(394) Esemény: szinte semmi
2016. január 1-9.
Az első bejegyzés az idén. De már nem az első hó amit látni az ablakból. Csak most, 9-én délután bőségesebben hull, mint korábban.
Szinte egy hete, hogy hazamentek a fiúk. Péter 2-án, Attila 4-én. A ház kiürült (igaz, nagyobb lett a hely is), s lezajlott az első takarítás is.
Esemény: szinte semmi. Talán csak annyi, hogy nekikezdtem a visszaemlékezés második kötetéhez. Persze, ez még nem az igazi, inkább amolyan vakarózás, de mégsem tétlenség. Összekapargatom az építőkockákat. Ahhoz viszont egy jelenleg titkosított honlapot dolgoztam ki. Az építkezés ténylegesen csak rám tartozik.
(395) Hány Remény jelent meg, majd tűnt el s tűnt fel újra...
2016. január 10-17.
Az új év döcög, az ég fakószürke ólmos, az idő reménytelen. Erről jut eszembe, hogy Sz. Zolival jónak láttuk egy kicsit ellevelezgetni a reményről. Mert hogy irtam neki egy újévi jókívánságot, némileg illogikusan, aztán abból egy értelmezési eszmecsere lett, most meg már a reményt járjuk körül, honlapalapitó szenvedéllyel. Persze, ez csak a magunk szórakozása, zárt rendszerben folyik a próbálkozás, de azt hiszem, néhány jelentős dolgot már elértünk: találtunk néhány jó tollú munkatársat. Akikben fel lehet csiholni a reményt. S ha bennük, akkor már magunkban is...
Ha elgondolom, akkor én már gyermekkorom óta a remény árnyékában növekedtem, anélkül, hogy mélyebb-tágabb jelentését felfoghattam volna. Íme: amikor írogatni kezdtem, a középiskolában, irodalomtanárunk azt sugallta, hogy adjuk a faliújságunknak azt a címet, hogy Remény. Merthogy olyan jól hangzik. Kis idő múlva kiderült, hogy az iskolánk elődjéül szolgáló scholába járt Kriza János, aki Remény címmel irodalmi folyóiratot indított, mely hamarosan megszűnt. Ennek hagyományát indították el 1940-ben (s ápolták 1944-ig) az iskola akkori tanulói, diáklapot indítva Remény címmel. Ennek példányait meg is találtuk később az iskola padlásterében, tanárunk kaján mosolyától kísérve. Nem szólt ugyan semmit, de tudott amit tudott - hiszem, hogy címadó javaslata a hagyományra alapozott.
Nem is tudom, hány "művem" jelent meg a Remény c. faliújságon, azt viszont igen, hogy 1956-os útirajzom nyári iskolai kirándulásunkról Magyarországon tanárom sugallatára gyorsan lekerült onnan; a szöveg bár a lehető legártatlanabb élményeket rögzítette, F. M. tanár úr úgy vélte, nem éri meg, hogy a téma miatt egyik diákját ártatlanul vegzálják. E gesztusa miatt aztán valamivel hamarabb megértettem 56 valódi jelentőségét és súlyát...
(Most éppen a lexikonokban látom, hogy hány Remény jelent meg, majd tűnt el s tűnt fel újra a magyar sajtó piacán az elmúlt kétszáz évben. Ifjúsági, vallásos és egyébb nyomtatványok, lapok, fórumok... Nyilván, a reményre szüksége van mindenkinek. S főleg a hitnek.
De a remény gondolatából sarjadt a kilencvenes években (a Romániai Magyar Szó szerkesztőségében) az a gondolat is, hogy hétvégi mellékletünk égisze alatt Előszoba címmel irodalmi pályázatot inditsunk olyan tollforgatóknak, akik szivesen kacérkodnának az irodalommal, de nincs meg hozzá a kellő bátorságuk, önbizalmuk. A pályázatról, amelynek motorjai két szintén pályakezdő, tehetséges fiatal ember (Éltes Enikő, Szonda Szabolcs) voltak, könyv is megjelent a legjobb pályaművekről és a verseny értékeléséről, történetéről.
Na és, ha van remény, akkor a szombaton, takaritás közben hörgő végszavakat ejtő porszivóm se marad utód nélkül. Pedig családunk életében már jó pár porszivót eltemettünk, ez is megért már közel egy évtizedet, szinte törvényszerű, hogy a kukában végezze. A jövő héten új masinát kell beszereznem, hogya por körforgását biztosithassam lakásunkban.
Van remény?
Erről eszembe jut most egy vicc, ami legkisebb fiamnak öt-hat éves korában annyira tetszett, hogy dramatizált formában mindegyre elő kellett adnunk vele együtt. Minél többször adtuk elő, annál nagyobb volt a mulatsága.
A vicc:
Egy gyógyszertárba belép egy ember és határozott hangon megkérdi:
- Tessék mondani, van banán?
- Nem, uram, ez egy patika, nem árusitunk banánt.
Másnap ismét megjelenik a férfi:
- Tessék mondani, van banán?
- Nem uram, mondtam, ez patika, itt nincs banán.
A jelenet több izben megismétlődik, a patikus megunja, felirja egy kartonra: NINCS BANÁN! és a bejárati ajtóba akasztja.
Megjelenik a férfi, odarohan a pulthoz és felteszi a kérdést:
- Volt banán?
Itt jött be a röhögés. A mulatság.
Kérdem én is:
- Hát volt remény?
(397) De micsoda játék, örömforrás!
2016. január 18-25.
Sűrű menet, komoly hideg. Zord idő. Összetorlódott munkák, egyikről a másikra szökdösök. Leginkább a 21-iki szépvizi kiszállás, majd a másnapi olvasóköri tevékenység izgat. Meg minden, ami köréje tartozik. Aztán amikor az ember benne van a közepében, már minden simán megy. Tudom ezt, mégis fölöslegesen emésztem magam, mert rühelem a szereplést. Amikor nem lehet olyan természetesen viselkedni, ahogyan szeretném. Öregkori affektálás ez, tudom, de most már késő, hogy megszabadulhassak tőle.
És maradnak az olvasási restanciák (Koszta I., Dézsi), meg amit magam is szívesen olvasok (Tolsztoj élete), az 56-os dokumentumok válogatása és digitalizálása. És mindig adódik egy újabb valami, ami megbolygatja az egyensúlyt.
Vasárnap, 24-én pl. elutaztam Udvarhelyre, Ádám Gyula tárlatnyitójára. Ördög tudta, hogy vasárnap alig van buszjárat a két város között, a déli busz pedig akkor ért oda, amikor a megnyitó már lefutott. De még így is elértük a teremben nézegetőket, társalgókat, s ami fontos: a csodás képek ott voltak a falon, teljes szépségükben - mind az 51 darab.
Semmi kétségem az iránt, hogy Á. Gyula Erdély nagy fotósa. Vannak még mások is, de ő valahogy magányos csúcsként kimagaslik. Istenadta tehetségén, szimatán, szemén és megérzésén túl a munka, a munka és a munka az, ami fenntartja őt. Bármikor a kabátujjából előráz egy nívós kiállítást. Sok ismert darab nézett velem farkasszemet - új tálalásban. És egy sor új munka: kellő nagyságban, kromatikában. Elképzelem, hogy a fotós számára játék az egész. De micsoda játék, örömforrás! Ha bennem, nézőben ilyen hatást kelt, hát akkor az alkotóban?
Ma elcsípett K.M., a kiadói pályázatokat állítják össze erre az évre. Valami miatt szeretné, ha én is adnék kéziratot. Feltételezem, nem sokan tülekednek, azért. De ne legyek rosszhiszemű, előfordulhat, hogy tényleg szeretne tőlem is valamit kiadni. Meglátjuk. Hosszas töprengés után a torontói négyes útinaplómat kínáltam föl. Amint belenéztem, megállapítottam: nem is olyan rossz, mint amilyen gondolattal voltam róla. Ezennel, lám csak, megszegtem korábbi ígéretemet, és mégis leálltam kokettálni egy kiadóval. Várjuk ki a végét!
(398) A következő hetekben lesz egy Tolsztoj-periódusom is
2016. január 26-február 7.
Az elmúlt időszakban erőteljesen éreztem a határidők lélekromboló hatását. Igaz, hogy legtöbbször magam szögeztem le azokat, de meg kell állapítanom, hogy egyre nehezebben viselem a kötelezettségeket. Érdekes módon, ha valaki megszabná, hogy mi a teendőm, nem lázadoznék ellene. De így, hogy a saját magam ura vagyok, nagy összeütközésekre kerül sor a Fölöttes Énemmel.
Mindegy, ez amolyan magán zsörtölődés, oda se kell figyelni, mert végül minden megoldódik.
És olyan új, pozitív élmények jelentkeznek a láthatáron, mint a Székelyföld döntése, hogy márciusban nagyjából az elképzelésem szerint hozza az árnyékos költőkről készült tanulmányomat.
Másik jó hir, hogy a napokban este telefonon jelentkezett I. Dumbrava, akinek válogatott verseit még a tavaly fordítottam le. Addig járt, amíg sikerült a tekintélyes vastagságú kétnyelvű kötetet elfogadtatni az Ardealul kiadóval. Tudom, hogy ebben benne van a Kocsis Francisko keze is, így végre, annyi év kimaradás után mégis csak van egy kézbe vehető saját kötetem. Mert amíg fordítottam-válogattam, annyira hozzám nőtt, hogy sajátomként kezelem.
Végül is, K.M. kérésére előszedtem a kanadai útinaplót, de vesztemre tettem, mert most, hogy gatyába kellene rázni - február vége a határidő), borzongva látom, mennyi munka van még vele. S ahogy haladok a szövegben, egyre jobban inog az önbizalmam.
Tolsztojról szóló életrajzi művet olvasok (Henri Troyat), terjedelmes olvasmány, de beszippant, magával ragad. Azt hiszem, a következő hetekben lesz egy Tolsztoj-periódusom is.
És folytatódik az 1956-os dokumentáció...
Amúgy a tél enyhe és eseménytelen.
(399) A gondolat másik gondolatot szült...
2016. február 8-20.
Amint a napló dátumaira nézek, felébred bennem a lelkifurdalás: már megint hagytam elillanni magam mellett az időt! Úgy van, hiszen kényelmes dolog állandóan előre nézni, arra összpontosítani, ami jön, nem pedig a hátrahagyott utat pásztázni, mintha minden erőnkkel szeretnénk megtalálni valamit, ami útközben elveszett... Persze, azért már találtam így meg elhagyott kesztyűt, iratcsomót, még pénzt is, de élményeket-gondolatokat alig.
Igazából, életem apró történéseitől eltekintve, a fő mozgató erő az volt, hogy kanadai útirajzomat kiadói szempontból tető alá hozzam. Öröm, hogy a magamnak kitűzött határidőt sikerült tartani. További öröm, hogy menet közben olyan megoldásokat is találtam, amik mindenképp gazdagították a könyv eddigi anyagát. De ami a legfőbb: reálisan újraéltem négy utazásom főbb történéseit, akkori énem lelkiállapotát.
Lazító szüneteimben jutott eszembe az első versem. Pontosabban, nem tudom ma már eldönteni, hogy az Ifjúmunkásban vagy a Napsugárban jelent-e meg első klapanciám. Hajlok arra, hogy az Ifjúmunkás volt az első közlő, de ennek utána kellene nézni, ha valamit kezdeni szeretnék vele... Viszont a gondolat másik gondolatot szült: mi lenne, ha a Káfé részéről végigkérdeznék kb. 50-60 költőismerőst, hogy mit tudna nekünk mondani első verséről, vagy az első versről általában? Hét végén meg is fogalmaztam a felkérő levelet, szombaton este (február 20) el is küldtem az első 12 címre, s reggel már jött is pár visszajelzés: az ötletet jónak találták. Egészen feldobódtam tőlük...
Errefelé megint kóvályog, Péter fiam viszont hiába utazott megint az osztrák hegyekbe, mert a nagy havazás megakadályozta, hogy fotózhasson. Anna is jelezte Torontóból, hogy még hó van náluk, utolsó híre viszont az, hogy - minden olvad!
(400) A már begyűlt anyag könyv után kiált
2016. február 21-29.
Várhatunk újabb 4 évet, amíg ismét szökőévünk lesz. Igaz, sok vizet nem zavart, se előre, se hátra. De azért rendkívüli volt, mert számon kellett tartani. Minden tervünket-tettünket megnyújtotta kerek egy nappal.
Megszabadulván a kanadai útirajztól (utólag kiderült, hogy a végső forma megfelel a kiadónak), nekiálltam a Görgey-kérdésbe ásni magam. Majdnem elsüllyedtem benne - nem készítettem menet közben jegyzeteket s a végén kapkodtam, hogy felidézzem, mit hol találok meg. De sikerült 3 nap alatt tető alá hoznom az olvasónaplót - érzésem szerint sikerült. A szinte száz évet megért agg tábornok épp száz éve hunyt el Visegrádon: megérdemli az emlékezést.
Közben jönnek a válaszok az Első versem körkérdésre. Lehet, hogy kissé elvetettem a sulykot és túl sok költőnek írtam körlevelet, de a már begyűlt anyag könyv után kiált - újabb feladat, aminek meg kell majd felelni.
Várjuk, hogy a lakásfestésen túllegyünk. Akivel megbeszéltük az ügyet, mostanra ígérte, de gondolom, ilyen ügyekben a csúszás szinte törvényszerű. Előre irtózom már azoktól a napoktól, amikor rendezni, takarítani és pucolni kell. Az idő persze velünk van, egyik nap meleg, másik nap hűvösebb, de úgy néz ki, nagyjából leráztuk magunkról a telet. Ilyen se volt Csíkban...
(401) Hamarosan jön a féléves felülvizsgálat
2016. március 1-6.
Most már becsukhatjuk a tél után az ajtót. Néhányszor még kinyitja talán egy-egy hózáporral, de befellegzett neki. Most majd jönnek a tavaszi-nyári nyavalyák. Megúszni úgysem úszunk meg semmit.
52. házassági évforduló. Miként az esküvőn - semmi formaság. Csak gondolatok. És egy nappal hamarabb: a Szilágyi Nóráék koncertje. Nem szóltunk róla, de az oda tartozott. Úgy is néztük-hallgattuk végig (legalább is remélem).
Lakásfestés előtti hangulat. Egyrészt bizonytalanság (mikor?), másrészt szeretnénk már a végét látni. Nagyon nem lenne jó, ha beleszólna a családi húsvétunkba, amikor Péter és Andrea is itt lesznek.
Az Első versem tovább alakul. Illusztrációkat is válogattam hozzá, nagyjából olyan képzőművészektől-fotósoktól, akiknek bizonyos múltjuk is van, tehát hangulatilag illeszkednek ahhoz a versterméshez, amit majd az antológia kínál. Persze, ez kényes dolog, de eddig úgy látom, hogy nem következett be stílustörés.
Mostanig közel 40 válaszra számíthatok (néhány még "úton" van), de ez már elégséges a könyvhöz. Nem tudom, miért, de mégis azt hiányolom, ami kimarad a válogatásból. Ha nevükön nevezem az önhibájukból kimaradó költőket, akkor egyénenként is érzem a veszteséget.
Vári Attila 70 éves születésnapjáról emlékezett meg a Székelyföld friss lapbemutatója: a márciusi számban ott van az "árnyékos" tanulmány is, a kisantológiával. Még egyszer, s még néhányszor átolvasom: nem találok benne alapvető kifogást. Pár nappal korábban a maszol is lehozta (alighogy elküldtem) a Görgey-esszét. Vagyis nem dolgoztam hiába.
Újra kezdtem a nyolcvanas évekbeli naplók beírását a Barlangrajzok-ba. Egyre több mindent fedezek föl a részletekben, amelyek szinte teljesen kihulltak az emlékezetemből. Ha másra nem, memóriafrissítésre és újraélésre serkent – napirenden tart a múlttal.
Hamarosan jön a féléves felülvizsgálat a szívdokinál. Utálom, mert egyre nagyobb az egészségügyi bürokrácia.
(402) Megkezdődött a házi forradalom: a lakásfestés
2016. március 7-15.
Nőnapkor a háziorvosnál: vittünk neki valami édességet, megkaptam a küldőpapírt a szívdoktorhoz. Még vártam vele egy hetet, mert a hat hónap csak ezután jár le. A fő, hogy kezemben a papír. Azóta időpontot is kaptam: március 17-én, 10 órára. Azután meg a vizsgálatok következnek. S aztán vissza az orvoshoz. Brrr, mennyi elszabott idő!
Az Első versem kötet a vártnál is jobban alakul. Találtam egy szellemes adalékot Petőfi Sándorról is. Azt szeretem az egészben, hogy a véletlen alakítja, s attól lesz igazán életszerű és érdekes.
Március 15-én megkezdődött a házi forradalom: a lakásfestés. Nem mondom: hamar megy, de a helyiségek kiürítése, majd átrendezése, ideiglenes állapota kimeríti a fantáziát. Alapból ideges vagyok és ingerlékeny. Vitatkozni sem érdemes velem ilyenkor, mert az az érzésem, hogy mindent tisztábban látok másnál. Egyes dolgokban, sajnos, menet közben ez be is igazolódik. De inkább nem részletezem.
Megélünk mindent e pár nap alatt, hogy ne legyen unalmas: temetést, vízelzárást, orvosi vizsgálatot. Még szerencse, hogy nem vállaltam semmi különleges közösségi munkát, mert igy legalább nem hajt a tatár.
Annáék jelezték, hogy a vakációs hetet a tónál töltik Marikával. Péter pedig ismét Ausztriában járt március közepén, ezúttal nagyobb szerencséje volt, ami az időjárást illeti. Ja, és szombat-vasárnap Imola és Andrea találkát adtak egymásnak Prágában.
(403) És megint takarítás, mert abból nem elég a sok sem
2016. március 16-22.
Amilyen gyorsan lezajlott a 48-as márciusi forradalom, ugyanolyan gyorsan lezajlott a lakásfestés is. Nem úgy az utána történő tisztogatás: az még ma is tart. Igaz, már nincsen sok, de kipréselt belőlünk minden maradék energiát és türelmet. És az idő sincs velünk: kétnaponként váltja egymást a tavasz és a zimankó. Mintha megegyeztek volna.
Péter sikeresen búcsút vett az ausztriai téltől, Imoláék is körbejárták Prágát (profi idegenvezetéssel) és most a húsvéti előkészületekkel vagyunk elfoglalva: bevásárlás, főzés. És megint takarítás, mert abból nem elég a sok sem...
Megvolt a márciusi olvasókör is, számomra kissé nehézkes napirenddel, de hát ilyesmire is szükség van. ZsM. művészetelméleti fejtegetése némileg megfeküdte az agyamat.
Viszont jó hirek is vannak:
1. Levelet kaptam Ilia Miskától (Szeged), aki a Székelyföldben közölt tanulmányra reflektál kedvezően. Mintegy visszajelzett, s megerősitett önértékelésemben (amit köszönök)
2. S. Pista jelezte, hogy pályázni akarnak a Sorsok könyve című riport- és esszékötetemmel, küldjek gyorsan bemutató szöveget. Megtettem. Remélem, hogy így, nem kalapozva, hanem felkérésre, mégis csak lesz valamilyen esélyem a megjelenésre. Ámbár minden illúziómat eltemettem már.
(404) Sokat tépelődtem, kezdjem-e meg ezt a bejegyzést
2016. március 23-31.
Most április elseje van, délután, a nap még nem ért véget, ezért semmibe vesszük. Az tény, hogy 31-én éjszakára teljes vízelzárást hirdetett a vízművek a városra, hogy azt mondja, a víztározónál korszerűsítési munkákat végeztek. Nem tudom, mit végeztek az éjjel, de a régi jó időkre emlékeztetően, megtöltöttünk kádat, mosdót, mosófazekat, minden üres ibriket, nehogy víz nélkül maradjunk, aztán éjszaka többször is tapasztaltuk, hogy a szerelők nem éltek a vízstop adta jogukkal, s reggel törhettük a fejünket, mit csináljunk annyi köbméter vizzel, hogy ne menjen kárba. Mondjuk, egy ideig azzal öntjük le a vécét...
Az eseményt az április elsejei kategóriába soroltuk.
Előtte megvolt a húsvét, zord időjárási viszonyok között, igazából még sétálni se igen volt kedve az embernek. Andrea és Péter gondolom, jól érezték magukat, leszámítva azt, hogy Andrea végig ugatott és fújta az orrát. Kissé felszusszantunk, amikor elment, hogy nyugodt lesz az éjszaka, de pár napja most rajtam megy keresztül mindaz, amitől ő - remélem - azóta szerencsésen megszabadult. Nem is nagyon van kedvem se írni, se olvasni, előbb is sokat tépelődtem, kezdjem-e meg ezt a bejegyzést, nagyon nem volt hozzá kedvem, aztán győzött bennem a fegyelem és íme, itt vagyok, a végére értem.
Dancs Arturtól kaptam egy adag gyönyörű orchidea-fotót Bronxból, egy ottani évente megrendezett kiállításról (Orchideadelírium), biztosan kellemes illat volt ott helyben, amiből én amúgy sem éreztem volna semmit, mint ahogy most sem érzek, a fotókat nézegetve...
(405) Legrosszabbak az éjszakák voltak...
2016. április 1-12.
Tizenkét nap elég volt ahhoz, hogy terror alatt tartson a nátha. Szabályosan meghurcolt és egyre nehezebbé tette napjaimat. Attól tartottam, hogy a szokatlanul heves megnyilvánulások végül valami komplikációhoz vezetnek, én pedig az orvosok karmai közé kerülök, amit egyre jobban szeretnék elkerülni.
Nem vagyok orvosellenes, de szeretem, ha a természet, a szervezet saját maga győz a baj felett - a doktor csak bólintson rá, mert igazából úgy sem tud meggyógyítani senkit. Legrosszabbak az éjszakák voltak, amikor a láztól becsületesen sem tudtam kipihenni magam, ráadásul jól be is volt gyulladva a torkom.
Ilyen körülmények között sikerült elvégeznem a szivgyógyász felirta vizsgálatokat, majd hozzá is benéztem, s hat hónapra ismét "szabad" vagyok. 7 napig antibiotikumot szedtem - szerencsére, a gyomromat megmentette a komoly kefir-kúra. Sikerült kivitelezni az Első versem antológiát is, minden elkészült időben, sőt még a "későket" is be tudtam segíteni az utolsó pillanatban a hátsó ajtón.
Minden jó és szép - mondjuk most Ferenc Józseffel egyetértésben, azzal a különbséggel, hogy ő már nincsen, én viszont még itt vagyok.
Haláleset a családban: szamosújvári kedves rokonunk (Ilonka unokatestvére), akinél rendszerint megszálltunk, valahányszor arra utaztunk, epeműtét után valamennyivel egy éjszaka hirtelen rosszul lett és tüdőembólia vitte el. Betegen nem utazhattam, csak Ilonka ment le egy napra (R. Misi vitte el s hozta haza - örök hála Neki ezért!), s április tovább szeszélyeskedik.
Nyilt egy igen szinvonalas, tartalmas fotótárlat Ádám Gyula és fotóstársai (HMKK-fotótábor) munkáiból (cigányfotók). Végre, egy esemény, ahová hosszabb idő után én is elmentem.
(406) Az anyag már most is figyelemre méltó
2016. április 13-22.
Örvendeztem az Első versek sikerének, több helyen is felkapták rá a fejüket. De ami nagy nyereség: a páros játék kesztyűjének felvétele P. Péterrel. Ő nekiállt haikut "képesíteni", én meg elszegődtem mellé "tárlatvezetőnek".
Sikerült is mostanig 12 napon át egyenletes szintű közös fellépést produkálni a Káfé főnixen, majd úgy döntöttünk, fordított sorrendben - megszületik a szöveg, majd rá a kép - tovább folytatjuk a kalandot. Az anyag már most is figyelemre méltó, de a folytatás se marad majd el mögötte.
A tavasz mintha felébresztette volna a kultúra szolgálóit. Az utolsó hétre annyi rendezvény, művészi élmény kínálata állt rendelkezésünkre, hogy egyes napokon direkt jól esett az itthon maradás. Semmit se jó erőltetni: a mindennapos színházbajarás is épp olyan unalmas lesz, mint a bevásárlás rutinja.
Péter egy hétig angol tájakon dolgozik.
Én, ha hangfogóval is, de nekikezdtem a Jelentések... második kötetének. Nem szeretném elkiabálni, de talán most tisztult le előttem igazán, milyen úton kell tovább haladnom, hogy sikerüljön kihordani. Úgy lenne jó, ha ebben az évben sikerülne is befejezni. (Hát akkor: legyen úgy!)
(407) Őszig még legalább kétszer megfordulnak errefelé
2016. április 23-30.
Áprilisnak is a nyakára hágtunk, de még mindig nem tud egyenes sínre kerülni a tavasz. Hol így, hol úgy: hol fagy, hol eső, hol villám, hol szél, hol rekkenőség. Közben a globális felmelegedésről lehet vitázni és jóslatokat készíteni, a valóság ennél jobb figyelmeztető – talán csak nem annyira ijesztő, mint a jóslatok.
Román húsvét küszöbén megérkezett a szokásos vándorcirkusz. Jó ideje már csak a Las Vegas nevezetű látogat el Szeredában, állatseregletének különleges dísze a fehér tigris. A város gyermekei nem tudnak betelni az élménnyel - őszig még legalább kétszer megfordulnak errefelé, de mindig friss műsorral kell jönniük, különben oda a vonzerő...
Éjszakánként bánatosan üvöltöznek az oroszlánok.
Összeállítottuk a pünkösdi kirándulás menetrendjét. Péternél kezdjük, Attilánál folytatjuk, majd Bécsben felkeressük Andreát. Vonatjegy a zsebben. Most már csak egészség legyen.
Egy svéd származású Andrássy grófné memoárja került a kezembe (Stella Kuylenstierna Andrássy: Ég a puszta), ami nem csak azért érdekes, mert megtudni, hogyan látja egy beilleszkedett svéd a magyar társadalmat, hanem mert 45-ben az egész család nyugat felé menekül Ausztrián keresztül. Ha nem is ugyanazon az útvonalon, mint annak idején a szüleim és velük mi, gyerekek (mi ugyanis nagyjából a völgyekhez tartottuk magunkat, a grófnőék pedig a hegyek közt menekültek), de az élmények és a díszletek, a helyzetek hasonlósága élővé teszi számomra azt az utazást, amit én félig öntudatlanul, hiányos emlékekkel tettem meg valamikor.
Vettünk egy kisméretű mélyhűtőt. Talán így át tudunk menteni valamit a nyár ízeiből - jobban, mint eddig.
(408) A szállás előnyei és hátrányai majdhogynem kioltották egymást
2016. május 1-17.
Jó nagyot markoltam ismét az időből. Rá voltam kényszerítve (félig-meddig): 8-a előtt a családi útra készülődtem, 8-ától máig a kirándulás napjait morzsoltam fel, géptávolban. Hazahoztam minden ép, de részben elfeledett gondolatomat. Most pedig igyekszem rögzíteni belőlük valamennyit.
A készülődés inkább a lelkieket vette igénybe. Azon drukkoltam, ne essek vissza megint a betegségbe, mely nagyon nehezen múlt el, s még utazás közben is éreztette hatását. No meg a Káfét is rendben kellett hagynom - a tavalyi megoldáshoz folyamodtam, adatbázis-felülvizsgálat okán szüneteltettem a frissítést. (Úgy látom, jót tett nekem is, az oldalnak is...)
Elutazásunkkor (8-án reggel) javában startoltak a Hargitai Megyenapok, s az események dandárja távollétünkre esett: akkor avattak Márton Áron szobrot a főtéren, rendezték meg a pünkösdi búcsút, a megyei vásárt. De a kimozdulás nem ártott. Csak az út ne tartana oly sokáig Csíkszereda és Budapest között. Amilyen nehéz hidat verni e két város közötti távon, olyan egyszerű Budapestről elugrani Bécsbe - csekély három órát vesz igénybe az egész. Nem beszélve arról, hogy sűrű egymásutánban indulnak-érkeznek a vonatok mindkét irányba.
Budapesten előbb Péternél, majd Attilánál vertünk tanyát. Hagyományos módon meglátogattuk Zsóka nénémet, aki nincsen túl jól és orvosi vizsgálatokra jár, hogy kiderítsék, mi okoz gyulladást a szervezetében. A helyébe képzelem magamat és megborzongok - ezek az egészségügyi bizonytalanságok alattomosan kikészítik az embert. Persze, tudom, hogy egészen biztosan eljön az én időm is, amitől hiába menekülne az ember. És akkor kell majd szembenéznem önmagammal. Addig - "élem világomat".
A bécsi utazás különlegessége, hogy unokánk, Anna nagyobbik leánya (Andrea), aki a bécsi egyetemen féléves továbbképzését tölti, várt az állomáson, s amig csak lehetett, kitartott mellettünk. A bécsi hétköznapok és útvonalak jó ismerőjeként sokszor volt segítségünkre, s egyáltalán, jó családi hangulatban töltöttük az időt.
A szállás előnyei és hátrányai majdhogynem kioltották egymást. Jó volt, hogy a szálloda a nagy pályaudvar közelében volt, viszont ki volt téve a nagy forgalomnak, ráadásul a régi, XIX. századi épületet most újítják, építőtelepi állapotok uralkodnak benne. A jelek szerint a migránsáradat is hozzájárult, hogy némileg elhanyagolt, lepusztult legyen - ennek ellenére volt fűtés, hideg-meleg víz, alapvető ellátás, svédasztalos reggeli, viszont egy rakás furcsaságtól nem sikerült megszabadulni.
A rendelkezésünkre álló két nap alatt a császári Bécset néztük meg magunknak: Schönbrunn, Belvedere (Téli Palota), Botanikus kert, a Hofburg. Ezek nagyjából mind elérhető közelségben voltak, metróval vagy gyalog könnyen megközelíthettük. Pünkösd hétfőjén, este érkeztünk vissza Pestre, az idő mindvégig szeszélyes (szeles, esős, hideg) volt, egyszóval nem tartott velünk. Péter rendíthetetlenül munkálkodott, jó adag képet készített, amiket majd csak hazaérkezésem után tudtam megcsodálni.
Köhögésem még mindig tart, időnként visszatér, máskor lenyugszik, éjszaka már tudok aludni, de amíg ez az időváltakozás tart, addig nem sikerül egyenesbe jönnöm.
Budapesten ért a hír, hogy meghalt Váli Jóska, a gyimesi remeteségébe visszahúzódott költő. Éjszakai agyvérzés. Még egy "árnyékos" a névsorban, most próbálom összeszedegetni elérhető verseit. Sajnos, a Forrás-kötetét sem szereztem be annak idején...
(409) Hangyaboly volt a város a találkozókra gyülekezőktől
2016. május 18-26.
Beütött az európai "monszun", ami az Orbán nap körül tetőzik. Két nap meleg, két-három nap esős, párás, szeles, hűvös. Aztán megint nap, megint esők. Árvíz. Az ember kapkodja a fejét: vigyen-e esernyőt? Hagyja még szekrényben a tavaszi cipőjét (ha van neki)?
Túl a 15. olvasóköri találkozón is. Kenéz Feri "megidézése" várakozáson felül jól sikerült. Szívderítő momentum volt, látni, hogy mások is "készültek" a költőből, köteteit hozták, idézték, versekre emlékeztek, közlésekre. És furcsa volt arra gondolni, hogy az a személy, aki bennem örök kölyökként, gyermekes mosolyával a szemüvege alatt él, tekintélyes bácsi a világ szemében. Élő klasszikus (bár kövületnek nem nevezhető...)
Kissé elgondolkoztam 56-os érdeklődésemen. A Káfén kitámadott az egyik Eörsi testvér, ami önmagában nem jelent semmit, de mindjárt azzal kezdte, hogy "suszter, maradj a kaptafánál". Elvileg igaza is volna, hiszen 56 nekem nem "munkaterületem", nem is "latifundiumom", nem vagyok "veteránja", egyik vagy másik szekértáborának tagja, de hogy ne végeztem volna előtanulmányokat, megismerni a különböző álláspontokat és érdekeket, az azért meredek - és alaptalan - állítás. Tudom: főbűnöm az, hogy Pongrátz Gergely önéletírását is "komolyan" vettem, mint bármelyik tanúvallomást, amely torzít ugyan, de a vallomástevőről eléggé érvényes bizonyítványt állít ki. Úgy látszik, még mindig nem csitultak a belharcok, még mindig nem lehet érzelemmentesen beszélni, vitatkozni dolgokon, amik már 60 éve a múlthoz tartoznak. (Vagy: mégis a jelenhez?)
Érettségi találkozók dandárja mindenütt. Az elmúlt napokban hangyaboly volt a város a találkozókra gyülekezőktől. Szombaton, május 28-án osztályunk még élő tagjai is összegyűlnek Kolozsváron (már aki megjelenik), két osztálytársam is emlékezetembe idézte a dátumot, de nem megyek, legalább is az idén nem: a vasúti összeköttetés olyannyira rossz Csíkszereda és Kolozsvár felé, hogy legalább két napi távollétre ítélne. Azt pedig ezúttal nem vállalom. Talán jövőre, amikor a 60. találkozót tartjuk. Ha még lesz kivel...
Közben elhagyott minden jó cipőm (a télit leszámítva, bár lassan az is kiszolgált obsitos lesz), szerencsére találtam egy jó típust: Moldvában gyártják (Vicovu de Sus; mint kiderült, régi bukovinai város a határszélen, monarchikus filinggel. A Wikipédia szerint Bukovina jelenleg legfejlettebb városa, erős cipőiparral...) puha és - olcsó (gyanakodtam is, de azért vettem kettőt, ki tudja, találok-e még ilyen kényelmes lábravalót?). A kettő árából éppen hogy kijönne egy márkás holmi, ami viszont - nincs. Mármint a kellő számban...
(410) Mindig akad egy-egy kiugró fotó a termésből
2016. május 27-31.
Másfél havonta nyiratkozom. Nem, mintha túl sok hajam lenne - egyre gyérül -, de sok a vadon növő bozont, azoktól meg kell szabadulni, mert zavar. Különösen a szemöldököm és a fülcimpám szokott elbozontosodni. Várom az időt, amikor fölösleges lesz borbélyhoz fordulni - azt hiszem, hamarosan eljön.
Szombaton sokat gondoltam egykori osztálytársaimra. Azokra is, akik már nem élnek. Meg, persze, az élőkre is. Aztán eszembe jutott néhány tanárom annak kapcsán, hogy kezembe került egy tanulmánykötet, benne egy részletes tanulmány (Stefan Bottoni) néhai Mikó Imre orosz tanárom titkosszolgálati múltjáról. Nem lepett meg, az ügyről tudtam. Hiszen olyan nyomorult élete volt, nem csoda, ha a szervek erővel magukhoz láncolták. Se az elemzést olvasva mindvégig az volt az érzésem, hogy olyan ember végzi a "boncolást", aki teljesen közömbös az életünk iránt. No persze, a boncolóorvostól senki se várjon el érzelmeket. De azt se felejtsük el, hogy egyszer mindannyian kitérítve fekszünk majd egy boncasztalon és ugyanilyen hűvösen, méla unalommal fogják felfedni belső világunkat múltunkra szakosodott mészárosok - és miért? Talán csak nem azért, hogy az emberiségnek valamivel jobb legyen az álma? Ugyan, a kettőnek semmi köze egymáshoz. Mindenki végzi a maga dolgát, követi a maga útját. Mikó az övét és fél század utáni boncolója a magáét...
A. Jóska látogatása. Kb. fél éve nem cseréltünk eszmét, csak rövid levélüzeneteket küldtünk egymásnak. Most egy délelőtt ment rá, hogy egymás dolgaival úgy ahogy tisztába legyünk. Nem bánom a délelőttöt, amúgy is vizes, záporos monszunos idő van, semmi porcikám nem kívánja a kimozdulást. Árvizes emlékeket ébresztek magamban. Pl. 1970-ből. De azóta megtanultam, hogy árvizek mindig voltak és lesznek. A méretük változik csak és a tálalásuk...
Persze, akiket konkrétan megmocskol, azok nem rajonganak érte. Én se tenném. De azért nincs vége a világnak.
Péter újabb kirándulásai: Székesfehérvár környékén és Martonvásáron. Attilával együtt mentek. Mindig akad egy-egy kiugró fotó a termésből. Most például a Bölény...
(411) Bezzeg, színpadi előadáson hogy jár a szájuk!
2016. június 1-10.
Monszun, monszun. Kimutatja a foga fehérjét. (Pontosabban: felhői erejét). Ballagások (ami azt jelenti, hogy megszaporodtak a virágárusok, s a tülekedés is előttük, a keskeny járdákon), évadzárás a színházban (éppen tegnap, tizedikén) jó hírekkel: folytatják a tavalyi teremfelújítást, kicserélik a székeket (mire eszembe jut egy vicc az ágyakról és az örömlányokról), javítják a színpadtechnikát. Az évadzáró előadás ezért a Moziba szorult. (Szorult, mert fele annyian sem férnek el a nézőtéren, mint a színházban. Márpedig sokan eljöttek volna, ha van hová leülni...)
A jelenet- és fellépés-mozaikokból összedobott előadás kissé elnyúlott, de megérte a pénzt (20 lej). Míg pergett a műsor, az egyik hobbiból festegető színész a háttérben kényelmesen megfestett egy vadonatúj olajfestményt, s azt kisorsolták a nézők között.
Szóval, azt próbálta illusztrálni a műsor, hogy mit csinálnak "civilben" a színház művészei - amikor nem csak apukák vagy anyukák (vagy férjek-feleségek). Hát... a legtöbben énekelnek, zenélnek. Elvétve akadt egy, aki lakodalmakra szegődik el vőfélynek, no és egy olyan, aki több hangszeren zenél, de komolyan fotózik is.
A velük készült interjúk vérszegények voltak: úgy tűnt, a riporter szerepét betöltő színházigazgató nem bízza a választ a partnereire, inkább megadja ő, hogy az legyen a végeredmény, amit ő szeretne. (Az is igaz: a színészek mint interjúalanyok rendszerint lemerevednek, mintha kiüresedtek volna. Keresgélik a szavakat, kerülik a bonyolultabb gondolatokat, az önvallomást. Mintha nem írta volna meg senki a szerepüket. Bezzeg, színpadi előadáson hogy jár a szájuk!)
Kolozsváron a Minerva Sajtóház felavatta az Igazság és a Faclia közös sajtófotó archívumát. Ami egy honlap - remélem, bővülni fog. CSP hívta fel rá a figyelmet - kár, hogy a feldolgozott negatívok szerzőit és legtöbb esetben az ábrázolt látványelemeket nem azonosították. Értem én, a feldolgozás majd csak ezután következik, de vannak elemi dolgok, amiket már most meg kellett volna ejteni. Később már egyre nehezebb lesz...
Eredményhirdetés a könyvkiadói támogatások pályázatán (Communitas). A Sorsok könyve (a Hargita Népe Kiadó készül kiadni) 6 ezret kapott. Talán elég lesz rá. Mit mondjak? Szeretem azt a könyvet, tehát örülök...
(412) Az írók nem írnak, a szerkesztők figyelmetlenek...
2016. június 11-19.
Mindjárt nyakunkon Szent Iván napja s éjjele. Ilyenkor a leghosszabb a nap, legrövidebb az éjjel. Önkéntelenül A. Ivánra emlékezem. A maga módján felejthetetlen. Honlapján megtaláltam azt a dokumentumfilmet, amivel Rá emlékeztek egy pályázat keretében. És ott megszólalt közös ismerősünk is: Iván fia, Milos. Értelmes, nyurga kamasszá fejlődött, megható, ahogy az apjára emlékezik. Érdemes megnézni!
Hullámzó kedéllyel és szorgalommal haladok a Bálvány-torzók korával. Teszem-veszem a részleteket, a terjedelem máris tekintélyes, és még a felénél sem járok. Ismét elborít a részletek bősége, ez is eszembe jut, meg az is, nehéz valamiről is lemondani, de remélem, hamarosan megjön a "kijózanodás kora" is és az segit majd disztingválni.
Az EB teljesen elvette az emberiség eszét. Igazság szerint én nem vagyok normális a többséggel szemben, mert nem hat meg az a gyermeki rajongás, ami a focit világszerte övezi - olyannyira, hogy társadalmilag már a szurkolói tábort is komolyan veszik mint entitást és állampolgári jogokat adnak nekik. Csak azt veszem észre, hogy minden téren leállt az élet: az írók nem írnak, a szerkesztők figyelmetlenek, a közélet pang, a hírek nem hírek, hanem csak focihírek és minden a közvetítések körül forog. Már a kocsmák se a régiek: oda se inni járnak, hanem dumálni. (Igaz, inni otthon is lehet. Dumálni kevésbé...)
Péter megjárta Ausztriát, jövő héten hivatalos útja van Rotterdamba és tovább. Utána újabb ausztriai utat tervez. Helyes, csak járjon, ameddig járhat - az európai viszonyok amúgy is ingatagok.
Hétfőn, 20-án lesz a 16. olvasóköri ülés. Utána két hónap nyári szünet. Földes Jolán A halászó macska uccája c. regényével készülök. Engem is meglepett ez az alig ismert olvasmány... S főként a körülötte zajló esztétikai bizonytalanság.
(413) Elégedettek voltunk az eltelt idővel
2016. június 20-23.
Lezártuk az olvasókör idei első félévét. A találkozó várakozáson felül sikerült - bár baljós csillagzat alatt indult. Minden sajtóbeharangozás dacára hétfőn kiderült, hogy az ortodox pünkösd hivatalos ünnep, ezért a könyvtár is bezárt. Pár órával a találkozó előtt rögtönöznünk kellett: Az egyik könyvtáros tagunk eljött a kulccsal, én megvártam az érkezőket és mint az illegális találkozókon, levonultunk titokban a pincébe. Onnantól kezdve már simán ment a többi. (Sajnos, aki pár perccel később érkezett és nem jelentkezett be telefonon, az kintrekedt.) Mindenki érdekes ajándékolvasmánnyal érkezett, elégedettek voltunk az eltelt idővel.
Megnyílt s még zajlik a 8. román-magyar elmegyógyász konferencia, Veres Berci szervezésében. Ezúttal nem Csíksomlyón tanyáznak, hanem a város szívében, a Sapientián, így könnyebben elérhetők. Szerdán Németh Attila pszichiáter (szakiró) érdekes előadást tartott Csontváry feltételezett szkizofréniájáról. Következtetése: nem minden az, ami annak látszik. (Másnap önkéntes tárlatvezetést is vállalt a várbeli Csontváry-kiállításon.)
Közben V. Berci megkért, hogy csütörtökön délután, könyvbemutató keretében szólnék pár szót önéletrajzi munkájáról, amit közösen szerkesztettünk két évvel ezelőtt. Igaz, hogy sokat dolgoztam a kézirattal, de véleményt hivatalosan nem fogalmaztam meg róla, csak interjúkat készítettem a szerzővel, kötelességemnek éreztem összehozni legalább egy jegyzetet a véleménymondás szándékával...
(414) Nem-szeretem napok köszönthetnek rám...
2016. június 24-július 5.
A Cannes-ban dijazott új román film (Bacalaureat - Érettségi) eljött felénk is: a szakszervezeti kultúrház nagy termében vetitették. Pár nappal az előadás előtt vettem a jegyet, de akkor még csak két jegy volt eladva a kb. 600 férőhelyes teremben. Előadás előtt egy nappal fel is hívtam a kultúrház igazgatóját, hogy vajon minden körülmények dacára megtartják a vitetést? Igen volt a válasz. Sokan vesznek majd jegyet előadás előtt - magyarázta. S úgy is lett. Majdhogy nem zsúfolásig telt terem előtt vetítették. Többször is feltűnt az utóbbi időben, hogy a román filmek szövegét nehezen értem. Nem a szavak értelmét - a kiejtéssel van bajom. Ugyanezt fedeztem fel az előadás alatt is. Nem tudom, a hangminőséggel van csak baj, vagy elszoktam a nyelv élő, mindennapi fonetikájától?
Mungiu filmje a maga nemében tisztességes, filmszerű alkotás. Ám érzésem szerint nem éri el a Négy és fél hónap drámaiságát. Ezt is valós, kemény konfliktusok feszítik, de nehezen hiszem, hogy az életünkhöz nem szokott szem a valós konfliktusokat értené ki belőle - inkább a korrupció látványos, pittoreszk elemei ragadnak meg benne. Mindettől függetlenül, ha ilyen filmek születnének a volt keleti táborban, akkor volna értelme a moziba járásnak. Így marad a házi képernyő...
Attila jelezte, szívesen jönne pár napra egy hétvégén. Közben Anna születésnapját köszöntöttük - interneten, hasonlóképpen Péter névnapját. Attila jövetelére programot is próbáltunk összeütni: úgy gondoltunk, autót bérlünk pár napra és kirándulunk a környéken, talán az 1000 székely leány rendezvényeire is ellátogatunk.
Csakhogy... Attila torokfájással, kezdődő hűléssel érkezett meg elsején reggel, aznap még befutottunk egy jókora távolságot Csíkszereda-Zetelaka-Ivó-Sikaszó- Tekerőpatak-Marosfő-Csíkszereda vonalon, de mire hazaértünk, Attilán kitört a nátha, belázasodott. Hátralévő ittléte kúrálással és beszélgetésekkel telt el.
Ugyanezen a hétvégén Péter Tirolban kirándult s küldött ott készült jobbnál jobb képeket. Kedvencem az itt látható tiroli kunyhó, mely fenségesen foglal helyet az alpesi tájban.
Andrea unokám is befejezte bécsi tanulmányait s elindult európai vakációs kirándulásra. Kezdetben Horvátországot kereste fel, ahol Bledben és Rijekában töltött időt. Kiterjedt ismeretségi körét használja fel, hogy jól átgondolt terv alapján ide-oda utazgasson. Ha már úgy is itt van Európában - augusztus végéig, amikorra a Torontóba való hazatérti jegye szól!
A kisérettségi magyar irodalmi vizsgáján egy nekem tulajdonított szöveget is kijelöltek vizsgatárgyként. Kinos a dolog, mert távolról úgy néz ki, mintha én eltulajdonitottam volna egy hirügynökségi készen kapott szöveget, pedig csak annyi történt, hogy egykor a Kalandozó melléklet (RMSZ, amelyben a szöveg megjelent) szerkesztése a nevemhez kötődött.
Attila elutazta után mi is torokfájásra ébredtünk Ilonkával, most kúráljuk magunkat, a már megszokott protokoll szerint. Nem-szeretem napok köszönthetnek rám...
(415) Legjobb fotóit ajándékozza ide a cél érdekében
2016. július 6-20.
Lélekben erősen készülődtem a Régizene Fesztiválra: nem akartam megszakítani azt a folyamatot, amit a témának szánt honlapommal elkezdtem. Amíg bírom, álljon ott az éves beszámoló a benyomásokról, élményekről, adatokról. És értelmet nyerjen az a fotógyűjtemény, amit minden évben önzetlenül megkapok Ádám Gyulától (a legjobb fotóit ajándékozza ide a cél érdekében.)
De addig is, meg kellett válaszolnom azt a 30 kérdést, amit Székely Ferenc eljuttatott hozzám interjúkészítés végett - a tömörített, összevont kérdésekre elküldtem az interjú szövegét.
Ugyanakkor ifj. Matekovics János értesített, hogy Szabolcs barátommal együtt a szentgyörgyi könyvtár előcsarnokában kiállítást is összehoztak a munkáimról. Mind a két gesztust nagyon köszönöm, részletesen itt lehet olvasni róluk.
Amúgy nem történt egyéb az elmúlt két hétben. Talán csak annyi, hogy Péter fiunk készül augusztus közepén pár napra ideutazni, a hűlést pedig szerencsésen elkerültük. Nem úgy Attila: ő két héten át húzta-nyúzta.
(416) Itt csak elkotyogtam a megszületését...
2016. július 21-26.
Megérkeztek időközben Daczó Kati kérdései is. Jó, hogy formabontóan közeledett a témához, mert legalább így nem kellett magamat ismételnem. A válaszokat félig már szabadságon kapta meg - erre jó az internet, több száz kilométer távolságra egymástól varrtuk el az utolsó szálakat. Biztonság kedvéért azt is föltettem az urszu kettő-re. Egy verssel együtt, amit a júliusi élők és holtak emlékének ajánlok. (Itt csak elkotyogtam a megszületését, igazán nyilvános majd 29-én lesz.)
Valamiért nagyon megugrott jó pár blogom látogatottsága. Nem tudom megmagyarázni az okát, de annyi biztos, hogy ebben a periódusban az emberek többet és szívesebben böngésznek az interneten. Ez látszik más fórumokon is... Persze, ennek én örvendek s igyekszem tartani a látogatókkal az iramot. Különösen a Kalandozók-on, az Aranytalicskán és az urszu 2b-n. (Bevallom: a többit kissé elhanyagoltam...)
A könyvtárban félgőzzel megy a munka, a személyzet egy része szabadságon. De az iskolások olvasóköre nem hagyta alább: kéthetente ülnek össze. Igaz, létszámuk leapadt 4-5-re, amikor a legutolsóra (július 25) magam is beültem, kíváncsi voltam, hogy amit a fiatalok elolvasnak, kedvenc olvasmányként, azt hogyan értelmezik. Már volt némi tapasztalatom erről, de most, hogy kevesebben voltunk, több idő maradt számukra a gondolatok kifejtésére. Mindegyik gyerek, 3 lány, 1 fiú) külön egyéniség volt, más-más ízléssel. Egyikük, meglepetésre, elmondta, hogy egyik kedvenc olvasmánya - egy házi olvasmány, méghozzá Goethe Az ifjú Werther keservei. Kissé félénken adta tudtunkra, hogy a könyv szentimentalizmusa nyűgözte le, mert őszintének érezte és merte vállalni a tragikus befejezést. Fehér holló a fekete madárseregben. A barátnője ugyanis fantazy regényeket olvas, egy harmadik mindent, ami a kezébe kerül, a fiút a pillanatnyi hangulatok-benyomások vezérlik. Érdemes lesz még elidőzni a műhelyükben.
Borotválkozás közben az az ötletem támadt, hogy félig beszappanozva, "munka közben" készítsek magamról egy 75 esztendős szelfit. Ugyanis nem szeretem, amikor más fényképez. (Az önfényképezéssel sem állok különbül, de úgy csak magammal vitatkozom.) A kép elkészült több variánsban is, s meglepett az a nyers őszinteség, amivel az objektiv rögzitette a látványt - persze, némileg torzitva rajta, de visszaadva azt a nyilvánvaló tényt, hogy bármiként érezze is magát az ember, eljárt fölötte az idő. A 75 - az testvérek között is 75...
(417) Egész Erdély tele van nyári fiesztákkal
2016. július 27-augusztus 7.
Megvolt, eltelt, adatszerű részletei és lecsapódásai követhető az urszukettő-n, itt nincs miért ismételni. Talán csak annyit, hogy a két idő előtt elkészült interjú megjelenése még várat magára - más, fontosabb témák mögött várva sorukra, A valóság mindig produkál ilyen kis paradoxonokat...
Nagyon remélem, nem sértettem meg K. Ferit, aki a napokban egy levélben jelezte, hogy próbálta felrázni a magyar kulturális vezetés lelkiismeretét (na jó, ez az én fogalmazásom) irántam. Mire én megköszöntem a törődést és a szolidaritást, és azt mondtam, jól érzem magam a kulturális vezetés figyelme nélkül is. Viszontválaszában leszögezte: ez nem szolidaritás volt, hanem megbecsülés a részéről. S kérte, ne vitázzunk.
És itt megálltam. Hát persze, én tudom, hogy Feri becsül engem. De azt hiszem, hogy ebben a becsülésben rejlik némi szubjektivizmus is. Vagy csak én lettem ilyen gyanakvó és mindenhová kiteszem a kérdőjeleket? Hogy adjam tudtára, hogy el is higgye: az ő pár sora nekem többet ért, mint akármilyen kulturális odafigyelés?
Tegnap, augusztus 6-án nem csak az olimpia startolt el, hanem a csíkszeredai városnapok is. Nyomon követem ugyan az eseményeket, s a vasárnap esti ünnepi hangversenyt a Szt. Ágoston templomban ki is néztem magunknak, a többi rendezvény valahogy hidegen hagy. Különben egész Erdély tele van nyári fiesztákkal. Bármerre mész, folyik a sör-bor-pálinka és sül a hús, fő a bográcsos (Csíkszeredában krumplifesztivál). Úgy látszik, az ünnep mindig kedves vendég a (minden) háznál - én azért nem szeretem. Meghaladott lazaságaimra emlékeztet...
(418) A vihar jól lehűtötte a nyári kedélyeket
2016. augusztus 8-11.
Addig játszadozott a térségünk körül a nyugat felől támadó többszörös viharzóna, hogy a csütörtökről péntekre virradó éjszaka sikerült betörnie a Csiki medencébe: jól lehűtötte a nyári kedélyeket! Pedig még hátra van a naptárból bő két hét (legalább), de már előkerestünk szvetter, tréningnadrágot, felöltőt, kendőt. S ebben az eső a legkisebb baj - az amúgy is kell a természetnek. Egy-egy zápor után pár órával már nem is látszik a víz nyoma...
Házunk körül gőzerővel épül-alakul a civilizált parkolóhely, járdarendszer, játszóterek és virágágyások összehangolt együttese. Az itt lakók némileg hitetlenül sétálgatnak körbe-körbe, túl sok megcsalatásban volt már részük ahhoz, hogy becsületszóra bízzanak a projekt megvalósulásában. Ámbár...
A megvalósulással magával nem lesz baj. A létesítmény élettartama lesz kérdéses. Félő, hogy egy év múlva már úgy fogunk rá tekinteni, mint ama "rongyos régire"...
Az olimpia gőzerővel halad előre, fogva tartva a jó nép fantáziáját. A televízióadások mind csak a riói események és hírek körül forognak - s egyúttal ki is használják a rájuk szegeződő figyelmet és minden sületlenséget igyekeznek elpufogtatni ez alkalommal. Eddig se néztem tévét - ezután kétszeresen nem nézem. Fájdalmas a lezüllés mértéke...
Bölöni Domokost köszöntöttük 70. születésnapján augusztus 11-én a Káfé főnixen. Jó hangulatú anyag gyűlt össze, de az utolsó pillanatban szinte bakiztunk: 11-én reggel nem működött nálam az internet, s a kész anyagot nem tudtam beemelni a napi adásba. Gyorsan bementem a könyvtárhoz, ott szerencsére nem volt gond s percek alatt "szent volt a béke". Ezen a nyáron ez már a harmadik eset, hogy huzamosabb kiesést tapasztalunk az itthoni hálózatban.
(419) A borbélyt akkor sem tudnám kikerülni...
2016. augusztus 12-23.
Péter itthon járt, 17-20-a között. Kis életet hozott a házban, bár nagyrészt mindenki a maga munkáját végezte. Az idő huncutkodott, nem igazán engedett kiruccanásokat tervezni, inkább csak a városban kószáltunk egy-egy délelőtt, amíg aztán haza nem utazott.
Szeretem nála, hogy rendszeresen képzi magát a fotó terén, van türelme kipróbálni a különböző technikákat s nem sajnálja rá az anyagiakat sem. Most éppen Izlandra készül, egy hetet csavarog a távoli szigeten, utána Angliában az anyacégnél tölti a munkaidejét még egy hétig.
Mig itt volt, próbáltuk tervezni az őszi közös kiruccanásunkat. A gyerekek javaslata az, hogy járjuk körbe Besztercét és környékét, egészen Kolibicáig, majd menjünk mindannyian világítani Szépkenyerűszentmártonba. Nem is lenne rossz. De addig még van néhány hónap...
Egyre jobban hagy el a hajzatom. De hát ez természetes. Most értem el egy olyan pontra, amikor a fogyatkozó mennyiség átcsap minőséggé - tehát a kopaszság felé tart. A napokban nyiratkoztam: már csak a vadhajakat kell letisztítani a koponyámról. Azon gondolkozom, hogy nyírassam a fejem nullásra s megszabadulnék egy csomó gondtól. De a borbélyt akkor sem tudnám kikerülni...
Az István napi ünnep körül ismét fellángolnak a kitüntetések körüli feszültségek. Most például a mocskos tollú-szájú B. Zs. állami megdicsőülése miatt tiltakoznak ugyancsak kitüntetettek, nem akarván egy lapon szerepelni az illetővel. A tiltakozás érthető, logikus - a kitüntetések rendszere és mechanizmusa lesz mindinkább nevetséges és fölöslegesen feszültségkeltő. Inkább ne tüntess ki valakit, mint hogy érdemtelenül vállon veregessed...
Augusztus 28-án Marosvásárhelyen első világháborús tudományos szümpozion. K. Pista belekavart az ügybe, a Kassay János frontképeiből készült kiállítást kell megnyitnom. Az anyag ismerős, az amatőr fotós verseket is irt az első világháborús frontról, most próbálom összeszedni a róla található kevés ismeretanyagot. Hét végén tehát 1-2 napot Vásárhelyen töltök...
(420) Mondhatom, még csak el se szédültem belé
2016. augusztus 24–szeptember 1.
A múlt hét vége azzal telt, hogy megírtam Kassay János törzsőrmester passziója c. fotótörténeti bemutatómat. Mindegyre csiszoltam rajta, az utolsó pillanatig - igazság szerint régóta nem írtam ilyen átfogó és több irányba nyitó elemzést. Meg is lódítottam vele a jócskán befagyott Fotótanú kerekét, csakhát megint elhallgattam - de sebaj, fő hogy Marosvásárhelyen, a hadtörténeti tanácskozáson jól fogott.
Gyönyörű nyárvégben utaztam Vásárhelyre - azt mondom, érdemes vasárnap utazni, mert még a motor is csendesen zúg olyankor az utakon. Nem látni a hétközbeni vad tülekedést és mindenki ráér. A szimpózium után, este Kelementelkén járt a vendégsereg, végigkóstoltuk a marosvásárhelyi Petry cég (híres húsfeldolgozó família) pincészetének legjobb küküllőmenti borait. nagyon régóta nem ittam finom és garantáltan válogatott (tiszta) bort, most bepótoltam. Mondhatom, még csak el se szédültem belé.
Hétfőn elbúcsúztam a hadtudósoktól és saját útjaimat róttam: meglátogattuk néhány vásárhelyi íróval Elekes Ferit, aki pár napja a lábát törte és azon filozofált, hogy már rég be kellett volna látnia: az embernek nem érdemes kimozdulnia otthonról, mert amúgy sem történik sehol semmi. Hát persze, igaza van, igy is lehet nézni az életet.
Ezután felmentünk a vásárhelyi Várba, Kedei Zoltán műtermébe, ahol Albert Lőrincz-Márton is várt és a kellemes hűvösben elborozgattunk. Délben ki az állomásra, fel a Bukarestbe tartó gyorsvonatra s délután már otthon voltam. Azóta makacsul visszatért a nyár, a megfelelő esti hűvösséggel.
Hazajövetelem után uborkát cipeltem haza (kétszer), azt eltettük, s folytattam a behordást íróasztalom előtt. Kiváltottuk az idei színházi évadra a bérletet, kb. 100 hellyel csökkent az átalakított színházi terem székeinek száma.
Családi események: Andrea hazaérkezett szüleihez európai csavargásai után, Péter elutazott Izlandra (szerencséjére, kifogott egy éjszakát északi fénnyel), majd munkahelyi ügyeket intéz Angliában. Attila a jövő héten készül hozzánk jönni, tovább keresi a helyét...
Ja, és úgy néz ki, hogy a lakásunk körül zajló átalakítási-szépítési-parkosítási munkák a végéhez értek, az utolsó feltört aszfaltréteget is lesimították - most minden fényesen feketéllik, újabb feltörésig.
(421) Ha döcögve is, de haladok a megkezdett munkákkal
2016. szeptember 2-11.
Visszaállt a beszélgetés Torontóval. Annáéknál megkezdődött az iskola: Marika új iskolába iratkozott, közel van a lakásukhoz, valamikor abban végezte Andrea is a líceumot. Kissé megváltozik az Anna és a lánya élete. Andrea pedig elutazott Guelfbe, az egyetemre. Anna elmesélte, milyen építkezésekbe fogtak nyáron a tóparton, majd fényképeket is küldött a munkáról, amit Gabival együtt végzett.
Szeptember 5-én este több órás késéssel megérkezett Attila. Korán reggel ült vonatra, késő este száltt le róla. Nem túl mozgalmas, de azért kellemes napokat töltöttünk együtt egész héten. Vasárnap reggel, ugyanazzal a vonattal, hazautazott. A késés akkor is megismétlődött.
Jártunk együtt Csíkszentkirályon, a temetőben, ellátogattunk Csíksomlyóra, elidőztünk a Barátok Feredőjénél, majd szombaton kirándultunk egyet Hargitafürdőn, kölcsönautóval. Ezalatt Péter Angliában, a munkahelyén és szorgalmasan küldte az izlandi látnivalókat, ahogy haladt a feldolgozásukkal.
Ez idő alatt visszavonultam a közéleti eseményektől, bár a hét végére mindenféle megemlékezések zajlottak a moziban és a múzeumban az 1916-os hadjárattal kapcsolatban.
Lassan beáll az őszi idény könyvtárban, színházban. Az idő szép, de a reggelek már hűvösek, ködösek. Ha döcögve is, de haladok a megkezdett munkákkal. Több is akad, mint ami gond nélkül bevállalható. És torlódik a néznivaló a filmgyűjteményemben.
(422 ) Az eset inkább kuriózum, mint katasztrófa hír
2016. szeptember 12-18.
Attila ittléte jó alkalom volt arra, hogy leszögezzük őszi kiruccanásunkat: hova, merre, hogyan. Besztercét és környékét választottuk, onnan könnyen hazaugrunk világítani Szépkenyerűszentmártonba is, majd elidőzhetünk az újabban létrehozott Kolibica-tónál. Na, ez még elválik, Szükség van mindannyiunk egészségére.
A szakrális művészetek hete meglepően decensre és jó ízlésűre sikerült - legalább is az a része, ami kijutott nekem belőle. Kedden az Ádám Gyula tárlata - egy bőkezű nagyúr ajándéka népének; másnap, az istenes versek illusztrálása és / illetve elemzése az esztétikai hangsúlyokat tette ki, igen helyesen. Ez azt jelenti, hogy a szervezők alaposan átgondolták, mit lehet ebbe a formába tölteni.
A Káfé raktárai lassan feltöltődnek. Az ősz közeledtével pezsdül az alkotókedv is – így legyen.
Anna Torontóból medvekalandról küldött hírt: a hét végén a tóparti házuk udvarát - illetve a helységet magát - meglátogatta egy arra tévedt fekete medve. Minthogy a fajtája az amerikai kontinensen eléggé elterjedt és az állatot a szelídebbek közt tartják számon (nem támad emberre, csak ha támadják), az eset inkább kuriózum, mint katasztrófa hir. De a hitelesség kedvéért itt az Annáék nyaralója mellett, a parti homokban hagyott lábnyom is.
Az elmúlt igen meleg hét után beállított az ősz: eső, felhő, nyomott hangulat.
(423) Kanadai barátaink résen voltak
2016. szeptember 19-24.
Visszafelé kezdem: 24-én, alig valamivel éjfél után (2.11) földrengésre ébredtem. (Ilonka hamarabb felébredt, s mikor visszaaludt volna, akkor ringatta meg az ágyát az 5,31-es rengés). Én a lámpa kilengéséről győződtem meg arról, hogy nem álom volt az észlelés. Károk nem igen voltak, néhány apró esetet leszámítva (vakolathullás Iasi-ban, ijedt polgár kiugrása a földszinti ablakon, lábtöréssel kombinálva). Ijedtség az volt viszont. És egész napos beszédtéma.
Kanadai barátaink résen voltak (ők még nem aludtak, mikor az esemény bekövetkezett), az első kérdés tőlük jött. Aztán hajnalban Péter kérdezett rá.
Ugyanaznap este, az évad első színházi előadásán. Vendégjáték - nagyváradiak. Székely Csaba Bányavirágját játszották. A trilógiából a legszelídebbet. Úgy látszik, a szeredai közönség azokból toborzódott, akik nem dőlnek be a meglengetett árvalányhajnak. Tapsolták becsületesen az illúziófosztást. Bár a Tamás Gábor dal zsoltárként való előadását nem egyértelműen értelmezték és csípték (úgy éreztem én).
Hamarosan a helyi színház is indít. Az új színházbelső valóban kényelmes, tágasabb - igaz, kb. 100 székkel lett kevesebb. Így aztán könnyebb telt házakat jelenteni.
Máriás Jóska barátom tanulmánykötetét szerkesztem. Ez már a hatodik. Apró lépésekkel októberre a végére érek. Pontos, tiszta szövegek: bibliográfiai hasznuk nyilvánvaló annak, akit a jelenkori magyar irodalom érdekel.
(424) közben olyan szemforgató események telepednek ránk...
2016. szeptember 25-október 8.
Elszaladt alólam a szekér - vagy csak én nem voltam résen? Irtam, szerkesztettem, töprengtem, színházban (is) voltam, filmeket vadásztam és néztem, olvastam, nyomasztó álmokkal viaskodtam és nehezen ébredtem öntudatomra. Majd rám zúdult október. És mindjárt itt a tél!
A Sorsok könyvén valahogy átrágtam magam. Nem gondoltam volna, de szabályosan "élveztem" a saját könyvem. (Két eset lehetséges: 1. annyira jó; 2. annyira infantilis lettem. (Jó, hogy van választási lehetőség...)
M. Jóska kötetét nekifutásokkal fésülöm. Levéladósságaimat is igyekszem leróni. A Bálványok... megint csak stagnál, de állandóan gyötri a lelkiismeretemet, s közben olyan szemforgató események telepednek ránk, mint a "népszámlálás" és a Népszabadság eltűnése. Nem kiabálom el nyilvánosan, de valami hasonlót éreztem akkor, amikor a Romániai Magyar Szót egy mozdulattal (igaz, több mentőkísérlet után) egyszerűen elengedték. Itt, persze, még belelátják a hatalmi játszmákat is...
Ágnes húgom és gyermekei kiköltöztek Torontóból, nem túl messzire, de pariférikus kisvárosba. Ezzel a nagy torontói családi kör megbomlott, az egykori nagy találkozók nehezen jönnek majd össze.
A kolozsvári Helikon lehozta (szeptember 24-én) azt a Székely Ferenc interjút (persze, csak szemelvényesen). melyet július közepén készített velem. Furcsa volt viszontlátnom magamat abban a lapban, amelyben gyakorlatilag egyetlen sort sem közöltem (természetesen, rajtam múlott...)
(425) Úgy van ez, mint a kómával
2016. október 9-19.
Nagyjából sárga minden, ami az ablakból látszik. Kb. egy hét alatt ment el a tavasz-nyár zöld, élő színe. Ha amiatt aggódtunk, hogy október végi-november eleji közös kiruccanásunk idejére nem lesz meg az őszi erdő látványa, akkor tévedtünk. Minden úgy következik be, ahogy az elő van irva.
Az is, hogy a Népszabadság azóta se él. Úgy van ez, mint a kómával. Minél tovább marad ki a szívműködés és a légzés, annál biztosabb a halál. Nem is volna különösebb baj, ha a szerencsétlen újságírók ne lennének saját helyzetük foglyai. Mert azok. Demagóg szavakon kívül senki sem mond nekik semmi kézzelfoghatót, amibe megkapaszkodhatnának.
A Székelyföldi Napok elárasztották napjaink beosztását. Rendezvény rendezvény hátán kínálja-kényszeríti ránk magát, s ez ellen csak úgy lehet védekezni, ha hátat fordít az ember. De ez vajon etikus dolog? E bizonytalanság között őrlődni a nem a legkellemesebb. Marad hát a válogatás, a szemelgetés - tetszés és intuíció szerint. Én megmaradok néhány könyvbemutató és zenei rendezvény árnyékában.
Közeledik az év végi könyvtárrendezés évadja. Gondolatban már tervezem napjaimat, és erre kényszerít az a helyzet, hogy már alig találom meg a szükséges köteteket.
Sz. Szabolcs járt itt a Pont kiadóval, végre le tudtunk ülni nyugodtan beszélgetni egy kávé mellé, derűs délelőtt. Szabi a legjobb formáját hozza, mint fiatal korában (második fiatalság?), ugyanaz a rebellis ifjúi kinézete van, mint amikor beállt az RMSZ csapatába. Tisztáztuk, hogyan részesülhetnék könyvtári segítségben, amennyiben a Kájoniban nem találom meg a megfelelő forrást.
A régi mozi ismét szeretne jogaiba lépni, vagyis egyebek mellett filmvetítést is kínálni a publikumnak. Kíváncsi vagyok, hogy fogja megint rávenni az embereket, hogy érdemes legyen elmenni és beülni vetítésre a már teljesen megváltozott filmnézési szokások ellenére.
(426) Most is úgy érzem, ez volt a jó döntés
2016. október 20-november 2.
Hosszú hallgatás, s ugyanolyan hosszú készülődés a besztercei-mezőségi utazásra. Azon drukkoltam, ne jöjjön semmi közbe, akár a legapróbb akadály se, amiért ne tudnánk elutazni. Nem jó jel, ha valami miatt megszakad a folyamat. Egészen biztos, hogy onnantól kezdve nehéz lesz folytatni.
Az elindulásig nem is történt semmi marasztaló. Minden az elképzelések szerint zajlott: a csomagolással viszonylag könnyen végeztünk, a csomagok se lettek súlyosabbak, mint máskor. Ilonka kétszeresen bonyolultan pakolt, hiszen ő az őszi körutunk végén a fiúkkal készült elmenni Budapestre, nekem viszont megvettük a visszafelé jegyet elsejére, így még november 2-án délelőtt kiugorhatok Szentkirályra és a szüleimről sem feledkezünk így meg. Most is úgy érzem, ez volt a jó döntés: semmilyen porcikám nem kívánkozik Budapestre. Ami onnan érdekel, az úgy is megtalál a médián keresztül.
Hanem az indulás nem túl szerencsés csillagzat alatt zajlott: Marosfő, majd Gyergyószentmiklós után érthetetlenül lelassultunk, Szárhegyet elhagyva pedig lehorgonyoztunk a nyílt pályán. Mint kiderült, sínrepedés történt, s bizonytalan időre jósolták a probléma megoldását. Valahogy nagy döcögve tovább is mentünk egy idő után, de sajnálatosan lekéstük a szeretfalvi csatlakozást, s a következő járat csak három órával a másik után ígérkezett. Szeretfalván viszont felszámolták a vasúti állomás szolgáltatásait. Pénztár, váróterem nem működik - a hideg, fűtetlen terembe be lehet ugyan menni, de olyan, akár a jégverem. Csak szél és vihar ellen véd valamelyest.
A fiúk reggel indultak el Pestről, autóval, sms-en keresztül kommunikáltunk velük, remélve, hogy időben odaérnek és velük simán eljutunk Besztercére. Közben adódott egy alkalmi lehetőség, s kis tétovázás után kihasználtuk. Kevéssel a fiúk előtt érkeztünk meg a szállodába, meggémberedve. Aznap este jó hangulatú vacsora és a Vadonban című film közös megtekintése a jól fűtött szobában jelentette a sikerélményt.
Lefekvés előtt Attila és Péter a meteoelőrejelzések alapján próbálták összeállítani a következő napok térképét s ennek megfelelően dönteni az úti beosztás felől. Lehűlés, gyönge havazás, eső, szél ígérkezett szinte egész Erdélyre, ezért az első napra, 30-ára bevállaltuk a szépkenyerűszentmártoni utat, de egy általunk eddig nem ismert változatát, ami kockázatos volt, mert csak menet közben derült ki, milyen minőségűek az útszakaszok. Ebben végül is szerencsével jártunk: Lekence-Szentmáté-Mezőveresegyháza-Kékes-Cege-Rosia (Vörös malom) útvonalon értünk végül is Szentmártonba. Hideg szél fújt, a temetőben felázott agyagos sár, csúszkálás, a gyertyák nem sokáig maradtak égve. A temetőben találkoztunk néhány rokonnal, majd másokat fölkerestünk odahaza - egyik helyre épp ebédidőben toppantunk be, amit nem akartunk ugyan, de nem tehettünk mást. Persze, hogy minden szabadkozás ellenére asztal mellé ültettek. Minden jó volt, a legjobb pedig, hogy odabent: megmelegedtünk.
Besztercére vezető utunkat a niculai kolostornál folytattuk, amiről sokat hallottunk, de ha már útba esett, egyszer illik megnézni. Magasan a dombok között feszít a búcsújáró hely, állandó fejlesztésben, az ideiglenesség így, zord körülmények között meghatározó élménye az odalátogatónak. Rajtunk kívül nem jártak sokan arrafelé, de mindegyre szállingóztak kíváncsi csoportok.
Utána ellátogattunk a széki tóhoz, majd futólag bejártuk a széki utcákat. Szamosújvár határában megálltunk a Marigold szállodánál egy kávéra, ahol meglepetésszerűen a rokonság egy másik részébe botlottunk, akik születésnapokat ünnepeltek éppen és így a viszontlátás sem maradt el. Egyedül népesítettük be a hodályszerű, nagyra méretezett vendéglőtermet.
Mivel aznap reggel állítottuk vissza az órákat téli időszámításra, már sötét lett, mire hazavergődtünk és vacsorázhattunk.
Másnap turisztikai program: Kolibica-tó, Tihuca-hágó és Beszterce nevezetességei fértek bele az időnkbe, Szentgyörgy fürdőt máskorra halasztottuk. Aznap a hó is szitált. Ezzel a túrára szánt szabadnapok elfogytak, a fiúk s Ilonka a pesti útra koncentráltak. November elsején én a besztercei utcákat jártam egész délelőtt, meglepett a városka erőteljes csinosítása (az állomás irigylésre méltóan felszerelt és modern, annak ellenére, hogy Beszterce erősen mellékvonalon fekszik), parkosítása. Viszont a régi városközpontot leszámítva vészesen dominál a tömbházépítkezés, annak is a rosszabb minőségű kivitelezése; kisvárosban nem igen láttam annyi magas tömbházat, mint Besztercén, amelyek nem igazán illenek a környezetbe). Jó, hogy megőrizték a céhváros udvartereit, közel egy tucatnyi ilyen keskeny átjárót állítottak helyre, amelyekben csak gyalogos közlekedés van és fontos utcákat kapcsolnak össze.
Őszies-télies zord időben értem haza, s 2-án a szokásos módon letakarítottam szüleink sírját (nem volt nehéz dolgom), egyszerűen feldíszítettem, gyújtottam két gyertyát s az első busszal visszatértem.
A besztercei kirándulást a fiúk találták ki, senki nem súgott nekik, Ilonka azon a vidéken tanított 1962-64 között (Teke), én meg oda utaztam hozzá hétvégenként, s számomra mind Beszterce, mind Szeretfalva az utazások elmaradhatatlan díszleteinek számítottak. Első ízben 1962 őszén fordultam meg a szeretfalvi állomáson, ott vártam egy fél napot a Besztercéről Tekére tartó autóbuszra, s az akkori látványt versben is megörökítettem, de valamiért nem válogattam bele egyetlen kötetemben se, s a szövege kézen-közön elkallódott. Annyi baj legyen!
(427) Szavaink így is, úgy is ráfeküsznek a valóságra
2016. november 3-11.
Nagyot szökkent a világ elámultában: az amerikai elnökválasztás eredményei nagyon nem tetszenek egyeseknek. Mások meg nagyon ujjonganak nekik. Kívánom, hogy ez utóbbiak legyenek majd az első áldozatai annak a zűrzavarnak, amit szellemi barátaik majd a fejünkre zúdítanak. Most kezdem érezni, milyen régimódi ember is vagyok, mennyire megálltam egyfajta társadalmi küszöbön, és hogy az 1989-es "változásokat" pontosan ugyanúgy nem értem, mint annak idején a népi demokrácia hajnalát. Vagyis, amiről azt hiszem, hogy értem, arról rendre kiderül, hogy félreértés. Kezd az a gyanú ébredni bennem, hogy senki sem akar igazából jót az emberiségnek, csak saját magának, és ezt most már lassan még csak leplezni se fogják! Ezt jelenti az, hogy sutba a PC-beszéddel!
Lehet ezután niggerezni, cigányozni, oláhozni, bozgorozni, anyázni, tahózni, gennyládát kiáltani valakire - a nagy demokratikus őszinteség nevében. Megint csak az elnevezések "oldanak meg" mindent?! Ha elhallgatunk valamit, akkor attól reméltünk megváltást, ha meg kimondjuk, akkor attól várunk eredményt. Nem vesszük észre, hogy szavaink így is, úgy is ráfeküsznek a valóságra, elfedik azt, mint a száraz levél a földet, őszi lombhullás után.
Bármi történik is ma ezekben a napokban körülöttem, e gondolatok körül forgok szüntelen. S közben érzem, hogy megfájdul a nyakam - már rég nem fájt. Rendre, minden volt nyavalyám kiüt rajtam. Hogy figyelmeztessen: ne hagyjam abba! Ne hagyjam fel. De mit? Nos, ezen tűnődöm...
Különben ma lehullt az első városi hó (Csíkszeredában). Jó volt nézni a szállingózás fehér táncát. Kár, hogy máris elolvadt. És az egész csoda 15 percig tartott.
November 11-én pedig felavatták a csíkszeredai háborús elesettek emlékjelét.
(428) A tények tisztábban és egyértelműbben beszélnek - önmagukért
2016. November 12-17.
Nemszeretem, se-se idő. Ősznek nem ősz, télnek nem tél, hideg és nyirkos. Azt hiszem, egy kissé a belső hangulatot is meghatározza. (Most éppen köd. Olyan tömény, hogy a nyírfánk vékonyka ágairól csak úgy csurog le a nedvesség, mint meghűlt ember orrából a takony.)
Pácba kerültem egy könyvbemutatóval. X. regényének ismertetését vállaltam el a szerző jelenlétében. Aztán mikor kézbe vettem a könyvet, elátkoztam a percet, amelyben elvállaltam a feladatot. Nem a munkával van bajom, hanem a könyvvel: nagyon rossz. Nem regény. A szerző kitűnő dokumentarista. Számos remek műve van, szociológiai fogantatású alapművek. Valószinűleg azt hitte, hogy ezekre majd rátromfol egy-két regénnyel. (Sajnos, az ember, félreismervén saját képességeit, hajlamos beleesni ilyen hibákba; magamon is tapasztaltam már!) Kiindulópontjai a korábban összehordott valós adatok, tények, amelyeket megfejel saját eszmefuttatással, egészen primitív alapon. A dokumentumirodalom ritkán birja meg az ideológiai kommentárt. Így volt ez 1989 előtt is, de a törvény nem változik 1989 után is. A baloldali propaganda-szósz épp olyan taszító egy műre öntve, mint a jobboldali. A tények, a valóságelemek tisztábban és egyértelműbben beszélnek - önmagukért.
Mindezt, persze, most nem mondhatom meg X-nek. A bemutatón túl kell esnünk. Szorongva várom, mi lesz, hogy lesz - valószínűleg az lesz a megoldás, hogy nem csak a könyvére, sőt elsősorban nem a könyvére terelem a szót, hanem az egész életműre. Ami - vita nélkül - megbecsülendő.
Alternatív történelmi novellaantológiát népszerűsítettek az anyaországból 56-ról. A Székelyföld folyóirat rendezte találkozón több szerző is megjelent: vállalkozásuk sikeres, mert abból merítettek ihletet, hogy mi lett volna, ha 56-ban nem az történik, ami történt... 16 hajmeresztő, elgondolkoztató sztori, amelyek kibillentik az embert az agyonismételgetett sablonból. Ellenpontként találtam egy 1986-ban összeállított antológiát, neves irók 56-os novelláiból. Élesen látszik a különbség. Az egyik a hűséget hajszolja (nem túl nagy sikerrel), a másik a hűséget rúgja fel (keserű, abszurd humort generálva). Az egyik novella alaphelyzete: Rákosi nőnek álcázva próbál eljutni a forradalmas Budapestre, de közben a ruszkik elkapják, és mert nőnek nézik, keményen megerőszakolják az irhabundás-parókás "barisnyát"...
Amúgy írtam, olvastam ezekben a napokban. Terveim mentén.
(429) A kubai forradalom legendás oszlopai maradéktalanul kidőltek
2016. november 18-30.
November vége meghozta nyomasztó gondom feloldását. Mindenek előtt megérkezett a napokban könyvem nyomdai kézirata a szerkesztőtől, a beígért kérdőjelekkel. Mit mondjak? Mea culpázott is rendesen... Nevetségesen kevés megjegyzése adódott, nem is értem, miért kellett annyit kotolnia rajta... (Azt hiszem, ez egy tipikus szerzői reflex!) Egy óra alatt túl is adtam rajta, most ismét elidőzhet a könyvön...
Megvolt a novemberi olvasókör, nem voltunk sokan, de jót dumáltunk a kitűzött témákról. Jövő hétre időzítettük az idei zárást, utána mindenki szervezheti a decemberét, ahogyan akarja és bírja. Utána meg már az új év kopogtat. Amelyben úgy tűnik, témát váltunk: 1956 után most a naplóirodalom felé fordulunk, épp elég fontos és izgalmas képviselője van ennek a műfajnak, amelyeket nem árt megismerni és körüljárni. Polcomon és emlékezetemben egyre-másra bukkannak föl az újabb címek, azok is, amikről most hallottam először - nagy ámulattal és érdeklődéssel. Ne felejtsem, hogy az idő személyre szabottan véges és csak annyi fér bele, amennyit ő maga megenged...
Meghalt Fidel Castro, s ezzel a kubai forradalom legendás oszlopai maradéktalanul kidőltek. A még életben lévő Raoul, aki fiatalabb mint Fidel és Che Guevara voltak, igazából sose tartozott az első vonalhoz, a háttérben mozgott és csak akkor lépett előre, amikor beintettek neki. Elővettem az Argentin (Che) életéről-alakjáról forgatott kétrészes filmet és az új fejlemények fényében egészen más értelmezést nyertek a benne összegyűjtött információk. Érdekes Che-ről forgatták, de mégis mindig Fidelről szólt, hozzá kanyarodott vissza. Tanulságos volt ez a kettős tükör...
Andrea unokám továbbra sincsen jól, nem találják hirtelen megbetegedésének kiváltó (és fenntartó) okát. Antibiotikumos kezelés után valamennyire javult az állapota, de újabban megint nagyon könnyen fárad (járás közben), nincsen étvágya és a vizsgálatok nem nyújtottak konkrét kórképet. Eszembe jut 1985-ös novemberem, amikor hasonlóképpen vívódtam egy bizonytalan és rejtélyes diagnózissal, amit aztán csak a kórházban sikerült úgy ahogy "megfejteni", de csak úgy, hogy javult az állapotom és azóta se patkoltam el. De a szívem akkor kezdett komolyabban károsodni. Mai szívdoktorom figyelmeztet is: súlyos helyzetet vészeltem át, akár a fogam is beletörhetett volna.
(430) Találomra kihúzok egyet a kalapból
2016. december 1-9.
Laza, ugyanakkor egymásra torlódó napok is egyben. A december első napjai lustálkodással teltek, pontosabban nem én lustálkodtam, hanem az engem körülvevő élet. Nem voltak szabadidős kísértések, se kötelezettségek, a világ álmosan forgott saját kisszerűsége körül, mert nem volt mit kezdjen az ország nemzeti ünnepével. Nem is tudom: a románság magának választotta ki ünnepül ezt a napot, vagy bosszantásul a régi ellenfélre való tekintettel Egy biztos: mindig az utóbbi tűnik valószínűnek, annyira nem érezni az ünnepség meghittségét. A kivagyiságát annál inkább. És ez nem jó. Persze, ha jól megnézzük, a mi ünnepeink sem sokban különböznek ettől. Valahol a lényegnél téveszthettünk utat, nem tudom eldönteni. Egy biztos: sosem fogjuk tudni egymagunkban birtokolni ezt a talpalatnyi földet, mert nincs meg hozzá semmiféle szükséges körülmény. Hiszen semmi sem tartós ezen a földön. Előbb-utóbb mindennek van egy vége, s egy másvalaminek pedig kezdete, s előfordul, hogy nem váltják ki a tetszésünket, de azért megtörténnek. Az ember alkalmazkodik a környezetéhez - e törvény alól sose fog tudni kibújni.
Az ünnepek után a kultúra zúdult ránk, nagykanállal ettük az eseményeket, egy nap akár három kínálattal is kecsegtetett Csíkszereda, hogy aztán, december közepétől a karácsonyi-újévi semmittevésbe szédüljön.
Nagy nehezen túladtam a könyvbemutatón, amitől annyira fáztam. A legegyszerűbb megoldást választottam: feltettem a kérdéseimet, aztán hagytam a vendéget beszélni, amíg maga is rájött, hogy rendre túllépte a tűrhetőség határait , és hogy legtöbbször nem a kérdésre válaszolt, hanem a saját bogarait szórta szét a hallgatóság közt. Így se baj - nyugodtan dőltem hátra mellette. A mór elvégzett kötelességtudatával.
Az első idei bérletes színházelőadást láttuk tegnap este: Szép Ernő Vőlegény című darabját. Előzetes olvasása után erősen kételkedtem, hogy ebből valamit ki lehessen hozni. De a vígjáték nagyon eleven bohózattá nemesült. a színészek kiválóan remekeltek a színpadon - életet vittek a némileg avitt és indokolatlanul poétikus szövegbe.
Nekikezdtem a könyvtár takarításának is. Egyelőre csak az íróasztalommal, a számítógépes környezettel és a fekhelyjel készültem el: portalanítás, felmosás, sikálás. Szemetek szétválogatása, fölösleges papírok kiválogatása. Most minden rendes az íróasztalon, de egy hét múlva... És még hátra vannak a könyvespolcok... Azoknak majd csak hétfőn. Most a teremtés utáni pihenőnapot várom, amikor is választunk. Parlamentet, kormányt. Sok a kérdőjeles bizonytalanság.
Péter az idei utolsó ausztriai útjáról küldött hangulatos képeket. Nem is tudom, melyikkel rukkoljak itt elő, találomra kihúzok egyet a kalapból...
(431) Két szép képét és grafikusi tudását adta a könyvhöz
2016. december 10-22.
Készülődés a karácsonyi találkozóra. Könyvtártakarítás, amennyire lehet, lelassítva. Félig-meddig betegen, csurgó orral, köhögve. Utánam Ilonka is beleesett a téli hűlésbe. Egy pillanatra azt hittük, hogy kifog rajtunk a betegség, aztán valahogy kilábaltunk, de nem teljesen.
Viszont tiszta a lakás. Holnaptól kezdenek érkezni a gyerekek: előbb Péter, aztán késő este Attila és Imola.
Két napja próbálgatom a szobámban az évekkel ezelőtt vásárolt, de igazából sose használt villanymelegítő olajos fűtőtestet. Igazából attól tartottam, hogy megcsomósodhatott benne az olaj és nehezen közlekedik a járatokban. De nem - rendesen működött, s amikor kellett, kikapcsolt.
A választásokon taroltak a szocialisták. A liberálisok emiatt acsarkodnak. A politikusok élvezettel fikázzák egymást. Nem lesz könnyű kormányalakítás. A győztes pártelnök, mivel ő nem lehet kormányfő, egy török nemzetiségű munkatársnőjét javasolja kormányfőnek. Akinek a férje szíriai állampolgár. Máris beindult az idegenekkel szembeni propaganda...
Az erdélyi magyarok viszont összekapták magukat. Nem volt látható belharc, s igy annyi képviselői helyet szereztek, mint még soha. Csakhogy ez igy nem igazi egység - az anyaországi beintésre történt ami történt.
Megtudtam, hogy a könyvem pár napja kinyomva, már csak a fedőlap hiányzott. Az utolsó pillanatban az is elkészült, Ádám Gyula szép munkája (két írásomban is szó van róla, a fotóiról, ezért gondoltam, hogy ő lenne az ideális illusztrátor. Nem tévedtem... Két szép képét és grafikusi tudását adta a könyvhöz.)
Péter fotóiból az idén is sikerült jó üdvözletet kiválogatni - még neki is tetszett. Egy egész délelőttöt azzal töltöttem, hogy elpostáztam a megfelelő címekre. Fehér Illés műfordító barátomtól eredeti választ kaptam: imperatívuszok c. versemet lefordította szerb nyelvre. Ez már a 22. versem, amely szerb változatban is olvasható.
A jól végzett munka örömével várjuk a karácsonyt és az újévet. Enni-inni van mit. Olvasnivaló is akad. Felkészültünk a medve-sorsra – jöhet az igazi tél.
(432) Gondolataimat tettem ide-oda (a koponyám polcain)
2016. december 23-31.
Jócskán összegyűltek a naplólapok, amióta elkezdtem visszaszámolni. Erre mindig akkor döbbenek rá, amikor szerkesztés közben évet váltok és áttekintem a felgyűlt anyagot.
Egy napos csúszással megtartottuk a karácsonyt is, mindenfélével elhalmoztuk egymást, amiben fő szerepet játszottak a szellem örömök (könyv, DVD, e-könyv) és ínyencségek (főként csokoládé formájában), de leginkább az együttlét és a közös étkezések. Hideg se volt nagyon, igaz, kissé szorultunk, de Ilonkával bebocsátást kaptunk kedves szomszédainknál, ahová minden este 11 tájban visszavonultunk, reggel hét óra után pedig lábujjhegyen visszamerészkedtünk.
Péter fiam nekiállt fényképezni az ablakunkba szálló, napraforgó magot törögető-csipegető cinegéket. Megleste kedvenc helyüket, nagy, állványra szerelt teleobjektívet állított fel irányukba, aztán amikor ott tanyáznak, akkor békésen "lövi" őket. (De fotózik mindent, az erkélyen, ami a természettel kapcsolatos. Például oroszlánszáj-magokat, amiket Ilonka tett ki száradni egy tiszta papirosra. Érdekes alakzatok...)
E napok alatt dolgozni nem igazán tudtam, inkább csak olvastam és a gondolataimat tettem ide-oda (a koponyám polcain). Jó is volt, mert föl kellett készülnöm egy születésnapi interjúra, amit Balla D. Károly ungvári iróval-költővel szándékozok interneten lebonyolitani. Szerencsém van, ő is annyira fellőtte magát és gondolatait a virtuális térbe, hogy csak idő és türelem kellett hozzá, hogy "viselt dolgainak" utánanézzek. Hajlandó kötélnek állni, az első levél- és kérdés-feleletváltás meg is történt, immár nyakig ülünk a kalandban és úgy tűnik, sikerülni fog, közmegelégedésre.
Ezen kívül Kocsis Francisko lepett meg új (próza)verskötetével (Otet de furnici - Hangyasav-nak fordítottam), máris elvégeztem a magam számára egyfajta válogatást és nekiláttam a fordításnak. Szeretem Franciskot fordítani. Megnyugtat és segit tisztázni összegubancolódott gondolataimat egy-egy válságos időszakban. Lehet, hogy most éppen abban volnék?
Ma reggel (31-e) minusz 22-re ébredtünk odakint. Volt ennél már hidegebb is az évek folyamán, de az idén ez még prömiernek számít. Mindenkinek Boldog Újévet kívánok!