kiderült, egy szlovákiai húsüzemhez kapcsolható reklámfeliratok szerepeltek a gépkocsin, amelynek márkája azonos a húsüzem gépparkjának állományában lévőkével. Csakhogy a gyári kocsik mindenike adott időben Szlovákiában tartózkodott, beazonosítható ponton, így inkább az valószínű, hogy a gyár egy korábban eladott gépkocsijáról lehet szó. Augusztus 28-án, pénteken délelőtt osztrák források szerint már elfogatóparancsot adtak ki három gyanúsított ellen. Kevéssel utána az MTI közleményben tudatta: "A magyar Készenléti Rendőrség Nemzeti Nyomozó Iroda munkatársai három bolgár és egy afgán állampolgárt fogtak el és vettek bűnügyi őrizetbe csütörtökön az ausztriai A4-es autópályán hagyott, 71 menekült holttestét rajtő teherautó ügyében. A gyanúsítottak között nincs magyar állampolgár ".

*

Az esetet lehet akár kirívónak is tekinteni, bár ha arra gondolunk, hogy Afrikából Európába az illegális tengeri utazások során hányan vesznek oda (akár naponta) s válnak a halak martalékává a mindenáron menekülni vágyó migránsok közül, akkor az is igaz, hogy a kisteherautóval történtek az illegális vándorlás körülményeivel járó incidensként is elkönyvelhető. Ilyen még volt és talán lesz is, ha lényegileg semmi nem változik.

*

Néhány gondolatébresztő, léleképítő sajtóvéleményre is bukkantam a napokban. Az egyik, Kuszálik Péter maszol.ro-n megjelent publicisztikája (Az óriáskelgyó és a migráns termeszek) azzal emelkedik ki a nagy átlagból, hogy nem türelmetlenkedik, nem akarja elvenni a döntéshozók kenyerét, nem jajveszékel fölöslegesen, nem jön az elzárkózást sürgető, erőből táplálkozó "nagyszerű" ötletekkel (sokakkal ellentétben), hanem - hangosan gondolkozik. Gondolkodni pedig nem csak szabad - és nem is csak az adott helyzetben -, hanem egyenesen kötelesség! Mindaz, amit megfontolás tárgyává tesz, az mindenek előtt arra utal, hogy a mennyiség kérdése az, amire a gondolati hangsúlyt érdemes tenni. Olvasmányaiból, s a történelem felidézéséből olyan szempontokat tár fel, amiket ajánlatos nem mellőzni. A mennyiség itt az embertömegben fejeződik ki. Egyszerű számítással megtudható, hogy milyen megoldások nem javallottak a helyzet orvoslására. Mindenek előtt az erőszak mellőzendő ("Gustave le Bon, a tömeglélektan klasszikusa úgy fogalmazott: a 'tömeg alapvető érzelmi állapota a düh'. Vesd össze: valamely pártszékház elé összesereglett békés tüntetők a kritikus tömeg elérésekor erőszakos ostromba kezdenek. Itt és most visszaköszön Vlagyimir Iljics [Karl Marx?] azóta sem cáfolt axiómája: aki csak a láncait veszítheti, az puszta kézzel is nekimegy a határvadász sorfalnak.") Innen már csak egy ugrás a tömegben gondolkodásnak az a lépcsőfoka, amikor azon agyalunk, hogy mennyi embert képes még eltartani ez a túlzsúfolt bolygó? Egyesek sokallják a mostani létszámot, mások úgy vélik, hogy ha a pazarló nyugat lemond a fölösleges luxusról és tékozlásról, akkor még jócskán férünk. De meddig? És úgy tűnik, itt van a kérdés zsákutcája is, amíg emberségesen és józanul átjárót nem vág rajta az emberiség. De addig is: "Húsz-huszonkét évvel ezelőtt állítólag 1,2 millió megélhetési migráns szivárgott át a román–spanyol (légi)határon. A 2008-as válság miatt hazajött/továbbment 0,2 milló, de egymillió még mindig ott van. Beilleszkedtek, elvannak. Az EU-ba ne lehetne szétszórni ugyanennyit, országonkénti kvóták szerint? Akkor mindenütt csak ’kezelhető mennyiséggel’ kellene számolni."

*

És még egy figyelemreméltó gondolatfutam: a Sarány Istváné (Hargita Népe, 2015. augusztus 24.). A címezésen túl (nem restellte a rossz ízű divatszót - migráns - félretéve Menekültek-et használni) külön erénye, hogy véleményét vezércikként vállalja, s az előkelő 3. oldal homlokán teszi közzé. Mondhatnánk: teheti, hiszen a lap vezető szerkesztője. De talán éppen ez az, ami plusz értéket ad gesztusának. Nem fél egy, a migránsokkal kapcsolatban ellenséges érzületű közösség kellős közepén őszintén véleményt mondani arról, hogy álljunk meg, uraim, a mai vándorok, a menekülők útvonala nem a Székelyföldön át vezet, nincsen miért pánikolni az anyaországi média hatására, inkább az foglalkoztatná fokozottabban az itt lakókat, hogy vészesen fogy a régió népessége, rendületlenül mennek, költöznek el a fiatalok. Ha mi nem ezzel foglalkozunk, más biztosan nem fogja megtenni... És igen, kimondja azt, hogy a nyugatra tartó székely fiatal a nyugati polgár szemében semmivel sem különb az Ázsiából, Afrikából érkezőknél. Ez is, az is bevándorló, jövevény...

*

2 hozzászólás érkezett

Marianna:

2015. augusztus 29. 08:08

Érdekes gondolatok, örülök, hogy olvashattam!

B.Tomos Hajnal:

2015. augusztus 29. 08:59

A Gábor fejtegetései,hellyel-közzel frappáns kommetjei úgyszólván élőben követik a napi eseményeket “migráns-témában”. Régen olvastam ilyen átfogó,több vonalon is egyszerre haladó gondolatfutamot.

*

Léckatonáim sorban állnak már, pici

földem a földből kikerítve, könnyű szál

dzsidások módján állnak őrt, hatalmasan

igazságukban; ők a törvény, ők a jog,

erőm, munkám, nyugalmam és jutalmam ők,

s jel hogy vagyok; sün-életem tüskéi e

szakadt létben, kizárva minden idegent,

de átbocsátva ami még közös maradt

a testvérek közt: táj varázsát, távoli

egek pirosát, és a tejnél édesebb

levegőt; mostanában ugyan e szeles

október hidegét is, aki április

karmosabb öccse- (...)

Emlékszünk még a fenti emblematikus sorokra, a középiskolából? És hogy a Babits nevéhez köthető életérzés korának szorongásait - hiába, a huszadik század huszas éveiben, a magyar kommünkísérlet utáni megtorlás hangulatában keletkezett - csomagolja költői képbe? De a költő nem a mai kerítésállításra céloz - hiszen nem láthat a jövőbe. Vagy ha mégis, akkor jól ismeri az emberi természetet - óvakodni az idegentől, a zavarótól, a "karmosabb" időktől. A konkrét vonatkozást számára tálcán nyújtotta az élet: 1923-ban házat vásárolt Esztergomban, s attól kezdve ott tölti nyarait. Kertje s az azt fenyegető veszélyek valóságosak, de Babits úgy nyúl hozzájuk a versben, hogy máig érvényes képvilágot alkot a kerítés-motívummal. (Babits Mihály: A gazda bekeríti házát [Új barbár század jövetelére])

*

*

Az Alinak öltözött Wallraff törökös bravúrjának azért van kiemelt jelentősége, mert az 1942-ben született, már fizikailag lestrapált újságíró előtt lassan becsukódtak az általa kedvelt munkamódszer kapui: túl idős ahhoz, hogy fedőmunkákat vállaljon. Úgy fogott ki ezen a hátrányon, hogy fiataloknak hirdet tanfolyamokat, akiket aztán megtanít az álruhás újságírói viselkedésre és tevékenységre, valósággal menedzselve őket. Van mit tanítania a fiataloknak.

A Legalul-ban részletesen ecseteli egy (pontosabban: nem is csak egy, de egy egészen biztosan!) zseniális húzását: az Alivá vedlett Günter elhatározza, hogy próbára teszi a katolikus egyház tűrőképességét, vajon mennyire viszonyul keresztényien az idegenekhez, a bevándorlókhoz. Kitalál egy fedőtörténetet (német menyasszonya van, akit a keresztény családja nem hajlandó addig hozzáadni, amíg át nem keresztelkedik a katolikus hitre), amellyel sorra bekopogtat különféle templomok papjaihoz. Az erről szóló fejezetben rögzített élő párbeszédekben Ali-Wallraff nagyszerűen alakítja a keresztény s mindenek előtt a krisztusi tanokat alaposan ismerő idegent, akit mégis rendre elutasítanak. Van, aki egyszerűen lerázza, más olcsó kibúvókat keres, és olyan is akad, aki már-már hajlandó lenne, beadni a derekát, de túl hosszú türelmi időt szab ki az átkeresztelkedni vágyó számára. Végül az sem segít, hogy a szerző bekopogtat egy, az átkeresztelkedéssel járó tanfolyamokat szervező lelki segélyszolgálathoz (Felicitas). Az eredmény ott is lesújtó – kiderül, hogy a krisztusi tanok mit sem számítanak a mindennapokban, csakis szabályok és dogmák, utasítások léteznek. És aki felnőtt korban közeledik a kereszténységhez, az nem hiteles, elutasításra ítéltetik. Egy fiatal pap meg is fogalmazza: “Nincs szükségünk olyan emberekre, akik mások kívánságára válnak katolikussá, vagy mert így előnyös számukra. Nem vagyunk biztosítótársaság, értse meg…” Pedig Ali sok mindent tud: imádságokat, egyházi énekeket, bibliai tételeket, a katekizmust. De hiába mondatják fel vele alkalmanként a tudnivalókat, a válasz változatlanul elutasító. Elhatározza, hogy egy vidéki településen próbál szerencsét. “Mintegy 100 kilométert utazik vidékre, és ahol a települést a legszegényesebbnek, a templomot a legelhanyagoltabbnak találja, megáll. A plébániára indul. Egy fiatalabb férfi nyit ajtót. Én: – Beszélhetek lelkész? – Igen, én vagyok az – mondja a civil ruhás férfi, kigombolt ingben. Ali először lát papot szolgálati egyenruha nélkül. A fiatal férfi betessékeli hivatali szobájába. Ali belekezd problémája ecsetelésébe. A pap félbeszakítja, még mielőtt a végére érne. – Megértem magát. S most azt akarja kérni, hogy kereszteljem meg? Én: – Igen. Pap: – Természetesen. Megtehetjük. Egy-két napon belül. Akkor maga katolikus lesz. Én pedig kiállítok magának egy keresztlevelet. Kész!… Feltűnik, hogy az egyáltalán nem hivatalnoknak látszó fiatal pap enyhe keleti akcentussal beszél. Mint később megtudom, négy évvel ezelőtt települt át Lengyelországból. Talán saját életrajza tette képessé arra, hogy azonosuljon egy üldözött külföldivel, vagy legalább is beleélje magát annak helyzetébe, talán saját hazájában is volt alkalma érezni, mit jelent az üldöztetés… Az is lehet, hogy beleérzőkészségére csak nálunk… tett szert, ahol ővele is nem szívesen látott külföldiként bántak. Mindenesetre, jobbnak látom, ha őt sem nevezem meg, tartva attól, hogy ha emberséges és keresztényi cselekedete nyilvánosságra kerülne, felettesei azt súlyos szolgálati vétségnek tekintenék és ennek megfelelően büntetnék.”

Az identitáscsere Wallraff-Alinál azzal az “eredménnyel” járt, hogy mind jobban érezte: átalakult törökké. Török érzelmekkel kezdett viszonyulni a külvilág eseményeihez, mind szorosabb szolidaritás szövődött közte és török “sorstársai” között. Kezdte idegen szemmel nézni a németeket…

*

De hát lehetséges ez? Vagy csak kivételes lélektani jelenségről van szó? Érdekes vallomásból idézek, amit egy budapesti szemtanú tett nekem, kellő diszkréciót kérve. Természetesen nincs miért lelepleznem, hiszen ha jól meggondolom, tulajdonképpen helyettem is beszélt:

“A menekültekkel én minden nap találkozom a Keleti mellett. Most az állomás és a Baross-téri aluljáró a csatatér – hamarosan a ’központi láger’ válik azzá: a kijelölt ex-kínai piac is alig ötpernyi járásra van innen. Ablakom alatt éjjel-nappal szirénáznak a rendőrautók a Keleti felé.

A testközeliség ambivalenssé teszi az embert – az idegenkedés meg a félelem előszobájává lép elő. Mivel segíteni nem tudok (az ún. ’humanitárius segítségnyújtás’ a tüneti kezelés egyik apró összetevője csupán; a Nagy Sámán – az Állam – nemhogy orvosolná, töketlenkedésével súlyosbítja a bajokat. Pedig csak ő tudna valamilyen – akár ideiglenes, de normális – megoldást találni. Kíbicként nem súgok: magam sem tudom, mit lehetne/kellene tenni.

Hozzáállásom ambivalens, azaz kissé sunyi és gyáva. Ha lehet, elkerülöm a menekülteket (ahogyan a koldusokat, a hajléktalanokat is) – foglalkozzék velük, akinek az a dolga! De kinek a dolga ez..? Kissé tartok is ezektől az elkeseredett emberektől, különösen így, tömegben. Pedig viszonylag békések voltak eleddig – most már, ahogy olvasom-látom, agresszívabbak lettek. Eddig átmentem köztük az aluljárón a metró-lejáratig… Ambivalenciám azonban nem jár együtt a (politikai) kétszínűséggel: nem sírok álságos krokodilkönnyeket szegény ’migráncsok’ sorsa okán – baráti beszélgetéseken is bevallom, hogy semmilyen ép ötletem nincs a megoldásra. Mindig büszke voltam toleranciámra, semmiképpen sem uszítanék az idegenek ellen – de a parttalan szolidaritást a púderes seggű értelmiségiek megalapozatlan szófosásának tartom. Ahogyan (saját, ’nemzeti’) hajléktalanjainkat sem fogadom be a lakásomba, télen sem – úgy a főcsapás (Németország) irányában népvándorlókkal sem tudok mit kezdeni… Mea maxma culpa!”

*

A pánikkeltő, szigorúan eseménykövető és leltárkészítő újságírástól eltérően ma is akadnak magukra valamit is adó riporterek, akik nem elégednek meg azzal, hogy a migránsokról írjanak – szívesen megtapasztalják drámai utazásuk nehézségeit, szóba állnak velük, belülről ábrázolják azt, amitől a megrettent külvilág idegenkedik.

Pár héttel ezelőtt Kakuk György magyar újságíró Görögországban nyaralt, s úgy döntött, csatlakozik egy migráns csoporthoz és végigjárja velük az El Camino de Balkan-nak elnevezett bevándorló útvonalat, egészen Bécsig. Úti tapasztalatait időről időre névtelenül tette közzé az Átlátszó.hu portálon, majd hazaérve interjúban számolt be kalandjáról. Ugyanakkor ő volt az, aki mintegy szimbolikusan, egy szerb kolléganőjével átvágta egy ponton a magyar-szerb határon állított határzár kerítését. Hazaérve, az otthoni helyzet alakulását tapasztalva így vélekedik egyik blogbejegyzésében: “Az érzelmek mindet felülírnak, nem jött még el az ideje a racionális beszédnek. A legdrámaibb fejleménye ennek az egész drámának az a tehetetlenség, amelyet az Európai Unió ebben az ügyben mutat. Gondolom, érzik már Brüsszelben is, hogy tenni kéne valamit, de mégse történik semmi, ami azt mutatná, lesz valami megoldás.”

Az Erdélyi Riport munkatársa, az erdélyi Parászka Boróka ” a macedón-­görög, majd a török­-bolgár­-görög határzónában szerzett írásához tapasztalatokat” s közölte azokat lapjában Nem migráns: menekülő ember címmel.

*

Maher Baksis szír újságíró az év elején hagyta el Szíriát, s ma azon van – akárcsak több tízezer honfitársa –, hogy valahogy elérje Nyugat-­Európát. Mielőtt Magyarországra érkezett, már több ezer kilométert megtett, és számos határon átkelt. Budapesten várja, hogy folytathassa utazását, amelyről a Le Courrier des Balkans című francia nyelvű honlapon számolt be. Magyarországi tapasztalatait a hvg.hu honlapról idézem:

“Kanizsától buszok vittek minket Horgosra, két kilométerre a magyar határtól. Voltak köztünk szírek, bangladesiek, afgánok, pakisztániak, afrikaiak. Ott álltunk, és fogalmunk sem volt, hogyan kelhetnénk át a határon. Voltak ott szerb újságírók is, interjúkat készítettek velünk, fotóztak minket. Végül egy héttagú csoporttal indultam el a vasúti sínek mentén a magyar határ felé. Azt mondták, ez veszélyes átkelőhely, mert a túloldalon a magyar rendőrök kutyás őrjáratokkal őrzik a határt, és már sokakat letartóztattak itt. De ezen az éjszakán a magyar rendőrök kedvesek voltak: azt mondták, menekülttáborba kerülünk, ahol orvosok is lesznek és minden más, amire a gyerekeknek szükségük lehet. „Ne aggódjanak!” – ismételgették.

A rendőrök ezután mindenkinek megállapították a személyazonosságát. Öt órát kellett várnunk. A füvön aludtunk a kutyák közt. Így vártuk a buszokat, amelyekkel majd a röszkei táborba visznek minket.

Amikor végre Röszkére értünk, mindenki kapott a csuklójára egy számozott karkötőt. Azt mondták, addig hagyjuk ezt magunkon, amíg a táborban leszünk. Igazságtalan lenne, ha azt állítanám, hogy nem adtak enni-inni, de tény, hogy semmiből sem volt elegendő. Csak naponta egyszer kaptunk egy szelet kenyeret és fél liter vizet. Mikor kiosztották nekünk a fejadagokat, egy nagy ikszet tettek könyvbe a számunk mellé.

Legalább háromezren voltunk ott. Minden félórában érkeztek a buszok az újabb menekültekkel. Afgánokkal, bangladesiekkel, irakiakkal, pakisztániakkal. Ami a szíreket illeti, mi három napig voltunk ebben a táborban. Rengeteg gyerekkel, egyetlen orvos nélkül. Hamarosan már az ivóvíz is elfogyott. A rendőrök azt mondták, igyuk meg azt a vizet, amiben mosdottunk. Persze tiltakoztunk. Nem akartuk, hogy a gyerekek ezt a büdös és koszos vizet megigyák. Valami forradalomféle is kitört: vagy hetvenen kört formáltak, és kiabálni kezdtek. Távolabb, a körön kívül állt egy autó, amelyből fotóztak minket. Erre a rendőrök intézkedtek, hogy autókkal álljanak körbe minket, nehogy kívülről filmezhessék, mi történik a táborban. Megjelent egy kutyás rendőr, majd megérkezett az erősítés is.

A szírek megpróbáltak átmászni a tábor kerítésén, de a rendőrök nagy erőkkel őrizték a tábort. Ezalatt a három nap alatt úgy éreztem, sosem szabadulok ki innen. Arról álmodoztam, hogy felhívom apámat, a családomat, és elmondom nekik, mi történik velünk. De persze nem volt internet, semmi. De három nap után visszakaptuk a papírjainkat, és vonattal ingyen utazhattunk Budapestig.

Azért tanultunk is valamit ebben a táborban: „Vissza! Vissza!”. Sokan nem beszélnek köztünk angolul, még kevésbé magyarul. De ez a szó megmaradt. Végül már csak nevettünk rajta. Mi is visszakiabáltuk a rendőröknek: „Vissza! Vissza!”, ahányszor csak ételt osztottak, vagy elmehettünk a vécére. Így mulattunk mi ott.

Szegeden szálltunk vonatra. A pályaudvar előtt már egy kis piac is kialakult a menekültek számára. Fiatal lányok osztottak ott vizet meg ételt. Még wi-fi is volt. Sokan a vonat helyett taxiba ültek. Mi azonban felszálltunk. Tizenöten zsúfolódtunk be egy kupéba. Egy rendőr ránk zárta az ajtót, és végig ott állt előtte két és fél órán keresztül, amíg Pestre nem értünk. Közben az is megfordult a fejünkben, hogy talán nem is Budapestre, hanem egy másik táborba szállítanak minket

Megálltunk, talán negyedórával a végcélunk előtt, s akkor egy barátommal leugrottunk a vonatról. Elbújtunk, s amikor a szerelvény továbbhaladt, fogtunk egy taxit. Egy olcsó szállodába vitettük magunkat.

Később azért kinéztünk a Keleti pályaudvarra is.

Ismerem az izmíri Basane pályaudvart, amely egy nagy park közepén áll. Mindenféle szír és más menekültek alszanak körülötte a fűben, az utcán, a kertekben, várják, hogy valahogy átjuthassanak az Égei-tengeren. De nem történik semmi. Lehet, hogy ilyenné válik a Keleti pályaudvar is? Először meglepett, mennyi szírt látok mindenfelé. Az Al-Dzsazíra is közvetített egy jelenetet, amelyen egy terhes anya vár ott egy páréves gyerekkel, s azután nem engedik felszállni egyik vonatra sem. Rengeteg újságírót láttam. És a rendőrök a menekültek közül senkit sem engednek felszállni a vonatokra.

Ahmad, egy negyven év körüli szír férfi, aki a feleségével és egy kisgyerekkel utazik, elmondta nekem: „Leszedtek minket a vonatról. Megkérdezték, szír vagyok-e, és látni akarták az útlevelemet. Azt válaszoltam, hogy nincs útlevelem. Aztán hogy más papírjaim vannak-e, meg hogy mi a helyzet az ujjlenyomatommal. És hogy hová megyek, Bécsbe? Vagy talán Németországba? De aztán lekergettek a vonatról. És most hová menjek? Ha nem lehet se Bécsbe, se Németországba. Talán menjek egy újabb táborba?”

„Hát mit akarnak a magyarok? Hogy itt maradjunk?” – kérdezi még.

…Akik útközben meghalnak, a tengeren vagy másutt, azok a szíriai háború legújabb áldozatai. A menekülők két-háromezer kilométeres távolságokon küzdik át magukat. Magukkal vonszolják a szenvedéseiket egészen Németországig, Ausztriáig, vagy bármelyik másik európai országig, amelyről úgy gondolják, hogy békében élhetnek ott.”

Wallraff tudja, hogy az ő módszerének nincsen különösebb nevelő hatása. Amit ő csinál, az bizonyítéknak, leleplezésnek jó, viszont az idegengyűlöletet nem enyhíti. Egy tavalyi, a Magyar Narancsnak adott interjúban úgy nyilatkozott, hogy “az idegengyűlöletnek me​gint nagy a divatja. Az iszlámellenes feszültségek jól érezhetők. Az aktuális ellenségnek a németországi törökök számítanak. Török névvel nehéz munkát kapni. Thilo Sarazzin könyve, mely amellett érvel, hogy genetikailag bizonyos csoportok alacsonyabb rendűek, bestseller lett, eddig ötmillió példányt adtak el belőle. Az idegengyűlölet az antiszemitizmussal kiegészülve a németek majd felére jellemző. És az utálkozás nem függ a képzettségtől.” Ennek ellenére bízik Németország stabilitásában, és abban, hogy háború még egyszer nem pattan ki onnan.

*

És mi lesz ebből? Az egyszerű, mit sem sejtő ember ezt kérdezi hangosan, vagy csak úgy, maga előtt motyogva, a négy fal között. És ha keresztény, még keresztet is vet utána..

Sebestyén Mihály Festett jövőkép - alig leplezett szorongással című cikkében (marosvásárhelyi Népújság) a rá jellemző szarkazmussal megpróbál kivetíteni egy olyan víziót, amit senki sem kíván tájainkon, de ami nagyon könnyen bekövezhet, hogyha nem változtatunk azokon az európai játékszabályainkon, amik elavultak, nem felelnek meg az élet valóságának. Elég erős-e Európa, hogy szembeszálljon a migrációs hullám okozta kihívásoknak, vagy beadja a derekát és el kell viselnie a lassú, de biztos asszimiláció minden kínját. Válasz nincs, de a vízió teli van tanulsággal, szatirikus éle pedig arra figyelmeztet, hogy bármilyen meglepő újdonság köszöntsön is ezután Európára, semmi sem új a nap alatt...

"A változások nem maradnak hatástalanok. Sokak életét megkeserítik. Még többek életét megmentik. Lesznek talán vegyes házasságok. Sőt arab nyelvű útjelzők. A Kossuth Lajos utcát és az Antonescu sétányt is kitáblázzák: felül arab, alább – ebben a sorrendben – román latin, magyar latin és valamint angol latin betűkkel.

A kerítésekhez minden bizonnyal iskolás csoportokat fognak vinni a turbános, keffiás tanár bácsik és kendős vagy burkás tanár nénik szigorúan elkülönített (nem is bűnös koedukált) csoportokban, és rámutatnak arra, hogy ez a kizáró szemléletmód megtestesült tárgyi bizonyítéka állta útját három percre a diadalmas új eurázsiai szellemnek és humanizmusnak.

Az önkéntes segítők szobrai ott állnak majd a keleti pályaudvarok és a II., III. és IV. János Pál pápa terek mellett/közepén. A mecsetté átalakított volt zsinagógákban Izrael­-ellenes szurákat fognak felolvasni. És nem lesznek délután hat órai kezdettel meghirdetett kulturális rendezvények – pangani fog ez idő tájt a Bernády Ház is – mert minden magára valamit is adó, új típusú, sokoldalúan fejlett mohamedán kultúrával büszkélkedő műveltséghordozó a müezzin hangjára figyelmezve ellódul majd hajbókolni, térdepelve fejét ütögetni a közeli Ibrahim al Ibn Filimon utcai mecsetbe. Ezzel szemben fellendül majd a szőnyegszövő ipar, a nagy bevásárlóközpontok, ha állni akarják a versenyt, bazárokká (suk) alakulnak át, átrendezik a kínálatot.

A ruhásüzletek egymást túllicitálva kínálják majd a szebbnél szebb selyem tetőtől talpig lepleket, a férfiak csak úgy dúskálhatnak a turbánokban. Fürdőszobák helyett törökfürdők lesznek, masszázsszalonok és többnejűség. Kávéházak, vízipipa. Alacsony munkamorál.

Az iskolákban a dicsőséges török hadjáratok történetét tanulják majd a gyerekek és nem szabad megkérdőjelezni azokat az igazságokat, amiket lediktálnak a tanárok. A nők megvetését és a férfinem diadalmas győzelmi himnuszát külön órán sajátítják el a fiak.

Némiképpen hasonlítani fognak az idők az ötvenes évekhez. Ízlés­ és tudatmódosító tanfolyamokat szerveznek, kádik mondanak hálaadó imát december 1-­jén, augusztus 20-­án, az aktuális muzulmán ünnepeken. Az Isis vezetők képe ki lesz függesztve minden középületben. Dorin Florea, akkor is ő lesz majd a polgármester, már folyékonyan beszél arabul, hiszen az mégiscsak könnyebb, mint a magyar, és többen lesznek arab szavazói, mint mi ma.

És abban is hasonlítani fog az ötvenes évekhez, hogy bár ki van hirdetve a lelkiismereti szabadság, de a katolikus, református, ortodox vagy unitárius gyerekek csak titokban, az éj leple alatt osonhatnak vallásórára. A papok ellen koncepciós pereket fognak kezdeményezni, és a nemzeti ellenállást kíméletlenül le fogják törni. A ramadán megszegőit megkövezik. Nem kizárt, hogy végül a lakosság egy mindenre elszánt rétege létrehozza a keresztények és volt konzervatív európai értékekben hívő népek felszabadítására a keresztény kommunista pártot. Azt nem garantálom, hogy maga N. C. is feltámad addigra."

*

A szeptember 2-i budapesti események tovább növelték a menekültek körében a káoszt, a türelmetlenséget és az értetlenséget. A hatóságok időről időre sűrűn változó, egymásnak ellentmondó, látszólag logikátlan intézkedéseiből csakis düh és elkeseredés hajt ki. A logikus kérdés: ha a dublini egyezmény eleve azt írta elő, hogy a migránsok ott kell hogy megvárják ügyük elintézését, ahol beléptek az unió területére, akkor Magyarországnak sürgősen nem óriásplakátokra és kerítésre lett volna szüksége, hanem tábortelepítésre. Hogy elkerüljék a Keleti körül történteket, ami a nagy médiaérdeklődés nyomán elkezdett világszégyenné dagadni. Teljesen indokolt Gál Mária normális körülmények között naivnak ható, ezúttal viszont logikus kérdésfeltevése: miért hülyítik az amúgy is elcsigázott, hőség gyötörte, reménységük utolsó morzsáit felélő migránsokat? "Miért vezénylik a rendőrséget a segítségre szorulók ellen, miért nem a bevándorlási hivatal munkatársai végzik a dolgukat, ahhoz, hogy tovább utazhassanak az utazni vágyók, vagy hogy hol van az állami segítség, miért civilek, miért lakossági adakozásból kell biztosítsák az alapvető ellátást a napok óta víz és élelem nélkül tengődők számára, miért kerítésre, erőszakszervezetek látványos felvonultatására költi a magyar állam a pénzt, ahelyett, hogy a jóval kevesebbe kerülő segítségnyújtást választaná..." (Miért, maszol.ro)

*

Azt hittem, ahogy telik az idő, legalább egyetlen épkézláb hivatalos kezdeményezése lesz Budapestnek az EU felé a kérdés rendezésére. De nem, csak az ujjal mutogatás, a riadalom áthárítása. Az egymásra kenegetésből sosem sült ki semmi jó. Nem csoda, ha Berlin (Rózsa Sándorként) összevonta a szemöldökét...

*

Gondolom, senki sem csodálkozott azon, hogy a csütörtök délelőtt hirtelen, minden előzmény nélkül beálló különvonatot, amelyre a karhatalmiak már feltessékelték a Keletinél tartózkodókat, megrohanták a migránsok. A szerelvény hamar megtelt, a felszállók abban reménykedtek, hogy végre, megindulnak nyugat, Németország felé, ahogyan azt napok óta kétségbeesetten skandálják. Ámde a vonat Bicskénél váratlanul megállt, ahol a menekülteket a bicskei táborba invitálták: ott fogják kivárni sorsuk intéződését. Csakhogy a migránsok ismét átverve érezték magukat: No camp! No camp! kiabálták és visszaszálltak a szerelvényre... A második vonatot jóformán el se tudták indítani, mert a hír gyorsan terjedt, s az addig felszállók közül sokan leugráltak... A csütörtökön többször is megismétlődő vasúti csel tovább szította az elégedetlen hangulatot.

*

De miért nem kell a tábor? Hiszen valamikor, a múlt század nyolcvanas éveiben, amikor a keleti diktatúrákból, de már Ázsiából, Afrikából is nem kevesen menekültek nyugatra, Ausztriától kezdve Svájcon és Németországon át, menekülttáborok egész hálózata működött hatósági felügyelet alatt, ahol normális - bentlakásos - körülmények között akár hónapokat, olykor éveket is eltöltöttek az ottlakók, amíg ügyüket kitisztázták és választ kaptak abból az országból, ahol letelepedni óhajtottak.

Senki se állítja, hogy egy ilyen táborban lakni leányálom. De az is igaz, hogy embere válogatja. A Káfé főnix az elmúlt években két olyan valóságirodalmi munkát is közölt (2010-ben, illetve 2013-ban), amelyek a személyes átélés hitelével nagyították ki számunkra a hontalanná válás és a menekültstátus minden fizikai és lelki megterhelését.

*

Elekes Ferenc Éden Bádenben című kisregénye (a Káféban még Kényes dallam cím alatt jelent meg) különösen közel áll a szívemhez, hiszen az újságírásban hajdani kenyeres pajtásom, jó barátom követte el. Nem tudom, mennyit vívódott saját magával, amíg úgy találta, hogy élményanyaga eléggé megérett a kihordáshoz. Szövegében sok a lírai megközelítés, a kedvvel és rátermettséggel mesélés lendülete. Nem is annyira a konkrét vonatkozások, mint a metaforikus szerepet betöltő mozzanatok, élettörténet-mozaikok azok, amik mintegy belülről mutatják meg az otthontól való elfordulás problematikusságát. A könyvbeli idő, bár a szövegben nem terjeng túl, elegendő ahhoz, hogy a névtelen, első személyben beszélő főhős - akit sokfelől, de mindenek előtt Erdélyből érkező menekült társai Mesternek emlegetnek - mérlegre tegyen mindent, egész addigi életét és meghozza azt a döntést, amely nem zárja le mögötte a hazavezető utat. Meggyőződik róla, hogy menekülése illúzió volt csupán, a tábort Don Quijote módjára élte át, s jó, hogy lehullott szeméről a hályog. De vajon mindenkinél működik a belső mérleg?

*

Gyárfás András regénye (Mentőövbe szorulva) 2013-ban futott a Káfé főnixen. A könyv személyes élményét meséli el a nyolcvanas évek elejéről, egy svájci menekülttáborból, amelyben alkalma nyílik közelről megismerni a különböző égtájakról és országokból érkező menekültek mentalitását, kulturális viszonyait, gondolkodásmódját, temperamentumát. Az egy fedél alatt élő menekültek egymásrautaltsága olykor összekovácsolódó közösségi életet mutat, de ez csak a látszat: a várakozás nehéz hónapjai többszörösen próbára teszik a táborlakók állóképességét, türelmét és szándékainak komolyságát. Gyárfás minden részletre odafigyel, s mint egy vérbeli szociológus, érvényes konklúziókat fogalmaz meg. Ezt írja például a menekült lét és a házasságok gyakori felbomlása közötti összefüggésről: "Az emigráció a házasságok igazi próbája. Végre jelentkeznek azok a súlyos, életbevágó problémák, amiket rövid vagy hosszú távon csak ketten együtt lehet megoldani, és ha felismerik, hogy mik azok, amiket az idegen, megváltozott körülmények hoztak magukkal, és józanul gondolkodva megoldják, előjönnek és örökre megmaradnak azok, amelyeket otthonról hoztak magukkal, nos, ezekkel az általam megismert párok 80%-a nem tudott megbirkózni. Még együtt maradnak, míg a gyermek vagy gyermekek ki nem repülnek a fészekből, de aztán, mint a tibetiek az imamalmokat, naponta újrapörgetik a valós vagy vélt sérelmeket, s elszakad a film, jöhetnek az ügyvédek."

*

A két könyv bár írói módszerében és téma megközelítésében eléggé elütő, végső soron mégis kiegészíti egymást, felvértezi az olvasót azzal az empátiával, amely illúzió nélkül, de problémaérzékenyen tekint a migráció jelenségére. Az persze előfordulhat, hogy egykori menekültek maguk tiltakoznak vehemensen más menekültek befogadása ellen, megkérdőjelezvén akár a menekülés megindoklását is. De szeretném remélni, s e két írói tanúságból is azt szűrtem le, hogy akit megcsapott a hontalanság keserű füstje, az nem tud közömbösen tekinteni a hozzá hasonlóan bajba került szemébe.

*

*

Szinte elfelejtettem, itt van még egy feljegyzés - pontosabban egy kérdés -, valamelyik cédulámon, töröm is rajta a fejem, de már csak úgy, idefirkantom, hogy el ne felejtsük, s törjék rajta mások is a magukét..

Kell-e valakinek ilyen áron Schengen? Mert őszintén mondom: nekem aztán nem. Ahogy most működik, luxus és értelmetlenség magunknak fenntartani. Ha ez az ára a megoldásnak, akkor inkább felejtsük el. Jobb időkig...

Csíkszereda, 2015. augusztus 23–szeptember 5.

U.i. Mivel a migrációnak, az európai vonulásnak nincsen vége, továbbra is szívesen látok építő meglátásokat szorgalmazó szövegeket, megjegyzéseket. Alig zártam le a nagy mozaikot, Székedi Ferenc barátom máris a figyelmembe ajánlotta augusztus 21-én adásba került rádiójegyzetét. (A linken akár meg is hallgathatjuk.)

Gyerekszáj

A rövid és tömör angol rap szó az idősebb nemzedékeknek nem sokat mond, a fiatalok azonban nyilvánvalóan tudják, hogy miről van szó. Olyan zenéről, amely nem túlságosan dallamos, inkább, monoton, egyhangú, viszont a pattogó stílusban elmondott szövegek tele vannak úgymond lázongó életérzéssel, társadalombírálattal. Nos, az utóbbi napokban bejárta a világsajtót, még pontosabban a világhálót, egy olyan videórészlet, amelyen interjút készítenek Németország egyik igen neves, harmincnégy éves, iráni származású rapénekesével. Amint anyagfelvétel közben, az egyik utcasarkon, a riporter az énekest faggatta, megjelent egy négy esztendős német kisfiú is, akitől a rapper megkérdezte: kis barátom, nálatok az óvodában vannak külföldiek? Mire a kisfiú szép, kerek mondatban, rövid gondolkodás után, így válaszolt: nálunk az óvodában csak gyermekek vannak. A felnőttek társadalmától eltérően a négy éves kisfiúról aligha mondható el, hogy liberális, baloldali, szabadkőműves, nemzetek fölötti, a multi- vagy éppen az interkultúra híve, ugyanakkor nehezen képzelhető el, hogy valamiféle Brüsszelből vagy Washingtonból irányított világ-összeesküvőknek lenne a játékszere, ezért higgyük el neki: a szívéből beszélt. Olyan ártatlanul és őszintén, ahogyan csak a kis gyermekek tudnak: igen, a mi óvodánkban csak gyermekek vannak. És úgy gondolom, manapság, amikor reggeltől-estig egyebet sem hallunk, minthogy napjaink népesség mozgásaiban kitől, mitől és miért kell félni, akkor nem szabadna felednünk ennek a kis srácnak a szavait: igen, itt, a felnőttek házaiban, hivatalaiban, intézményeiben, utcáin és terein, mindenütt-mindenhol valamennyien emberek vagyunk. És nekünk itt Romániában, Erdélyben, ahol a másság, az egymás mellett élés a mindennapok valósága, migrációs folyamatok nélkül is bőven lenne alkalmunk arra, hogy a „valamennyien emberek vagyunk” igazságát ápoljuk, erősítsük magunkban és nem csupán a nagy szavakban, hanem a hétköznapok apró kis rezdüléseiben is. Megyek az utcán, megállít egyik ismerősöm és rámutat a három gyermekével caplató fiatal cigányasszonyra: na nézd meg, már ennek is mobiltelefonja van, egyfolytában beszél! Miért ne lehetne és miért ne beszélne? – kérdem tőle, hiszen mindenki más ugyanígy tereferél, rohan vagy sétál az utcán, nyomogatja a gombokat, simogatja az üveglapot, fényképez, nézegeti az eredményt, miért kellene azt gondolnunk, hogy a társadalom egy részének az újkor, más részének pedig kizárólag az őskor lehet az osztályrésze? Igen gyakran nem vesszük észre, hogy tele vagyunk hétköznapi előítéletekkel a más kinézetelűekkel, a más nyelvet beszélőkkel szemben és nem tartjuk természetesnek, hogy a felszín alatt a másik is éppen olyan ember, mint mi. Persze, nem vagyunk egyformák, de emberi létünkben, vágyainkban, érzelmeinkben nagyon is egyenrangúak vagyunk, még akkor is, ha egyikünk négy kerék meghajtású csillogó-villogó luxusautóra, másikunk pedig csupán egy ütött- kopott kerékpárra vágyik. Ezek a hetek, ezek a hónapok különösképpen alkalmasak arra, hogy erősítsék bennünk az előítéleteket, hogy felszítsák bennünk az indulatokat és úgy gondolom, leginkább ilyenkor kell mindennek ellenállnunk és megmutatnunk, hogy igenis nem politikusi szavak vezérelte automaták, hanem önálló gondolkodásra képes emberek vagyunk.

Forrás: Bukaresti Rádió

Nyelvmájszter sem ült ölbetett kézzel: egy szeptember 6-án küldött remek összefoglalóval és néhány szakértői szemponttal jó irányba árnyalta a kérdésről alkotott képet.

Migráns hétköznapok: velük vagy nélkülük?

A ’migráncsok’ megkerülhetetlenül beleszuszakolódtak mindennapjainkba. Családon belül, baráti körben, munkahelyen, borbélynál, közfürdőben, tömegközlekedési eszközökön (különösen a budapesti metrón, melynek fontos csomópontja van a Keletinél, ahol – az aluljáróban és kapcsolt részeiben – a ’menekülteknek’ is gyülekezési pontja alakult ki) – mindenütt róluk beszél mindenki. Ki kevesebb, ki több indulattal (utóbbiak vannak többen). Azt megfigyeltem, hogy mindenki valamilyen média-hatás alatt van, az ott látott-olvasott-hallott ’paneleket’ ismételgeti, sokszor ’alkotó módon’ értelmezve (legtöbbször kifordítva). Az ismerőseim túlnyomó többsége – korra, nemre, pártállásra, képzettségre, stb. való tekintet nélkül – elfogadni látszik a ’közmédiából’ harsogva tolakodó virtuális valóságot – ezenközben néha észrevétlenül lovallja bele magát idegengyűlölő hozzáállásba még a máskor szelíd humanista (titokban vagy nyíltam baloldali érzelmű) értelmiségi is. A vájtabb fülűek-szeműek-agyúak, akik még idegen nyelveket is tudnak (ellentétben a menekültekkel és a menekültkérdéssel foglalkozók jelentős hányadával), külföldi elemzők, szemleírók, hírmagyarázók, publicisták és más hasonlók okos(nak tűnő) fejtegetéseit teszik magukévá és hajtogatják kőkemény – megkérdőjelezhetetlen -. igazságként; (Egykori külügyér barátomon csodálkoztam legjobban, amikor BBC-re és német lapokra hivatkozott a magyarországi helyzet megítélésében; hiszen ő - ugyanúgy, mint én – jól tudja, hogy a ’média’ mindig csak másodlagos vagy többedleges információforrás; míg a – néha – bikkfanyelvű nagykövetségi vagy minisztériumi közlemény a határérték módjára viselkedő (ez most nem szóvicc a tüskés határzárról), azaz teljesen soha meg nem ismerhető igazsághoz sokkal közelebb visz. Ausztria, Németország, sőt: Magyarország is improvizálhat a ’nemzetközi helyzet fokozódása’ arányában, de vezérfonala továbbra is az érvényes szabályok mentén kell fusson. Schengen-Dublin egyelőre megkerülhetetlen, még ha túlhaladott is, ha rossz is – érvényben van. A regisztrációs szabály is. Nem beszélve a nemzetközi jogi ajánlásokról, az íratlan nemzetközi és emberközi erkölcsi szabályokról, a történelmi precedensek nyomasztó emlékképeiről. A ’migráncsok’ előhozták az emberekből (nem csak Magyarországon: Ausztriában, Németországban, Szlovéniában, Szlovákiában és másutt. is) a jót is meg a rosszat is – főleg ez utóbbit. A sokat emlegetett (és hivatalosan sokat szidott) ’civil’ szervezetek fennállásuk óta először operatívan kezelték a kapkodó és tanácstalan hivatalosságok mellett és néha helyett a kialakult humanitárius katasztrófahelyzetet (bár egyes – régebben hasonló kérdésekről szép szófolyamokat megeresztő – egyletek némák maradtak, nekem pl. a Wallenbergről elnevezettnek az obligón kívül maradása tűnt fel) – de a kérdéskört ők nem tudhatják menedzselni, csak annak igen pici részét. A ’rossz’ eleddig a ténylegesen jobbik résznél kevésbé látványosan jelentkezett– a Jobbik és a tőle még jobbosabbak megmozdulásai kevésbé voltak hitelesek, még ha tömegeket mozgattak is meg –mondjuk, menekülttábor létesítése (pontosabban: nem-létesítése) ügyében, és nem mindig nyerték meg az amúgy menekültellenesre hangolt embereket sem (mondjuk, a magyar-román meccs utáni a menekültek környékén randalírozó ’futballhuligánokat’ nagyon kevesen támogatták).

A ’mi a teendő’ kérdésre legtöbben egyértelmű (’lenini’) közhely-válaszokat adnak, egyik vagy másik irányban leegyszerűsítve és sarkítva a véleményüket ; a ’lőjük bele őket a Dunába’ nácinosztalgiától a ’hívjuk be őket házunkba’ pszeudo-ájtatos mantráig; a ’zárjuk őket hermetikusan – s lehetőleg a magyar határokon kívül – táborokba’ véleményektől a deportálás különféle módjait vázoló elképzelésekig. (Utóbbi ’végső megoldás’ a vonatszerelvények és a bécsi országúton vándorlás miatt a lakosság különböző csoportjaiban eltérő emlékeket generál, ahogyan a hetven évvel ezelőtti történések is, még ha a kettő közötti hasonlóság igen felületesnek tűnik is).

Kevés a józanabb – és gyakorlatiasabb – hang a tennivalókat illetően. Van, aki a paragrafusokra támaszkodna inkább, van, aki az érző szívére; van, aki a nyers erőre és a gyűlöletre. Az ötletelés a megvalósíthatatlan, elfogadhatatlan ’megoldási javaslatoktól’ a megfontolható, vitaalapnak szolgáló fejtegetésekig – igen széles skálán mozog. Egyelőre a délibábosabb megközelítések a népszerűbbek, az okos szóra hallgatást atavisztikus indulatok nehezítik. A hozzám közeliekkel ritkán fejtegetjük a megoldási lehetőségeket, merthogy nincs komolyabb beleszólási lehetőségünk, és nincs is olyan – akármennyire fölkészült – ismerősöm, aki tudna valamilyen ’tuti tippet’. Marad az, hogy olvagatjuk-meghallgatjuk a témával foglalkozó többieket, és megpróbáljuk kiszűrni a használható - valóságos - válságkezelő elemeket. Egyelőre kevés sikerrel – és egyre szkeptikusabbak vagyunk a hazai, európai, világszintű improvizálások láttán.

Azért igyekszünk odafigyelni a tisztább hangokra.

Nagy Boldizsár a nemzetközi jog tudora, a menekült-kérdéskörrel régóta foglalkozó szakember. A problémát többsíkúan kezeli (jogi, filozófiai, morális, kulturális antropológiai, stb. szempontokat egyaránt figyelembe vesz). Korábban is ismertem már néhány – nekem szimpatikus – gondolatát és – számomra meggyőző – érvelését. Például, hogy az Európába érkező menekülttömegek nem gonosztevők, ezért nem is szabad őket úgy kezelni, vagy hogy a menekülteket erkölcsi kötelesség megmenteni.

Nagy Boldizsár a közelmúltban – egy nyilvános műhely-beszélgetésen – összefoglalta menekültüggyel kapcsolatos gondolatait (a beszélgetésen elhangzottakat tovább tömörítettem és egyszerűsítettem, beiktattam néhány nem tőle származó megállapítást is.)

– Mindaddig marad a migrációs nyomás, amíg nem változnak meg a demográfiai trendek és a munkaerőpiaci igények. Mivel mi a ’fejlődő’ országokba tőkét nem viszünk, ott munka-lehetőséget nem teremtünk – ők jönnek ide.

– Önmagában nem megoldható a Földközi-tengeren kialakult migrációs nyomás: ha lezárnak egy útvonalat, akkor a migránsok majd keresnek másikat. Amíg a válságövezetekben nincs megoldás, addig a bevándorlási hullámot nem lehet megállítani.

– Hosszú távú terhet csak azok az irreguláris határátlépők jelentenek Magyarország számára, akiket menekültként védelemben kell részesíteni (tavaly nagyjából 500 fő volt ilyen), mindenki más kitoloncolható, ha nem felel meg a menekültstátuszhoz szükséges feltételeknek.

– A bevándorlók és a menekültek között különbséget kell tenni. A menekültek nem illegális bevándorlók. (A koszovóiak pl. gazdasági bevándorlók, a szírek viszont nem azok, annál is inkább, mert 20 százalékuk 13 év alatti.)

– Az illegális migráns nem gonosztevő. ’Kriminalizálásuk’ a befogadást ellenzők egyik legsunyibb módszere (maga a ’mószer’). Az egyszerű emberek rossz beidegződések (és a tudatos uszítás) miatt másnak, pl. bűnözőknek akarják látni a migránsokat, ezért úgy is kezelik őket.

– A menekülteket nem azért kell védeni, mert a genfi vagy más egyezmény erre kötelez, hanem azért, mert erkölcsileg ez a helyes.

– „Velejéig hazug” az a diskurzus is, amely szerint akár az iszlám, de bármilyen más vallás is alapvetően erőszakos lenne. Ha akadnak is olyanok, akik a vallásra hivatkozva követnek el bűncselekményeket, ebből általánosítani nem szabad.

– Az a diskurzus is hazug, ami a migrációt összekapcsolja a terrorizmussal. (Egy másik szakértő, Tálas Péter másfél évtizedes szakértői munkájára hivatkozva állítja: „Soha nem a bevándorlók a terroristák. Nincs is hozzá hely- és nyelvismeretük”. Európa problémája, hogy nem tud hatékonyan integrálni – ezért lehet toborozni a bevándorlók második-harmadik generációjából iszlámista terroristákat.)

– A migráció alapvetően pozitív, mindig is az volt; a szabad mozgás pedig elemi emberi jog. Ezért az a politikai diskurzus is hamis, ami arról szól, hogy a migránsok lennének felelősek az egyes országok problémáiért. Mint elmondta: kicsi problémát okozhatnak, de nem lehet rájuk tolni a felelősséget teljesen.

– A migráció természetes dolog világunkban, aránya sem változott nagyon sokat a történelem során (amiért mégis nagyobbnak látszik napjainkban, az azért van, mert a 7 milliárd ember 3-4 százaléka már jóval nagyobb embertömegeket jelent.)

– A migrációs kérdést megoldani sosem lehet, kezelni viszont igen – és kell is. Ehhez pedig két dolog kell: valós politikai akarat, illetve jelentős mennyiségű pénz. A menekültkérdés menedzseléséhez első lépésben felelősség megosztásra, szolidaritásra, igazságos tehermegosztásra, összehangolt válaszra volna szükség – ennek elérése sokkal bonyolultabb, mint a szükséges pénz előteremtése…

– Járhatóbb útnak tűnik, ha egy nagyobb földrajzi egység államai vagy a nemzetközi közösség közösen gondoskodik a menekültekről.

A Wang folyó versei c. kollektív blog egyik szerzője és animátora, Studiolum szívszorító bejegyzését idézném Pannonhalmáról (A köpeny), amelyben az ott élők, tanulók vallomásából idéz:

„Az utolsó szír család ma reggel ment el. Az önkéntesek hozták be őket az este az autópályáról, itt lezuhanyoztak, megvacsoráztak, megaludtak. Egy nagy család volt, sok gyerekkel, de csak egy részük az övék, a többit magukhoz fogadták az úton. Az apa újságíró, az anya agoltanár. És harminc napja nem zuhanyoztak már. Érti, ezek nem homelessek, nem ehhez szoktak. És már harminc napja nem volt hol zuhanyozniuk. Reggel az osztrák önkéntesek jöttek kisbusszal, átvitték őket a határon.”

(...)

„Szent Márton kolostorunk védőszentje, Szent István az ő tiszteletére alapította 1001 táján Pannonhalmát. Márton-nap előtt minden évben egy hetes lelkigyakorlatot tartunk az ő szellemében. Hogy ő megfelezte a köpenyét, és nem azt firtatta, nem önhibájából került-e a koldus ebbe a helyzetbe. Ilyenkor egy héten át erről beszélgetünk, a kiszolgáltatottakról, hogy mit tett Márton, hogy Krisztus mit tenne, hogy nekünk mit kell tennünk ilyen helyzetben. Olvasunk, filmeket nézünk, megbeszéljük. A diákok bolhapiacot csinálnak, főznek, kiárulják, és a pénzt a végén annak a csoportnak adják, akiről szó volt. Mert minden évben más-más csoportról beszélünk, a mozgássérültekről, a cigányokról, a vakokról, a környékbeli mélyszegénységben élőkről. Idén a menekültekről.”

Cselényi Béla: idegenkezelés

Egész sor figyelemreméltó nézőpontot találunk a Mandiner-blogon. Érdemes oda be-benézni!

Budapesten élő barátom Mihai Eminescu sorait küldte, két nyelven - mint időszerű utalást...

Cine-au îndrăgit străinii

Mânca-i-ar inima cânii,

Mânca-i-ar casa pustia

Şi neamul nemernicia!

Ki az idegent szereti,

Szívét a kutya egye ki!

Háza váljék pusztasággá,

Ház-népe menjen világgá!

http://www.magyarulbabelben.net/works/ro/Eminescu,_Mihai-1850/Doina/hu/5450-Dojna

A Facebookon pedig, a segítőkész emberek fórumairól ízelítőül egy 2015. szeptember 5-i, késő esti beszámoló (Déri Tünde) egy nagy utazásról a Nyugatiból Ausztriáig, menekültekkel együtt... A szavaiból áradó melegség, gondolom, az olvasót is észrevétlenül átjárja majd...

Ahogy én láttam (2015. 09. 05.)

Pénteken este 22 órakor még bulihangulat volt a Nyugati tranzitban. Afgán és pakisztáni fiúk, férfiak mutatták be táncaikat. Mindnyájan jól szórakoztunk. Készült sok-sok fénykép, videó. Bevallom, én féltem, nem is kicsit, nehogy megjelenjenek a Románia - Magyarország meccs után az ultrák.

Akkor még egyikünk sem gondolta, hogy a történések egészen más fordulatot vesznek.

A folklór kb. éjfélig tartott, utána elcsendesedett a zóna. A többség aludni tért, mások még beszélgettek. Néhány fiatal a konténernél még kért ezt - azt.

Az önkéntes segítők közül még szinte mindenki ott volt. Tanakodtunk, mitévők legyünk, hiszen akkor már értesültünk arról, hogy a Keletiből buszokkal viszik a menekülteket Hegyeshalomra, és az osztrákok befogadják őket.

Elkezdődtek a telefonálgatások. Közben Bécsből, általunk ismert, hiteles forrásból, fb-n is megerősítést nyert, hogy "csak ma, csak most"...

Ez egyszeri, és kihagyhatatlan lehetőségnek tűnt. Közösen döntöttünk arról, hogy mindenkit fölébresztünk, és tájékoztatjuk védenceinket a lehetőségekről. Nosza, rajta!

Bevallom, nem voltam kíméletes.

Föltéptem az utamba kerülő sátrak bejáratát, és bekiabáltam: wake up!

Aki ismer, tudja, hogy ez milyen megrázó élmény mások számára.

Álmos szemek meredtek rám, nem tudták, mi történt. Gyorsan, egyszerű tőmondatokban adtam tájékoztatást. Voltak akik azonnal csomagolni kezdtek, de voltak bizonytalankodók, hitetlenkedők is.

Hogyan, miért, miért most...? Nem tudom, karácsony van, örülj neki...!

Sokan kérdezték, hogy biztosan nem táborokba viszik-e őket, mert oda bizony nem mennek, akkor inkább a halál.

Megnyugtattam őket, hogy minden busszal mennek önkéntesek is, szóval nem hinném, hogy tábor lenne a dologból, de azért a para bennem volt.

Nem csodálom, hogy féltek, hozzájuk is eljutottak az előző napok "kész átverős" eseményeinek hírei.

Kértünk mindenkit, hogy a pokrócokat mindenképpen hozzák magukkal.

Mindeközben az élelmiszer konténeres önkéntes csapat összeállított rengeteg muníciót az útra. Utólag is ezer hála nekik!

Miközben mi szervezkedtünk - ki, kivel lesz egy buszon; telefonos elérhetőségek stb. - ők már összepakolva, útra készen álltak. Hiába, a rutin... (A magam részéről nem szeretnék ilyesmiben gyakorlatot szerezni.)

Na, jó, akkor most buszok rendelése.

Gondoltam, még jócskán várni kell a megérkezésükre, de nem. Mintha a földből nőttek volna ki, percek alatt ott voltak. Mi még föl sem ocsúdtunk a meglepetéstől, amikor a menekültek már megindultak a buszok felé.

Na, ez így nem lesz jó. Többen kezdtünk rohanni, hogy eléjük kerüljünk. Sprintben jó vagyok, én nyertem.

Három szóval megállítottam több száz embert: stop here, now!

Ennyit az agresszíven viselkedő, erőszakos, követelőző tömegről. Ja kérem, emberekkel bánni tudni kell. Az önkéntesek többségének eddig is sikerült, csak a hatalmi mámorban úszó magas politikának nem.

Idegességemben még azt se tettem hozzá, hogy "please", pedig szoktam. Tényleg.

És láss csodát, mindenki egy emberként lecövekelt. Húha, ez megvolt.

Ott volt egy motoros rendőrnő is + buszok. Először nem láttam, hogy mennyi.

Kérdeztem a rendőrnőt: hány busz érkezett?

Mondja: kettő csuklós.

Én: tyűha, az mind?

Ő: miért, hányan vannak?

Őszintén, fogalmam sem volt, még megközelítő létszámról sem, csak azt tudtam, hogy nagyon sokan vannak, és szinte mindenki menni akar. Bekamuztam 600 főt.

Azonnal hívott még 2 buszt.

Rendben, lássuk elég lesz-e?! Megnyugtatott, hogy hívnak még, ha nem elég.

Közben érkeztek még rendőrök segíteni. Kettő kivételével szuperek voltak. Az egyikük túl fiatal, tapasztalatlan volt a helyzethez - gondolom, őt nem akarták az ultrák ellen vezényelni, így nekünk jutott -, a másik pedig mezeien csak bunkó volt. Szerencsére a parancsnok lekiabálta a renitens beosztattjai fejét, alaposan helyretette őket. Abban is egyetértett velem, hogy a magatartásukkal az egyenruhát minősítik.

Hozzátartozik az igazsághoz, hogy volt 2 női rendőr is. Ők kifejezetten empatikusak, segítőkészek voltak.

A rendőrökkel és a buszvezetőkkel megbeszéltük, hogy csak első ajtós fölszállás lesz. Tudni akartuk, hogy hányan vannak, és 1-1 buszra mennyien szálltak föl. Talán mondanom sem kell, hogy ez az első busznál már megdőlt, képtelenség volt megszámolni az utazni vágyókat, nem is húztuk ezzel az időt. Innentől kezdve csak arra koncentráltunk, hogy a családok együtt maradjanak, és mindenkinek legyen helye. Bár az első ajtós fölszállás maradt, jobb volt így, ezt ők is megértették.

Tömve mind a 4 busz.

Gondoltam, még indulás előtt elszaladok a mosdóba. Rongyolok be a tranzitba, ott állnak csendben egy csomó gyerekkel azok, akik eddig nem mertek kijönni az utcafrontra vagy nem hitték el még mindig, hogy tényleg mehetnek. Uzsgyi, vissza, közben mondtam nekik, hogy így nem látszanak, jöjjenek utánam. Már messziről kiabáltam, hogy még mindig vannak, kell még busz. És megint, pillanatok alatt ott volt még egy. Ennyi már elég is volt, bár nem voltak luxus körülmények, sőt. Így kerültem másik 3 segítővel az utolsó buszra. Én szálltam föl utoljára, és az ajtónál ragadtam. Ezen a buszon utazott egy család a 6 hetes kisbabájukkal is, velük már korábban ismeretséget kötöttem. Véletlenek márpedig nincsenek.

Hajnali 3 óra felé végre indulás!

Integetés, könnyek, kiabálások - jó utat, vigyázzatok magatokra és rájuk, küldjetek képeket, posztoljátok az eseményeket stb.

Ismereteim szerint a Nyugatiban összesen tizenöten maradtak. Közöttük volt olyan, aki vissza akar menni Szíriába, de olyan is, aki határozottan állította, hogy Magyarországon kíván maradni. Vele én beszéltem, tényleg ezt mondta!

Konvoj rendőri felvezetéssel és zárással. Még mentőautó is volt, fölkészülve mindenre. A Keleti felé kanyarodtunk, de már nem voltak ott a buszok.

Valamikor az éjszaka folyamán eleredt az eső, és egyre jobban kezdett esni. Már a Hegyalja útnál tartottunk, amikor az egyik motoros rendőr a vizes úton megcsúszott, és a szemközti sávban egy taxival ütközött pont a mi buszunk mellett. Szerencsére nem lett nagy baj, a rendőr rögtön talpra ugrott, ő nem sérült meg, de a motor leamortizálódott. Több motoros rendőr volt, az egyik ott maradt a társával, és a mentő is kiállt a sorból, hátha mégis szükség van rá. Remélem, nem volt. Kaptunk másik kísérő mentőt a móriaktól.

A szokásos útvonal Budapestről kifelé. Az első ajtótól jó rálátásom nyílt az utastérre is, és előre is. Nosza, néhány fotó előre, hátra. A tömött buszról készült azonnal föl fb-re. Hatalmas siker lett.

Minden rendben, mindenki nyugodt, haladunk a cél felé. Egyszer csak letértünk az útról. Fölbolydult a busz: miért tértünk le, hova megyünk, csak nem camp?! Túl közel voltunk Bicskéhez. Nyugtattam magam, hogy ezt biztosan nem merik megtenni, de azért mérget nem vettem volna rá. Meresztettem előre a szemem. Aztán megláttam a zsámbéki leágazást, vegyesen civil - és rendőrautókat, sátrakat. Akkor bevillant. Itt álltak meg éjszakára azok, akik pénteken nap közben indultak gyalog. Őket fogjuk fölvenni. Mondtam is mindenkinek. Nyugi lett, sőt örültek neki. Megálltunk. Ott futkostak a szakadó esőben az ismerős segítők és a rendőrök. A mi buszunkhoz egy nagyon kedves, segítőkész rendőrnő érkezett. Mondta, hogy családosokat szeretnének föltenni hozzánk. Hopp, az nem lesz jó, itt már eleve sok családos van, nincs szabad ülőhely, kicsi gyerekeket, kisbabás anyukákat nem szeretnék földre ültetni, de ha nincs más lehetőség, megoldjuk. Elszaladt megnézni, mi a helyzet a többi buszon. Kis idő múlva visszajött. Megoldotta, de akkor ide egyedül lévő fiúkat, férfiakat kellene fölvenni, úgy 5 főről van szó. Rendben, jöjjenek.

Megint csak első ajtós fölszállás. Jönnek szép sorjában. De már jóval több, mint öt. Araszolnak a busz hátsó részébe, vigyázva, hogy ne lépjenek rá a földön ülőkre.

Az egyik segítőtársam a busz közepén, a csuklós résznél volt. Kiabált előre, hogy nem férnek föl többen. Mondtam, muszáj, hogy mindenki fölférjen, oldják meg, húzódjanak jobban össze, mert mi tényleg nem hagyunk senkit az út szélén. Hang nélkül megtörtént. Mondjuk 5 ember helyett úgy tizenöttel lettünk többen. Az utolsó 4 fiatal az első ajtó lépcsőin maradt, végig ott utaztak, szerintem a lehető legkényelmetlenebbül, de mégis morgolódás nélkül.

Indulás vissza az M1-es autópályára.

A közvetlen közelemben lévő 4 fiú beszélgetni kezdett egymással. Mindegyikük más országból jött, a közös nyelv az angol volt. Kicsit figyeltem. Elmondták egymásnak, hogy ki, miért jött el otthonról, kinek a rokonait, barátait mikor, hogyan ölték meg. A válogatott halálnemektől kirázott a hideg, becsuktam a füleimet. Arra azért fölfigyeltem, hogy az egyikük folyamatosan dokumentálja a telefonjába a hallottakat, és egy A4-es méretű füzetet szorongat a hóna alatt. (A dokumentálásnak később még lesz jelentősége.)

Reggel 6-ig rajtam kívül szinte mindenki aludt, bóbiskolt. Nem mertem, de nem is tudtam volna lehunyni a szemem egy percre sem. Beszélgetni kezdtem a sofőrünkkel. Elmondta, hogy erre a napra a BKK (vagy BKV, mit tudom én) megrendelés alapján 60 buszt biztosított, a Volán pedig negyvenet! Azt nem tudta, hogy honnan érkezett a megrendelés. Csak a keresztnevére emlékszem, Miklósnak hívják. Hivatásos katonaként szolgált Irakban. Mondott sok mindent, ami elmondható. Brrr...

Láttam a katonai igazolványát is.

Neki nem kellett megmagyarázni, hogy az aktuális utasai miért jöttek el a hazájukból.

Ja, és kaptam tőle finom házi készítésű almáspitét.

Hat óra felé kezdett ébredezni az utazóközönség. A megszokás nagy úr, a tranzitban rendszerint ilyenkor szoktak reggelit kapni. Elindult a csatárlánc - zsömle, macisajt, víz, alma. Hát nem éppen fejedelmi ellátás.

Jó volt látni, milyen jól működött. Elől az egyik segítő kivette, átnyújtotta a második ajtó közelében lévő menekült férfinek, aki adogatta tovább. Nem tudom, hogy az ételes kommandó hogy csinálta, de mindenkinek jutott.

Előbb - utóbb beindultak a fizikai folyamatok is: ami bement, annak ki is kell jönnie. Kérték, hogy álljunk meg egy kis időre, sietnek. Húztam ameddig lehetett. Próbáltam elérni a többi busz segítőit, de nem jártam sikerrel. Döntöttünk, megálltunk.

Utánunk megállt a konvojt záró rendőrautó is. A vezetőjét nem az emberségéről ismertük meg, viszont azóta sem láttuk. Ja, nem, nem öltük meg, bár kinyílt az a bizonyos szúró - vágó szerszám a zsebünkben.

Kicsit féltem, hogy nem fog mindenki visszaszállni a buszra, de szerencsére tévedtem. Ismét bizalmat kaptunk.

Utolértük a többieket. Kis idő múlva viszont ők álltak meg technikai szünetre. Így mi is megálltunk, hogy együtt maradjon az egész csapat.

Továbbinduláskor mindenki fegyelmezetten abba a buszba szállt, amelyikben eredetileg utazott, hiába volt másik buszon az ismerőse, barátja.

Egyre gyakrabban kérdezték, hogy mikor érünk a határhoz. Sasoltam az útmenti kiírásokat, és folyamatosan tájékoztattam. Még ennyi, annyi, amannyi km. Azért Győr közelébe érve megint elővett a félsz, hátha Vámosszabadi. De hála a jó égnek, nem!

Már nagyon közel voltunk a célhoz, amikor Miklós, a sofőrünk kikormányzta a buszt a leálló sávba. Kérdeztem, mi történt. Elszakadt a gázbovden. Puff neki!

Nő létemre is tudom, mi az, sőt ilyenben egy régebbi kocsimnál nekem is volt részem.

Kérdeztem, hogy most mi lesz?! Kezdtük hívogatni a többieket.

Azt mondta, ne aggódjunk, megoldja, csak kell egy hosszú, erős madzag, amivel rögzíti, kivezeti, és beköti a kormány mellé. Kézi vezérléssel fog gázt adni. Mit tesz a tapasztalat és az életkor.

És milyen jó, hogy az éjszakai csomagolásnál valaki előre látóan a sátrat is elpakolta, sose lehet tudni alapon. Előkerült egy sátorkötél, mások pedig a cipőfűzőiket kezdték összecsomózni. A sátorkötél lett a nyerő.

Gyorsjavítás, és spuri. Megint hamar beértük a többi buszt.

Néhány km-rel Hegyeshalom előtt, hatalmas dugóba futottunk.

Fokozott ellenőrzés volt mindkét oldalon, állítólag a korábbi tragédia miatt az embercsempészekre utaztak.

Mentünk pár métert, álltunk fél órát.

A végén már vissza sem szálltunk a buszokra, sétáltunk mellettük.

Érdekes látványt nyújtottunk, és sokféle reakciót váltottunk ki.

A kamionosoknak a spéci gázadási megosztás tetszett, sokan gratuláltak hozzá a buszvezetőnknek. Ők is tudták, hogyan működik. Az úrvezetők többsége pedig csak találgatta, hogy mi lehet, mire jó.

A dugóban várakozók többsége tisztában volt azzal, kik vagyunk. Voltak közöttük szimpatizánsok, de ellendrukkerek is.

Megjelentek az osztrák, vélhetően civil, segítők. Hoztak sok mindent. Épp jókor, a gyerekeknek kapóra jött az édesség.

Mindenki, mindenkivel beszélgetett.

Mondtam, hogy lesz még szó a később csatlakozó, mindent dokumentáló fiatalemberről. A dzsembori közepette az egyik önkéntes megkérdezte tőle, hogy ő honnan jött. A válasz: a Guardian-től és Patriknak hívják. Hogy mi? Hoppá! Akkor innen a grafománia! Végig akarta kísérni a menekülteket, akár gyalog is. De azért így kicsit könnyebb volt.

Elköszönt, elment. Nem tudjuk, hogy Ausztriába átment vagy nem.

A gyerekek futkostak. Mivel a szélső sávban voltunk, figyeltünk rá, hogy ne menjenek a járművek közé, inkább az árokban játszanak.

Amikor a buszok haladni tudtak, becsukták az ajtókat, nehogy baleset történjen. Egy ilyen alkalommal egy 5-6 év körüli kislány későn kapcsolt, becsukódott előtte az ajtó. Ő lent maradt, a család fönt volt a buszon. Kétségbeesett sírás. Megfogtam a kezét, nyugtatgattam, mentünk a lépésben haladó busz mellett, amíg újra meg nem állt, és ismét kinyílt az ajtó. Látta, hogy nem fog lemaradni sehonnan, nem fogja elveszíteni a családját, baj esetén kap segítséget. Utána már nem érdekelte semmi, önfeledten játszott tovább, de a biztonság kedvéért a közelemben maradt.

A menekültek közül néhány fiatal elkérte a kiürült ételes zsákokat, és elkezdték összeszedni az út szélén lévő szemetet. Mikor minden zsák, szatyor megtelt, kérdezték, hogy hova tegyék. Szemétgyűjtőt sehol nem láttunk, ezért azt mondtuk, hogy hagyják összecsomózva az út mellett. Nem tetszett nekik a megoldási javaslat. Megkérdezték, hogy föltehetik-e valamelyik buszra, és ha látnak kukát vagy konténert, akkor kidobják. Így is történt, fölkerültek az egyik buszra, bár a végén mi dobtuk ki, mert magyar oldalon csak a pihenőnél volt szemétgyűjtő.

Sokan megunták a csigatempót, de kérdés, jóváhagyás nélkül, csak úgy, önhatalmúlag nem tettek semmit. Kérdezték, hogy elindulhatnak-e gyalog. Ebben is volt rutin, mi az az 1-2 km, ami még hátra van.

Segítői kupaktanács. Mivel nem tudtunk időtávot mondani arra vonatkozóan, hogy a buszok mikorra döcögnek a végcélhoz, és nagy valószínűséggel gyalog gyorsabban haladnak, egységes döntés született. Aki gondolja induljon el gyalog, aki akar maradjon a buszokon, de nem tudjuk megmondani, hogy busszal mikor érünk oda.

Első körben a kisgyerekes családok maradtak a buszokon vagy azok közelében, de amikor látták, hogy a gyalog elindulók már átértek, ők is útra keltek.

A búcsú soha nem könnyű. Álltam a busz mellett, mindenki egyesével elköszönt, köszönték a segítséget, meg mindent. Örültem, hogy sikerült, de sírtam is rendesen. Persze ezek inkább az öröm könnyei voltak.

Good luck! God bless!

A 3 órás út közel 9 órásra sikeredett.

A segítők közül többen átmentek Ausztriába, ahol egészségügyi személyzet és buszok várták őket.

No meg rengeteg újságíró, tv-stáb sok országból.

Buszokkal szállították tovább a menekülteket a legközelebbi vasútállomásra a rájuk váró vonatokhoz. Így is lehet!

Olyan ürességet éreztem. Itt és most már nincs feladatom. Végignéztem a buszon. Sok minden ottmaradt - főleg takarók, polifoamok -, de mind szépen rendben az üléseken. Jó, akkor ezeket megmentjük az utánuk jövőknek. A szemetet már az úton összeszedték, kisebb szatyrokban sorakoztak. Eddig észre sem vettem, pedig emlékeztem rá, hogy kértek zsákot, szatyrot a szemétnek. A segítők közül ketten visszajöttek, így még 2 buszról összegyűjtöttük a használható dolgokat. Azokon is össze volt szedve a szemét.

Miután mindnyájan szerencsésen átértek mi is fotózkodtunk a határnál. Az egyik busz hozott vissza minket, így arra tettük föl a holmikat. Itt is szuper pilótánk volt. Szegény már hulla fáradt volt, ezért visszafelé megálltunk egy pihenőnél, ahol volt McDonald's is. Vettünk enni- és innivalót.

A buszvezetők és a rendőrök sokkal többet tettek a menekültekért, mint eddig a kormány tagjai együttvéve. Jóval a munkaidejükön felül dolgoztak zokszó nélkül. Nélkülük biztosan nem sikerült volna. Köszönöm!

Hazafelé már gyorsan haladtunk.

Próbáltunk aludni, de alig - alig sikerült. Inkább beszélgettünk, megosztottuk az élményeinket, és megint sírtunk.

Kicsivel este 6 óra előtt szálltunk ki a buszból a Népligetnél. Szomorúan láttuk az előző esti pusztítás nyomait. Személy szerint én jobban tartok a focihuligánoktól. Ők tényleg nem ismernek se Istent, se embert amikor beindulnak. A sporthoz viszont semmi közük.

A Népligethez érkezett egy kedves család autóval. Ők vitték el az újrahasznosult dolgokat a Nyugatiba, mi pedig metróval mentünk, valamint vittük a polifoamokat, amelyek már nem fértek be a kocsiba.

A Nyugati tranzitban ismét voltak menekültek, de közel sem annyian, mint korábban. Sajnos az éjszaka során 15 sátrat ismeretlenek elloptak.

Este 8 körül értem haza.

Azóta is az az érzésem, hogy történelmet írtunk.

Köszönöm, hogy részese lehettem!

Románia már készülődik a migránsok befogadására, a maszol.ro felmérést készített néhány erdélyi megyében, hogy kb. mennyi menekültet tudnának befogadni, elsősorban oktatási célokra szánt lakterületeken (bentlakás). Érdemes végigböngészni, ezúttal is vidékről vidékre hullámzanak a szándékok és a lehetőségek.

Daczó Dénes újabb jegyzetben mondta el gondolatait a mai népvándorlásról. Érdemes az egészet idézni (Hargita Népe, 2015. szeptember 11.). Egyúttal a lapban sorozatot indított, többé-kevésbé székelyföldi illetékeseket kérdez a migráns-jelenségről. Ebben a számban Sógor Csaba erdélyi EP-képviselő szólal meg. Szerinte Európának világosan választ kell adnia arra, kit tekint menekültnek és kit bevándorlónak az érkezettek közül. A menekültet illik befogadni, a bevándorló viszont jobb sors után jön, ő válogat. Esetében a kötelező befogadási kvóta értelmetlen és fölösleges.

Médiavándorlássá avanzsált népvándorlás

A menekültek hullámai túlságosan felkorbácsolták a közélet hangulatát, és a hullámzó áradatban kevés időnk marad a saját dolgainkkal foglalkozni. Még szerencse, hogy van egy-két focimeccs, így legalább a két félidő erejéig és a sörkorcsolyák élvezetéig levesszük napirendről a migránsok kérdését. Mert a nők, a foci, az autók mellé egy ideje a migránsok témakört is bevehetjük olyanként, amihez mindenki ért, és véleménye is van róla. Én sem vagyok különb, migránsozom.

Észrevétlenül is irányítják, befolyásolják, alakítják véleményünket a témában. Mivel a bukaresti csatornák egyelőre a saját korruptjaikkal, a mi kis korrupt társadalmunkkal vannak elfoglalva, addig a pesti véleményformálók is saját színezetük, pénzügyi és politikai érdekcsoportosulásuk, hűségesküje szerint formálják a véleményre éhező nézőket. Azt nézzük, ahol azt mondják, amit hallani szeretnénk, megerősítést, visszaigazolást várunk és kapunk.

A médiacsodák általában három napig tartanak, majd átadják helyüket az újabbaknak. A migránstéma kezd ráégni a képernyőkre. Reggel, délben, este és éjjel is tudhatjuk, honnan hová tartanak. Médiavándorlássá avanzsált 21. századi népvándorlás ez. Ilyet sem láttunk mostanig, ahogy a kilencvenes évekig azt sem, hogy a háborút élőben startolják. Eddig mindkettő elég távol volt tőlünk, hogy felfoghatatlan legyen, ezért olyan, akár egy akciófilm. A rendező, ha elpuskáz néhány jelenetet, többet vagy kevesebbet táthattunk/láthatunk a reality show-ból.

Miközben a képernyőkre tapadva nézzük a vándorlást és hallgatjuk a véleménynyilvánításokat, észrevétlenül magunk is fajgyűlölővé vállunk. Gondolatban akár gyilkossá is. Okosabbnak gondoljuk magunk a pápánál. Meghökkenve hallgattunk a vasárnapi pápai üzenetet, amikor azt kérte, hogy minden plébánia fogadjon be egy menekült családot. Halljuk, de... Nem hisszük, hogy erre sor kerülhet. Ilyenkor úgy gondoljuk, annál rosszabb helyen élünk, hogy ide jöjjenek a migránsok. Hisszük, hogy megvéd a Hargita... Mi van, ha tévedünk? És már holnap a plébánia ajtaján kopognak a migránsok? Mi van, ha vallási vagy kisebbségi üldözöttként kérnek befogadást?

Luciferek leszünk? Elvetjük a keresztényi tanítást, aminek mentén férceljük életünk? A befogadás nem csak a plébániákra vonatkozhat, mert nem csak egy család jöhet. A szentmisék előtti bűnbánat súlyától berepednek a deszkapadlók.

Gondoljuk át, hányan mentek környezetünkből külföldre dolgozni, aztán ott ragadtak. Hazajöttek és elmesélték, hogy ott jobb az élet. Az eurós kereset átváltásától hányan szédültek át a határokon? Hányan vannak közöttünk, akik a könnyebb élet reményében hagyták el szülőföldjüket, vagy lettek más ország nyugdíjasai, azért, hogy ne „nyögdíjból” éljenek? A példa mindig ragadós. Mitől lennénk mi különbek azoknál, akik most érkeznek? Attól, hogy más a kultúránk? Más a keresztényi neveltetésünk? Mit számít az, hogy valaki csak ezer vagy netán háromezer kilométerről érkezik?

A távolból jött, az idegen. Egy halmazba tartozunk. Emberek vagyunk. Emberek vagyunk?

Üzent a legismertebb szír-magyar, Al Ghaoui Hesna

„Egyaránt büszke vagyok arra, hogy magyar vagyok, és hogy szíriai” – írja Facebook-posztjában Al Ghaoui Hesna. A riporternő, akinek édesapja szíriai, megköszöni a menekülteket segítő önkéntesek munkáját, és bejelenti, hogy segélygyűjtést szervez.

„Az ismerőseim itt, facebookon tudják, hogy én soha nem voltam egy nagy FB felhasználó, ritkán osztottam meg akár infot, akár fotókat magamról, talán azért, mert a nyilvánosság a hivatásomnál fogva egyébként is épp elég része az életemnek, és hiába ez a privát oldalam, ami ide kikerül, az általában nem marad a privát szféra része. Úgyhogy az elmúlt hónapokban sem osztottam, posztoltam azt sem, amit magánemberkét tettem a menekültek segítéséért, tettem, amit én fontosnak tartottam, és szándékosan nem akartam, hogy bárki ezért like-okat nyomjon. De be kell látnom, hogy mégis fontos megosztani ezeket a dolgokat, mert így tudunk másokat elgondolkodtatni, inspirálni – és tudom, hogy rám most különösen sokan figyelnek a származásom miatt. Bár sokatoknak egyáltalán nincs is inspirációra szüksége: ámulattal nézem és követem, hogy a drága barátaim közül milyen sokat végtelen energiát fektetnek a menekültek segítésébe! Köszönet nektek, félig szíriaiként ezért külön hálával tartozom! Szóval ezért is döntöttem úgy, hogy magánakciók helyett, vagyis inkább mellett belefogok ennek a segélycsomagnak a megszervezésébe, a Ti segítségetekkel, aminek hála rengeteg gyógyszer, esőkabát, hálózsák, bébiétel és sok más is összegyűlt! Köszönöm mindenkinek, aki akár tárgyi adománnyal, akár egy kedves szóval vagy like-kal támogatta mindezt – különösen Katarina Duricanak, Garami Juditnak és Viki Palkovicsnak az önzetlen belefektetett energiát a szervezésbe! És köszönöm azoknak is, akik az elmúlt hónapokban érdeklődtek az én családom jóléte felől. Szerencsés vagyok, a családom épségben van, egyelőre kitartanak Damaszkuszban, és bíznak abban, hogy a fővárosban nem fog elszabadulni a pokol. De bele se merek gondolni, mi lesz, ha egyszer oda is betör az ISIS. És bele se merek gondolni, mi lesz, ha egyszer nekik kell átmenni azon a tortúrán, amin a menekülteknek most át kell menniük. A szívem megszakadna. De jó tudni, hogy Magyarországon ennyi önzetlen és segíteni kész ember van! Jó látni, hogy hogyan mozdultatok meg Ti is egy emberként, hogy ruhát, vizet, játékokat, ételeket vigyetek a menekülteknek! Hogy beszélgessetek velük, mert egy jó szó sokszor mindennél többet ér! Megható volt látni, hogy a Migration Aid önkéntes csapata milyen emberfeletti kitartással főzi nap, mint nap a rengeteg adag ételt – munkaidő után, esőben, hőségriadóban – egy apró szuterénban! Ezt látva – akármilyen nehéz idők is ezek mindkét országnak – egyaránt büszke vagyok arra, hogy magyar vagyok, és hogy szíriai” – írja Al Ghaoui Hesna, aki jelenleg a köztévén futó, Bábel című, saját műsorában dolgozik. (Forrás: 24.hu)

Cselényi Béla: Migráns csadorban

HÁBORÚ LESZ!

Szerbhorváth György (2015. november 21.)

Mostanában, miközben mindenki migráns-, menekült-, muszlim- és biztonságpolitikai szakértővé vált (mondjuk, én is, ám eleve annak születtem), szintén e prófécia jelenik meg úton-útfélen. Az unokaöcsém pár éve hajtogatja, hogy tart a III. világháború, csak még nem tudjuk, a pápa viszont csak nemrég jelentette be, hogy ez már a III. világháború. A háború megjóslása talán a legkönnyebb az összes előrejelző műfaj közül: valahol-valamikor mindig lesz háború (mit lesz, van), ezért is oly közkedvelt. Nem az emberi hiszékenységről beszélhetünk, mert környékünkön, Közép-Bácskában inkább az itt működő egyiptomi roma muzulmán hodzsák (akik kevésbé papok, s inkább kuruzslók, varázslók, átokleszedők) élnek meg ebből (némelyiknek még cégtáblája is van: Dervis – Szolgáltató Műhely).

Hanem ahogy minap egy migrációról, menekültekről szóló MTA-konferencián Csepeli György szociálpszichológus egyszerűen felvázolta: inkább kell ellenség, mint barát önképünk kialakításához, a békében pedig nincs mit tenni. A háború olyan program, amely az örök harcot preferálja (Csepeli Hitler egyik ilyesféle gondolatát még igaznak is mondta), ami boldogságot, eufóriát okoz a népben, amit aztán így könnyű elvezetgetni, a praktikus kérdések megoldását pedig el lehet odázni, úgy, mint szegénység, munkanélküliség, kivándorlás, egészség- és oktatásügy, korrupció stb.

A párizsi merényletek előtti pár napban a Szerb Pravoszláv Egyház pátriárkája jósolta meg, hogy háború lesz (miközben a bulvárlapok tele vannak egyháza püspökeinek pedofil- és korrupciós botrányaival). Mert ami a szerbekkel történik Boszniában és Koszovón, az tűrhetetlen, és minden út a háborúhoz vezet. Oké, ő keresztény, a béke, a szeretet feltétlen híve, de hát ez van. Itt jegyezzük meg, hogy az összes világvallás ideológiájában ott az igazolás, hogy ha harcolni kell, azt miért kell és lehet, hogy mások gyilkolászása miért lehet igazságos – erős tévhit, hogy a hinduizmusban vagy az oly békésnek tartott buddhizmusban nincsenek ilyen elemek. A pátriárka bejelentése után, láss csodát, azonban a szerb politikai elit egy része felhördült: ne szítsa a tüzet, foglalkozzon a dolgával, a szerbek nem akarnak háborúzni, hanem dolgozni, megélni akarnak, az EU-ba felvételt nyerni. Mert mindenki emlékszik a háborús időkre, a miloševići ideológia alapmondatára 1989-ből, amit Kosovo Poljén, azaz Rigómezőn mondott: ha dolgozni nem is tudunk, háborúzni igen.

A nyelv azonban kevésbé tud egyik napról a másikra megváltozni, mint a politikusok: amikor tavaly Szerbiát is hatalmas árvíz sújtotta, csak a háborús nyelvezettel tudták megfogalmazni a dolgokat. A barátok a segítő nemzetek, az ellenség pedig a víz, a nyerészkedők, a kávézókban lebzselők, majd a szúnyogok lettek, utóbbiakat természetesen ki kell irtani. Hősökké az önkéntes fiatalok, a rendőrök, a katonák, az életmentők, a gátakat védők váltak: a puska helyett most lapátot veszünk a kezünkbe, mondták. Héroszok lettek az adományokat adók és gyűjtők, az „önkéntesen” pénzt adó ovisok, sőt, a lapátolni kivezényelt afrikai és ázsiai menedékkérők a táborokból.

És noha Szerbia a menekülteket egyszerűen átdeportálja déli határáról az észak-északnyugatira, büszkén vallja, hogy segíti őket, szolidáris, csúcsszuper emberi a szerb menekültpolitika. Csak tudják, mi az, hogy menekült – több százezer szerb érkezett 1991-95 közt Szerbiába (miközben a szerbek meg másokat üldöztek el). Eközben, akár a magyar kormányzat, megvédi határait, táborokat épít, és terrorizmusellenes harcot hirdet – jól jön ehhez néhány boszniai vagy szandzsáki vehabita akciója, vagy a minapi szarajevói incidens, amiben két katona halt meg egy bűnöző bandával való leszámolásban egy fogadóirodánál. Ehhez képest banális ügyek a Szerbiában is – akárcsak Magyarországon – a szinte naponta elkövetett brutális gyilkosságok a családtagok közt, vagy akár az 5-10 áldozatot követelő ámokfutások, dettó családi okokból. A vak komondorokról most ne is beszéljünk.

A párizsi merénylet, mondhatni, jól jött most, tiszta, avagy stílusosabban véres, mocskos vizet önthetnek a pohárba, megágyazhatnak a pszichózisnak Párizstól Londonig, Budapesttől Belgrádig. Az egyik falumbéli fiú, aki amúgy utálja a menekülteket, muzulmánokat, albánokat, bosnyákokat, romákat, elmesélte minap, hogy egy barátjával arról beszélgettek: háborúban születtek 1999-ben a NATO-bombázás alatt, de ezek szerint élnek meg ők újabb háborút is. Az autóbádogos-festő kéri, mondjam már meg, akkor ez már háború? És hogy ezt persze a világhatalmak irányítják. Hát Jugoszláviát is nem az USA verte szét, aztán meg bombázta? Próbálom magyarázni, de nehéz, hol kezdjem? Béna hasonlatot hozok: a háborúnak nem egy oka van, hanem számtalan, ahogyan annak is, hogy valakit miért szeretsz. A két szép szeméért, persze, de más is kell.

A magyar-szerb határon a kerítés magyar oldalán lévő egyik kis falu pedig mintha megszállás alatt állna még mindig, a kilencvenes évek Szerbiájára hasonlít, amikor mindenütt állig felfegyverzett rendőrök, katonák, önkéntesek flangáltak, mindenki terepruhában, katonai bakancsban járt, a szántóvető paraszt is, mert az minőségi anyagból volt és bagóért vette meg a raktárakból kilopott cuccot. Ma ebben a faluban, a határnál ugyan már egyetlen egy menekültet sem fognak el, de napközben is egymás után vonulnak hármasával a rendőrkombik, terepjárók, s fegyveres mezőőrök és a polgárőrök járőröznek (utóbbiak inkább jófejek). Nincs már dolguk, ezért a helyieket igazoltatják, vagy épp engem: a fiatal rendőrőr rajtam tanítja be ifjabb kollégáját, mit kell megnézni a személyin, a forgalmin. Az esti ködben lengyel rendőrautó tűnik fel, kiszállnak, lepacsiznak a pizzéria előtt a tucatnyi magyar kollégával. A benzinkútnál este tíz tájt odamegyek egy nagyobb csapathoz, mintha csak én lennék rendőr: Jó estét kívánok, csak így itt álldogálunk, álldogálunk? Nem nyilatkozhatnak, de annyira érezhető, hogy semmi dolguk, unják magukat, álmosak, fáradtak, hát szóba állnak velem. Van, akit a Nyírségből vezényeltek ide, s hát már gőzük sincs, mit csinálnak még mindig itt s most. Szerintük fenn sem tudják,mit akarnak. De ez a parancs, őrizni a határt, védeni Magyarországot. Közben fogy a benzin, a napidíj, miegymás a semmire.

A juhász meg arról számol be, hogy a kerítés melletti kisajátított ötven méteres zóna, amit az erőgépek megtisztítottak, homokos, ezért alig járható – hát dzsipjeikkel felmennek a rétre, s tönkreteszik. Az meg nem szántó, évekbe telik, míg újra rét lesz a rétből, s legeltetni lehet rajta. Igaz, most oda sem mehetnek, katonai övezet. Az egységes őzállomány egy része pedig a szerbiai részen ragadt, a genetikai állomány romlani fog, az agancsok nem lesznek trófeák, meséli a vadászegyesület elnöke.

Hogy háború van-e már Európában, ha valaki háborút hirdet, de máshol lőnek, itt meg terroristák lövöldöznek, robbantganak „csak”, s épp a menekültekkel szivárognak be, természetesen az év kérdése, problémája, ami mindent visz. Mindenesetre most, hogy a falvakat- kisvárosokat járom, az ún. egyszerű emberek sokkal normálisabbaknak tűnnek, mint ezek ott „fenn”. Nem a terroristáktól rettegnek, nem a háborútól nem alszanak, hanem mert „esz a ideg, egész éjjel csak forgolódom”, mivel ha munka még akad is, a fizetésből egy negyed kalasnyikov ára sem jön ki.

Pedig a Balkánon annak még mindig akciós az ára.

Forrás: http://beszelo.c3.hu/blog/szerbhorvath-gyorgy/haboru-lesz