Embedded Files
Még javában prosperált az egykori Káfé (amelyen a Pótkávé is napvilágot látott), s szépen alakult mind a Kinder Képek sorozata, mind a Káfé Kép-tára, a honlapot igazgató Gergely Tamás interjút készített velem, hogy törekvéseimet bemutathassa az olvasónak. Most megtaláltam az akkori szöveget, s mert a címlapon egy újabb "kép-tár" délibábját szándékozom kergetni, álljon itt belőle egy tartalmasabb részlet...
Mégis, ki vagy?
- Egy pacák, a szó szoros értelmében, ahogy azt Bajor Andor használta és értette szatíráiban. Mert amikor én születtem, s főként, amikor fölnövekedtem és benőtt (volna) a fejem lágya, akkor mind ilyen pacákok népesítették be a kort, meg pasik, meg palimadarak, hogy az elvtársakról ne is beszéljünk. Bár - Bajor stílusában tovább - erős a gyanúm, hogy azok is mi voltunk. Röviden: elvtársi szellemben neveltek az iskolában, egyetemen, s amit kaptam, azt adtam tovább magam is, legjobb tudásom szerint. Most azt mondják, nem kellett volna. Meglehet. S mert telik az idő s múlik az élet, kezdem magam is úgy látni, hogy valami elcsesződött, de nagyon. Még az nem tiszta pontosan, hogy micsoda, de talán egyszer majd az is kiderül.
Életstációk?
- Kolozsvár, Bukarest, s most Csíkszereda. Egyetem, Ifjúmunkás, Előre, Romániai Magyar Szó. S most a nyugdíj. Nem túl színes, mondhatnám olyan, mint az abszolút selejt: az alföld. Jobbra se lejt, balra se lejt. Propaganda. Profi népbutítás. Agitáció. S remélem, némi népszolgálat is. Bár ettől borsódzik sokak háta. Mármint attól, hogy ők népszolgáljanak. Ha a nép szolgál nekik, az más, az jöhet...
Azt tudjuk, hogy következő életedben fotós leszel, merthogy egy gyermekkorban kapott fényképezőgép hozott testközelbe a rögzített látványhoz. De mi volt, mi van a kettő közt? Hiszen a fotók szerkesztését nem a Káféban kezdted...
- A kettő között az van, hogy mégsem lettem fotós. Mert talán jobban akartam író lenni. De aztán író se lettem, mert újságírónak álltam, s aztán, a mundér becsülete okán, annak is maradtam mindvégig. Most meg már fotós sem lehetek és az újságíróskodással is belakik az ember. De a képeket mindig szerettem. És mivel szeretni nem nehéz, már csak a hűséget kell megszerezni hozzá. Ahhoz meg eléggé buldog természetű vagyok, hogy amit egyszer megakasztok magamnak, azt nehezen engedem ki a fogaim közül...
Ami a képszerkesztést illeti, annak felelőssége mégis csak a Káfé közelségében, sőt szószerinti hatására mélyült el bennem. Addig mondhatni, inkább a saját felelősségemre játszadoztam mások képeivel, gyűjtögettem mindenekelőtt a hazai fotográfia remekműveit és többé-kevésbé amatőr alkotásait. Fotósokkal barátkoztam, leveleztem, tőlük közöltem, képeiket rendeztem kezdetleges galériákká, amihez az Előre évkönyv nyújtott lehetőséget. Aztán a régi Káféval együtt, a huszadik század vége felé megrendeztük a Pusztai Péter kanadai fotós kezdeményezte, Nikon-trófeájú fotósversenyt, ami nem csupán a szelekció szabályait gyakoroltatta be velem, hanem a korszerű képszerkesztési és internetfelviteli technikákba is beavatott. A Kép-tár megújulása egy élet gyűjtőszenvedélyének alapján áll: az a több tízezerre rúgó, digitalizált és hagyományos képi adatbázis, amely e képszenvedélyes évtizedek alatt nálam összegyűlt, most azokhoz kerül, akiknek készült: a nagyközönséghez, a szakmához, az egész világhoz. S nem utolsó sorban az alkotókhoz - hogy az utókorról most ne is beszéljünk.
Kik ezek, akiket kiállítasz?
- Ismerős és ismeretlen jóbarátaim. Egy részüket soha nem is láttam, de tisztelem, szeretem a munkáikat. Manapság rengetegen fotóznak, képeket is könnyű készíteni, a digitális technika mindenkiből potenciális fotóst csinálhat, ha van beruházni való pénze. A technika annyira tökéletesedett és standardizálódott, hogy immár nem az a döntő kritérium - miként régen volt, annál jobb fotósnak tekintettek, minél jobban uraltad a klasszikus technikát, a nem kevés kulimunkával elért effektusokat -, ezt jó számítógépes programokkal bárki elvégezheti a kellő simításokat felvételein -, hanem az, hogy mit metszett ki a kamera a valóság egyazon, mégis megismételhetetlen és megállíthatatlan folyamából... Az általam eddig promovált s ezután bemutatandó képművészek több százan vannak, nem állítok fel közöttük értéksorrendet. Vannak, sajnos, közöttük olyanok, akiknek életművét lezárta a halál. Az ő munkáikat egyre jobban igazolja, vagy ellenkezőleg: feledésre ítéli az idő. S bízom abban, hogy minden nyílt fórum beindítja a hólabda-effektust: újabb és újabb fotósok, kísérletezők jelentkezésére számíthatunk, csak győzzük idővel és tárhellyel. (...)
Hajóúton a deltában - még "előrés koromból",
amikor SzékelySándor fotóriporterrel jártam párban.
Ő készítette a képeket,
én írtam hozzá a szöveget
Két törpe…
…strázsál egy kis butik
nagy ajtaja mentén
egy jobboldali törpe
fekete sipkával
míg baloldali társán piros satyak
a jobboldali bal kezében
agyagtálat kínál
a baloldali jobb kezében
ugyanolyan tálat tart
- tessék, tessék!
a tálakban csikkek gyûrt sorsjegy almacsutkák
tetejükön egy ujjnyi hóval
Mesés gulyám
volt nekem egy mesés gulyám
elúszott egy hejehuján
azóta csak nézek bután
s hajtogatom:
édes gulyám
kedves gulyám
nem élhetünk nadragulyán
gulyást fõzünk nyakra-fõre
kerül mellé némi lõre
mesés gulyám foszló álom
azóta is szánom-bánom
Ezeridegen
kiskapu mellett a kispadon
ülök a falu nagy öregje
a fogahullató oroszlán
nicsak, milyen nyugodtan elidõzik most
ez a hajdani izgága
minden lében kanál
a robogó idõ még visszanéz rá a kanyarból
kicsi görnyedt figurát lát
naftalinszagú ezeridegent
Valaki tovaúszik
kapitány meredten nézi a naplementét
miután napfelkeltét már látott
nem is egyszer
kapitány fura egy szerzet
szeret magában elidõzni a fedélzeten
míg legényei a parton kujtorognak
harmadik napja várja õket vissza
sehol senki a hajótestet
a hullámok ide-oda pofozzák
míg az éj beleroskad a vízbe de lehet
hogy a tenger az mi elözönli a távoli eget
a bójákon túl valaki tovaúszik
vissza se néz
mintha
örökre
Page updated
Google Sites
Report abuse