* Cseke Gábor: A partról nézve

NAGY MÁRIA-MAGDOLNA

Januártól májusig

Jánosnak a tenger mai napig pótolhatatlan. Már úgy ismerem, ma is, amikor hazajött, láttam rajta, hogy boldog, megelégedett, ami azt jelenti mostanában, hogy egy hajón járt, s ott olyasmit intézett el, ami fontos a hajózás számára, és közben látta a tengert is.

Ha mostani munkájának nem lenne kapcsolata a hajókkal, kétlem, hogy képes volna-e ugyanilyen jól dolgozni.

Amikor úgy döntött, hogy itthon marad, azt mondta: Jánoskával akar többet foglalkozni, hogy a gyermek életének e döntő pillanataiban segíteni tudjon nekünk.

Az első hónapokban, januártól májusig, nagyon nehezen telt számára az idő, s a gyermekek is kétségbe voltak esve: ha ilyen ideges lesz tovább is, hogy fogunk vele egy házban élni?

Mondtam nekik: hagyjatok békén apátoknak egy darabig, amíg beleszokik abba, hogy reggel nyolckor alá kell írnia a jelenléti naplót, délután négykor pedig hazajöhet.

Pedig sokkal többet dolgozott ő a hajón, sőt, amikor kikötöttek itthon, s valamit javítaniuk kellett, előfordult, hogy ebéd után visszament s még éjjel se mindig jött haza.

Sokszor intettem e hónapok alatt: te Jani, most miért vagy ideges? Elvégre a hajón éjjel-nappal szolgálatban voltál, s ha történt valami, nem nézted az órát, hanem dolgoztál. Most meg összehasonlíthatatlanul könnyebb...

Pedig értem én őt, az bántja a szárazföldi életben, hogy nem tud teljesen a saját ura lenni.

Nehéz volt a családnak az első idő az étkezés miatt is. Jánosnak inkább az erdélyi konyha ízlett, de amíg ő úton volt, én megtanultam dobrudzsaiasan főzni, s a gyermekek már ehhez szoktak. Amikor aztán itthon maradt, János utasítgatni kezdett: ma ezt főzzél, holnap azt eszünk, holnapután amazt. Nem szóltam semmit, de mérgesek voltunk, s a szó szoros értelmében zavartuk egymást, amíg ő lassan beletörődött abba, hogy egyik nap neki kell lemondania a kedvenc fogásáról, máskor meg mi mondunk le.

1987 januárja óta két hét volt a legtöbb, amennyit tőlünk elmaradt; nemrég ugyanis Galacra küldték egy vizsgabizottság tagjaként. Vég nélküli időnek tűnt, mindennap beszéltünk telefonon, s egy hét elteltével Erika, elsős kislányunk panaszkodni kezdett: ez a tata nem jön már haza? Olyan rég elment!

S ha elgondolom, hogy korábban 2—3 hónapokat is odavolt!

Egy jó verés kellett volna

Gyermekkoromban Jani volt a barátom, együtt jártunk óvodába. Egy évvel idősebb volt nálam, nagyon sokszor a nagynéném kísért el bennünket.

Négy-öt éves korában mi jutott eszébe, fogta magát s megígérte, hogy elvesz feleségül. Én pedig nagyon komolyan vettem az ígéretét.

Kapcsolatunk folytatódott, amikor iskolába jártunk. Találkoztunk, barátok maradtunk. Csakhogy a lányok általában hamarabb felnőnek a fiúknál, s akkor következett egy olyan időszak, amikor eltávolodtunk egymástól. Én kézilabdáztam, zeneiskolába jártam, ahol tangóharmonikázní tanultam, és nem volt időnk találkozgatni. Pedig ugyanabba a líceumba jártunk.

Amikor aztán Jani érettségizett, váratlanul meghívott a bankettjükre. Azt kérdezte, nem volna kedvem vele tartani? Szívesen mentem, nem is gondoltam arra, hogy valami komoly sülhet ki belőle.

A bankett után jött a főiskolai felvételi, ezalatt én gyanútlanul elutaztam a szüleimmel egy külföldi kirándulásra. Mire hazaértünk, Jani, a sikeres felvételi után, újra utazni készült, kezdődött a tanítás, indulás előtt nekem szegezte a kérdést: van-e valami komoly szándékom, s ki tudnám-e várni azt a hat évet, amíg hajóstiszt lesz belőle?

Ennyiből állt az egész udvarlása.

Azt válaszoltam neki, próbáljunk meg várni egymásra, s aztán majd meglátjuk. Közben leérettségiztem, s szívem szerint Konstancára mentem volna egyetemre, akkor ott még működött a filológia, azt nagyon szerettem. A szüleim azonban nem engedtek, azt mondták, messzire van Petrozsénytól, féltettek, hogy majd nem táplálkozom rendesen és lefogyok. De attól is tartottak, hogy ott Janival összetalálkozunk, s abból tanulás helyett inkább baj lehet. Menjek a bányászfőiskolára, nógattak, én viszont azt mondtam, nem akarok bányamérnök lenni.

Talán ez volt a legnagyobb tévedés, amit életemben elkövettem. Akkor kellett volna egy jó verést kapnom a szüleimtől, és most egészen másként lenne.

De a verés elmaradt, elszegődtem könyvelőnek Petrillára, s valahogy eltelt négy esztendő. Ekkor Jani hazajött, s megkérte a kezemet. Szüleim azt mondták, ehhez még túl korán van, amíg nincs államvizsga, addig házasodás sincs.

Végre, meglett az államvizsga, akkor viszont Janinak útra kellett mennie. Fél évig volt távol, Japánban, s amikor hazajött, kiderült, még nem telt el az egész gyakornoki idő. így aztán teljesen ki kellett várnunk a hat évet.

Esküvő után mindjárt elmentünk Konstancára, s azóta, mindjárt húsz éve, itt élünk a tenger partján.

Hányszor mondtam el a fiamnak: ha szüleim idejében elvernek, ma biztosan mérnök lennék, nem háziasszony. Jánosék kacagnak: tudod mit, mérnöki diplomával vagy anélkül, úgyis ugyanazt főzted volna nekünk!

Nincs helyem a kikötőben

Otthon édesapámék mindentől megkíméltek, nem volt semmi gondom, egyszerre szakadt nyakamba minden nehézség.

Az elején Jani úgy intézte, hogy három hónapig, amíg megismerkedem a várossal, itthon lehessen. Mikor letelt a három hónap, elhatározta, hogy most már indulnia kell a tengerre.

Nem ért váratlanul a döntés, hiszen tengerésznek tanult, s tudtam, hogy a tengerészek nem ülnek meg egy helyben. Elképzeltem, hogy induláskor majd integetek neki a zsebkendőmmel, hűségesen várok rá, s mikor hazaérkeznek, újra ott leszek a kikötőben.

Ő ekkor szigorúan rám szólt: neked ott nincs mit keresned... Hogyhogy nincs mit keresnem? Te indulsz, és én ne legyek ott? Hát ha valaki utazik, nem kísérjük ki az állomásra, nem integetünk neki, amíg elmegy a vonat?... Tudod, hogy van ez? — kérdezte, mint egy gyermektől. —- Amikor mi elindultunk, nem biztos, hogy aznap tengerre is szállunk. Én például most elmegyek a kikötőbe, de meglehet, hogy később hazajövök még...

Ezzel otthon hagyott, én meg elkezdtem sírni, egyedül éreztem magam, ismeretlenek között. Ebédelni se volt kedvem. Gyorsan felöltöztem, s Jani tiltása ellenére elsiettem a kikötőbe, hogy lássam, ott van-e még a hajójuk. Ahol azelőtt állt, most hűlt helyét találtam. Na, gondoltam, ez biztosan elment.

Hazaérve még jobban rázendítettem, s a házinéni, Jani egy volt kollégájának édesanyja, kedvesen megkérdezte: te az egész életedet bőgve akarod leélni? Igaza volt, de sehogy se tudtam elképzelni, hogy annyi ideig egyedül maradjak, az én szüleim sose váltak el hosszabb időre...

Amint ott bőgtem, nyikordult a kapuzár, megismertem, csak Jani szokta így nyitni! Nagyon megörvendtem neki. Mikor meglátta a kisírt szememet, azt mondta: én elviszlek a kikötőig, de fogadd meg, hogy miután láttad a hajót, és én intettem neked az iratokkal, mert most a kapitányságra igyekszem, akkor te elmész. Ha nem fogadsz szót, mindenféle idegen tengerész fordul ott meg, fiatal vagy, belédkötnek. Egy kikötőváros élete egészen más, mint egy más városé. És tudjam meg, hogy a feleség nem szokott a kikötőkapunál várni, a férj ismeri az utat hazafelé, és haza fog érkezni...

Akkor én rájöttem, hogy a könyvek ilyen szempontból hazudnak.

Pár év múlva televíziós riportot készítettek rólunk, lefilmezték, amint Jani elment a hajóval, engem meg elvittek Mamaiára, a partra, s azt mondták, hogy most nézzem merően a tengert, mintha a távolodó hajót látnám... Emberek, kérleltem őket, miért hazudjunk, mondják el egyszer már az igazságot is, hogy a tengerészfeleség sose néz így a tengerre! Végül az lesz, hogy minden lány úgy jár majd, mint én, s milyen keserű tapasztalat lesz rájönni, hogy a valóság egészen más...

Galaci kóstoló

Mikor Janika még kicsi volt, s Jánosék Galacra értek, nemegyszer utaztunk oda mi, tengerészfeleségek, s laktunk egy darabig a hajón, mialatt fogalmat alkothattunk róla, milyen az élet a fedélzeten.

Egy ilyen galaci tartózkodás idején befagyott a Duna, a hajóra se fel, róla pedig nem lehetett leszállni. Egy kerek hónapot töltöttünk akkor a hajón. Egyet mondhatok: nehéz élet.

A hajón lakni csak annak jó, akinek van valami állandó elfoglaltsága. Például az olyannak, mint mi, akik vendégként tartózkodtunk a fedélzeten, nagyon unalmasnak tűnt a hajósélet.

A tengerészek nem látják ilyen egyhangúnak, ők napról napra mennek a hajóval, hol itt állnak meg, hol ott, tehát örökké dolgoznak valamit. De én sehogy sem találtam elfoglaltságot magamnak. Sőt, inkább arra kellett nekünk, asszonyoknak vigyáznunk, hogy a férfiak munkáját ne akadályozzuk.

Ráadásul nagyon félek a víztől, s a hajón minden hely olyan szűknek tűnik, hogy állandó szorongást érzek. Én szeretem a zenét, szeretek emberek közt lenni, s elképzelhetetlen a számomra, hogy be legyek zárva négy fal közé, magamra. Idegesítő mindennap ugyanazokkal a személyekkel találkozni, mindig egyazon órában, déli 12-kor vagy egykor ebédelni, este 6-kor pedig vacsorázni, s utána elnézni, hogy mindenki szó nélkül elvonul a saját kabinjába.

A hajót ellátják néhány játékfilmmel, azokat levetítik, egyik este az egyiket, másikon a másikat, amíg el nem fogynak. De ezt is megunja egyszer az ember, s marad a rádió.

Aki viszont a szárazföldön él, azzal mindennap történik valami, még akkor is, ha csak autóbusszal a város egyik részéből a másikba utazik. Esetleg hall valamit, találkozik valakivel.

A hajósok élete nehéz, ráadásul távol a családtól. És az évek során nagyon meg szoktak változni a férfiak.

Jani például, miután parancsnok lett, azt szerette volna, hogy minden úgy menjen, ahogy az szabályos. Az viszont, aki tessék-lássék dolgozik a hajón, se meg nem öregszik hamarabb, se az idegeinek nem lesz baja. Aki szeretné, hogy minden jól menjen, hogy mindenki meg legyen elégedve, annak szörnyen nehéz a sorsa.

El tudta képzelni egy-egy út végét, amikor már jönnek hazafelé, és minden váratlan esemény, ami késlelteti őket, minden ráadásnak eltöltött nap csak borzolja amúgy is feszült idegállapotukat.

Különösen idegtépő az ünnepek közeledése. Nemegyszer éltem át várakozva;, hogy na, ma megjön, holnap végre megjön, de mind csak teltek a napok, eltelt a szilveszter is, és még mindig nem értek haza. Sokszor egész január végéig megtartottuk a télifát, csakhogy alatta eltölthessünk egy közös ünnepi ebédet, és Jani is érezhesse, hogy a családdal lehet.

Az ünnepek és a vasárnapok általában szörnyen nehezen telnek. Nekik is nehéz a hajón, de nekünk is nehéz itthon. Hétköznapon például minden további nélkül elmehettem a gyerekekkel sétálni, a tengerpartra és akárhová, vasárnap viszont az ilyesmit messzire elkerültem. Vasárnap Konstancán a családok szokás szerint együtt sétálnak a mólón: apuka, anyuka és a gyerekek. Ez pedig olyan rossz érzés annak, aki egyedül van, meri se szórakozni, se társaságba nem mehet el.

Létezik néhány család, akikhez szoros kapcsolatok fűznek, s ha e szűk körben kerül sor egy-egy születésnapra vagy évfordulóra, különleges eseményre, úgy Jani nélkül is elmegyek a gyermekekkel, ott ülünk 11-ig, de maximum 12-ig, tovább nem! És csakis szigorúan ebben a körben.

Ha a tengerészfeleségnek a szűk baráti kör nem elég, akkor nagyon kell ügyelnie, hogy viselkedik. Nem szabad például sokat kacagnia és sokat viccelnie, de olyan se legyen, aki elrontja a társaság hangulatát. Ezek íratlan szabályok, s ha azt akarjuk, hogy ne nézzenek bennünket le, hogy tiszteljenek és ha hazajön a férjünk, ne a pletyka várjon rá mindjárt a kikötőben — mert a pletyka kitűnően működik —, akkor a legjobb az ilyen helyzetet elkerülni.

Meg kell tanulni lemondani sok mindenről, amihez lánykorunkban úgy ragaszkodtunk, mint a csinos ruhához

.

Nem unatkoztunk itthon

Nagy volt az öröm, amikor Jani kezdetben hazaérkezett egy-egy útjáról s mindjárt nem éreztem olyan elveszettnek magamat az ismeretlen nagyvárosban.

Pedig nyelvi nehézségeim nem voltak, esetleg az okozott gondot, hogy az én tempós, erdélyi dialektushoz szokott fülem az elején nem tudta kihallani a konstancaiak beszédéből azokat a szavakat, amikből sietős hadarásuk összeállt. De megszoktam ezt is, s rendeztem a család hivatalos ügyeit, a ház papírjait, az autóét, mindenféle aktát azzal kapcsolatban, amit vásároltunk. Janinak ugyanis olyan szerencséje volt, hogy amikor történetesen itthon tartózkodott, kifogyott például az a bútor, amit kerestünk, s amikor ismét hoztak belőle, neki már utaznia kellett.

Úgy igyekeztem általában, hogy mire hazajön, megoldjak minden otthoni gondot: legyen mindig tisztaság, rend, fejezzem be az eltevéseket, hogy ne érezze annyira az itthoni napok sürgető ritmusát, hiszen éppen elég nehéz nekik a hajón, miért tetézzük még mi is a Jani életét a mi apró-cseprő szárazföldi bosszúságainkkal.

Konstancai életünk első éveiben a turista hivatal mamaiai részlegén dolgoztam, nagy lelkesedéssel, remek kollégák között, s bár Jani többet volt távol, mint itthon, nem unatkoztam. Rengeteg kirándulást szerveztünk, s az mind papírmunkával járt. Olykor addig dolgoztunk, amíg valamennyi akta rendben nem lett, s nemegyszer ért az este a hivatalban. Máskor nyelveket tanultunk, szorgalmasan képeztük magunkat tovább a turisztikai munkakörben.

Közben megszületett Janika. A „főnök", mármint a férjem, hallani se akart arról, hogy az ő gyereke az első éveit ne a család védőszárnyai alatt töltse. Nagymama nem volt a közelben, aki segítsen, s akkor a kolléganőim megígértették velem, hogy ha letelik a nyolc év, újra jelentkezem náluk. Még a munkakönyvemet is visszatartották, s mikor már kitelt volna a nyolc esztendő, telefonáltak: na, mit ígértél nekünk? Megkezded-e nyáron a munkát? Elszégyelltem magam, mert legnagyobb sajnálatomra azt kellett válaszolnom, hogy ha tudtak várni nyolc évet, úgy legyenek türelemmel újabb nyolc évig, mert most már jön a következő gyermek. Azóta a második nyolc esztendőt is magam mögött tudom, s akár már mehetnék is bármelyik pillanatban Mamaiára, csak tisztázódjanak itthon a dolgok.

Amikor a fiúcska született, Jani mindegyre siránkozott, hogy valahányszor oda volt, Janika nagyon hamar nőtt, és ő nem azt a gyereket látta viszont, akit pár héttel korábban otthon hagyott. Azt mondta, ez a kölyök úgy nő, mint egy mesebeli királyfi, legalábbis neki úgy tűnt, mert sokat volt távol.

Ehhez nekem is hozzá kellett szoknom. Hogy egy tengerésznek lettem a felesége. Igaz, hogy kimaradtam a munkából, viszont megtanultam varrni, például a gyermekeknek ma már bármit megvarrok. Megtanultam továbbá főzni, gyermeket nevelni. Olykor felháborodok, hogy nem jut időm olvasni, pedig nagyon szeretnék. Igaz, mikor Janika kicsi volt, olvastam neki elég mesét. És ahogy növekedett, úgy komolyodtak az olvasmányaink is, s mikor már a regények is napirendre kerültek volna, beköszöntött Erika. Vele pedig újra kellett kezdeni mindent, és csak most fejeztük be az első osztályt. Talán öregségemre eljutok majd oda az olvasás terén, ahová mindig is vágytam, ámbár ki tudhatja, akkor majd jönnek az unokák...

Hányszor elsírtam magam Janinak: tudod, mi vagyok én az életben? Egy automata! Egyszerűen be vagyok állítva arra, hogy reggel 3/4 7-kor csörög az óra, felkelek, elkészítem a reggelit, kikészítem a tiszta ruhát mindkét gyermeknek, s akkor kezdem: Janika, kelj föl! Amíg egyet felköltök, eltelik egy negyedóra. Miután Janika reggelihez ül, mindez megismétlődik Erikával is, akit költök, öltöztetek, etetek. Amikor elmentek, kezdődik a többi: ablaknyitás, takarítás, mosás, főzés, vasalás... Amikor hazajönnek a gyerekek, újrakezdeni velük a közös műsort: ebéd, de nem egyszerre, hanem sorjában, ahogy hazajönnek, persze az egyik hamarább jön, a másik később, utána leckézünk egyikkel is, másikkal is, s egykettőre eljön az este. Amikor valaki néha beállít és ül egy kicsit vendégségben, akkor az történik, mint amikor a robotnak meghibásodik egy áramköre, s akkor azt helyettesíteni kell... Úgy érzem akkor, mintha valamit elmulasztottam volna, és másnap többet kell dolgoznom, hogy a kiesést bepótoljam.

Nem panaszkodhatok, mert Jani sok mindent elmesél útjairól, kalandjairól, s azokból is az érdekes dolgokat, a tréfás, vicces fordulatokat. Sok mindent mesél a kollégáiról is, egyszer pedig alkalmam volt észrevenni, hogy rólunk legalább olyan lelkesen számol be a kollégáinak.

Első ízben utaztunk Galacra, hogy férjeink mellett lakjunk a hajón, s egy tengerész, amikor a fedélzetre léptem, bár sose látott, így szólt hozzám: ön biztosan Nagy Jani felesége... Kérdeztem tőle, hogy lehet ilyen biztos a dolgában? Úgy, magyarázta, hogy Jani mesélt nekik a családról, a feleségéről, s ahogy most engem elnéz, csakis én lehetek az asszonya. Ekkor jöttem rá, hogy miközben hosszú időn át a hajón tartózkodnak, a legtöbbször a családról, az asszonyokról szoktak egymás közt beszélni, és nem általánosságokat mondanak, hanem egészen részletesen. Különben az a tengerész nem lett volna honnan megismerjen engem.

Bizonyos eseményeket azért Jani elhallgat előttem. Nem mintha titkolózna, de ha valamit túl nyomasztónak vél, vagy még nem ismeretes a végkifejlet, arról mélyen hallgat. Később, amikor már minden elrendeződött s olyan alkalom adódik, hogy egy pohár mellé leülünk egymással szemben, akkor bátorságot gyűjt és nevetve meséli: „Tudod te, hogy akkor, amikor ez és ez történt... és csak azért hallgattam, hogy ne idegesítselek..." Ilyenkor töviről hegyire, szépen elmeséli a történteket... Van úgy, hogy csak ránézek, s máris kitalálom, mikor akar hallgatni valamilyen okból kifolyólag, hogy mikor mérges és miért nincs kedve beszélni. Ilyenkor egyáltalán nem kell zavarni. Majd elmondja magától. Jani nem szereti, ha mi őmellette szenvedünk. Úgy akarja, hogy amit csak lehet, múlt időben kelljen elbeszélnie.

De azért nem tud megóvni minden gondtól. A legnagyobb most éppen a fiunk fokozati felvételije. Számtalanszor elmondtam már Janinak: éppen elég volt, ha én hibát követtem el, és lemondtam a tanulásról. És nem fogom hagyni, hogy ő is ezt az utat kövesse, s ha másképpen nem megy, úgy megverem, hogy attól koldul.

Egyik délután ültünk az asztalnál, kérdezgetem tőle a fizikát, s egyszer csak a szemembe néz: tudod mit, anyu, azt mondja, mit mind eszed az életemet azzal a felvételi vizsgával? Azért, mondom, hogy tanulj, mert én képes vagyok téged el is verni a tanulás miatt. Erre azt mondja nekem nagy bátran az én fiam: na lássuk, adj egy pofot! Még gondolkozni se volt ideje, már repült is a frász. Rám néz nagy mérgesen: igen? Akkor adjál még egyet! És én újra adtam neki egy pofont. Sértődötten pattant fel a székről, és elvonult. Később bevallotta: nem tudta elképzelni, hogy nekem bátorságom lesz őt megütni... Dehogynem, drágaságom, vigasztaltam, a pofozást bármikor hajlandó vagyok megismételni, nehogy később a szememre hányjad, hogy nem vertelek meg idejében.

Iskolatársaim közül többen sóhajtoznak: milyen jó neked, hogy itt élsz a tengerparton, ők csak szabadság idején jöhetnek le egy-két hétre, bezzeg én... Hát ez igaz, nem mondom, a tenger nagyon szép, s nekem sincs éppen rossz dolgom, de elsősorban annak szép, aki a tengert járja, mert aki itthon marad, a parton, az alig várja, hogy a társa hazajöjjön a tengerről. Az sokszor mérges a tengerre, s haragszik a társára is, amiért ő olyan sokáig egyedül marad.

Míg a napokat számolgatom, eszembe jut, hogy egy munkahelyen, ha jól elvégzek egy munkát, megjutalmaznak, megdicsérnek, tán ki is írják a nevemet a tisztelettáblára, a jól dolgozók közé, esetleg megdicsér a főnök, tehát az erőfeszítésnek van valamilyen látszata. Olykor itthon is várnám a dicséretet, a jutalmat...

Pillantás a parancsnoki hídra

Amikor a lakásunk épült, gyors választ kellett adnunk az építőknek: tegyenek-e új ajtókat a szobákra? Azért volt olyan nehéz kimondani az igent, mert nem kevés pénzt jelentett volna, amit nem mindegy, mire költ el az ember. És hátha Jani sajnálna ajtókra költekezni? Csakhogy az ilyesmit nem lehetett rádióhullámok útján letárgyalni, hogy Jani fiam, akarod-e az új ajtókat vagy nem akarod? Kikacag az egész város, ha feladok egy ilyen szövegű rádiógrammot, ezért inkább magamra vállaltam a dilemma eldöntését.

Mikor Jani hazajött, vártam, hogy na most, vajon milyen is lesz az a pillanat, amikor bejelentem neki: nézd csak, ezt és ezt így gondoltam, így láttam, ebben és ebben így döntöttem. Ha itthon él, akármilyen elfoglalt ember is, este csak hazajön, s ha akár 10-kor vagy 11-kor este, de csak elmondhatom, hogy nézd, ez így volna jó, te mit szólsz hozzá?

És Jani egyetlen esetben sem vont felelősségre azért, hogy mire költöttem a pénzt. Igaz, ha úgy vesszük, a család hajójának a parancsnoka én voltam, ez a felelősség azonban olykor nagyon nyomta a vállamat.

Amikor Janika a líceum első fokozatára iratkozott, előbb abban egyezett meg a család, hogy egy bizonyos iskolába megy. Amikor aztán az iratok kitöltésére került sor, hivatott az igazgatónő, hogy miért nem íratjuk egy komolyabb líceumba, mert a fiú sokkal jobb tanuló annál, hogy ne próbálhatna szerencsét. Hosszú tépelődés után másítottam az eredeti szándékon, s mikor Jani hazajött, meglepődött: te, amikor én a szülői értekezleten voltam, mondta, mintha másban egyeztünk volna meg. Töviről hegyire elmeséltem neki, mi jött közbe és igazat adott nekem.

Vannak örömök és vannak szomorú hírek, amiket szintén egyedül kell elviselni. Amikor például az édesapám meghalt, egyedül képviseltem a családot, a Jani mostohaapja halálakor mindez megismétlődött. Amikor egy unokatestvérünk ment férjhez, csak én voltam ott az esküvőn, és egyáltalán nem éreztem olyan jól magam, mintha Janival menteni volna. Lehet, mások egyedül is vidáman múlatják az időt, de mi együtt érezzük nagyon jól magunkat.

Amikor parancsnok lett, együtt utaztunk Galacra, ahol a Craiova horgonyzott. A fiúk várták már az autót, mert tudták, hogy sikerült a parancsnoki vizsga s Jani visszamegy közéjük. Tiszteletére meghúzták a szirénát, a legénység felsorakozott a fedélzeten, ahol pezsgősüvegeket és poharakat raktak ki. Egy üveget nem nyitottak ki, hanem a nyakát a korláthoz ütötték, az recésen letört, Jani pedig abból itta a pezsgőt, majd évekig hurcolta magával egyik útjáról a másikra. A csonka palack ma itthon áll, a tárlóban.

Soha komoly vita nem volt közöttünk. Olykor a gyermekek nevelése miatt összeszólalkoztunk. Ő azt mondja, hogy a fiammal tartok, én meg azt, hogy ő a lányával.

Mai napig is együtt járunk szórakozni. A tengerészek ugyanis, amikor itthon vannak, a feleségük nélkül nem járnak mulatni sehova. Hazajönnek, s akkor azt mondja a férj, hogy ma délután, vagy ma este elmegyünk ezzel és ezzel a családdal, netán az egész legénységgel szórakozni, akkor már nem hagyják egyedül a feleségeket.

Éppen elég, hogy a tízéves találkozómra egyedül kellett elutaznom. Amikor a húszévesre került sor, egy hónappal hamarabb már itthon kellett volna lennie, de úgy elhúzódott az útja, hogy megint csak egyedül lehettem jelen. Amikor jött az értesítés, hogy megrendezik, azt mondtam, ha nem tudok biztos választ adni, hogy ott leszünk-e, inkább el se megyek. Jani másképp gondolkodott: miért ne fizetnéd ki a találkozót? Ha hazaérek, elmegyünk, ha nem, hát nem, de ne mondjunk le előre a lehetőségről. Aztán az ő találkozójára sikerült végre idejében befutnia.

Két kapitány?

Annak idején mindenki azt mondta édesanyámnak az utcánkból: doamna Bredán, nem tudjuk, hogy sikerül-e majd férjhez adnia a lányát, mert nagyon fiús természetű, akaratos...

Lényegében magam se hittem, hogy képes leszek ennyire megváltozni. Természetem szerint nehezen mondtam le dolgokról, ma viszont, ha makacs maradtam volna, nem tudom, hogyan alakulna az életem.

Mint tengerészfeleség, például be kell érnem a Jani utazásainak történeteivel, emléktárgyaival. Amerre megfordult, igyekezett is nekünk apró érdekességeket hazahozni, például egy olyan kínai gömböt, amelyet egyetlen darab elefántcsontból faragtak, de úgy, hogy a belsejében 3—4 kisebb darab mozog. Pisából dísztányért hozott és látképeket, amiken ő is rajta van. Hozott egy darab korallt is, s én odaállítottam melléje egy bányavirágot, hogy a szülővárosunkra emlékeztessen. Hazahozta egy repülő hal farkát, aztán hozott mindenféle ehető halat, ami a világon előfordul, mi azokat végigkóstoltuk a gyümölcsökkel együtt, amelyek kibírták a hosszú utazást hazáig.

Egykori osztálytársnőim váltig irigyelnek, ök csak azt látják, hogy mi ketten szépen élünk. Hogy vásároltunk egy autót és egy lakást.

Mikor éppen a tengerparton nyaralnak és ellátogatnak hozzánk, felkiáltanak: jaj, micsoda remek dolgaitok vannak, milyen szép ez a ház! Igazatok van, mondom erre, de tudjátok, milyen drágán kellett érte fizetnem? És hogy felszippantotta minden korábbi ambíciómat? Ugyan, legyintenek, nagyon is jól nézel ki, s az életed is pompásan megy, te panaszkodsz?

Igaz, mondom, jól is megy, én nem mondhatom, hogy nem, de ez azért is van, mert nekünk nincs időnk veszekedni. Ti egymás mellett vagytok nap mint nap, mégis veszekedtek... Ne irigyeljetek hát engem, inkább utazzatok ti is ide-oda, s akkor talán ti se fogtok veszekedni.

Egyszer Jani el kellett hogy magyarázza az egykori pajtások előtt, hogy is van az, amikor az ember tengerre száll. Nem értem, mi történt ezekkel az emberekkel, pedig együtt nőttünk fel: sokan közülük elváltak, talán divat lett a válás, pedig egymás mellett éltek, én meg ki tudtam tartani Jani mellett annyi évig, oly sok nehézség ellenére, hát hogy van ez?

Igaz, életünket önállóan éltük, távol a nagy családtól. Talán, ha otthon maradunk, nem gyűl össze annyi szép emlék az életünkből. Ott lett volna kéznél anyuka, s akkor elpanaszoltam volna neki, hogy Jani ezt csinál, Jani most azt csinál, hogy Jani megint elment útra és itt hagyott engem. Anyuka pedig azt mondta volna, hogy te az én kislányom vagy, és igazad van, Jani a maga során ment volna az ö szüleihez panaszkodni, s ő meg az ő fiuk lett volna, s vége nem lett volna a háborúságnak, így viszont nem volt kinek panaszkodni, csak ketten voltunk, mi szólalkoztunk össze, mi ketten is békültünk ki. Nem volt közöttünk bíró, aki segítsen, s most már annyira megszoktuk ezt a fajta életet, hogy nehéz lenne feladni. Jani hajóskollégáinak jó része már a második-harmadik házasságán is túl van, s szerintem azért, mert a feleségek nem tudnak eléggé lehagyni a magukéból. Ott, ahol megértés van, mind a mai napig jól élnek. A tengerészek különben, ha tengerjárás előtt nem találtak maguknak valakit, nagyon nehezen lelnek élettársra. Egyszerűen nincs idejük udvarolni, olyan keveset ülnek a szárazföldön. így aztán sokan vásárolnak zsákbamacskát, amikor végül rájuk jön a házasodhatnék: elmennek a kikötőkapuhoz, ott kiválasztanak egy csinos, szemrevaló leányzót, s ha az hajlandó kötélnek állni, tíz nap múlva akár meg is esküsznek, aztán néhány év elteltével megegyeznek: jobb, ha nem szomorítják tovább egymást.

Két kapitánynak egyszerre nincs helye egy hajón.