Embedded Files
Cseke Gábor
MILOS KÖNYVE
2002 július
Andrassew Milosnak, szeretettel (amíg bírom szusszal) Cseke Gábor
(A fejezeteket mindig alulról felfelé kell olvasni, a napló ekként elképzelt időrendjének megfelelően.)
Július 31. (szerda) Közel egy hónapunk van még a nyárból - elméletileg. De már Szent Istvánkor, augusztus huszadika tájékán - vagy közvetlenül utána - rendszerint elromlik az idő, ősziesre fordul. Legalábbis a Székelyföldön. Azt mondják ilyenkor, hogy a szarvas belepisilt a patakba. Utána már hidegek az éjszakák, a nappal még melegít, de lassan be kell gyújtani.
Addig is folytatnám a Nyári meséket, de hát milyen a technika olykor! Még hajnalban megírtam otthon a szövegeket s lemezre másoltam, hogy a szerkesztőségi munka után ne legyen gondom, csak a szerkesztéssel, postázással. Most pedig, hogy átmásoltam volna a szöveget, döbbenten látom: az első két soron kívül semmi nincs a dokumentumban, az is 120-as nagyságú karakterekkel szedve. Egyelőre nem tudom, milyen obskurus folyamat játszódott le a számítógép és a lemez között, de este utána járok és holnap beszámolok róla. Magam és a Te vigasztalásodra, Milos, most egy önmagáért beszélő képet küldök: Varga Béla baróti barátunk készítette, cime: Kútportré. Éppen ma kaptam tőle egy vaskos borítékot, benne csudásabbnál csudásabb fotókkal. Rendre azokból is részesülsz az elkövetkező napokban.
Július 30. (kedd) Folytatom a rögtönzött meséket Berci bátyó képei mentén, de előtte hadd mondom el, hogy a leltározó-rendteremtő kutakodás során előkerült egy irattartó, amelyre valamikor valaki egy román férfinevet rótt (talán épp maga a név viselője), s így szinte nem is tulajdonítottam neki fontosságot - apám hátrahagyott iratai között rengeteg ilyen irattartó maradt, egykori végzős hallgatói államvizsga dolgozatainak vázlatával, vagy egyszerűen évközi ellenőrző dolgozatával -, de lustaságomat legyőzve felnyitottam a fedelét. Imreh Berci bá kéziratát tartalmazta a fotografálásról begyűjtött valamennyi tapasztalatát. Akkor küldte el nekem kézirata másolatát, amikor az eredetit a Kriterion kiadóhoz benyújtotta, s azt remélte, hogy átjavítom a sűrűn, margó nélkül, a lap mindkét oldalára gépelt (takarékoskodott a nehezen beszerezhető papírral) szövegét, s így felgyorsíthatja a megjelenésig az átfutási időt. Nehezen tudtam meggyőzni arról, hogy egyik kiadó, semmilyen lektor nem veszi jó néven azt, ha kéretlenül mások beleártják magukat az ő szempontjaikba, ízlésvilágukba, nyelvi eszményeikbe. Meglehet, talán meg sem győztem, csak úgy tett, mint aki feladja a küzdelmet és megpróbál jó képet vágni a dologhoz. Most úgy érzem, magában neheztelt az elutasításért és megszenvedte értetlenségét. Legalább is nem tudom mással magyarázni leveleiben vissza-visszatérő szemrehányásait, ahogy a könyve túl lassan intéződő sorsát panaszolta föl nekem. (Most, hogy Berci bátyó nincsen, kései lelkiismeret furdalással böngészem a szűz kéziratot - úgy, ahogy azt Ő valamikor megálmodta és amely immár sosem fog ilyen formában megjelenni...)
NYÁRI MESÉK
Gyújtsunk rá!
Mostanában nehezen fog tüzet ez az átkozott szivar. Semmi se a régi már. A gyufa meg? Minden harmadik ha meggyúl...
Most szerencsém van: szél se fútt, fináncláb se vót a szivarban. Ropogósan puha, s puhán ropogós.
Fájin szivar. Két tojást kérnek érte a kocsmában. Két tojás vót ezelőtt húsz évvel is az ára. Csakhogy akkor a tojás mennyi vót? Még egy lej sem. Ma meg? Legalább kétezer. S akkor kettő az négyezer. Húsz éve jobban éltem? Egy fenét! Egyszerű: a két tojás annyi pénz vót, amennyiér egy pakk szivarat vehettem. Akkor is, most is. A két tojás most is annyi pénz, csak a pénz lett hígabb. De akkor mire való a pénz? Hát nem egyszerűbb csereberélni? Itt van két tojás, négy tojás, egy véka krumpli, egy öl fa, kérek érte súrlóport, szeget, cipőfűzőt, petróleumot, savanyúcukrot. Csokoládét az asszonynak. Meg az unokának. A fene a pénzbe! Sosincsen elég... Gyújstunk rá, szomszéd... Roham előtt Berci bátyó heteken át leste a gyümölcsfái körül legyeskedő méheket.
Azon törte a fejét, hogyan fényképezhetné le a munka hevétől zsongó bogarakat, hogy azok kellő nagyságban feltűnjenek a képen.
A technikát már kikísérletezte a közelfényképezéshez. A szükséges eszközöket összeeszkábálta, kipróbálta, tökéletesítette. Előbb lepkékkel próbálkozott. Szárított, felgombostűzött pillangót helyezett egy cserép virágra, úgy örökítette meg. A közelkép sikerült, de a lepkéről messziről lerítt, hogy hiányzik belőle az élet. A méheket élve, munka közben akarta megörökíteni. Ezért figyelte olyan hosszasan őket: keringésüket, becserkésző repülésüket, titokzatos táncukat, mohó megmerítkezésüket a virágkelyhekben, kába búcsújukat a meglátogatott ágaktól, virágporral megrakott lábukat, potrohukat. Örök mozgásukat. Azaz hogy... A hosszas leskelődés után, egy délelőtt, amikor Berci bátyó a méhek rohamát figyelte, észrevette, hogy roham előtt egy másodpercig mintha megállnának a levegőben. Csak a szárnyuk forgott motollaként, őrült sebességggel, szinte láthatatlanul a fényben. Az a másodperc olyan volt, mint az óhajtott fénykép; arra az időre az egész látvány megfagyott: metszet volt, idősík. Állj meg, pillanat! A pillanat megállt... Következett a már ismert roham: a lebegés, a keringés, a túrkálás, a búcsú. Tíz méh, húsz méh: valamennyi, kivétel nélkül beigazolta a megfigyelést. Berci bátyó elővette gépét és várta a következő rohamot.
Az elsőt elszalasztotta, későn bontott zárt.
A másodikat szintén.
Majd egy másodperccel elsiette a dolgot.
Ismét, ismét, ismét...
Negyvenedszerre sikerült: lám csak, a méhecske áll! Lebeg! Erőt gyűjt: rohamhoz, szürethez, búcsúhoz.
Július 29. (hétfő) A hatvanegyet töltöttem ma. Semmi különös, semmi furcsa érzés. Egy nap a sok-sok közül.
De mégsem: előveszem azt a levelet, amelyet kb. tavaly ilyenkor kézbesített a postás. Így hangzik:
Cseke Gábor
Románia-Bukarest
Kedves Barátom, talán még emlékszel e pár sor aláírójára. Én igen erősen emlékszem egy nálatok tett látogatásra, sőt a versre is, amit akkor írtál és elolvashattam. Idő és alkalom szakadozott azóta, ha kenyerünk másutt is volt letéve, azért én csak gondoltam Cseke Gáborra, olvastam írásait ritkásan. Most is eszemben vagy, amikor hatvanadik születésnapod közeleg. Küldöm jókívánságaimat erre a jeles alkalomra, jó egészéget kívánok és a munkához való jó időket. Kívánnék örömöt is, de tudom, hogy a hatvanadikon ebből van a legkevesebb (átestem rajta!). Ha idő és kedv van rá, írd meg, mint vagy mostanában. Közös barátainktól persze hallok rólad.Barátsággal köszönt: Ilia MihálySzeged, 2001. júl. 22. Többször is elolvastam, de mind nagyobb zavarba jöttem. Sose szerettem, ha ünnepelnek, ha felköszöntenek, de azért olykor jól esett, ha váratlanul megleptek vele. Ilia levele ilyen volt: megérintett. Tulajdonképpen egyszer találkoztunk. Bukarestben járt a hatvanas évek végén, a fővárosi magyar írókkal, szerkesztőkkel ismerkedett. Kellemes délutánt töltöttünk együtt, nálam. Én tudtam, hogy ki ő. Ő is tájékozódott irányomban. Most is az lepett meg: az évtizedek hallgatása, kapcsolathiánya dacára eszébe jutottam.
Persze, gondoltam, ennek megvan a maga technikája. Biztosan maga elé tűzte, hogy nyilvántartja a régió teljes magyar irodalmi alkotótáborát. Akár magam is megtehetném, minimális búvárkodási hajlam és kézikönyv-hozzáférhetőség kell hozzá, de minek?
Neki valószínűleg ambíciója.
Nem akarok többet magyarázni e gesztusba, mint amennyit igazából jelent.
Oly vastag volt a hallgatás fala - időben és térben - közöttünk, hogy hirtelen azt sem tudtam, hogyan foglaljam össze 1-2 oldalon életem történéseit a találkozásunk óta eltelt 30 évből. Hónapokon át halogattam a választ, s minél jobban telt az idő, annál jobban nyomta a lelkemet az adósság. A gesztusra gesztussal kell válaszolni. Meg aztán ki tudhatja? Hátha tényleg kíváncsi arra, miként megy a sorsom. Mert hát mit nyert Ilia Mihály azon, hogy figyelmes volt irányomban? Önzetlenségét nem igen tudtam kétségbe vonni. Ma sem teszem. De nem vagyok nyugodt sem. Mi késztette Közép-Európa legtájékozottabb, legérzékenyebb jelekori irodalomtörténészét és -szervezőjét, hogy hatvan éves születésnapomra személyes felköszönőt küldjön? Ráadásul a levél mellé besüllyesztette Juhász Gyula portréját (Homonnai Nándor felvétele), minden magyarázat nélkül... Most azt mondom, s ezzel lezárom fölösleges tépelődésemet: hálás vagyok Iliának a leveléért, függetlenül attól, milyen intenciója volt vele. Ember hangját olvastam ki belőle egy másik ember iránt. Nevezzem néven nagy, divatos szavakkal: határon átnyúló emberség? Megtehetem: Ilia esetében ez nem szlogen. Levelére végül is 2001 utolsó napjaiban válaszoltam, de már csak fiam tette postára, Budapestről. Legalább is biztosított róla, hogy így van. Szeretném hinni, hogy igen.
Nem tudom, miért csak most jut az eszembe: ezek után nekem kutyakötelességem felköszönteni Iliát a születésnapján. Tüstént meg is nézem a kortárs írók lexikonában adatait: sz. 1934, Tápé, szeptember 29.
Addig is, Isten éltessen, Ilia Mihály!
És Isten éltessen, mindannyiunkat - akiket ez éppen megillet!
Illusztrációként küldöm a Juhász Gyula portrét, illetve Pusztai Péter barátom karikatúráját saját személyemről a hetvenes évekből, amikor még egy szerkesztőségben dolgoztunk, s egy különösen feszült gyűlés után mindenáron meg akarta örökíteni dúltságomat.
No, s az alkalomhoz illő versek: az első 1970 júliusában jelent meg a Tiszatájban (és csakis ott), már nem is tudtam róla igazán, csak annyit, hogy verset adtam Iliáéknak (bár akkor már nem ő volt a főszerkesztő), a második pedig 1980-ban, az ellenállás c. kötetemben.
A kettő olybá tűnik most nekem, mint egy híd, amelynek megvan mind a két pillére, de a közepét felrobbantotta valaki...
Tavasz virul
Hány tonna szemetet
fuvaroz ki a városból naponta
a szelíd naplopók
befutott rendje?
Elmélkedik a költő
- vonatablakban,
elmerengve.
Disznócsorda tépi a tájat,
nehéz bűz úszik,
légy donog
egy-egy eldobott, apró nap
villan
- sok-sok heverő
pléhdoboz.
Rohadt maradék,
kihányt étel,
csontok, papír,
tépett kalap,
törött üveg és cseréptányér,
mellre símuló
hullaszag.
Autóba dőlve
kényesen, lustán
suhanunk át a városon,
s mint pirospozsgás
rákoson,
tavasz virul a Hársfa utcán.
Eszünk, alszunk,
fontoskodunk,
néha ámulunk - de szép minden!
S hallod?
a gyomrod megcsikordul,
örök élet van beleidben.
A rondaságot szépen
kihordják,
reggelenként, ahogy ez illik,
s hogyha az élet mégsem
ízlik,
jöhetnek a pompás tivornyák!
Gyönyörű város! - az erjedés munkál.
Pazar táj! - bomlik a bűz.
S mire a gyökerekig jutnál,
a kétség hazaűz.
volt itt egy
volt itt egy gyerekkor
hozzá a megfelelő ostobaságok
gyufagyújtogatás
mesék
zsíroskenyér
lyukas harisnyák
volt itt egy szerelem
hozzá a megfelelő ostobaságok
álmatlan éjszakák
séták
vallomások
csókok simogatások
civódások
fülledt mozik
volt itt egy szándék
voltak jóbarátok
nagy fába vágott fejsze
voltak rossz néha illatosabb cigaretták
utazások
voltak itt mások
hitek
hiúságok
minden ami egy élethez kell
húzzuk alá
maradt ennyi és ennyi
Július 28. (vasárnap) Folytatom a meséket Berci bátyó képei mentén.
NYÁRI MESÉK
Alkony Ma is eltelt egy nap. Nem olyan régen pedig még reggel volt. Igazi nyári reggel, harmattól csatakos sarjú. A munka bevégezve. A szekér megrakva. Az ember végiggondol az eltelt időn: nincsen egy épkézláb gondolatja. De azért mégis: jó lenne most egy cigaretta. Csak úgy fújni a füstöt. Mélyen leszívni az első három slukkot. Majd a többit. Köhögtető, persze. Kapadohány. Garasos áru. Erre is alig futja. No, csak mértékkel. Majd, ha hazaérnek. Majd, a vacsora után. Künn, az udvaron, a csillagos ég alatt. Most még hátravan egy-két sorsdöntő mozdulat: biztonságosan lekötni a terüt, haza irányítani a jószágot... Istenem, mit hoz a következő pillanat?
Drótszamár
Reggel korán indul munkába. Még alig pitymallik, elővezeti a fásszínből a biciklit. Nagyon vigyáz arra, ne csapjon zajt. A múltkor is, véletlenül, maga sem tudja hogy, megnyomta a csengőt. Olyan ricsaj lett belőle, hogy maga is felriadt tőle, mint akire ráijesztenek.
Attól félt, felébred rá az egész falu. De a szomszéd Berci bátyó biztosan. Furcsa szerzet az öreg. Valahányszor késő délután bekarikázik a kapun, a szeme sarkából is látja: libben a függöny a szomszéd ház ablakán. Őt lesi az öreg. No és, mit árt vele? A hazatérés perceit látja: ahogy leszáll a drótszamárról, ahogy a keblén feszül a blúz, ahogy megvillan a combja... Nehezen szokta meg, hogy ami neki természetes tartozéka, az másnak tikkasztó látvány. És ugyan bizony, kinek-minek tartogatja mindezt? Eltelik pár év, meglazulnak az izmok, ellöttyed a has, kiütnek a ráncok, hízik a fenék, a comb. Most még könnyen karikázik a mezei útakon. Olykor a biciklinyereg ütemes zöttyenése is kellemes izgalmat okoz. Máskor kimondott fájdalmat. Mintha jól belerúgnának a lába közé. Mikor milyen a helyzet. A városi szívkórház konyhájában dolgozik. Egész napja gőzben, füstben, csatakban, szutyokban. Ezt mosogatni, azt emelni. Cipelni. Amazt meg kavarni. Felverni. Pirítani. Hámozni. Szecskázni. Tűzre vigyázni. Hajat lekötni. Késre, karcolásra ügyelni. A biciklin ülve jó: arcát kellemesen legyezi az ellenszél. Azt a pár kilométert gyorsan feltekeri. Behunyt szemmel is megtehetné az utat. Az esőt is szereti, ha csöndes, nyári fajta. A nap végén ott a Berci bátyó titkos csodálata. Egyszer le is fényképezett az ablakból. Tudom, mert átküldte a feleségével. Jó lenne olyannak maradni, mint a képen...
Július 27. (szombat) Kezembe került egy nagyocska boríték s benne Imreh Albert bátyó egy tucatnyi, jól félretett fotóját fedeztem föl. Tudtam a boríték létezéséről, csak a nagy felfordulásban az nem volt tiszta, hogy mely rétegben, milyen mélységben lapul.
Reménykedtem felbukkanásában. S lám, most itt van.
Berci bátyó, aki már vagy egy évtizede nincs e világon, Papolcon élte le életének utolsó 30 esztendejét.
Papolc a híres Zágon községnek egyik kis, eldugott faluja, bár egy futamodásra van a hajdan neves, de ma is ismert fürdőhelytől, Kovásznától.
Zágon - hogy tudd, Milos -, Mikes Kelemenünk szülőhelye, ahonnan aztán az élet ura és parancsolója, II. Rákóczi Ferenc fejedelem oldalán Rodostóba vetette.
No de Papolc az csak Papolc marad. Valahol a falu közepén, egy szerény házban lakott Berci bátyó, mindkét lába levágva. Valamikor vegyésznek tanult s az ágyhoz kötve nekilátott fotografálni. Vegyszert, szerszámot - nagyítógépet, másolót, de még fényképezőgépet is - saját maga fabrikált: használt dobozokból, bádogból, lécből. Ami egy falusi porta körül van. Minden elérhető közelségben, az ágya körül. Már csak fotografálnia kellett. Előbb a ház körüli kisvilágot örökítette meg makacsul, nagy valósághűséggel és kísérletező kedvvel, a hangsúlyt pedig arra helyezte, miként kivitelezi kezdetleges eszközeivel lehetőleg tökéletesre a felvételt. Így készültek a falu életéből vett életképei, legtöbbjük tavasszal-nyáron, amikor több a látni- és láttatni való, s amikor Berci bátyó is felülhetett rokkantaknak átalakított motorbiciklijére, s a határban, ahol fényképezésre alkalmas témát talált, ott lehorgonyzott, mint egy szafari-vadász.
Berci bátyó közel áll a szívemhez. Többször meglátogattam, nehezen beszerezhető konzerveket, apró ajándékokat vittem, olvasnivalót, ő meg elhalmozott fotóival, történeteivel, rámtukmálta könyvkéziratát, amely az amatőr fotózás ábc-jét foglalta össze saját tapasztalatára alapozva, s amely végül meg is jelent a Kriterionnál, de utána már csak egy pár évet élt: elvitte a szíve.
Nyomorban, elesetten élt, de nem haszontalanul. Arra gondoltam, hogy néhány napon át rendre átjátszom Neked is az ő hagyatékát, s a képek mellé kis magyarázatokat kerekítek, legyen a címük például, hogy
NYÁRI MESÉK
Csapda
Az egér egy nyáron betévedt Berci bátyó házába. Mint minden magafajta, mindjárt rágcsálnivaló után nézett. Megneszelte, merre a kamra, s nagy munkával átfúrta a padló mellett a vályogfalat. De a kamrában csak ilyesmiket talált: hagymakoszorú, krumpli, murok, petrezselyem... Se dió, se szalonna, se kolbász... Kész nyomor.
Nekilátott egy másik alagútnak, remélve, hátha annak a végén nagyobb szerencse mosolyog rá. Egész éjszaka dolgozott, kapirgált, rágott, mélyítette a járatot, fúrta a falat: hajnalban már a szobában találta magát. Az egyik sarokból élénk hortyogást hallott. (Mi tudjuk: Berci bátyó aludta ott az igazak álmát...) Előtte furcsa építmény fénylett. Mintha valamilyen gombölyű tárgy lenne, de azért átlátott rajta. Vékony kis árnyak szabdalták fel a teret, s a kellős közepén egy darab szalonna. Az egér áldotta a szerencséjét: hát mégis érdemes élni! Nem hiába robotolt egész éjjel! Örömmel tapasztalta, hogy az árnyakra emlékeztető rácsozaton könnyen felszalad. Az alkotmány tetején még rést is talált, úgy hogy egy-kettőre lesiklott a hőn áhított zsákmány mellé. Megette. És ott ragadt a csapdában. Így fényképezte le Berci bátyó. Még ma is élnének, de sajnos, meghaltak...
Tündérvölgy Kovászna fölött van egy völgy: úgy hívják, Tündérvölgy. Évtizedek óta működik ott egy szívkórház, amelyben a szív- és érrendszeri betegeket kúrálják, legtöbbször sikerrel. A lábadozó betegek aztán mind nagyobb sétákat tesznek a völgyben. Valamikor, amikor még Berci bátyó is lakója volt olykor a szanatóriumnak, még végigtöfögött a völgyön ez a kisvasút, mely vastag füstöt eregetve szállította a fát, a mindenféle árut és az embereket egyik megállótól a másikig. Olykor kirándulóvonattá változott s a völgyben pihenőket hordozta körbe a tájon. A kisvasút már csak a Berci bátyó fényképén létezik: megy, megy, igyekszik egyre, s immár sose fog megérkezni...
Július 26. (péntek) Az első Anna, akit életemben megismertem, tulajdonképpen Annus néni volt, apám öreglány nagynénje, aki Ilus nevű, hasonlóképpen férjezetlen nénjével együtt élt - amióta csak én tudom őket, Kolozsvár központjában, átellenben a régi tűzoltótoronnyal, a Malomárok partján, egy békebeli bérház második emeletén, másfél szoba-konyhában, amely
örökké csillogott-villogott a tisztaságtól és vaniliától, levendulától és diótól illatozott. Annus volt a kedvesebb, a szelídebb, a csöndesebb hangú (valamikor gégeműtéten esett át, tulajdonképpen inkább csak suttogva, torokból izgatóan hörögve tudott beszélni, mintha minduntalan titkokat mondana el nekünk, de megszoktuk), Ilus a katonásabb, a határozottabb. Szerencsésen kiegészítették egymást. Kettősük, összetartásuk fogalom volt a családban, ők pedig mindazt, amit érzelmileg nem kaptak meg az élettől, környezetükre, majd ahogy megszülettek, nagyapám unokáira - ránk - pazarolták, olykor egy-két hétre magukhoz vettek hol engem, hol a nénémet vagy Péter öcsémet, máskor meg az unokatestvéreimet, dédelgettek, kirándulni vittek, mindenféle jókat főztek, sütöttek, s közben hallgathattam a régi Telefunken rádiót, mely ott trónolt a nagy szoba közepén, az ablak mellett, amelynek furcsa alakja a piramisokra emlékeztetett, homlokán pedig a bővösen zölden villogó-pislogó varázsszem, amely ma is a legmélyebb otthonosság érzését kelti bennem. Nekik köszönhetem, hogy korán megismertem Kolozsvár és környéke természeti szépségeit, a gombászás, a szamócaszedés, a mogyoróbokrok becserkészése tudományát. Elvittek Kós Károly Sztánájára, megmutatták a Bagolyvárat, ősszel hecserlit, somot szedtünk az elhagyatott épület tövében... És sosem voltak idegesek velünk, gyermekekkel. Pegid hát nem is voltak szemrevaló - ha jól meggondolom, ugyancsak csúnyácskák lehettek - nők, lakásukba menni, körükben elüldögélni ünnepnek számított. Annus és Ilus nincsenek többé - ott maradtak, a múlt században és a múlt évezredben. Az Ilona és az Anna azonban szívemnek igen kedves nevek azóta is. Mondhatnám azt is, hogy amióta csak emlékszem, ha meghallottam e két nevet, akkor azok viselőjétől függetlenül mindig valami szépet, kedveset, rokonszenvest képzeltem mögéjük. Mintegy látatlanban megelőlegeztem az Annáknak és az Ilonáknak a személyes szimpátiámat, amit a nevek egy-egy konkrét viselőjével való megismerkedésem nyomán már csak korrigálnom kellett: tompított, avagy felfokozott formában. Annája és Ilonája válogatta... Feleségem Ilona, leányom Anna... De volt életemben még egy Anna, akit kamaszkoromban, a középiskolában ismertem meg, az egyik legjobb barátom unokatestvére, két osztállyal alattam járt, szünetben állandóan nagy, mélázó tekintetét kerestem, visszagondolva tán nem is volt túl szép, de valami lágy, festői kedvesség sugárzott az arcából. Többen udvaroltak neki, és én tudtam, hogy azokkel nem tudok versenyre kelni. Maradtam rajongója, ismerőse, tánciskolai partnere, születésnapi bulik félénken felkért sztárja.
Nem is tudom, mi lett vele. Egy emlék a múltból. Egy meghatározó szép emlék. A maga terméketlensége dacára. Nem merném tagadni, hogy Anna lányom névadásában ez az emlék egyáltalán nem játszott szerepet, de az ellenkezőjéről sem vagyok meggyőződve.
Mint ahogy a korán jött irodalmi élmények is minden bizonnyal hatottak: Kosztolányi Édes Annája, no és Juhász Gyula egész Anna-költészete.
Ez utóbbiira csak azután nyílt alkalmam mélységében megismerni, amikor kezembe került egy 1973-as válogatás Anna örök címmel a költő verseiből, Juhász Ferenc sodró erejő, inda-poémás előszavával és Borsos Miklós rajzaival a Magyar Helikon kiadásában. A könyv Juhász Gyula születésének 90. évfordulójára jelent meg, s azóta nagy becsben áll nálam. 111 verset tartalmaz, amelyek közvetlenül vagy akár áttételesen, az örökké gátlásos kamasznak maradó költő rajongását, szenvedését, olykor már-már őrületét vetíti ki egy nő iránt (Sárvári Anna), aki létezett ugyan, könnyű kis színésznőcskének mondták, de Juhásznak évtizedeken át Dulcineája maradt: délibábja, amit sosem tudott feldolgozni, megemészteni, ad acta tenni.
Az elmúlt napokban ismét szeszélyesen átforgattam a könyvecskét, s azzal a meggyőződéssel tettem le, hogy Juhász e makacs ragaszkodása egy személyhez, egy elképzelt, önmagába valamikor "elmentett" (lásd a számítógéptechnika save fogalmát!) személyiséghez, s ha nem csalódom, akár a névhez is, az elszalasztott lehetőségeket pótolja, hozza vissza abból a múltból, amely immár teljesen érzéketlen - ha nem ellenséges - iránta.
Juhász Gyula után tehát az Anna név immár e költői teherrel is súlyos, és az önfeladás nélküli lemondás és elmúlás hangulatát hozza.
Sokszor próbáltam vizsgálni magamon, miféle hangulati viszonyulást váltanak ki más női nevek belőlem. Az Irén, az Edit, a Klári, a Fruzsina, a Zsuzsa stb. például kimondottan elleneszenvesek és azok is maradtak annak dacára, hogy nem egy olyan viselőjüket ismertem meg, akik kellemes, szeretni és becsülni való jelenségek az életben.
Lehet, hogy van a dologban némi hangtani misztika is, meg további fölfedetlen, rejtettebb irodalmi behatások, most csak annyit tudok mondani: az Anna név hallatán, olvastán mindig bekapcsolódok egy olyan áramkörbe, amely borzongató, titokzatos örömhangulatot ébreszt bennem. A számomra kedves lények egyik gyűjtőfogalma, jeligéje.
S most olvasom, a mai naptárból, hogy ugyanakkor a nyelvterület egyik legkedveltebb női neve is.
Higgyünk hát Juhász Gyulának: Anna örök?!
Néhány Juhász verset úgy érzem, ide kell préselnem a könyv lapjai közé, ahogy ibolyát, hóvirágot rejtettünk valamikor kedvenc köteteinkbe. Mellettük pedig a saját vers mintha enyhén rímelne a juhászi hangulatra.
Borsos Miklós illusztrációját Székely Sándor Néni a templomban c. fotója egészíti ki.
Juhász Gyula
Babona
Különös éjszaka,
Az ablakot kitártam.
A hold halvány virág,
Kutya vonít az árnyban.
Hűvös, mély éjszaka,
Halottaim üzennek,
A hold halvány virág,
Kinyíltak mind a kertek.
Talányos éjszaka,
A tavasz nyárba téved,
A hold halvány virág,
A temetők fehérek.
Halálos éjszaka,
OIy hosszú, rémes árnyam,
A hold most hervad el:
Annát álmomba láttam.
1911
DulcineánakMost, hogy napom immár leáldozóban,Hallom, cseléd voltál csak Tobosóban.Szemre nem ékes és lélekre lenge,Ó, életem reménytelen szerelme!Hiába mégis. Szép volt síkra szállvaRohanni szélmalomra és halálba,És elpüfölve és a porba rogyvaHittel fölnézni szűzi csillagokra!Dulcinea, cseléd, akárki voltál,Szívemben tisztán tündökölt az oltárÉs érted gondolt száz dicső bolondotElmés, nemes, halódó don Quijottod.1915
Jól van így
Békét kötöttem sorssal és világgal,
Letettem én a fegyvert csöndesen,
Beszélgetek madárral és virággal,
Szerelmem is már csillagszerelem.
A felhők utján szállok víg egeknek,
A szellők szárnyán utazom tova,
A vágyaim hattyúi énekelnek
Utolsót, szépet, mely nem lesz soha.
Kezet fogok mélázón a halállal,
S a temetőket járom egyre én,
Az öröm sírján ülök, mint az árva,
Magányos varjú ül a jegenyén.
1921
Képzelt utazás Váradon
Az álom vonata befűtve,
Már indul ködön, síron át,
A zord jelenből menekülve
Keresi elhagyott honát:
Megy, zakatol a drága múltba,
Mely északfénnyel várja már.
Ó, régi versek háborúja,
Száz égbenyúló - kártyavár!
Megyünk, poroszkálunk az éjben,
Várad szent éje, mámoros,
Földzendül vén ivók zenéje,
Hol a magyar bánat toroz.
Adyval állunk ősi vártán
S új barikádon: dúl a harc,
S a fajtánk balga pusztulásán
Jövőbe sír az új panasz!
És Léda jő és Anna is vár,
S borunkban könny és vér ragyog,
Álmunk dicső és sorsunk hitvány,
Költők vagyunk mi s magyarok.
A temetők megállj-t riadnak,
Fejfák között visz már csak út,
S vonatunk véres virradatban
Egy óriás, bús sírba fut!
1923
(és ez lent már nem Juhász - gondolom, látszik...)
Fasor
egy hűs fasoron végig mintha menni
de nem akarnak elfogyni a fák
és nem sietni akkor sem sietni
ha nem bírod az életet tovább
csak sétálni kedvedre mintha tavasz
csalt volna ki fái madarai közé
nézelődni meg-megállva tűnődve
fényt vet a lomb remegő ajkad fölé
lassan meltóságosan egyszer úgyis beérsz
és meglátod hogy milyen egyszerű
úgy szól a zene odatúl merengve
messzire kibúg belőle a mélyhegedű
csak úgy mintha iskolából mennél haza
hátadon a táska gondja púppá változott
csavarogsz mélán otthon majd füllentesz egyet
elbódítanak a lázas madárdalok
élő az élővel holt a holttal
ez a fasor éppen odavezet
talán már odaérek holnap
tán évek múltán ha megérkezek
Július 25. (csütörtök) Azon töprenkedem most, Milos, hogy miként nem derítettük ki mostanig apáddal azt, hogy tulajdonképpen egyazon napon, július 29-én születtünk:
Az egyik magyarázat az lehet, hogy nem igyekeztünk lekáderezni egymás múltját: elfogadtuk egyik a másikat olyannak, amilyen. Miután az alapvető tudnivalók nyilvánosak voltak mindkettőnk esetében, nemigen kutakodtunk az adatokban.
No, hát akkor itt két "oroszlán" is bőg, ha nem is egyazon ketrecben, de kiköpött ugyanolyanban. Talán csak az a különbség, hogy az ottani rácsokra még jut némi Szidol, míg az ittenieket akár a rozsda is megeheti.
A másik magyarázat - no, azt nem tudom megsaccolni.
Marad a titokzatos kérdőjel a töprengés mélyén.
Sűrű, önelszámolós napok ezek a júliusiak minden esztendőben. Ilyentájt nagyfokú aktivitás lep meg, ami úgy Szent István tájékán szalad bele az őszi alagútba és alábbhagy.
Ennek jegyében választottam a mai versajándékot. Nem ma íródott, hanem a nyolcvanas évek elején, de akár ma is megírhatnám. Sőt, azt hiszem, nem is tudnám másként megírni. Talán csak még fanyarabbul, elhallgatósabban.
Ez vagyok: a bátorság gyávasága, éhezője és elárulója. Aki megfut a sorsától - azért, hogy másnap újra megkísértse a lehetetlent.
A kolozsvári Feleki István két kitűnő fotója legyen segítségemre.
behúzott nyakkal jólnevelten
1
hajnalontabakancsban munkaruhában védő-sisakkal meg minden egyéb előírtkellékkel fölszereltenleereszkedem önmagamba2nesztelen siklik a szállítókas az akna
falán a tegnapi megalkuvások
nyálkás homálya ködlik
süllyedőben hahó mily
egyedül vagyok még
a lélegzetem is eláll
a mélységiszonytól
3
hányszor fogadtamcsak kerüljek ki élve e mindennapieltemetkezésből többéerrefelé se nézek hátmit vétettem hogy újra meg újracsaládi helyzetemre egészségemre és szándékomravaló tekintet nélkülszáműzzem magam a lélek
feldúcolt unalomig ismert
tárnáiba
4
picit zökkenve
célhoz érünk hunyorgó
lámpám fényének irányát szokás
szerint bemérem
néhány lépés csupán és már
nem is tudom hányadika
van odafönt és mit reggelizett
a család mily nóta járja
mintha örökké idelent
és a tegnapi hazatántorgást csupán
álmodtam volna
5
ahogy nézem jópár
évig legalább még kitart
a készlet
ha be nem omlik közben
valahol a vájat
ha el nem süllyed ez az egész istenverése
mint mélybezuhanó ajkán a jajkiáltás
nosza dúcoljuk csak alá a recsegés
ropogás útba igazít
lássuk ma hogy hasad
a rejtezkedve élő öntudat.
6
kutya egy dolog
e szüntelen jövesztés
még egy csákányütés na
még egy és még és még
és még
de meddig hisz merő
lucsok a hátam s nem mondja senki sem
hogy elég már bolondja
mit hajszolod magad ki tudja
mennyi ebből odafent a meddő és mennyi
a tiszta haszon
7
kábán
behúzott nyakkal jólnevelten
helyükre állítom az elnyúzott szerszámokat
míg szusszanni
egy csillére telepszem
ostobán vigyorogva amiért ma sem temetett be
a támok mellől lönnyen
kipergő szitáló közöny
8
hiába minden
a hajnal
kitaposott bakancsba bújva
holnap is mordul beköszön
Holnap, Anna-nap lévén, azt fogom firtatni magamban, milyen sajátos érzelmi kötődéseim vannak e névhez, azon túl, hogy a lányom is ezt viseli...
Július 24. (szerda) Most egy szokatlan, de rám jellemző történettel hozakodom elő. Többször felötlött bennem: írjak-e róla, vagy hagyjam a szöszbe - ugyan kit érdekel?
Az ezerkilencszázhatvanas évek vége felé történt, hogy egy majálisi ünnep (Május 1, a dolgozók ünnepe) előestéjén a kolozsvári szaküzlet kirakatában megjelentek az első csehszlovákiai gyártmányú magnetofonok (Tesla), köztük egy hordozható, elemes típus, amely mellesleg árammal is tökéletesen működött.
A mai kézbe fogható kis riportermagnókról még csak nem is álmodtunk, a "kis" Tesla meg akkora volt, mint a Világirodalmi Lexikon egyik legvaskosabb kötete, súlya kb. 5 kilót nyomott, rendes magnószalaggal működött, éppen csak kisebb átmérőjű tárcsára tekeredett. Hihetetlenül okos masina volt, az akkori szocialista ipari "egyenruhához" képest még eredetien formatervezett is.
Ránéztem és belészerettem.
Kezdő újságíró és apa voltam, a keresetem akkori pénzben kifejezve 1300 lej volt (vásárlóértékét tekintve most kb. 4-5 milliónak felelne meg), a magnó ára 2700 lej.
Az addigi fizetésekből félretett megtakarításomból és az éppen esedékes fizetésből valahogy összeraktam a magnó árát s alig vártam az ünnep végét - a kirakatot Május elseje tiszteletére rendezték be -, hogy az elsők között megvásárolhassam a kapósnak ígérkező árut.
Feleségem abban az időben falun tanított magyar nyelvet - városon, ahol laktunk, még csak nem is álmodhatott üres állásról -, bérelt szobában lakott, az enyémhez hasonló fizetése saját költségeire éppen hogy elég volt.
Sejtettem, hogy nem fog örvendeni a váratlan és bizonyos szempontból oktalan kiadásnak. Persze, részemről a lehető legjobb befektetésnek ígérkezett a vásár, s ennek alátámasztására próbáltam minél több érvet keresni, hogy leszerelhessem asszonyom esetleges neheztelését.
Az akkor egy esztendős Attila fiunkra gondolva, azt ötöltem ki, hogy a magnó igazán hasznos szerepet tölthet be majd az ő nevelésében: szalagra mondok egy sorozat mesét, és ő, aki anyjával a távoli faluban élt, minden nehézség nélkül hallhatja az apja hangját, s mesém hallgatása közben akár maga mellett is érezhet. Áthidalhatjuk a különben áthidalhatatlan távolságokat - fogalmaztam...
Nem mondom tovább. A vásárlás tényének bejelentése, megtoldva az indoklással, egyáltalán nem aratott sikert. Elkönyveltetett, hogy kidobtam a pénzt az ablakon, saját szórakozásomra. Hogy meggyőzőbb lehessek, otthagytam volna falun a mesékkel agyontöltött magnót, de feleségem kijelentette: nincs szüksége rá, nem hajlandó megtanulni a kezelését, magammal vihetem.
Letörve, mégis megkönnyebbülve tettem el a masinériát, s kis idő múlva annál lelkesebben kezdtem riportútra járni a magnóval. Jelenléte senkit sem feszélyezett, mert nem uralta a környezetet. Épp akkora volt, hogy észre-, hogy tudomásul vegyék létezését, működését, de ne zavartassák magukat. 1969 nyarán Aradon jártam, egy ottani kollégámmal együtt, önszerveződött ifjúsági klubokkal szembeni rendőrségi visszaélések kivizsgálását tűztük ki célul. Nehezen boldogultunk a hivatalos közegeknél, az idő nagy része azzal telt el, hogy n-edszer elmagyaráztuk, miért cipeljük magunkkal a Teslát, mi az előnye a magnónak a jegyzetfüzettel szemben, és hogy semmi olyat nem szándékozunk rögzíteni, amit ők nem akarnak nekünk mondani. A sikertől felbuzdulva, késő délután kisétáltunk az aradi várhoz, a vértanúk tömegsírjához, a vesztőhely környékére. Nem voltunk egyedüli vendégek, nyári este lévén, az aradiak szívesen sétafikáltak arrafelé, a Maros parton, minden látszólagos politikai szándéktól mentesen. A helyet ennek ellenére árgus szemekkel figyelték, s mi is úgy ültünk le a parti fűbe, mintha a Maroson ütemesen leúszó evezős fregattok edzését bámulnánk.
A túlsó oldalon, a strandon apró alakok ugrottak be a vízbe, úsztak pár száz métert a sodorral vagy azzal szemben, majd ismét a parton kötöttek ki. A Maros part csöndesen élte nyári, délutáni életét. Hirtelen az az ötletem támadt, indítsam be a kézitáskám mélyén elemmel felszerelt magnót, s rögzítsem a békés aradi délután, majd a leszálló este ölelkező hangjait. A másfél órás natúr hangfelvétel meglepően jól sikerült. Barátommal többször végighallgattuk, hümmögtünk, örvendeztünk, majd Bukarestben egy hét múlva már készen volt az a poéma, amit a vesztőhely és környékének élethangjai kiváltottak belőlem. Szent meggyőződésem volt akkor, hogy az életnél nem is kell jobb dirigens, rendező, ihletforrás, struktúra. Hogy a valóságból kiszeletelt darab sikeresen beilleszthető a művészi spekuláció helyére. Mindebben ott volt újságírói pályakezdésem elfogultsága, a valóságtól elrugaszkodott szocreál irodalmi eszmények ellensúlyozási szándéka a dokumentumművészet irányából. Akkoriban olvastam Capote Hidegvérrel c. regényét, s magam is szívesen megírtam volna egy ilyen svádájú történetet - de hát a mi valóságunk...
A poéma eredeti formájához készült az alábbi invokáció (amit aztán később leoperáltam a versről), ez mindent elárul valóság- és művészeteszményemről:
A világ mindig újratermi önmagát
cikornyásan indázva,
miként a jókedvű rigóhang:
magnóra veszem, de egyszer csak
vége, vége a szalagnak,
s talán most fújja a legszebben;
boruljatok hát le a világ előtt,
ahogy lábunkra hajolnak
mélyen a bokrok...
A poéma első formája egyfajta forgatókönyv volt, amelyben a verses szöveg az aláfestésként szüntelen jelenlévő hangeffektusokra utaló rendezői utasításokkal váltakoztak. Akkor még azt hittem, hogy a vers és az őt generáló hangháttér elválaszthatatlanok, egymás nélkül semmitmondóak. Ma már másként látom a dolgokat, de ez a történeten és annak kifejletén mit sem változtat.
Mielőtt a poémát átnyújtanám neked, Milos, a mellékelt két fotóról szólnék: szerzőjük Szabó T. Attila, a hasonló nevű jeles erdélyi nyelvész botanikus fia, különben gyerekkori barátom, aki jelenleg a veszprémi egyetem professzora s szabadidejében a természetfotózásnak is hódol. Tavirózsa és Öböl c. képei ugyanazt a tisztaságvágyat, békeszándékot árasztják magukból, melyekkel magam is előmerészkedtem.
a csend világa
(aradi vértanúk sírja mellett ülve)
1
olyan ez az este jó enyheség mint egy
születésnapi ígéret
a lábszáramon hangya jár
csiklánd
itt elfolyik a víz nem háborog akár a tenger
északnyugatra tizenhárom vértanúk
több mint száz éve
szomorú szakálluk helyett a hars füvek
bozontosan suhognak
álmosan tépdes belőlük egy tehén
így látom a világot atyásnak jónak
2
a csönd nálunk
bolyhos s dübörgő neszekkel van teli
ahogy a lomha búvár füle kattog a mélyben
de csak ülünk a tág folyók előtt
elrévedőn
hogy ez a zaj lesz biztos az utolsó
még ez a motor eldörög
s ringó öledre dőlhetünk szabadság
így volt ez világos előtt is
azóta fekszenek apró mosollyal e víznyalta földben
tizenhárom vértanúk
türelmük végtelen
az nem lehet mondják hogy nyári esteken
történelmi zajokra hallgatózzak
ha már pihenni vágyok
figyeljem inkább mint sziszeg a fű
vagy
mit fecsegnek a lányok
3
idilli hely e zöld halmok vidéke
kis nevetés száll tréfa úszik át
talán
már vértanúnak is beállanék
a nemtudomhányadiknak
mert ez a tizenhárom csak kis csapat
a megkínzottak végtelen
sorfalában
de csörtet jő felém egy füttyögő halász
nagy csizmával még nagyobb szenvedéllyel
a füvek alázatosan hajlanak
a szerelmesek
riadtan rebbennek széjjel
4
hallgassam tán a vén folyó meséit
míg közbekotyog néha a világ
a hullámokat csöndes tanúkként vallatnám
erről-arról
egyformán szólnak a jótestű leányról
ki sikló hátukon szétveti lábát
így mondják el a tragédiát is
fáradt kiszikkadt öregasszonyok
még kuncognak is egyet-egyet közben
ők mindent láttak
én csak álmodom
hogy csönd lesz végre
s nem bukik fől a nap dühödt
golyóktól átlőtt vállakon
5
az osztag elvonul
fáradtak mindahányan
az osztag messze jár
mi lépkedünk fegyvertelen
feléd
nézd meg e hős libákat is
utánunk szólnak
szidnak mint a bokrot
sorsuk fölött bár kifent penge dönt
a tűz
raccsolva ejti a szentenciát
ó lábadozó lélek
állj elém
így szelídül majd hozzánk a világ
6
a túlsó oldal kőpart
rajta sétány
a deszkahíd még kongón átvezet
mindenkit eltűrt
katonát és spiclit
postást kiváncsi gyermeket
füvet tépni induló öregasszonyt
ittast könnyű lányt anyát
adóst és börtöntölteléket
meg mindenféle nációt
ha nőtt a víz maga is szenvedett
bömbölt fölötte sok habzó vita
és megemelkedett ha elvonult a lárma
lecsorgatta magáról a vizet
és átvezet a túloldalra
ismét
mely kőpart
rajta sétány
fölötte a haldokló csönd rongyait viszed
7
mint gondoltam
megtartott engem is
nem sejthette a roppant súlyokat szívemben
mért tette mondd
talán hogy elfelejtsem
a csattanó golyók utáni csöndet
megvigasztaljon
néhány tökmagárus buzgó imája
nyikorgó hinta szelíd szédülése
verébzsinat a gesztenyék alatt
vizet hasító bárka durrogása
a gyerekkocsik ártatlan zenéje
miért tette mondd
a vértanúk ma letepernek
nincsen tőlük menekvés
s míg károgásba fúl a tétova cselekvés
nyomomban jár bicskával
egy bolond
8
míg emlékezem
úgy felejtek én
ahogy a föld ma dörgölődzik hozzám
hűs nyugalom lesz a zeném
kevés virág a bodzán
álmodjatok százhúsz éve nem élők
amíg mi itt ezt azt elrendezünk
álmodjatok ti tegnapi halottak
nem adjuk olcsón
hitvány életünk
Utóirat:
A magnó azóta már rég az enyészeté. Gyakori riporteri használat után, rendre Attila fiam - akit a vásárlás ürügyén "érdekeltté tettem" - kezelésébe csúszott át, majd elöregedvén, lassan bemondta az unalmast...
Július 23. (kedd) A maradék cédulák is itt vannak. Fene tudja, még milyen felfedezés vár rám a lassan fogyatkozó papírhalom mélyén? Pedig azt hittem, a fejemben van minden, amit az elmúlt negyvenvalahány év alatt papírra vetettem. De most úgy csodálozom rá némely soromra, mintha valaki mástól örököltem volna meg.
CÉDULÁK
(7)
Mintha az égben járnánk, de a kis, mokány lovak még makacsul kapaszkodnak felfelé, a rejtőzködő máramarosi tanya irányába. Útitársam körbemutat. Itt volt Pintye Gligor, II. Rákóczi Ferenc híres betyárvezérének állandó hadiszállása. Sűrű mogyoróbokrok mindenütt, fentről szélben sóhajtozó, homályos vadon komorlik. Hosszú kilométereken át sehol egy lélek, zümmögve száll a történelmi csönd. A tanya - néhány összerótt gerendaház csupán - váratlanul bukkan elő egy kanyar mögött. Néhány óra alatt mindenki körénk gyűl parolázni; kíváncsiak a fővárosi emberre, aki közéjük érkezett. Legutoljára - mondják - az ötvenes évek végen járt valaki itt Bukarestből; saját szemével kívánt ugyanis meggyőződni arról, hogy itt valóban lehetetlen közös gazdaságot alakítani, ahogy a jelentésekben állították. Rövid pihenő után fejcsóválva távozott. Húsz év telt el azóta. Magam is inkább azért vállalkoztam az útra, mert Nagybányán jóakaratúan intettek: egy ócska tanya csupán, mihez kezd vele? Most meg ülünk, egymással szemben, s ők hallgatják, hiszik is, nem is, miként zajlik odalent az élet.(8)
Legelső üzemi élményem.
Végigsétálok a kolozsvári Unirea gépgyáron. Csönd, a gépek állnak, a csarnokablakon rézsút betűző napfényben porszemek játszadozása.
Kivel állhatnék szóba?
A szögletekben, ládákon, fűtőtesteken, szerszámos asztalon, egymáson heverő fogaskerekeken munkások falatoznak. Mit akarhatok ilyenkor, uzsonnaszünetben? - ilyesmiket kérdez néma tekintetük, majszoló állkapcsuk lelassuló mozgása.
Röstellem őket megszólítani. Fogadkozom magamban, ezután inkább korán kelő leszek, esetleges riporthőseimhez hasonlóan igyekszem majd munkakezdéskor magam is megjelenni a gyárban; ki venne komolyan egy látogatót, aki nyolcig alszik, s utána szép nyugodtan végigbámészkodja az életüket?
Kivárom a szünet végét egy irodában - döntök. Bekopogok a személyzeti osztályra; a nyitott ajtóban megtorpanva, még elkapom az íróasztalok mögött falatozó tisztviselők megrovó, ellenséges tekintetét.
(9)
Váratlan esti utazás. Az utolsó hálójegyek egyike lesz az enyém. Elégedetten nyúlok el az alsó dikón, egyedül utazom a fülkében. Olvasmányomba felejtkezem.
Ploiesti-nél, ez Bukarest után az első megálló, kopognak. Előbb két hatalmas bőrönd, majd egy magas, néger fiatalember préselődik be a szűk ajtónyíláson. Jóestét, jóestét.
Tovább robogunk. A fülkére néma percek telepednek. Ő rendezkedve szöszmötöl, én tovább olvasok; azaz... olvasnék, mert gondolataim másfelé kalandoznak. Tisztelem, becsülöm a színes bőrű embert - tisztázom magamban; persze, ez eddig elmélet. Mostanig nem volt alkalmam ennyire közvetlen kapcsolatba kerülni velük.
Végre, elnyúlik a felső ágyon, s egy folyóiratot lapozgat. Eloltom a mennyezetlámpát, csak az olvasófények világítanak. Csönd. Majd lapozgató neszek lentről, fentről.
Közben feszülten figyelek, minden szokatlanabb mozdulatra fölriadok. Aludni nem merek, nehogy... ki tudja...
- Van egy... gyufája? - érkezik felülről az idegenesen formált, precíz kiejtés.
Már nyújtom is a skatulyát, nehogy ezen múljon... De vajon mi?
- Tessék... venni - pöccent le cserébe ágyamra egy Kentet. Füstölünk. Lapozgatunk. Telnek a percek, az órák.
- Maga... fél? - szinte robban odafentről a nemvárt kérdés.
- Hát... - kertelek férfiasan, és minden eshetőségre fölkészülök.
- Mert én félni... hosszú éjszakától...
Döbbenten hallgatok. Aztán mesélni kezdünk egymásnak; ő szülőhazájáról, Ghanáról, ahonnan egyetemre küldték, én a magam szülővárosáról, ahová mindketten utazunk.
Mire belemelegednénk, megérkezünk.
(10)
Szeretném lefényképezni az egyik csíki faluban épülő gépesített fejőcsarnokot. Az istállók melletti mérlegház nyugdíjas őre szolgálatkészen nyitogatja a kulcsra zárt ajtókat. Kíváncsi kamasz szegődik mellénk a szomszédos istállóból, apját helyettesíti az állatoknál, beteg az öreg. Míg a géppel vacakolok, az öreg a fiút faggatja, hogy van az apja? Aztán rájuk szólok, állnának egymás mellé, hadd kapom le őket is emlékbe. Boldogan beleegyeznek, s mereven, komoran néznek farkasszemet a lencsével. - Beszélgessenek egy kicsit, ahogy szoktak - próbálom életesebbé oldani feszengésüket. Összenéznek, hallgatnak; ugyan, mit is mondhatnának egymásnak? Egész nap együtt vannak, jól ismerik egymást; az öreg a legénykét, a legényke az öreget. Végül az öreg szólal meg elsőnek: - Hogy még van az apád, Pista fiam?
Illusztrációul a marosvásárhelyi természetvédő-fotós, Kerekes Pál Péter két fotója az erdélyi tanyavilágról.
Július 22. (hétfő) Az átvonuló viharok dörgése közepette, küldöm a további cédulákat a könyvbe. Milos kedves, azt hiszem, lassan téged is emberszámba lehet venni, már olyan értelemben, hogy vége az ártatlan gyermekkornak. Arra a küszöbre értél - apád elmesélésének föltétlen hitelt adva -, amelyen az öntudat első szikrái kipattannak, ahol az öröm és a bánat születik a maga együgyű, de átélhető formájában.
Hát akkor igyekezz! Kíváncsian várom a rólad szóló további híreket...
CÉDULÁK
(4)
A nagybányai központi ércmosó párttitkára - a rendszerváltás előtt a párttitkárok voltak a vállalati "szóvivők" is a sajtó irányában - még a kapuban is egyre csak szabadkozik: tudja, hogy a riporter szenzációból él, de ők most nem szolgálhatnak olyasmivel; értsem meg, ilyen a termelés, a modern technika. A fizikai tervet túlteljesítik, az emberek elégedettek, kell-e egyéb?
Csinos előudvarban állunk, jobbra faliújság, balra zöldellő fasor, háttérben a modern technika...
A fák mögött, sűrű drótkerítésen túl villanó barna iramodás.
- Ott mi van?
- A vállalat őzei - von vállat a titkár -, kíváncsi rájuk?
S míg belépünk a repkénnyel borított kiskapun, már meséli is az elébb még nem létező szenzációt...
Egy ércszállító sofőr, évekkel ezelőtt elakadt az erdőben. A teherautó előtt ingoványos talaj feketéllett, s a marasztaló dágványban lesoványodott őzsuta remegett. Idehozta a riadt állatot; a gyári ülepítő állomás kezelője vállalkozott rá, hogy a gondját viseli. Hamarosan a gyáriak kedvence lett, mindig hoztak neki otthonról egy-egy finom falatot, ölnyi sarjút, zöldséget... Az erdészeti hivatal révén fedeztették is, s most heten ugrándoznak a jászol körül, nézegetik pofájukat az itató víztükrében...
Mióta oda beléptünk, számomra nincs már se kerítés, se gyár, se ércmosás, csak az őzek barátságosan tolakodó kíváncsisága, amint üres tenyerünkbe szimatolnak, nincs-e benne kockacukor, sárgarépa vagy egy tétova simogatás...
(5)
Ritkán ülök repülőgépre.
Ismerőseim rendszerint mulatnak idegenkedésemen, és lelkesen győzködnek a légi közlekedés előnyeiről... Szkeptikusan mosolygok rájuk. Mindezt magam is tudom, és mégis... Megteszi nekem a jó, öreg gőzös!
Tán vallanám be, hogy félek? Hogy túl sokat olvastam már a repülésről, légi katasztrófákról ahhoz, hogy gondtalanul lebegjek órákon át ég és föld között? És ha bevallanám? Menten azt bizonygatná mindenki, mily kevés a valószínűsége a... Igazán, kár a gőzért. Ezt is tudom! Egyszerűen, szeretek földközelben maradni. Sajnos, néha ez lehetetlen. Ilyenkor kötelező orvosság az olvasnivaló, egy-egy bőbeszédű útitárs, keresztrejtvény, a kényszerű szunyókálás... Most például, Nagybányától a Prahova völgyéig éppen azzal szórakozom, hogy behunyt szemmel rokon értelmű szavakat gyűjtök egy-egy fogalomra. Jobb híján ez is megteszi. Mellettem harmadikosforma kislány mocorog az ülésen. Csokoládét majszol, hűsítőt szürcsöl, ki-kibámul az ablakon, vénasszonyosan sóhajtozik. Órám szerint valahol Ploiesti fölött járhatunk. Még egy kis kitartás, s nemsokára a bukaresti földön leszünk. Valaki a kabátom ujját ráncigálja. - Bácsi - szólongat a kislány -, kérsz cukorkát? Jó szívvel kínál, elfogadom. De ez csak ürügy számára, mert tovább ficserészik! - Tetszik tudni véletlenül, milyen magasban járunk? - Néhány száz méter biztosan megvan... - És mi lenne, ha most lezuhannánk! Te jó ég, hát ez a kislány is...? Szeme kerekre tágul a rémülettől. Nagy nehezen mosolyt erőltetek az arcomra, s mintha mesét mondanék, eléje hordom, amit a repülésről átéltem, összeolvastam; hogy mi a kényszerleszállás, a légzsák, melyek a legveszélyesebb pillanatok, mit tegyen az ember, ha a hirtelen szintkülönbségtől fájni kezd a feje; és nem érdemes félni, mert a pilótafülkében és odalent felkészült emberek s bonyolult berendezések vigyázzák biztonságunkat...
Már a reptér melletti község játékházikói fölött siklunk, lassan elfordulnak alattunk a fővárost koszorúba fogó tavak tükrei, odébb megbillen a Sajtóház televíziós antennája, átseprünk a műút felett s enyhe zökkenéssel a reptér betonszalagjához simulunk.
- Igazad volt, bácsi! - ujjong a kislány, illó félelme elszállt, mint nyári fűről a harmat, többé nem is tőrődik velem.
Idegesen rágom ajkamat, s csak akkor nyugszom meg végleg, mikor hal kattanással kinyílik a gép párnázott ajtaja.
(6)
Gyerekszáj - legkisebb fiam aranymondásaiból.
- Hány óra? - kérdi négyéves fejjel. - Tíz perc múlva nyolc, válaszoljuk, mire rettentően felháborodik. - Én nem azt kérdeztem, hogy mennyi lesz, hanem hogy mennyi van most!
Panelházunk alagsorában váratlanul tűz üt ki. Az öles, fekete füstoszlopok fojtogatóan csapnak föl az utolsó emeletig. Menekülésről szó se lehet. A lépcsőházban is vastag, mérgezően gyilkos füst gomolyog. A szélesre tárt ablakokban állva próbálunk friss levegőhöz jutni. Csilingelés, odalent megjönnek a tűzoltók, s egy óra múlva az egész tűz már csak nyomasztó, bűzös emlék. - Ha nem jöttek volna a tűzoltók, meghalunk? - kíváncsiskodik a legény. - A tűzoltók azért vannak, hogy eloltsák a tűzet és megmentsék az embereket. Látod, most is jöttek - tanítgatja a még minden ízében reszkető, elképedt feleségem. A fiú türelmetlenül vág közbe: - Azt tudom, hogy most jöttek. De ha nem jöttek volna, meghalunk? Ámítsuk? Valljuk be az igazat? Az utóbbit választjuk. Igen, meghaltunk volna... Ettől teljesen megnyugszik, többé nem érdekli a téma. Majdhogy nem hálásan néz ránk, amiért megszabadítottunk a misztikus, tudatlan félelemtől. Két kép álljon itt illusztrációként: A tükörben - Székely Sándor fotója Éhség románul, magyarul - Oláh István fotója
Július 21. (vasárnap) Szombat este mindenféle cédulára bukkantam: sebtiben feljegyzett témákat tartalmaztak. Ki nem bontott gondolatokat, elvetélt írásokat. A többség mit sem ér egy tovapöccintésnél. Néhány jellemzőbbnek azonban itt a helye. Ma és pár napon át tehát akkor következzenek a
CÉDULÁK
(1)
Huszonhat évet éltem szülővárosomban, Kolozsvárott. Véletlen sorsszerűség szólított a fővárosba, később pedig valahányszor hazalátogattam, első utam a szüleimhez vezetett.
Egyszer aztán Nagyenyeden, majd Tordán jártam. Éjfél előtt értem a Mátyás-szobor elé, hajnalban utazom is tovább. A kihalt főtéren latolgatom. Érdemes-e éjnek idején fölverni álmából a családot? Ráadásul hajnalban ismét zaklatnám őket a továbbutazással járó korai szöszmötöléssel...
A sarki szálloda mellett döntök.
Ismerem a várost, akár a tenyeremet, de még egyetlen szállodájában sem jártam!
Az emeleti ablakhoz lépek: szunnyad a mélyben az ismerős utca, amelyet hányszor, de hányszor koptattam nappal és este, gyermekfővel, hajdanán!
Éjfélt kongat a toronyóra, kivilágított számlapja sápadt holdként dereng az éji homályban. Vaksin pislogok a távoli külváros felé, a Palocsay-kert alatti lakótelep csak emlék, akár a szüleim, testvéreim, akik nyugodtan alusszák az igazak álmát, ki-ki a saját ágyában...
Én pedig itthon, idegenben, bérelt ágyban, ágyneműben, egyedül az első "elidegenedett" éjszakámmal.
Mikor a kapus pirkadatkor felszól telefonon, hogy ideje fölkelni, még mindig az ablaknál ácsorgok, kialvatlan szemem hunyorog az ismerős, ám először látott hajnali fényben.
(2)
Láttam egy mesés völgyet; azt mondják, utoljára. Zilah és Szilágypanit határában állunk, megilletődve. A tervek szerint a város majdani ipari hőközpontjának vízzel dúsított fűtősalakját vezetik majd e völgybe, amíg... kidolgozzák a salak ipari feldolgozásának jövedelmező technológiáját. Amiben különben minden szakember erősen kételkedik. Addig viszont, a szelíd augusztusi táj menthetetlenül salaktengerré válik. Előbb csak bokáig ér, aztán feljebb, a térd felé kúszik, majd a derekat fogja körül... Egymásra vetítem gondolatban a két képet: a mostanit és az elképzelt majdanit. A tücsökcirpelésben szerényen mosolygó mezei virágok síkos, olajos salakmasszába fagyva pompáznak, akár valami kővé vált tengerifű. (3)
"Kősziklán felfutó csokros liliomszál annak tetejében két szép rozmaringszál, nagyobbik virága Jakab Jóska volna, kisebbik virága Gálfi Ágnes volna..."
Gyermekkori "mélyrétegek"... Néha elszavalom magamnak, később lányom s fiaim is lelkesen fújják.
Faggatnak. Milyen a rozmaring?
Vállak vonok, magam se tudom. Feleségem a családi virágszakértő és -gondozó, hozzá fordulunk mindannyian. Elmondja, de csak még inkább felcsigázza az általános kíváncsiságot; látni szeretnénk! Annyiféle dísznövény zöldel az erkélyen, miért ne lehetne rozmaringunk is?
Egy piaci bevásárlás során feleségem oldalba bök.
- Odanézz!
Egy koszorúkötő maszek műhelyablakában terebélyes zöld bokor terpeszkedik a légypiszkos üveg mögött.
- A rozmaringotok!
Érzem a Nagy Alkalom szelét, amint meglegyint: lépj be a műhelybe, s kérj egy szaporítani való ágacskát! Testes, okulárés öreg trónol a rozoga pult mögött, alig szuszog az alföldi kánikulában.
- Tegyen le róla, uram, esetleg ősszel... Most hiába törném le azt az ágat...
Köszönetfélét rebegve, kotródva ki.
- Jól átejtett téged - mulat a feleségem. - A rozmaring bármikor szaporítható. Sajnálta és kész...
Egyik utamról aztán cserépnyi rozmaringgal térek haza. Sajnos, e virág kezd kimenni a divatból, azt mondják rá sokhelyt, hogy "vénasszony-virág". Pedig valamikor kedvelt fűszernövény is volt, gyógyhatását elismerik a szakértők. Diszkrét illata akár egy nyugtató mosoly.
Ősszel kaján ötletem támad: beállítok a koszorúkötőhöz, és szaván fogom az öreget...
De jó helyen járok? A firma ugyanaz. Hová tűnt az ablakból a bokor?
A pult mögött barna bőrű, hetyke fiatalember, fityegő cigaretta a szája szélén.
- Az apósomat keresi?... Két hónapja sincs, hogy eltemettük, megütötte a guta. Hej, nagy kujon volt az öreg, de nagy fösvény is, nyugodjék békében! Most én vezetem az üzletet, állok szolgálatjára!
- Volt itt egy... rozmaringbokor...
- Aha... az a burján... a kirakatban, ugye? Az első nap kihajítottam, csak elfogta a fényt. Mi művirágokból dolgozunk, ha tetszik parancsolni...
Micsoda rekviem!
A mai képeket Oláh István (Korondi fazekascsempék) és Barabás Zsolt (Mezőn) szolgáltatják.
Július 20. (szombat) Jó néhány hét pihenés után mától kezdve ismét van csodadoboz a szobánkban: különösen a Budapesten élő fiak unszolására és anyagi támogatásával. Köszönet érte. Köszönet minden gyermeki gesztusért, amelyek a szülőknek kimondhatatlan örömet és főként elégtételt szereznek. Érdekes módon, sose éreztem azt, hogy alamizsnát kapnék a gyermekeimtől. Szívből örvendtem minden ajándékuknak.
S most ennek az Orionnak is. Csak legyen szerencsénk vele.
Hogy miért Orion? Tudom is én? Talán, mert egyszer már volt Orionunk: 1968-tól 1981-ig kitartott. Azt követte egy román készülék, amelynek a helyét 1993 nyarán felváltotta egy németországi Waltham (a román gép igazából csak tavalyelőtt lehelte ki végleg a lelkét: vastag füstoszlopokat eregetett ki a hátlapja mögül, mire örökre száműztem a limlomok közé...). Ha minden jól megy, ez a gép kitart, amíg mi kitartunk... Különben a nagyáruházban, ahonnan a készüléket vásároltuk, annyi egyforma és akkora mennyiségű tévé sorakozott egymás mellett, s valamennyiben folyt valamilyen műsor - bármelyiket választhatta volna az ember, csak az egymástól különböző árak szabtak határt a választásnak. Közben tovább folytattam az iratbúvárlást és egy olyan kötetem kéziratára bukkantam, amiről már el is feledkeztem. Akkor állítottam volt össze, amikor még csak remélni sem lehetett, hogy kinyílik életünk fölött az égbolt, s azokat az újságcikkeimet tartalmazza, melyekben valami továbbélőt, valami jelentéses mögöttest sejtettem. Akkor biztosan jó kötet lett volna - mostani szemmel szánandó selejtes dadogás egy kilátástalan korból. Ennek ellenére ismét rácsodálkoztam arra a tudósításra, melyben a bukaresti Botanikus (Füvész) Kertet mutattam be rövid helyzetrajzzal.Öt perc múlva záróra
"A pálmaházakból fákkal-bokrokkal sűrűn benőtt halmocskára látni, mellette eligazító tábla. Amiről azt olvashatni le, hogy a halmocska és a környéke nem egyéb Románia kicsinyben leképezett domborzati makettjénél, a rátelepített növényzet pedig főbb vonalakban követi különböző tájegységeink jellegzetességeit.
Előttem hát az ország, ahogy az a térképről ismeretes; de például a Kárpátok vonulatán már nem is lehet egyszerűen keresztülpillantani anélkül, hogy föl ne kapaszkodjak azon a kövekkel kirakott, meglehetősen egyenetlen, nehezen megközelíthető ösvényecskén, amelynek elején táblácska adja tudtul: Prahova völgye... De ha kedvem támad, csak ellépek pár méterrel nyugatabbra, s az Olt völgye felé is átszelhetem "magashegyeinket" Akár a valóságban. A hegygerinc mögül bozontos gyerekfej bukkan elő: a kipirult arc, a cinkosan villogó szem a játék izgalmáról árulkodik. Pajtásával együtt szorgalmasan tapodja a Fogarasi Havasok "bérceit", botorkál az egyenetlen hegyháton, vagyis hát inkább úgy tesznek, mintha szörnyen nehezükre esne odafönt az út, hóvihart mímelnek, a bokrok mögül ijesztően fújtatnak-süvítenek, akigy a Krivec nevű pusztai szél szokott télidőben a fülünkbe muzsikálni a bezárt ablaktáblákon túl... Egy másik gyerekcsapat - ezt már valahol Predeal magasából szemlélem - vídáman kergetőznek a Nyugati Szigethegység körül, vézna nyírfácskákba fogózva... Odébb három kislány vonatosdit játszik, végigtöfögnek a Déda-Brassó vasúti szárnyvonalon, helyenként az Olt felső folyását követve, de a brassói állomáshoz érve elbizonytalandonak, képtelenek eldönteni, merre menjenek tovább a tengerpart felé, megkérdik a fáradhatatlanul gerinctúrázó fiúcskáktól, akik a Fogarasi havasokból nagylelkűen lemutatnak a Prahova völgye meredélyén: mintha jobban megtanultál volna a földrajzleckét...
Ez az országnyi, kis birodalom olyan, akár egy oázis. Magam is szívesen lépegetem be széltét és hosszát, mely nem nagyobb egy háztáji kerténél, ám minden van rajta: gyermekláncfűtől havasi gyopárig, fűzfától zuzmóig.
Egy anya, aki kószáló gyerekei miatt vetődött el a Mezőségig, kétségbeesetten keresi maga körül a fülbevalóját az épp hogy kisarjadt fűcsonkok között. Percek alatt mindannyian földre szegzett kutatópillantással járkálunk az Erdélyi medencében, néhány lurkó nem átall négykézláb masírozni az alig szikkadt földön, Marosvásárhely és Bonchida között.
Ők lesznek a szerencsés megtalálók. A fülönfüggő visszakerül az anya fülébe, s a játékország területén is helyreáll a nyugalom, a béke. Tavasz feszíti mindenütt a rügyeket.
A Vlegyásza tetejéről visszanézek. Olyan furcsa felnőttként lelkesedni egy játékos ötletért! A legszívesebben magam is végigszáguldanék a Kárpátok gerincén, lobogó hajjal, nadrágból kitűrődött inggel, lüktető arcomat a szélnek feszítve, elfulladó torokkal...
Órámra nézek: öt perc múlva záróra.
Úgy iszkolok végig a kert ösvényein, lehajtott fővel, szinte menekülve, mint aki rossz fát tett a tűzre..."
Vígh István Vasárnapi piknik és Elekes Károly Világhernyó c. rajzai mennek a mai küldeménnyel.
Július 19. (péntek) A hegyvidék vonzása távolról sem múlt el: kitartó, mint a nátha, mely napokig, sőt hetekig is kíséri az embert.
A tegnap este aztán ritka élményben volt részem: eljött egy számítógép szerelő és szabályszerűen megvizsgálta a kimúlottnak látszó tördelő gépet. Amely az elején jól adta magát, szabályosan jajveszékelve is, de aztán rendre behódolt a szakembernek és a végén kezes bárányként, újjászületve dorombolt - vagyis hát hajtotta a winchestert, végezte a rábízott feladatokat, mint eddig. Most tudtam meg, hogy mindegyik gépben valahol a szerkezet mélyén van egy igen hosszú életű lítium elem (3,6 V), amely az alapvető funkciók (idő, mause, hálózat stb.) beprogramozását biztosítja, s ha az kimerül, elöregszik, akkor a számítógép hirtelen "elfelejti" a feladatait, nem hallgat az alapvető parancsokra, hibajelzést ad le és le sem futtatja a programokat, amiket pedig kutyakötelessége lenne.
A raktár segítségével, több hibás gép célszerű kibelezésével végül is sikerült találni egy még élő elemet (általában 5 év után kimerülnek - a gépeink pedig minimum 7 évesek!), s mindenféle szelídítő teszt után a gép most olyan fürge, mint új korában.
Csakhogy ma reggel, amikor beindítottam a hálózatot, az egyik beíró gépünk ugyanazokat a szenilis szimptómákat mutatta. Célszerű lesz tehát egy teljeskörű revízió minden gép esetében, hiszen nagy részüket egyazon időben telepítették, használtságuk nagyjából azonos.
És akkor ismét a hegyek. Ugyanabból a könyvecskéből, ugyanarról a Nyugati Érchegységről. Csak most egy másik legendás kő, a Bulzi Kő van soron, amely a hírneves Pádis övezet tőszomszédságában található, a Bihari Szigethegységben. "Kemény kőzetből tevődik össze, és a Köves Körösbe ömlő Bulz pataka fölé magaslik fel... Majdnem 300 méteres kőszálként, mintha óriások késével vágták volna ki, csúcsán darabos kőcsipkézetből egy messzeségbe kémlelő robusztus emberarcot formált a természet... A helybeliek szerint egyike ő azoknak az óriásoknak, akik egykor a Nyugati Szigethegységet lakták. Itt felejtett őrszem, akit szorosuk bejáratához parancsoltak. Belekövült a meddő, hiábavaló várakozásba. Övéi valahol harcba keveredtek másféle, ellenséges óriásokkal. Vesztettek. leöldösték őket. nem tértek régi fészkükbe sose vissza. Nézi a távoli ormokat, régi táborhelyüket, őrt áll, mozdulatlan, időtlen. Jelképe lett a kitartásnak, szeretetnek, hűségnek, a szépséges bihari tájak kémlelője. Az óriási sziklákon megtörő napfény bekandikál az óriásfák lombozatán át, a levegő éles, az őrszem alatti patak haragosan morajlik, beleütközve a meredek kőfalakba, habosan örvénylik alá. Minden különös, furcsa díszlet..." A szikláról két fotót is találtam az alpinet honlapon - Dan Dascalescu és Popa Gheorghe munkáját.
Befagyott patak
ami a szélre kiszorul
falakon kívül faluvégen
sóvárogva arra vágyik
hogy feloldódjon a nagy egészben
se kint se bent kint is meg bent is
szabad ég boltíve alatt
csupán a képzelett mi játszik
akár a befagyott patak
Tükörkép
addig nehéz, míg velünk szembenéz
a gyermek aki egykor voltunk s még vagyunk
a vereségek szégyenfüstje
kormozza szívünk és agyunk
bármilyen torz is a tükörkép
belőlünk indul el és ránk mutat
hisszük is nem is ide jutottunk
odahagyván az egykori utat
Július 18. (csütörtök) A mai nap gyászos és felfokozott ideghangulatban telt - legalább is mostanáig. Az 1994-ben a szerkesztőségbe telepített nyomda második tördelőgépe - miután a párja egy évvel korábban, tavaly nyáron már kilehelte a lelkét - bemondta az unalmasat. Ez nem csoda, a számítógépek nem örökéletűek, szolgáltak éppen eleget, éjjel és nappal. A baj az, hogy összekötő hídként szolgált a legújabb technika jegyében készült Mac 9 OS gép és a régi Mac-hálózat között. Kiesésével a kommunikáció szinte lehetetlen. Azaz hogy lehetséges, de a rögtönzött megoldás egy másik hálózatot tesz lehetetlenné: azt, amely a Mac-hálózat és az internetre kapcsolt PC-gépek közötti összebékítő program szerint működik. Azon túl, hogy alig-alig tudtuk elkészíteni idejében a lapot, most új technikai fejtörések elé állít bennünket, akik tulajdonképpen csak annyit értünk az egészhez, amennyit a saját bőrünkön megtapasztaltunk - jót, rosszat vegyesen. Remélem, Milos, hogy Neked a fentebb leírt fogalmak már alapelemek lesznek gyermekkorodtól, bár ahogy elnézem az informatika és a számítástechnika iramát, valami olyasmit produkál, amit én már képtelen leszek utolérni (már eddigi törekvésem is több volt az átlagosnál...).
És akkor kétségbeesésemben, dühömben arra gondoltam, mi lenne, ha megszöknék a ma élt valóságomból?
Mondjuk a hegyek közé, ahol most záporok, hűvös levegő (éjszaka már-már fagypont körül), ködök és egyéb elviselhető körülmények fogadják a bujdokolót. Kezemben egy kis román nyelvű füzet fordítása: a Nyugati Érchegység legérdekesebb legendáit tartalmazza. Belelapozok. Előttem a 4. számú legenda: a Detonátáké... Eszembe jut 1953 nyara, amikor Abrudbányán táborozott az iskolánk, onnan indultunk reggelente felfedező portyára, előbb az Érchegység közeli, majd távolabbi pontjaira. A Detonátáknál a tábor vége felé jártunk, egy kegyetlenül hosszú napon, amikor is a hajnali induláskor derült ki, hogy 39 fokos lázam van, s az egészségügyi nővérke mindenáron otthon akart tartani. Mai fejemmel tudom: neki lett volna igaza, hiszen az útiterv kereken 40 kilométer volt, gyalogosan, az egykori Római Aranybányák, Verespatak és a Detonáták érintésével. Lázasan gyalogoltatni, egy ötvenes csoport tagjaként, egy kamaszgyereket - melyik felnőtt vette volna a lelkére? Szigorúan lefektetett a betegszobában, piramidonnal és aszpirinnal jól megtömött, teával megitatott, majd lelkemre kötötte: ki ne szálljak az ágyból! - és ő maga elment valamerre, szomszédolni. Tíz perc se telt el, én már felöltözve, lélekszakadva loholtam a kirándulók menetoszlopa után. Szerencsére fél óra alatt beértem őket, s aztán szédelegve, de egyre jobb kedvvel - a szabadság érzését a végsőkig kitapasztalva - gyalogoltam hegynek fel, völgynek le, kövek halmazán át, meredek ösvényen lefelé, poros, szekerek szabdalta országúton. Úgy maradt meg az egész út az emlékezetekben - s benne az országút fölé magasodó, szédítő Detonáta szikla, mint egy óriás kőorgonája, amely most-most akar a mélybe zuhanni... Örömmel másolom le neked a sajátos formájú sziklaegyüttes legendás történetét, abban a reményben, hogy egyszer a saját szemeddel győződsz meg arról: talán mégsem lázálom volt egykori kalandom. "Ott, ahol az Abrudbányai Medence érintkezik a Zalatnaival, 1000 m. magasságban található a két Detonáta. Egyikük a Kopasz, másikuk a Fürtös, vagy Bozontos Detonáta. Kemény vulkáni (bazalt) kőzetek tömörültek össze orgonasíp szerű bazalt oszlopokká. A két Detonáta valójában nem más, mint egy óriás királyfi és egy tündérlány függőleges kőkoporsói. E tájon ugyanis valamikor tündérkert volt. A tündérlányok élték a maguk boldog, csendes életét. Kertjüket később óriások foglalták el, és a tündérek visszavonultak a hegyeikbe. Az óriások kapitányának volt egy hős, szép és jó fia. Sokszor járta az erdőket. Egy vadászaton fáradtan leült megpihenni egy csodálatos tisztáson. A csendet csakhamar megtörte egy mélabús népdal - dojna. A királyfi elindult a hang nyomában, és mesés látványban volt része. Egy aranyhajú csodaszép lányt látott a forrásnál, szemei zöldek, mint a falevelek. Próbált megfutamodni, de a fiú rábeszélésére maradt, és elkezdődött szerelmük története. Titokban hűséget esküdtek egymásnak, de a fiú később elment az apjához.
Gondolatai azonban mindegyre a szép lánynál időztek. Éneke itt is a fülében csengett. Csakhamar újra visszatért a tündérpagonyba, örömeinek színhelyére.
Amikor ismét megtért atyjához, szemében szomorúság ült, gondolatai elkalandoztak. Nem volt ínyére többé a fegyvercsörgés, sem a bajtársak harci üvöltése. Édesapja kémeket állított a nyomára.
Megismervén a tényeket, megölette fiának szerelmét. A királyfi vadászatból tért haza, amikor szerelmét lándzsától átfúrt szívvel, holtan találta. Fájdalmában a Nap felé tárta karjait és így kiáltott fel:
- Istennek napfénye, add, hogy örökre megölt szerelmem mellett maradhassak, és büntesd meg az ő gyilkosait!
Abban a pillanatban mennydörögni kezdett, az ég elsötétedett, a föld méhéből feltört az égnek két óriási szikla, a Detonáták, a két halott szerelmes függőleges koporsói. Köröttük vannak az udvaroncaik, megszámlálhatatlan kisebb sziklaképződmény alakjában."
A Detonáták képe (Victor Dima fotója) és A Kárpátok születése (Oláh István fotója) egészítsék ki ezt a fejezetet.
Könnyű szándék
felkerekedni mindenáron
átkarikázni hét határon
még akkor is taposni egyre
amikor ránborul az este
a szándék könnyű mint az álom
fölébredek s már nem találom
Kusza gyökerek
a mesék gyökerei jó mélyen a föld alatt
szertekúsznak ha látom azt hiszem fenyők
ha meghallom azt hiszem nyugtalan álmok
ha elgondolom erdőhomlokú titokzatos tetők
valaki felsír fűrész talán vagy megszeppent gyerek
a mese megfogant mindenütt kusza gyökerek
két bors ökröcske bólogat törpék serege várja
hamupipőke duzzog ma sem mehet bálba
Július 17. (szerda) Azt hiszem, itt az ideje, hogy valamit meséljek neked a borvízről is, ahogyan Erdélyben nevezik - újabban a románok is, székely hatásra - az ásványvizet.
Már csak azért is, mert az utóbbi hő napokban megszámlálhatatlan palack borvizet nyakaltam be, miközben titkain morfondíroztam.
Ez egy olyan, a természetben forrásokban felbuggyanó vízfajta, amely különböző ásványi sókat, nyomelemeket és gázakat tartalmaz. Pezsegve, olykor forrva, nem egyszer éppen melegen, máskor meg jéghidegen tör elő a földből, jobbára ott, ahol valamikor vulkáni tevékenység is folyt a mélyben. A források íze, vegyi összetétele elképzelhetetlenül gazdag, változatos, gyakorlatilag nincsen két azonos forrás. Felhasználásukban két nagy érdekcsoport ütközik egymással manapság - tulajdonjoguk ugyanis mai napig nem tisztázott, értelemszerűen, miként az egész altalajkincs, az állam monopóliuma, kitermelése viszont megváltható.
Az egyik a környezetvédelmi szempontokat helyezi előtérbe és elsősorban a borvizek gyógyerejét hasznosítaná, erre építene egészségügyi létesítményláncot - a borvíz ugyanis nem csak fogyasztásra, belsődleges kezelésre (ivás révén) alkalmas, hanem hideg és meleg, esetleg elektrolitikus vagy iszappakolással párosított fürdőzésre is; a másik csoport viszont a kitermelés mennyiségét, a palackozást, a víz savasságának - "pezsgésének" feldúsítását fokozná, fejlesztené, tenné minél könnyebben kezelhetővé, minél távolabbra szállíthatóvá.
A kereskedelmi borvizesek valósággal versenyt futnak azért, hogy ki tud pezsgőbb, már-már a szíkvízhez hasonló szomjoltót előállítani az amúgy szerény, természetes állapotában alig-alig csípős, inkább savanyú forrásból. Rengeteg e téren a hamisítvány, a minőségrontás, a mesterséges beavatkozás a források természetes ökovilágába.
A borvizek igazi hazája - mert mérhetetlenül sűrű térképet mutat - maga a Székelyföld, de nem elhanyagolható a Bánság, a Kárpátok déli vonulata, Moldva, a Partium, Máramaros se.
Egész gyermekkoromban és még hosszú időn át, egészen a rendszerváltásig a borvizeket egységesen, az összetételt, használati utasítást és javallatokat kötelezően tartalmazó kiszerelésben, egy vagy fél literes, úgynevezett borvizes palackokban forgalmazták. Kezdetben a zöld üveg (később e mellett a barna is) járta, amely fényvédő hatásával biztosította a plackozott víz hosszú élettartamát, de azóta most már mindenbe töltik, leginkább pillepalackokba, mert azt nem kell mosogatni, újrafelhasználni, szállítani, visszaváltani, raktározni, óvni attól, hogy el ne törjön (ami nyilvánvaló kár, sokszor az üveg értéke nagyobb volt a termékben, mint a benne lévő víz maga...), ez pedig a minőseg, a tisztaság és az egészég rovására megy. Lassacskán az egész már csak egy szemérmetlen üzlet és szemfényvesztés, s az egykor neves, bőhozamú források az erőltetett megfúrások által kimerültek, elillantak, nyomásuk megcsappant, korábbi minőségi jellemzői beszűkültek.
A lepusztulás e téren is nyilvánvaló.
Az üzletben vásárolt borvizen kívül első ízben 1962 telén találkoztam, természetes környezetében egy alcsíki község határában a borvízzel: ott csobogott, a téli mező közepén, a havas tájban egy csorgóban, fölötte szállongó pára, a víz meleg volt, ahogy feltört a mélyből, körül megolvasztotta a vastag havat, vöröses-sárgás színeződést hagyott a környéken. Föléhajoltunk és úgy ittuk, habzsoltuk a feltörő vízsugárt, mely pezsgett, a nyelvet csípte, szétáradt a bensőmben, kitöltötte az egész lényem, tartást adott és jókedvet (ami - mellesleg - nem volt nehéz: akkor még csak 21 éves voltam...). Fonottas korsókkal, palackokkal jöttek oda a helybeliek, de távolabbról is, töltögették az amúgy elcsorgó, de mindig újratermelődő kincset, amelyet savanykás-csípős íze miatt hasonítottak a borhoz s keletkezett e furcsa, kettős fogalom, mely azóta is jóval kifejezőbb és elterjedtebb a tudományos, de jellegtelen ásványvíznél.
Amíg megvolt édesapámék csíkszentkirályi háza, a faluban tartózkodva kétféle borvízforrástól is hordhattuk, teljesen ingyen a vizet, amit palackokban, hűvös kamrában sokáig el lehetett tartani. A kutaknál a nap szinte minden órájában sorban álltak az emberek - gyalogosan, biciklin, szekéren, gépkocsin -, hogy megtölthessék edényeiket a forrásoknál, amelyekből az ipari igyekezet elvezette a maga állami töltőjéhez a víz nagy részét. Egyfelől tehát a nagyközönség használhatta a hagyományos kutakat, másrészt e kutakra épülve közben komoly palackozási és kereskedelmi tevékenység folyt - a csíkszentkirályi víznek ma is nagy keletje van nem csak Romániában, hanem külföldön is (Hargita vagy Hargita Gyöngye néven forgalmazzák), a község vasútállomásán külön részlege volt a borvízgyáraknak, ahol mindenekelőtt a visszaváltott üvegeket, illetve az üveggyáraktól rendelt göngyöleg utánpótlást tárolták. Itt figyelhettem meg, sok-sok nyári délutánon a borvízhez kötődő alázatos emberi mesterséget, a ládarakást, s róluk szól az a vers is, amit most könyvedbe illesztek, Milos. Egy megjegyzéssel: valahányszor borvizet iszol, jót vagy rosszat, hamisat vagy eredetit, gondolj mindig a ládarakókra. Azokra, akik a vállukon hordják a világot...
Székely Sándor Népség-katonaság c. fotója egy bukaresti tárlaton készült, miközben a művész a kiállítandókat rendezte. Hangulatilag illőnek találom ide.
Zeneszórasej hajladoznak a jegenyékjegenyejajongás a zenénkzeneszóra a ládarakókhajladoznak sej fenemódkirakják berakják a sok üveget
egy életen át mégsem eleget
hol üresek hol meg teli vannak
egyszer megnyílik majd becsukódik az ablak
odafönt az ég a rögtönítélő bíró
fúj a szél a mindent eltakarító
szeretnék hinni neki senki nem fogja pártját
ahogy az üvegen rajtunk is átlát
táncoló jegenyék alatt a mentség
a hajladozó könyörtelenség
jegenyejajra a ládarakók
hajladoznak sej fenemód!
Július 16. (kedd) Pár napja ismét életesebb a lakás, mint az elmúlt héten. Feleségem odavolt egy hétig fiakat nézni Budapesten, az anyai szív nem hagyta nyugodni, de azért belefáradt már az aggodalomba, sietve jött vissza otthonába, ami ugyancsak nem otthona, mert szeretne minél távolabb kerülni Bukaresttől.
Mesélem neki a történetet a hangyákkal, s hát hamarosan személyesen is láthatja: a gázkályha rózsái körül keringtek a kis vörös jószágok, az embernek valósággal fájt a szíve, hogy meg kell gyújtania a tüzet.
Én azt hittem, cirkuszolni fog a rovarok miatt, de tévedtem: sajnálta a hangyákat. Mind azt kutatta, vajon melyik az a fő irány, amelyből az utánpótlás érkezik, de pár nap eltelte után sem jöttünk rá a dolog nyitjára. Úgy néz ki, mintha a hangyák a lakásban fészkelnének, de rejtekhelyüket jól titkolják, mert csak bódorgásukat lehet észrevenni, az otthont lehetetlen lokalizálni.
Sóhajt a feleségem: vajon hogy lehetne úgy megszabadulni tőlük, hogy a jószágok ne érezzék meg, hogy békességben élhessenek tovább?
Szép gondolat, ez a jószívű ember dilemmája, amikor életterét fenyegetik amúgy ártatlan be tolakodók. Azt hiszem, egy kicsit a tücsök és a hangya fabulája is belejátszik a viszonyulásunkba: a tanmesék úgy tüntetik fel a hangyát, mint a szorgalom és a tisztességes egyszerűség mintaképét.
Bezzeg a tücsököt nem!
No, de hétfőn este aztán felhangzott a nyári tücsökzene, méghozzá az erkélyünkről.
Nem tudjuk, hogy csinálja, de minden évben a kilencedik emeleten megtelepszik az egyik cserepes virág tövén egy víg hegedűs cimbora, aztán éjszakánként húzza, húzza, amíg a meleg tart, sokszor bele az őszi langyos estékbe, vidám gyantázása csöppet sem unalmas, nem idegesítő.
Néha jön, hogy feleljek neki, de hiába teszem meg, azon a hullámhosszon képtelen vagyok üzenni neki.
Feleségem a tücsköt is szereti. Vagyis hát mégsem a fabula az, amely bennünk él, lelkünket idomítja?
Végtére is, úgy gondolom, hogy a fabulákat mi találjuk ki, a saját szájunk íze szerint.
A tücsök valahol a lelkünk szabadságszerető, bohém, kissé felelőtlen, de a holnapot derűsen fogadó, kíváncsi oldala. Amikor ősszel végleg elhallgat, úgy érezni egy darabig, hogy oda a remény...
eltévedt tücsöka hajnal a mi óránkamikor magamhoz ölelemlelkedeta mocorgó reggel hűvösébendideregve kihűlő lábbalborzongva a betonfalak közt honnan a búcsúzó nyáregy eltévedt estéről estérefeltámadó makacsul kitartótücsök dalába költözöttel-elcsuklik de azért húzza húzzaszorongva lesemmikor adja fel némul el véglegs ittmaradok egyedülpáncélos szívembe zárva tégeda tél markában mordul elvadultan
újabb tavaszig
kikötésekha mindenütt kutya csaholén vad leszekha mindenki okosnak véli magátén beérem az egyszereggyelha tűz az úrén vízért kiáltokha lyukas a vedermegfoldozomha mindenki tromffal hívén feláldozom a legjobb kártyámha melldöngetés a tét
meghúzom magam
ha térden állva
én csak állva
ha csak marakodva
én megbékélek
A képek: a marosvásárhelyi Haragos Zoltán két munkája. Nagy művészi erővel tudja megjeleníteni az elesettek világát.
Július 15. (hétfő) Mintha harmadszor (vagy negyedszer?) rendezték volna meg a segesvári Várban a középkori művészetek fesztiválját: a nemes szándékokkal indult, régi zenét, utcai színházat, középkori táncokat, manírokat felidézni kívánó ifjúsági találkozó egy nyári hétvégén, egy műemlékvárban - még ha oly romos és mostohán elhanyagolt is, mint Segesvár - felcsigázta a képzeletet. A művelődési rendezvényre aztán rászállt az Üzlet, s az idei rendezvény ma már ott tart, hogy a giccsárusokon, a sörsátrakon, az esti koncerteken, a jelmezeken és a szabados ifjúi hőzöngésen kívül nem igazán maradt semmi a középkorből, hogy a művészetekről ne is beszéljünk. Drakula gróf szelleme - hiába sikerült elűzni az államilag elképzelt Drakula Land tervét a város szomszédságából - mégis csak védjeggyé válik, s akik még reménykedtek valamelyest és ott voltak az idei bulin, csalódottan mondották: a piáláson és a kábszerezésen kívül csak a szemét az, ami mindent elborít. A rendezvény honlapja lelkesen kínálja a vonzónak talált felvételeket a távolról érdeklődőnek. Sokszor jártam már Segesváron, de nem találom benne a város, a Vár békéjét, meghitt hangulatát. Mintha a keresztre feszített, megtaposott történelem kísértene e kövek fölött. S ha elárulom, hogy a hátborzongató hatás kedvéért még boszorkányégetést is mímeltek az idén a vár piacán, amit aztán valóságos tömegőrület kísért, akkor azt hiszem, mindent elmondtam a Segesvári napok szellemi nívójáról. A képek a honlapról valók http://www.mures.roTalálkozásokvalahonnan mintha a múltbólszállnának alá az utakvan aki lefelé igyekszikmás meg éppen a hegyre tartjövő-menő szándékok árnyahull a fénnyel a földre lepercünkön ott az örök mozgása találkozás szellememit monda mindenség trónján ülni
szélben
láblógatva a mély fölött
prédát kiváró sasra lesniködbenmosakodva egy-egy kicsitvallató nappal szembenéznivégignem engedve a negyvennyolcból
az érted szóló harangra ügyelnibékénakkor is ha megsüketülszfültépő csöndet hallgatniegyremit mond mit mond mit mond
Július 14. (vasárnap) Most egy meztelen lányról számolok be neked, Milos, hiszen te jól tudod: az ember a lehető legtermészetesebben, meztelenül kezdi, s aztán ugyamúgy végzi is; ami e két állapot között van, azt jól-rosszul elleplezve, felcicomázva, mindenféle védőréteggel bevonva töltjük.
Az én történetem egy olyan meztelen lány, aki csak papíron létezik. Nem azt mondtam, hogy képzeletben, mert akkor megfoghatatlanná válna és mindenkinek olyan képét mutatná, amilyet csak el tud képzelni. Létezett egyszer az alkotója képzeletében, aki papírra vetette, olyan játékosan és nagy kíváncsisággal, ahogy a gyerek próbálgat valami újat.
Nem is titkolózom tovább, Milos, álljon ide az a lány. Íme, itt van: Vígh István alkotása.
Nézze meg mindenki jól, mily játékos ötletre s technikára épül az egész, a tört mozaikokból hogyan áll össze az egész, a részletek hogyan szolgálják a gondolat lényegét magát. Pista - aki ismeri, mind így szólítja - akkor adta át közlésre nekem e rajz eredetijét, amikor az 1960-as évek végén megismerkedtünk: ő Suceaván volt máramarosi magyar létére vezető képzőművész (miután Marosvásárhelyen, majd Bukarestben tanulta a szépművészeteket), s annyi mindent kiharcolt helyi szinten az ottani román művészeknek, hogy valósággal a tenyerükön hordták. Akcióemberségére hamarosan felfigyeltek a minisztériumban is s hamarosan a műemlékekkel foglalkozó restaurációs osztályt vezette. (Később, a történelmi hűség kedvéért: Háromszékre megy, értékes templomi freskó restaurálását vezeti, részt vesz az ottani művészeti élet fellendítésében, majd az Egyesült Államokba vándorol ki, huzamosabb ottartózkodás után tudomásom szerint Magyarországon él) Közben csak úgy ontotta könnyed kézzel odavetett rajzait, grafikáit, a lapok megtiszteltetésnek vették, ha közlésre kaptak tőle munkákat. Így került számos munkája, köztük e meztelen lány is a bukaresti magyar ifjúsági laphoz (Ifjúmunkás), s fogadásból, csakazért is megjelentettük. Az alkotó ízlését, művészi eszközeinek tisztaságát igazolja az a tény, hogy se az akkori cenzúra, se utána a lapokat irányító és felügyelő pártfórumok nem bélyegezték meg e tettet - bölcsen átsiklottak a történtek fölött. A rajz eredetijét, mikor visszakerült a nyomdából, gondosan magamhoz vettem és eltettem, nehogy lába keljen, mint annyi más kéziratnak. Jó pár év is eltelt, amikor Bodor Pál író, aki akkor a bukaresti TV magyar adását vezette, az iránt érdeklődött, hogy emlékszem-e Vígh Pistának egy rajzára, amit nálunk közölt? A meztelen lányra. Hogyne emlékeznék - lelkesedtem. - Mi van vele? Tudod, írtam egy könyvet, az a címe, hogy A meztelen lány, az a rajz éppen illene a fedőlapra. Pista említette, hogy van egy ilyen rajza nálatok, megvan-e még? Megígértem Palinak, hogy utána nézek, bár nem szívesen váltam volna meg a rajztól. Ennek dacára ígéretemhez híven kerestem, kerestem, de sehogy sem jutott eszembe, hova is rejtettem a lányt. Bodor többszöri telefonálgatása után azt kellett mondanom: ne haragudj, eleddig nem találtam, biztosan elkallódott. Van ez így... A könyv végül is hamarosan megjelent, más fedőlappal. Aztán pár év múlva, egy szerkesztőségi költözéskor előkerült a meztelen lány: két régi újság strázsálta alulról-felülről. Nem tudom megmagyarázni, de nagyon boldog voltam, hogy csak most bukkantam rá: ha korábban megtalálom, most már csak egy emlék maradt volna.
Azonnal hazavittem a rajzot, bekereteztettem s a falra akasztottam a dolgozószobámba. Sajnos, a napfénytől a papír kezdett kisárgulni, egy barna légypöttyből jócskán terjengő barnás folt lett - ezért gyorsan kiemeltem az üveg alól és egy fénymásolt változatot tettem a helyébe: fehérebb és "tökéletesebb" az eredetinél.
De semmi vész: az itt látható lány az eredeti digitalizált mása.
Nyomokon
a nyomok azt mondták:
vége van
szíve dübögte: küzdeni
úgy dőlt le kínban: győzni fog
agancsa fogja védeni
de senki nem jött ellene
ereje fogyott csak zsibbatag
köröskörül olvadt a hó
s rá hiába süt már a nap
A rét mögött
a gondolat villanása csapongó ide-oda keresgélése
se lehetne szabadabb a bóklászó lónál
tudni hogy valahol várja egy csodás rét
vadvirágos harmatos tücsökzenés
ahol önmaga lehet mert minden őt szolgálja
a csönd a béke s a rét mögött a távolba vesző
rejtegető árnyat adó erdő
hahó hahó
milyen messzire elmerészkedtem
Trikó
ősszel emlékkockákból hordjuk össze a búcsúzó nyarat
bánom hogy itthágy ahelyett hogy annak örülnék ami belőle még maradt
hiszen csak az éj lesz metszőbb s a reggel-este fagyba forduló
s mi idősebbek egy nyárral mely úgy tapad ránk
mint elviselt agyonizzadt trikó
Július 13. (szombat) Rendkívüli világnap: úgy döntöttem, hogy ma csak délután megyek be a szerkesztőségbe, a délelőttöt itthon töltöm: nagytakarítással, főzöcskézéssel, meg közben bevásárlok, majd írogatok, szerkesztgetek is, és miután megreggeliztem (kb. délkor), beülök a már előre elkészített kádnyi hideg vízbe (lassan ereszkedek bele, elkerülendő a hidegsokkot), s addig időzök benne olvasgatva, meditálva, amíg vacogni nem kezdek. Akkor kiszállok és pár órára tűrhető az élet. Szükségem is van rá: délután 1-kor már olyan rekkenő a hőség odakint, hogy cigarettára lehetne gyújtani vele.
Közben figyelem magam: hogy ízlik a "szabadság"? Mert szabadnak érzem magam, ugyanakkor némi bűntudat is furdal. Mindegyre az az érzesem, hogy tettemmel mintha kijátszottam volna valakit, elhanyagolnám azt, amit pedig el kellene végeznem.
Pedig egyszerű számítás is elég ahhoz, hogy amit szombatonként reggel 6-tól délután 2-ig el tudtam végezni, azt 1 órától este 9-ig szintén elvégezhetem. Mindkét esetben nyolc órába kell beleférnie a teendőknek, beleértve a holtidőket, nem várt közjátékokat is.
És miközben végtelenül élveztem, hogy idehaza a magam ura vagyok, illetve hogy úgy végzem el a dolgom, ahogy nekem jól esik - akár egy szál alsónadrágban is -, valami ennél is erősebb vonz befelé, mindenáron úgy intézném, hogy lehetőleg minél hamarabb útnak induljak. Magyarán: nem férek a bőrömbe. Rabságom, függőségem a benti számítógépeken végzett komplex munkától (képfeldolgozás, szövegszerkesztés, elektronikus levelezés, hírügynökségi anyagok feldolgozása, a fotótéka közelsége stb.) olyan fokú, hogy meglehet, komoly elvonási tünetekkel fog majd járni, amennyiben egyik napról a másikra következik be visszavonulásom, illetve ha nem tudok addig biztosítani magamnak odahaza is olyan minimális munkakörülményeket, amelyek nélkülözhetővé teszik a szerkesztőségi jelenlétemet.
Tulajdonképpen hónapok óta töprengek ezen az egyelőre feloldhatatlan ellentmondáson, és az eredmény az, hogy feladom a küzdelmet, az alázat jelszavával takarózva: majd csak lesz valahogy. Vagyis, átutalom a problémát a jövőbe...
Nagyon megdöbbentet az a pénteki hír Amerikából (azon túl, hogy a törtenetben van egy jó adag amerikaias sziruposság), amely arról szól, hogy egy 92 éves férfi, akit erőnek erejével kitettek a börtönből, arra a törvényes előírásra hivatkozva, mely szerint ilyen öreg és beteges embert nem szabad a sitten tartani, s az öreg, aki odabent igazi családra lelt - addig nem volt senkije, sose alapított családot, s tulajdonképpen azért csuktak le, mert hirtelen felindulásában megölte 70 éves háziurát -, nem tudta elfogadni, hogy elveszítse azt az értelmet, a benti közösséget, amely még életkedvét táplálta s szerdán leugrott egy 13 m magasban lévő folyami hídról.
Hát majd még megfontolom...
A mai képek: Egy leélt élet mosolya (Székely Sándor fotója), Valaki járt itt (Varga Béla fotója)
Folytatásmár-már felriad bennem a szülőa végső számadásra készülőmi lesz ha én majd nem leszekmire jutnak a gyerekeka kérdés roppant szónokia választ ugyan ki várja kimég dugunk nekik hogy legyenfelnőni egy kis türelemóvnánk őket lépéseikde az út túl magasra viszlelassítunk már lihegünkés egyre többet pihenünk
megtettünk mindent? - fönt a nap
szívünkre szálló gondolat
valahol ők már fenn hahóznak
múltba fordul velük a holnap
úgy folytatódunk bennük halkan
mint szájról szájrá szálló dallam
és amit ma nyújtunk nekik
jövőjük azzal kitelik
aggódunk ez nyilvánvaló
mint az hogy télen hull a hó
aggódni pedig semmi ok
- akkor inkább elhallgatok
kánikula
jobban kéne melegítenem a földet
tengersok a panasz
ki tudja mit csinálnak ott lenn
én úgy tüzelek mint máskor
fura pasasok
ma rádobtam még egy két lapáttal
ne legyen az hogy...
rögtön a meleg miatt szidkozódtak
úgy kell nekem
mentem volna
holdnak
csillogjatok fölpalatetőkcseréptetőkbádog- és kátránytetőkcsúcsos vagy lapos tetőkkupolák tornyokcsillogjatok föl
villanjatok meg
minden reggel
persze
ez a naptól is függ
Július 12. (péntek) Nem írogatni való idő van: a gondolat cseppfolyóssá válik, a kedv befülled, az ember belebóbiskol saját szövegébe.
Reményteli kezdő, majd fiatal titán koromban elképzelhetetlen volt számomra az, hogy valaki képes legyen belealudni az írógépelésbe. Azt ugyan már tapasztaltam, hogy néhányszor, amikor nagyon túlzásba vittem az éjszakázást, bizony, kifordult a ceruza a kezemből s a fejem ráhanyatlott a papírlapra - úgy költött föl anyám vagy apám éjnek évadján - attól függően, melyikük szomjazott meg éjszaka s fordult ki csapvízért a konyhába.
Írógép előtt elaludni már csak azért is képtelenségnek tűnt, hiszen az ember gépelés közben zajt csap, a zaj pedig nem enged elaludni.
A rendszerváltás napjaiban, 1989 decemberének utolsó napjaiban, amikor a cenzúra alól szabadult szerkesztőségben egyik percről a másikra állt össze mindennap a lap, és valamennyiünknek annyit kellett írnia, hogy hamarosan betűcsömört kaptunk, több ízben is előfordult velem, hogy a napi 13 órai szerkesztőségi munka után még hazavittem "házifeladatot is", hogy majd másnap reggelre valahogy megírom, a penzum gépelése közben szabályosan leesett a fejem - nem is egyszer, többször! -, az ujjaim alatt meg "összebogozódtak" a billentyűk, az acélkarocskák pedig egymásba akadtak.
Erről eszembe jutott az a távoli nyár, amikor a hadseregben okítottak a bakaélet rejtelmeire. 1961-et írt akkor a naptár, Zilahon volt a kaszárnyánk, szőlősdombok lábánál, gyakorlatainkat pedig a városi gyümölcsös gazdaságok mögött, egy akácerdőcske mellett bonyolítottuk le. Kiképző tisztünknek az volt a mániája, hogy hasznunkra válik, ha megtanuljuk az éjszakai harcmodor fortélyait, ehhez azonban töksötétben, hosszú kilométereket kell gyalogolnunk, majd nyomjelző lövedékkel céltáblára lőnünk, végül "nyelvet" fognunk a közülünk kijelölt "ellenségtől".
Az éjszaka eltelt valahogy, de amikor kora hajnalban, még pirkadat előtt visszafelé készülődtünk a kaszárnyába, az egész menetoszlop úgy nézett ki, mint egy álomkóros sereg: az első sorban haladók kivételt képeztek, mert a kegyetlenül súlyos gépfegyvert cipelték, de a mögöttük lévő sorok mindenike az előttük masírozó hátizsákjára tette a kezét, abba fogózott s a sötétbe vesző, láthatatlan füvet taposva, szemlehunyva, 1-2-3 perceket szunnyadva botorkáltunk hazafelé.
Valahogy így képzelem el a poroszkálás közben alvó lovak kocogását is.
Most, amíg a könyv fonalát fűzöm tovább s odakint 40 fokot ostromolja a bukaresti hőmérséklet, vagy kétszer is beleejtőztem a szövegbe. Ilyenkor megszalad az egér (mouse), az egyik billentyű lenyomva marad, millió e vagy a vagy x vagy m - mikor mi - jelenik meg a képernyőn, vagy egyszerűen megindul a sorváltó, a szövegablak felszalad, a vészhangra beállított számítógép hirtelen felvisít. Vagy felköhög. Vagy káromkodik egyet - attól függően, milyen kedvem van aznapra beállítani a "beszélőkéjét".
Ma egy Cseh Tamás dalrészlet a vészjel:
"Hi-hi-hi-hi-, Dosztojevszkij..."
A mai képek: Esti mese - Varga Béla fotója Vándorúton - Székely Sándor fotójaHegyipatakörvény fortyog a kőágy csevegatomokká porlik a délszívünk fölötte ott kerengtöbbek vagyunk a semminélmíg odavonz a szédületpisztrángcikázás józaníts mint könyvében lapozgatónézem a világ dolgait
A házgondnok intelmei
a gyermekkor oly gondtalan
a felnőttnek mennyi gondja van
ti hallgassatok gyerekeknektek nem fáj a fejetekcsöndrendelet van kuss legyenüljetek meg a túrt gyepenés aki elszólja magátazt szájba veri a világ
Füstök útján
a füstök útján szél üget
a borzongató rémület
pajtást keresne nem talál
világot motoz kornyikál
fülembe szisszen kikerül
és szomorúan értesül:
a füsttel már üzen a hó
bőven lesz majd fújnivaló
csak győzze szusszal addig is
gyönge dala fakó hamis
Július 11. (csütörtök) Most olyan versekre bukkantam csöppet sem pihentető búvárkodásom közben, amelyeket valamikor fényképekhez írtam. Az Előre c. lap, amelynél dolgoztam, nagylelkűen megengedte, hogy hetente egyszer, egy újságlap sarkában néhány fotót közöljek a pillanatnyi ihlet szülte magyarázó - vagy hangulatilag rájuk rímelő verssel, strófával. Éveken át volt jelen a rovat a lapban Sötétkamra címmel, az olvasók várták, szerették - más volt, mint az akkoriban közölt sajtóképek a párt és állami vezetés végeérhetetlen utazásairól és munkaüléseiről. Persze, nem minden összeállításom jelent meg, s nem is mindegyik állt azon a magaslaton, hogy megjelenés után az ember számon tartsa. Most viszont egész kötegre bukkantam, amelyekről biztosan tudom, hogy nem jelentek meg. Megíródtak, a képek akkor még megvoltak (azóta elkallódtak), így sose kerültek nyomdakész állapotba. Elfeküdtek. Most előástam őket. Pár napon át adagolom be könyvedbe, Milos, természetesen az illető képek nélkül. Más látványt találtam hozzájuk: ezúttal egy székelyföldi asszony, Kasza Anna művészi szintű rongyszőnyeg-kompozícióiról készült két felvételt: a Fenyőt és a Kaszásokat. A szőnyegek egytől egyig hulladékrongyból fonódtak, sajátos művészi tervek alapján. Erdélyben nagy népszerűségnek örvendenek...Pillantása pillantás mely ránktapadaz egyetlen mi megmaradabból ki szembenéz velünkutánunk néz míg elmegyünkMímelt világvilágot mímel a színésznem készpénz a szavaamit ma nem hiszünk nekiazzal megyünk hazafeledve ezt rivall a tapss a színész is legottaz ember magától visszahallegy idegen fordulatotez csak a kezdet a színészvégig így incselkedik velünk,ő csak játssza a bánatotnekünk meg sajog a szívünkNövekedésszeretem a fákat mert vannakés tudják hogy mit kell tenniükés nehézségre akadályra nem hivatkozvanőnek nőnek nőnekmár elhagytak már fölémborult az árnyukmár a madarak is birtokba vették őketítéltessenek bár pusztulásrabennem sudáran tovább nőnek
Július 10. (szerda) Milos, örömmel jelentem neked, hogy a vöröshangyák elhagyták a hadszínteret. Megfutamodtak.
Ha olyan lennék, mint Napoleon, akkor most felrikoltanék, hogy minél többen hallják:
- Győztünk!!!
De Napoleon - szerencsére - csak egy volt, már csak emléke, legendáriuma és példája hat a világban.
Nem rikoltok tehát fel, inkább tovább folytatom a pár napja elkezdett kéziratbúvárlást, miután egyre érdekesebb és jelentésesebb leletekre bukkanok.
A nyolcvanas években - besárgult papírok emlékeztetnek rá -lefordítottam a román Ana Blandiana egy csokor gyermekversét. És mert te, Milos, mégis csak gyermek lennél - egyelőre (nem tudom eldönteni, hogy irigyeljelek-e vagy sajnáljalak ezért??!!), téged közvetlenül is érint ez a közjáték.
Nem árt tudni (dióhéjban): a költőnő Erdélyben született, görög katolikus pap lánya, a jelenkori román költészet egyik legjelesebb alakja, a rendszerváltás előtti években állattörténetek és gyermekirodalmi alkotások révén, jelképesen próbálta kifejezni szembenállását a diktatúrával. Egyik akkor született kötete saját macskájáról szól, melyben a cenzorok könnyen felismerték a Ceausescu-rendszer fenntartóinak egyik kulcsfiguráját. Ana Blandiana munkái akkor feketelistára kerültek, anélkül, hogy a hatóságok el tudták volna hallgattatni. Látszólag nincs semmi ezekben a kissé naiv, olykor gügye, de mindenképpen gyermekes versekben, csak a lírai személy nonkonformizmusából, szabadságvágyából süt elő a mindent elsöprő vágy: azt csinálhassuk, amihez kedvünk van. Vagy ahogyan József Attilánk fogalmazott: "játszani is engedd..." - mármint az embert. E furcsa versekből fordítottam akkoriban, játékból, többnyire magamnak. Most megtaláltam belőlük néhány darabot. Ha gyerek lenném, nagyon szeretném őket. De mert felnőtt vagyok, csak összeszorul a szívem, mily ravasz áthallásokba rejtette a költőnő valódi szándékait.
Érdekes, hogy a rendszerváltás után Ana - disszidens híre miatt - egycsapásra bekerült a nagypolitikába: az első ideiglenes nemzeti tanács tagja, Tőkés Lászlóval és Doina Corneával együtt, aztán amikor az idealisták - köztük ő is - tiltakozásul kilépnek ("nem ilyen lovat akartunk" - jelszóval), ott találja magát a kezdődő román polgári szerveződések egyik legnagyobbikában, a Polgári Szövetség (Alianta Civica = ejtsd: áliáncá csivikö). Érdekes, hogy a "polgárosodás" Romániában hamarabb divat lett, mint Magyarországon. A civil társadalom lehetőségeire építő mozgalom jelentette a román politikai ellenzék erkölcsi támaszát; ő az, amely a királyság visszaállítását szorgalmazná, a trónjától megfosztott Mihályt visszahozná az országban, bevezetné a Temesvári Kiáltvány 8. pontját, amely előírja, hogy a volt nómenklatúra emberei, a volt kommunista párttagok nem vállalhatnak közszereplést; végül ő állítja az első román ellenzéki államfőt, Emil Constantinescut, aki aztán éppen a polgári mozgalom első számú nagy csalódása lesz. Ana Blandiana az utóbbi időben, a szövetség pangását és elsorvadását látva, kilépett a vezetésből; addig ő volt a Polgári Szövetség elnöke. A képanyag két végletet hoz: az egyik, Pascal Ilie Virgil a Szövetség egy tüntetését örökíti meg, ahol a polgári vezetők (balról jobbra: Ana Blandiana és Emil Constantinescu) a Ribbentrop-Molotov paktum, illetve az Iliescu-Gorbacsov szerződés ellen tüntetnek (Anát külön is kivágtam a képből); a másik a költőnő szabadságeszménye szerint alakult kertet ábrázol - elvadultan (mert mindent szabad...), szerzője Csomafáy Ferenc.
Ana Blandiana
A nyár életrajza
A hagymaszárban
Még kora nyár van,
S köszönti társát,
A zöldsalátát.
Petrezselyem tövén
Erőre kap szegény,
Ilyen-olyan zöldségRingatja bölcsőjét.Háza kajszibarack,Hol bezárva marad,Később a cseresznyeCsapdájába esne,De az őszibarack
Is azt mondja - maradsz,
Kedvesen, édesen
Őrzi a szilvaszem,
Majd átveszi tőle
A zamatos körte,
Bársonyos birsalma
Szívesen fogadja,
S mindenféle alma
Barátságos fajta.
Ha akarod, láthatod,
Szőlőszemben kuporog,
Ha akarod, hozom én,
A diófa levelén.
Mikor az ősz beizen,
Átalúszik a vizen,
Dinnye mélyén bújdokol,
Más előtt meg nem hajol,
Őzött szíve reszket,
Őrzik a gerezdek.
Hideg nem fog rajta,
Tél be ne havazza,
Mert egy idő óta
A kamránk lakója,
Itt ő parancsol,
Hordóban pancsol,
Míg be nem kapja
Egy koszorú hagyma,
S a celofán alatt
Is életben marad,
Így tehát nyár van
A lekvárban.
Kertemben mindent szabad
Kiskertemben, kész csuda,
ahány barack, mind lila,
s olyan szilva nőtt a fán,
mint a narancs, csupa láng;
szőlőm, ahogy csak tudott,
barackfára felfutott,
mire az uborka is
fára mászik a hamis;
kapor szárán ravaszul
piros paprika virul;
ahol sóska savanyodik,
pompás virág illatozik;
csipkés csalánok megett
éji bogár szendereg;
hallottál a büszke loncról?
alatta cirmos dorombol;
petrezselyem árnyékában
kutya alszik egymagában.
Tudják, hogy szelíd vagyok,
csak úgy nőnek a gyomok,
s mivel nem nézek oda,
víg legény a laboda;
aztán ami sok, az sok,
már egy szót se szólhatok,
rakoncátlan töklegényem
átkúszik a kerítésen.
Hát az ember mit tegyen,
hogy egy kicsi rend legyen?
Azt mondta egy öreg pók:
jóból is megárt a sok,
míg egy lódarázs szerint
zűrzavar van idekint,
de én mindent úgy hagyok,
mert magamhoz hű vagyok:
aki akar, itt marad,
kertemben mindent szabad.
Játékok
Lehetne mondjuk epresdit játszani
Hónapokon át epernek látszani,
Legeslegelőször levelet hajtanánk,
Alatta aztán jól megbújhatnánk,
Miközben
Megnövünk, majd elpirulunk rendre,
Ég és föld megannyi
Hemzsegő titkát kilesve.
Játszhatnánk azt: murok, petrezselyem vagyunk,
Kerti ösvény mentén mind felsorakozunk,
Egyesek sárgák, mások fehérek,
Egyesek édesre, mások még édesebbre értek,
Csuda fegyelmezettek
Lennénk, akár a szentek,
Nem is gyanítanák, hogy körös-körül
Mily erős szaga van a petrezselyemnek,
Csipkés levelünk nevetéstől reszket, mialatt
Gyökér a gyökeret csiklandozza a föld alatt.
Játszhatnánk dinnyésdit, s lennénk görögök, sárgák,
Karcsú indáink az egész kertet bejárják,
Végükön egy-egy roppant dinnye nőne,
Akkorák, hogy senki nem érné körbe,
Sárgák, csíkosak, zöldek, fényesek,
S akár a selyem, kényesek.
Benne
Remek búvóhelyünk lenne,
Aprók és lelkesek,
Akárha boldog hercegek
Vörös dinnyebélbe zárva,
Aki ránktalál, tovább játssza.
Mennyi, de mennyi mindent lehetne
Játszadozni e kertbe',
De mi oly tökfilkók vagyunk,
Hogy fiúk-lányok maradunk
Ana Blandiana versei a román költők oldalán
Július 9. (kedd) Ma reggel korán, míg főtt a kávé és csorgott a víz a kádba, nekiálltam elmosni az estebédről maradt edényeket.
Odakint lusta, szürke felhők kóvályogtak, az idő nyomott, nedves volt, valami esőcske is fakadt az ég begyéből, de nem sok, éppen csak megáztatta a port odalent.
Ahogy ott állok, mezítláb, a konyhai csap előtt, egyszer csak azt érzem, hogy az ujjaim között, meg a bokámnál valami istentelenül csíp. Mintha apró élőlények harapdálnának. Nem bolha, mert azt ismerem, az előbb viszket. Nem pók - hát akkor mi?
Lenézek a félhomályban, a konyha kövére.
Mintegy 3 centiméter vastag oszlopban vöröshangyák masíroztak ott, ahova léptem: a kamraajtótól a mosogatóig és ott fel a falon, valamilyen repedésbe.
Nosza, fogtam a felmosórongyot, megnedvesítettem s jól szétcsaptam szerencsétlenek közt. Mindjárt megfogyatkoztak soraik.
A kamrában felfedeztem három patinás tepsit, amelynek rásült maradékait nyüzsögve zabálták a melegben hirtelen túlszaporodott rovarok, amelyek eszelősen keresték a vízforrást, ezért igyekeztek a csaphoz.
Életemben már alkalmam volt néhány élőlény inváziójának tanúja lenni.
Láttam kolorádóbogártól hemzsegő, szinte minden zöldjét elvesztő, megszállt krumpliföldet, amelyet repülőgépről permeteztek valami iszonyúan büdös lével.
Átéltem szúnyoginváziót, amikor nem csak kintről, hanem a pincék mélyéről is csak úgy rajzottak elő a vérre éhes egymotorosok.
Gyermekkoromban az ágyam, amely az ablak mellett állt, útjába esett annak a többszáz ezer szárnyashangyának, amelyek ott rajzottak az ablaktokban és hajnalonta telimászták a fülem, a szemem, a számat is...
Volt dolgom sáskával, poloskával, tetűvel, egérrel, svábbogárral, káposztalepkével.
Egy nyáron, úgy az ötvenes évek elején annyi cserebogár bújt ki Kolozsváron, hogy a tyúkjaink a levegőből kapták el a sűrűn röpdöső, nagy testű rovarokat s nyelték nagy sietve, a következő zsákmányt lesve.
Mindenkinek megvan a maga élettere: neked, nekem, de az apró izgőmozgóknak is.
Az életnek tulajdonképpen az lenne a célja, hogy mindezt egy magasabbrendű tolerancia jegyében harmonizálja, összebékítse.
Minden élőlénynek helye van a nap alatt. Csak a terrorjuk fárasztó és aggasztó, mint minden agresszív túlerő, mely nem tárgyalni, hanem terjeszkedni akar.
Holnap megírom, sikerült-e gátat vetnem a hangyalátogatásnak?
Két képet ajánlok a mai fejezetbe. A sepsiszentgyörgyi Kovács László fotójának címe A cipészhez, míg a csíkszeredai dr. Veress Alberté a Gyónás.
házunkonházunkon ablakablakban muskátlimuskátlin vízcseppvízcseppen napfénynapfényben porszemporszemen kicsi házkicsi házon ablakvén kövöngyíkok napoznak vén kövönapró lábaikban futás emléke zsibbadfarkaik valahol messze járnakgondolatbans ha ág roppannyomban ott teremnekmint jól nevelt de tékozló fiúk
szememre húzott szürkülettelmélyen szememre húzott szürkülettelkönnyed alföldi huzattal a nyakam körülderékbatört nyárfacsemetével a hónom alattfelkelő hold derengő udvarával a szívem tájékántávoli vonatzakatolással ajkamonmiként a koraőszi este
fűbe hanyatlok
Július 8. (hétfő) Turkálásom, ha nem is a kezdeti lendülettel, de folytatódott. Túl sok papír összegyűl egy ember életében, és aztán az egész valahogy csúnyán besárgul. Még az is, ami eredetileg halványzöldnek indult. A GEM-kapcsok pedig megrozsdáznak, vagy ha alumíniumból vannak, szürke, tompa patinát kapnak. Ne adj isten, hogy felsebezzenek, mert nehezen gyógyuló, ronda sebet hagynak maguk után.
A pusztulás jegyeit viselik magukon.
Összecsatolt lapok tetejen olvasom: űrhajó-novellák. Ötletek. Alatta felsorolva három téma, jelzésszerűen. Hozzákapcsolva a mindenféle beírásokkal, áthúzásokkal az elkészült variánsok.
Igazából nem is tudom, mit jelent az űrhajó az egészben, a szövegek még 1984-ből származnak, valószínűleg akkor kóstolhattam meg először az űrhajós kávénak mondott kávépasztillát, amit egy Magyarországon járt kollégám hozott magával és érdekességként megkínált vele. A zsugorítás, a minél kisebb helyen elfértetés szándéka (divatja?) irathatta le velem ezt a különben oda nem illő szót. Ha átolvasom a szövegeket, a leghalványabb utalás sincs bennük az űrutazásra, a világegyetemre, az égitestek világára.
A szövegek, bár továbbra sem többek ötleteknél, tanulságosak. Valami avitt, primitív bájt vélek bennük fölfedezni, mintha nem is az én műhelyemben születtek volna s nem személyesen spekuláltam volna ki őket.
Helyük van ebben a könyvben.
Rágó
Kamaszfiú nagyszünetben a másodikos kissráchoz, leereszkedően:
- Nesze egy rágó!
S barátian ráver kettőt a vállára.
Kissrác ebédnél újságolja otthon, lelkesen a megtiszteltetést.
Pár nap múlva, mikor nyolcadikos nénjével az iskolába tart, kamaszfiú csatlakozik hozzájuk. Összeborzolja kissrác üstökét:
- Szia, haver!
- Szia, nincs több rágód?
Kamaszfiú kotorászik a zsebében, végül talál egy vékony csíkot.
- Te is törhetsz belőle - nyújtja kissrác a nénje felé.
Másfél órái rágás után oda a rágó édes íze.
Születésnapjára kissrác kvarcórát kap szüleitől. Olcsó bóvli, de hát ki tudhatta? Öten mennek rá az iskolában, hogy elvegyék tőle.
- Mindenkit felkenek a falra, ha bántani meritek - csap szét köztük kamaszfiú.
Egy reggelen, amikor megint összetalálkoznak a park bejáratánál (ki tudja, hányadszor már?), nénje elfordítja a fejét. Mintha nem látná kamaszfiút.
Kissrác köszönése sután fennakad a levegőben. Még látja, kamaszfiú valamit csúsztat a nénje kezébe.
Nagyszünetben kissrác előveszi uzsonnáját. Sonkás kenyeret pakoltak. Az jó lesz. Beleharap, s menten úgy érezi, a fájdalomtól szétreped csontos hátsó fele. Még látja magát repülni, lefelé a lépcsőkön, odalent állkapcsa nagyot csattan a kövezeten.
Mielőtt elájul, úgy tűnik: kamaszfiú áll a lépcső tetején.
Csurgó
Libabőrös gyerkőc áll az öböl vizében. Belecsurgat. Váratlanul tör rá az inger, nem tud neki ellenállni. Jóleső érzés, amíg az ember ereszti. Utána megszeppen. Szerencsétlenül ácsorog a parti hullámzásban. Hátha eloszlik körülötte a bűnjel. Megkóstolja a tenger vizét: ugyanolyan sós, mint annakelőtte. Hátha mégsem veszik észre, hogy ő... Anyjához szalad, lefekszik mellé a homokba. - Hol járkálsz? "Miért kérdi? Tudja, hogy hol voltam..." De azért elmondja. Válasza enyhén remegő. - Nem kell csurgatni? Gyerkőc gyorsan szabadkozik. "Hát ezt is tudja! Mindent megneszel..." Nem néz az anyjára, úgy mondja el, hogy s mint... Be se fejezheti, a nyakleves már elcsattan. Vörös és fehér foltokat lát tőle. - Hányszor megmondtam, tessék szólni! Gyerkőc még nem tudja: kevéske vizelete úgy aránylik a tenger vizéhez, mint légyzümmögés az égiháborúhoz. Könnyeit nyeli, fogadkozik: "Többé nem mondok el neki semmit".
Éjjel azt álmodja: a tengerparton van. Hirtelen tör rá az inger, anyjához szalad, aki a homokdűnékhez vezeti.
- Itt nem lát senki!
Végre, nyugodtan csurgathat.
Csatakos, csípős szagú lepedőn ébred.
Tétel
Az udvaron reggel óta csattog a fejsze. Nyár van, de már felfűrészelik a téli fát, és embert fogadnak: hasogassa fel, rakja halomba, hordja be. Ablakából jól látja a posztónadrágos favágót: a felfűrészelt hasábot tőkére helyezi, lecsap rá, repül a hasított fa... S újra, elölről. "Milyen egyforma mozdulatok!" Megunja a leskelődést, visszaül tanulni. Érettségire készül. Reggel óta gyötri az agyát, de nem sokra jutott. A fejsze csattanása ütemesen szabdalja fel az elpergő időt. Megbukni éppen nem fog. De jeleskedni sem. Ki tudja, hányadszor olvassa el a könyvében aláhúzott szakaszt: "Akár egy halom hasított fa hever egymáson a világ, szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát s így mindenik determinált..." Nem tudja, mihez kezdjen vele. Fa itt is, fa ott is... Hirtelen elege van mindenből: vizsgából, favágózajból, az otthonból, az életből.
A favágó este végre elteszi szerszámait. Irigyen követi az ablakból, amint pénzét számolgatva távolodik...
"Könnyű neki! Legalább három végtelen órám van a mai napból..."
A favágót hazafelé viszi a busz, a közeli faluba. Elaltatja a zötykölődés, kicseppen a nyála. Sose hallott József Attiláról.
Illusztrációként Imreh Albert papolci fotós két képét mellékelem: a Novemberi napsütésben, illetve Falusi fürdő címűeket. (Berci bátyóról május végén meséltem neked egyet s mást...)
Július 7. (vasárnap) Kedves Milos, a mai nappal megkezdtem a mélyreásást. Jobb lenne egy hűs kertben végezni e műveletet, de hát még ásóm sincs, a könyvtári szekrényem viszont teli mindenféle papírral; évtizedeken át halmoztam oda, minden különösebb elképzelés nélkül kézirataimat, feljegyzéseimet, leveleimet, dokumentumaimat. Magyarán: minden szarságot, amit csak el lehet képzelni egy írásbeliséggel megáldott csodabogár házatáján.
Mostanig sikerült valahogy elodáznom a lelkiismeretemmel szemben az egyre esedékesebb, döntő szemle megejtését. Szombat este viszont beköszöntött a történelmi pillanat a cselekvéshez. Tévé sehol, a lakás üres, beszélgetni sincs kivel... Nekivágtam.
Nem tudom, meddig tart ki buzgalmam, egyelőre máris egy fél méter magas papírhalmot sikerült felstószolni egy sarokba, azzal a gondolattal, hogy ennek a zúzdában a helye.
Meglepő dokumentumokra is bukkanok egyúttal, amelyeket ha szűkmarkúan is, de félreteszek - egy majdani, következő selejtezésig. Néhányat e könyvbe lopok, mert így tudom, hogy jó ideig még megőrződnek.
Fiatal román költő (akkor: egyetemi hallgató volt még, azóta se tudom, mire vitte közben...) verse tetszett meg 1981-ben, menten le is fordítottam. Íme:
Mihai Teclu
(ejtsd: Miháj Teklu)
IngázókAnnyi fecsegés után jöjjenek hát az ingázók.Súlyosan.Elemózsiával felpakoltan.Dohánybűzösen.Kótyagosan ébredtünk, segéd-rend. elvt.?Kérj tőlük cigarettát, ha már kifogytál.Jó szívvel adnak. Kérj
szavakat is, ha keresgéled őket!
Kérj tüzet!
Csöndet kérek!
Megcsöndesednek.
Kifelé!
Kitódultak.
Elemózsiával felpakoltan.
Dohánybűzzel
átitatva.
Tartósan.
Míg tart e század.
Autóbuszokon és vasúton, postakocsin meg egy égi trojka
hágcsóján moziterembe értek.
Magokat köpköd éppen valaki.
Vagy váróteremben álldigál.
Egyesek ketten vannak.
Más ott ül az első sorban.
Kritikus is akad.
Ám betódulnak az ingázók
friss újsággal a kezükben.
És azzal, amibe csomagoltak.
Zsebükben dohanytörek.
Útban gyermekek és szülők felé.
Most adj nekik egy cigit. S vele zaklatott, árva
fényekkel teli szívedet.
A szót, mit nem találnak.
Add vissza a nyugalmuk.
A századot.
A végtelent.
Hasonló húrokat pendítő sorokat találtam 1982-ből, melyek minden bizonnyal egy, a csíkszentkirályi temetőben anyám sírjánál tett látogatásom élmenyeiből csapódtak le; teljesen megfeledkeztem róluk, de most szokatlan borzongással olvastam újra. Legyen ez is a tiéd, Milos!
fehér derengés
ahol anyám és mindenfélerendű rangú ősökcsontjai fehérlenekkét két és fél méter mélyena föld alattés ez a fehér derengéskövirózsák bolyhos levelein
kúszik föl odalentről
kár a mellünket
szaggatni a tompa
fájdalmat hangyák cipelik
szerte mintha
bábokat menekítenének
vihar elől
Két képet ajánlok melléjük.
Az egyik szerzője a nagybányai Robert Hitter, a címe: Ingázó pecázó, a másiké Evellei László, a hetvenes évek kiváló bukaresti sajtófotósa, aki aztán Németországban állapodott meg, néhány képe fennmaradt a szerkesztőségi archívumban, ahol dolgozott. A kép címe: Hósövény
Július 6. (szombat) Az elmúlt hetek, hónapok eseményei arra is jók voltak, Milos kedves, hogy az ember belenézzen a saját lelke tükrébe, és megláthassa, mit mutat meg, mennyire őszinte vagy mennyire torzít, netán teljesen lepattogzott róla az ezüstfoncsor.
A polgári szövegelések, az egész választási szájtépés ideát tulajdonképpen arra volt jó, hogy a mi generációnk, amely jobbára kifelé gyalogol az életből, és amelynek józanabb része belátta azt, hogy a következő húsz-harminc évben már nem ő fogja megváltani a világot, nem is ágál az első sorokban, nem akarja magát néptribunnak látni különböző hordókon és magaslati dobogókon.
Én személyesen például elismerem azt, hogy menthetetlenül és tagadhatatlanul része voltam egy gépezetnek, amely sakkban tartotta az embereket, olyan eszmények mellett agitált, amelyek a valóságban akkor már nem is osztottak és szoroztak. Bármilyen enyhén és emberarcúan, avagy a kényszerű helyzetektől megszorongatva, máskor akaratlanul, következményekkel nem számolva kereszteztem ezzel mások sorsát, a történteket nem lehet semmissé tenni. Erényt sem illő belőle kovácsolni. Egy dolgot lehetséges: lehajtani a fejet.
És várni, hogy az utánunk következők immár, akik kezébe most már lassan átcsúszott minden kormányzórúd, ami ma számít, a továbbiakban ne ránk, eltűnőkre mutogassanak, hanem igenis, feleljenek mindazért, amit a rendszerváltás után, a hataloméhség örök törvénye szerint a közösség ellen elkövettek.
Azzal, hogy a gyerekek szüleiket vádolják, még nem oldódik meg a jövő kérdése. A szülőknek elsősorban magukkal kell leszámolniuk, a fiak pedig tanuljanak a szüleik botlásaiból és ne kövessék el ugyanazokat a kisded (vagy nagyobb) gazságokat, amiket lenne mód kikerülni - ha akarunk.
szelidített vad
annyi gyermekkori tiltás után még több lemondás
vert örök tanyát életemben
vagyok a szelidített vad kit éheztetnek
de a szeme se rebben
csak magában vicsorog vonít
mikor senki se hallja
fel nem lázadna az élet ellen
együgyű mélabús fajta
inkább magát emészti álmatlanul
csupa önpusztító hajlam
egyetlen vigasza mentsége a belülről
feltörő elfojthatatlan dallam
vallató éjszakafásultan fekszem falraszegzett szemmelbesüt rám egy vesébe néző higanygőzlámpasárga szigora vallató éjszakáimnyomozótisztje aki nem kérdez csak vármíg ki nem virrad nincs menekvésminden eszedbe jut mindenről hallgatszde ő tudja mi megy végbe lelkedbenmilyen hullámoktól reszket meg testedmitől vonaglik ajkad olvas belőledmint egy könyvből olvassa nyomorú életedetmikor bűneidhez ér hosszan rádnéz
de hiszen azelőtt sem vesztett szem elől és mégis
ettől érzed úgy igazán hogy rádszakad az ég is
és olykor belezuhansz valami furcsa álomba
ámulsz a visszarendeződő múlton
ártatlan vagy és mégis
mindent elkövettél amitől most nem
tudsz élni hajnalig
öregedő hóhérutanam nyúl a tegnapi bűnhiába lettem jobb szelídebbmint minden öregedő hóheraki hegedűnjátszik megbékélve valamennyiáldozatávalkoccintunkaz agyonpofozott izgága lókötőa szétrúgdosott alfelű lepcses asszony
az eszméletlenre ostorozott makacs
gyermek
de még a felgyújtott kihalt hangyaboly is
közrevesznek még még igyál
a mámor keserű agóniája
mellemre telepszik
és szorít szorít
Képek: Pusztai Péter Vallatás c. metszete
Molnár Dénes Önarckép-e
Június 5. (péntek) A tegnapi indulat csak nem csillapul bennem. Tompul, tisztul az érzés, de valami határozott, vad szembenállás vert tanyát valahol mélyen.
Érdekes: mostanig meg tudtam húzni magam a politikai széljárások és pókerpartik árnyékában. Lapultam, kibiceltem. Olykor még mosolyogtam is, mint akinek nincs veszteni valója. Természetes körülmények között nem is lenne. De most rájöttem, hogy igenis, van. Nem vallottam be mostanig, de amióta két fiam budapesti polgár lett, a szokásosnál alaposabban átböngészem a hírügynökségen érkező rendőrségi jelentéseket és mindig megrezzenek, valahányszor ilyesmit olvasok: fiatalembert gázolt a villamos... fiatalembert húztak ki a Dunából... azonosítatlan fiatalembert találtak egy bpesti lakásban, a jelek szerint drogtúladagolás végzett vele... Tudom, remélem, kívánom, hogy sose legyen közöm ezekhez az ismeretlen fiatalemberekhez, és mégsem nyugszom, amíg be nem azonosítom az illető eseteket, meg nem győződöm róla, hogy megint falra festettem az ördögöt, pedig nem is olyan sötét és nem is annyira szőrös, mint ahogy mondják róla. Minden, Budapesten keresztülseperő kemény vihar olyan számomra, mintha a szomszéd utcában tombolna, hajlítaná, tépdesné a fákat, pusztítaná a kerteket. És tudom, milyen tehetetlen vagyok. Mert a virtuális közelség, a lelki összetartozás és a gondolat csak arra jók, hogy ami itt fáj, az oda átsugározzon és viszont. Nem tudom, mennyire hihető, Milosom, de mindenkinél jobban kívánom a lövészárkok betemetését. És nem azért, mert valaki meghirdette ezt - mert ha meg tudja tenni, akkor le a kalapom előtte! -, hanem mert elég volt az örök húzd meg, ereszd meg-ből. Egész eddig életünk nem volt egyéb, mint ravasz kibabrálás a "másikkal". Mit értesz majd meg mindebből, ha felcseperedsz? Jut-e még neked a gyűlölködés örökségéből akár egy csipetnyi is? Mire nősz fel, kis pajtás? A választ ma még csak úgy kapjuk meg, ahogy az MTI mellékelt, csütörtöki, Kossuth téren készült felvétele mutatja, amit én magam a leltári számú elnevezés helyett úgy címeznék meg, hogy Protest song.
És természetesen Tojás elvtárs, Pusztai Péter remek figurája is tudna egyet s mást mondan mondani számunkra.
Ha szája volna...
léptékek
kifosztott madárfészek agyagból tapasztott gallyakból font hűlt helyű szállás
elorzott sors hajlektalanság elhaló madári jajkiáltás
üres kérőkupás tenyér melyet a baj megmerevített
csúffá tett igyekezet mit a kötelesség vágya hevített
fájdalom pusztulás nyakaszegett jövő dúlt érték
ha kisebbíted hangyasorshoz illő ha nagyítod emberi lépték
leszámolásárokparton agyonvert sikló feje péppé zúzva még vonaglikélete már csak reflex idgenrángás színlelésmegkopott akár egy többszörösen elkésett visszhangtorz mint egy erőltetett ostoba nevetésbiztos ami biztos botok csápolják egyre tekercsbe görcsülő teste mindjárt több darabra hulloly közel all a megsemmisüléshezmint haldokló üszkös nappal ha hirtelen bealkonyulvalahol vipera kuncog sziszegve előbújni nem bolondlapul míg tombolva győzelmet ül a félelemmajd akkor és ott mikor senki se látjaegy búcsúcsókkal leszámol velem
Július 4. (csütörtök) Természetesen, amitől pár nappal korábban féltünk, bekövetkezett. Annyira természetes volt, hogy meg sem említettem, amikor történt: kollégám apósa kedden hajnalban szépen átevezett a túlvilágra. Ezzel a hangulatom megint telítődött az elmúlás ízeivel. Hiába szabadulnék, a világtól való elbúcsúzás állandó napirenden van - hogy a mozgalmi zsargont is használjuk kissé, mert jól megtanultuk ám, de túlontúl elszoktunk tőle.
Apropó, mozgalmi zsargon...
A mai Erzsébet-hídi hecc egy kicsit vastag volt. Anyaországom ugyan Magyarország, s gyermekeim élnek ott - barátokon, rokonokon, ismerősökön túl -, tehát valami közöm is van hozzá, ha meg is tartom az illő, a tisztes távolságot, de nem kívánok ott semmilyen rendet csinálni azok helyett, akik ott élnek. Egy dolgot viszont joggal várhatnék: hogy Magyarország ne járassa le magát azoknak a szemében, akik mostanig igen is, felnéztek rá.
Bukaresti környezetemet, a román emberek percepcióját hozhatnám fel példaként: jóleső érzés volt hallgatnom az elmúlt években szomszédok, pályatársak dicséretét, akik a sajtóban és a propagandában megnyilvánuló minden hecckampányon túl értékelni tudták azt az európai modort, ami kezdte belengeni a Pannón síkságot, a magyar közéletet. És ez az elismerés, a dicséret még tartott azután is, hogy a magyar közéleti viszonyok kezdtek balkánias beütéseket fölvenni.
A választásoktól errefelé pedig mindaz, ami Magyarországon történt, gyakorlatilag értelmezhetetlen a románság számára. Nem értik: az életszínvonal jóval nagyobb, a gazdaság szilárdabb, termékenyebb, az európai távlatok kézzelfoghatóbbak - mégis, mi lehet a baj? Kinek nem jó és micsoda? Miért kell minden nyavalyás életszegmentumot áthasson az az átkozott politikum? Dögletes, mert élettelen, fertőző lehelete mindent bemocskol, ami valamikor jó és kedves volt a magyar életben.
Annyi sok kicsi Petőfire, Kossuthra és mindenféle pót-személyiségre ma egyáltalán nincsen szükség. Petőfiék, Kossuthék elvégezték, amit tudtak, s amit nem, abba belebuktak. Miért kell ugyanazt ragozni, gajdolni, fújni, zúgni kritikátlanul? Miért kell már lejátszott játszmákról ismét lefújni a port és belehajszolni a világot?
Nem arról van szó, hogy ne tüntessenek az emberek, ne fejezzék ki érzelmeiket, meggyőződésüket, hogy kussoljanak, nyeljenek le minden békát, de a demonstrációknak legyen tétjük, stílusuk és tartásuk.
Ez az, ami ma egyáltalán nem látszott, sőt minden olyan erőltetett volt, mintha valakik csakazért is megrendezték volna a csekély 10 millió bosszantására.
Közben itt is kiderült, hogy a népszámlálás szerint a romániai magyarság közel 200 ezer fővel csökkent: a romániai lakosság fogyásának egyötödét teszik ki!
Ennyien nem pusztultak el tömegesen, nem változtattak nemzetiséget. Ennek a nagyrésze szanaszét van a világban, s nem kevesen Magyarországon is.
Ma szívemből sajnáltam őket. És magunkat is egy kissé...
játszmakergetjük egymás bábjaita sakktábla hatvannégyes mezejénhány waterloo don kanyar doberdo segesvárvan elrejtve a fekete fehér négyzetek aláhány életreszóló tanulságcselszövés titkos megbizatás hősi halálostoba önfeladás teremtődik újra s mindig máskénta táblán elnézem fogyatkozó seregemó hogy hullanak kaszabolódnak nem is érettemcsak miattam gyalogok tisztekde még egérutat nyerhet a vezérél a remény is s végső esetbenminden újrajátszható
csak a lovam el ne árulnaszáguldó lovam hátán bejárom ma a völgyetle fel árkon bokron át akadályokat ugratvaa kaptatón sípolva fújtatszegény pára mintha én zihálnékha ráhagyom ellankad sarkantyúzom hát szaporánbeléremeg megugrik ismét lustábbra fogjapihenszívesen körülnéznék magam is az elfutó tájbande szorít az idő előttünk a verseny a hosszú úta távolban erdő sötétlikmi lenne ha oda bevenném magamlovastul versenyestülmekkora lenne a hűhó az izgalomamikor hiába várnak
nem rohanok már ki soha többé a fák közül
az erdőszélen semmi mozgás
egész csapat kutatna utánam a domboldalakra
telepedett nézők között kitörne a pánik összevissza
nyargalásznának az akadályok között lovasok száguldoznának minden irányban
ó hogy mulatnék
csak a lovam el ne árulna
nyihogásával ideges patadobbanásával
csak az erdő rejtene hűséggel cinkosan
csak én bírnám szándékkal kedvvel
kavicsnak lenni egy illeszkedő
öntelt gépezetben
Két képet küldök: Székely Sándor Zsugások c. fotóját és Gnandt István Nagykárolyból Németországra távozott, a napokban kiállítani hazatért grafikus-költő Lovagló c. rajzát.
Július 3. (szerda) Mindenképpen megnyugtató, hogy valahol működik az élvementés gépezete is. A lengyel busz iszonyú balesete s a két repülőgép - az orosz és az amerikai - ütközése a Bodeni-tó fölött jobbára már csak a hullák összeszámolására, illetve azonosítására zsugorítja a cselekvés esélyeit.
Eközben a jégfogságba rekedt orosz tudósokat a napokig fáradhatatlanul oda-vissza repülő dél-afrikai helikoptereknek sikerült kimenteniük. A hétfői híradás szerint most már valamennyi tudós, sőt a személyzet nélkülözhető része is jó körülmények között van - a hajón maradtak mindazok, akiknek jelenléte szükséges a jármű fenntartásához. A 17 embernek úgy néz ki, vasárnapig kell még a jégfogságban rostokolnia, mert két jégtörő hajó is elindult feléjük.
Mindez pénzbe, rettentő sok pénzbe kerül - de legalább működik!
1987 kora tavaszán a szerkesztőségben zsilvölgyi szülők kerestek fel. Hallották, hogy nemrégiben könyvet írtam néhány fiatalember hegyi balesetéről, haláláról, s most arra kértek, segítsek gyermekeiket megkeresni, akik pár nappal korábban nyomtalanul eltűntek egy retyezáti alpinista csillagtúrán - napok múlva sem érkeztek meg a soros ellenőrző ponthoz. Feltételezik, hogy lavina sodorta el őket útközben - a néhany fős csapatoknak külön útvonalon, különböző tájékozódási próbakat megoldva, kellett időre befutniuk a csillagtúra kijelölt állomásait, ahol versenybírók és jól berendezett védkunyhók várták a napokon át zord havasi környezetben bolyongókat.
A sportszövetségnél rögtön azt mondták kérésünkre: segíteni tudnak ugyan, de majd csak, ha eltakarodik a téli hó a hegyekről, mert akkora mennyiség hullott az utóbbi napokban, hogy a meglehetősen nagy terület átfésülése horribilis összegbe kerülne. Képzeljem el - magyarázták -, minden négyzetméteren legalább hatszor-hétszer le kell fúrni a hóba, meg kell csáklyázni, hogy ne maradjon egy talpalatnyi hely sem vizsgálatlanul. A csáklya különben egy hosszú rúdra szerelt fúróeszköz, amit bele-belemártanak mélyen a hóba, óvatosan, nehogy áldozatot találjanak, mégis elég erősen ahhoz, hogy nagy mélységben is felmérje, rejtőzik-e üreg s benne valaki-valami a hóréteg alatt? Ember kell hozzá, meg idő, meg felszerelés, meg védőruha, meg járművek, amelyek bármikor készek kimenteni a mentőket is, ha éppen bajba kerülnek - a magas hegyekben a veszedelmes hóviharok sokszor nyárig kitartanak.
A felelősség kérdésénél pedig már az első perctől kezdve beindult a jól fungáló önvédelmi gépezet: természetesen, mindenki megtett minden tőle telhetőt, az egy póruljártak kivételével.
A gyámoltalan, gyászoló szülőkkel elbeszélgetve megértettem: tulajdonkeppen nekik nem is igazságtételre van szükségük - arról jól tudják, hogy nem őket pártolja -, de ahhoz ragaszkodnának, hogy emberhez, keresztényhez illő módon eltemethessék gyermekeiket.
Közben kiderült: marosvásárhelyi fiatalok is eltűntek ugyanakkor, valószínűleg ugyanattól a lavinától elsodorva.
Éreztem a tehetetlenségemet és csak egyet ígérhettem a szülőknek: foglalkozni fogok az üggyel.
A végiggondolt helyzetképből végül egy versciklus született, mintegy lezárva az Álruhában c. könyvem (1989) történéseit. Annyira komoly és korszakos darabomnak tartom, hogy ezennel átadom Neked, Milos - hátha te majd többre viszed embermentésben, empátiában, nyomkeresésben, mint elődeid, mint mi tehettük
A Neked szóló könyv írásakor különben nem csak most folyamodtam ahhoz, hogy egy-egy már kész, megjelent verset is átemeljek azzal a céllal, hogy valamiképpen jelezzem: olyannyira vállalom őket, hogy akár ma is megírhatnám. Ilyen elrendezésben viszont nyilvánvaló, hogy csakis a Milos Könyvében a helyük.
A versciklushoz a sepsiszentgyörgyi Mózes László Túraúton c. képsorozatának két jellemző felvételét mellékelem.
A BECSAPOTT AJTÓ
Négy petrilai hegymászó emlékére, akik 1987 márciusában, egy retyezáti csillagtúrán ismeretlen körülmények között, nyomtalanul eltűntek a hóförgetegben.
(Már hosszúak)
Már hosszúak a nappalok.
Megáll fölöttünk a dél. Melege tikkadt ájulás.
Bűzlenek a teli kukák.
Bokor tövében bomló kutyatetem. Kivillanó, fehérlő csontok.
Már csörögnek, csorognak, csevegnek, csobognak, csobolyognak a havas vizei.
Roskad a hó.
Foltokban üt át rajta a fű. Kötésen a vér.
Zúduló lavinák. Vedlenek harsogó hegyek.
Már indulni lehetne.
A magasban fakókeselyű kereng.
1987.május 17.
(Virrasztó)
Anya vagyok.
A zokogás belülről éget. Mennyit sírtam életemben!
Ki sem költözött belőlem a bánat. Tokba bújt.
Hogy kéznél legyen.
Én nem tudok veszíteni. Pedig vesztésre születtem.
Előbb a szüzességem. Majd a jókedvem. A ruganyosságom, szépségem.
Iszonyú...
Fogaim a terhesség alatt hulltak ki.
Hogy sajnáltam őkét!
Haragudtam a gyerekre; miatta mindenem lassan odalett.
De még egyszer egy ennyit odaadnék. S ha kell, többet is!
Csak visszatérne.
Egy hónapja; miként a húr.Mely arra vár: penghetne bár.Nézem az ajtót. Behunyt szemmel látom.Hallom is a keccenő kilincset.Szaporábban lélegzem:Van csoda, van! Te fentlakó, ne hagyj összeroskadnom!Fiamat űztem el. Csakis én vagyok a hibás.
Ó, milyen tiszta lett minden!
Azt mondtam neki: benőhetne a feje lágya!
Válasszon: vagy a munkája, vagy a hegy.
Azt mondtam neki: miért ekkora zimankó idején?
Várja ki a tavaszt, mikor a többi normális ember!
Azt mondtam neki: elegem volt, hogy egyre várjak!
A kihűlt étel: akár a sorsom.
Azt mondtam neki: apjára is, de hányszor, hányszor!
Pedig őt csak a kocsma szája.
(Egyszer azt mondtam: eleget virrasztottam!
Akkor nyelte el végleg a bánya.)
Ó, nyissátok rám az ajtót!
Nincsen bezárva.
1987.július 5.
(Versenyen kívül)
Fogalmam sincs, mennyi a hó fölöttem.
Tátott szájjal ért a halál.
Fülem, torkom, orrlikam, szemem megtelt szikrázó fojtogatással.
A többiekről mit sem tudok.
Bizonnyal pompeji katonák ők is: hóban kivitelezve.
Tudom, vergődni kellett volna.
Kézzel-lábbal. Az életért.
Megpróbálni legalább. a lehetetlent.
Így még el se mesélhetem senkinek:
ide hallgass, öregem, így és így történt,
elhiheted, ez most az utolsó szóig igaz!
Az igazsággal együtt alulmaradtam. Betemetve.
Ha ki a felszínen kószál, meg nem mondaná,
hogy éppen az igazság fölött járkál.
Biztosan kerestek azóta.
Szólni kellene: ne várjanak!
A versenyből kiléptünk, legyen másé a babér esélye.
Pedig a hó... Hát a hó...
A búzaföldre takaró... Hegyek homlokán csillogó...
A hó... Hahó...
Most már csak másnak... Azoknak, akik hozzánk leásnak...
Fölnyújthatnám bár legalább az egyik kezem: itt vagyok!
De minek?
Hadd keressenek, mint ahogy én is keresnék másokat.
Körbe-körbe. Mintha az életem függne tőle.
Csáklyával döfködve a mélyet. Vigyázva, borzadva:
most, most, csontot érhet!
Csonttá fagyott bennem a várakozás.
Állva virrasztok, bár nem élek.
Immár örökké, vigasztalanul és menthetetlenül
remélek!
1987. július 6.
(Jogok)
Háromszor fordultunk vissza. Teljes menetkészültségben.
Háromszor fogadkoztunk:
"Most aztán muszáj megtalálnunk őket!"
Újra s mindig csak szénakazalban a tűt.
Hóviharok állták utunkat. Lavinák fenyegettek.
És mi meghunyászkodtunk előttük.
Jogunk volt hozzá. Kinek jó, ha a mentők is odavesznek?
De ki mondja meg: eddig nyugdtan kockáztathatsz,
onnan tovább minden lépés kész öngyilkosság?
Félünk.
A torzonborz szakáll, a hószemüveg, a zúzmarás sapka álca csupán.
Csak az félhet igazán, aki kutatott már hóba veszettek után.
Aki látta a tegnapi társat ültében eljegesedni.
Aki cipelt a hátán elnehezült, lomha testet, egy már-már soha el nem érhető védkunyhóig
Jogom van menteni. És jogom van félni!
Én vagyok a törvény. A lelkiismeret mga.
Vagyok az erkölcs. A példa. A menedék.
Minden tőlem indul ki, és hozzám jut vissza.
Már csak mibennünk bíznak, és mi nem tehetünk semmit.
Jogunk van óvni magunkat. De a szülőnek is joga van eltemetni gyermekét.
Jog feszül jog ellen. Ahogy az ember dől a szélnek.
Kiszabadult tincsek lobognak.
Egy helyben topogás
1987.július 7.
(Házkönyv)
Külön listát kellene vezetni az élőkről,
s külön egyet a holtakról.
Hogy minden pillanatban tudni lehesen:
ki-ki éppen melyiken szerepel.
Az élők listája, természetesen, nyitott lenne,
Mindig kerülnének rá új nevek.
A holtaké valamivel véglegesebb. S mennyi az ismerős!
Aki egyszer ott van az elsőn, előbb-utóbb a másikra is felkerül.
Onnan pedig ki nem törli senki.
A holtak listájára felkerülni = eljegyezni magunkat az örökléttel.
Elmúlunk, de nevünk fönnmaradna.
Parányi jel: itt jártunk a földön. Ettől és eddig. Itt és itt.
A névsornak persze pontosnak kellene lennie.
Miként jobb szállodákban a házkönyv.
Felütjük: "Ezt és ezt keressük!
"Igen, még nálunk lakik, de csak délután vetődik haza."
"Köszönjük!"
Vagy: "Pár napja kijelentkezett."
"Igazán végtelenül sajnáljuk!"
Minden helyzetre lenne szavunk.
Aszerint, hogy éppen melyik listával kellene boldogulnunk.
Így csak a sötétben tapogatózunk. Mint a vakok.
Találgatjuk: mi lehet velük?
Lista hiányában könnyen felejtünk.
Élőket, holtakat - egyremegy.
1987.július 8.
(Ajtódöndülés)Az ajtó zárva. Kilincse jég.Ki se lehetne nyitni még.Hallgatózunk előtt-mögött.Az előbb valaki szöszmötölt!Később: vakkanó köhögés.S megint minden a csöndbe vész.A képzelet ím, játszadoz.Fagyos lomb, mit a szél pofoz.Várakozásba dermedőnnézünk végig a hegytetőn.Mily meglepetést tartogat?
Szemellenzőnk a gondolat.
Sehol, senki. A szűzi hó...
Hegyek homlokán csillogó...
Téli fában a zöldülés:
valahol, ajtódöndülés!
Tapossunk ösvényt! Mindenünk:
a nyomsor. Amin elmegyünk.
1987. július 8.
Július 2. (kedd) A költözés előtti könyvválogatás során most sorra kerülnek a folyóiratok is.
Régmúlt idők, régvolt erkölcsök, szellemiség. Kortárs, Új Írás, Nagyvilág, Szovjet Irodalom, Utunk Évkönyv, Igaz Szó, Korunk, Tiszatáj, Forrás, Híd, Századunk, Irodalmi Szemle, Élet és Tudomány... Megannyi letűnt híradás és dokumentum. Képi illusztrációk, képzőművészeti munkák tömkelege. Benne egész kortárs irodalmunk és művészetünk: alakulásában, gúzsbakötöttségében, búvópatak mivoltában.
Izgalmasabb, mint ismert könyvekben kutakodni.
Az egyik ütött-kopott folyóiratból kitépett műmelléklet fityeg elő. Hogy hogy került abba a kötetbe, nem tudni, egy biztos: az illető lap nem szokott műmellékleteket közölni. S kiváltképp nem szobrok reprodukcióját.
Halványan dereng valami, amíg a lapot forgatom: mindkét oldalán, öntapadós jegyzetcédulán odafirkantva az alkotó neve és a mű címe. Ami most bennünket érdekel, az (mai olvasatomban) Bordás Tibor: Ady és Léda c. szobra.
Amikor a képre bukkanhattam, megragadhatott és mivel éppen e folyóiratot olvastam, lapjai közé rejthettem a kitépett reprodukciót, gondoskodva arról, hogy azonosítani lehessen. Sajnos, a forrás viszont odaveszett.
A képet nézve végre ma megértettem, hogy az általam is nagynak tartott Ady miért nem tudott más nagy költőink módjára beférkőzni a szívem alá. Tudom, érzem, becsülöm nagyságát, zsenijét, de megmarad közöttünk a tiszteletteljes, áthághatatlan távolság.
Ady és Léda idillje számomra a kulcs: Ady minduntalan előttünk járt. Adyt képtelenség volt utolérni. Mikor szembe fordult az emberrel, ő akkor sem közeledett, hanem távolodott tőlünk: a lángész önmagába burkolózó, fáradt gőgjével.
Adyt mindig utol kell érni, de nem lehet. Nem hagyja magát.
József Attila más. Ő lehajol az emberhez. Nevünkön szólít. Sokszor meg éppenséggel nekünk kell lehajolnunk hozzá.
Ezt a különbséget éreztem megfogalmazatlanul mindig a kétféle költői attitűd mögött.
Ady konflissal távozik körünkből. Váltott lovakkal, örök Lédájával a jobbján.
ady-lecke
1
jó borokremekműpárizsérbús könyöklésfel-feldobott kőőszszerelemkünn csorog az esőmiért nem vesz kalapotcsatangolszázévesen2az volt mára a lecke
ki volt ady endre
nagy ember
nagy költő
nagy kan
nagy ivó
nagy gyerek
nagyhangú
nagybeteg
nagyon jó
3
vajon mit akart mondani azzal a költő hogy
válaszunk néha ostoba
ez a fekete zongora
ha nagyon félekha még egyszer ennyien lennétek én akkoris csak azt mondhatom hogysajnálom a túlerő diadalátólmegfosztania torkom szorongató kezeket de azértvigyázzatok ha nagyonfélek visítani szoktam
A karikatúra Keller Emese munkája, címe A lamentálás bajnokai
Július 1. (hétfő) Arra döbbenek rá az utóbbi időben, hogy egyre kevesebb a türelmem másokhoz. Mintha embertársaim elvennék előlem a levegőt és ezért minduntalan sértődőre állva, épp csak az alig minimális beleérzőképességgel turnék meg másokat magam mellett, de ha lehetne, tulajdonképpen azt kívánnám,.ne zavarják az én köreimet.
És ezt éppen Neked írom, Milos, mert az az érzésem, ha most mellettem lábatlankodna egy gyermek, mondjuk egy unoka, akkor még annyi időm és türelmem sem lenne rá, mint egy átlag embernek.
Mi most többek között azért is lehetünk jó barátok, mert oly távol vagy tőlem (és slágeres fordulattal: mégis oly közel...)
Pedig hogy szerettem én hancúrozni valamikor a csöppségekkel, a nyíló eszű elemistákkal! Akkor meg azon csodálkoztam - aki magamat mindig ideges, türelmetlen természetunek tudtam - honnan és mikor szorult belém annyi türelem, hogy órák hosszat eljátszadozzak velük, meséljek nekik, hogy észjárásukra hangolódjak. Milyen események, körülmények, sérelmek taszítottak oda, hogy most egy hajszolt, örökké idejefogyott vénemberként dohogjak, ha valaki kopogtatni mer lelkem ajtaján.
A fölöslegesnek ítélt kérdések, kérések úgy tudnak bosszantani, mintha a szőnyeget vélném kihúzva látni a lábam alól. Igen, ahogy a tegnapi versből visszahangzik: kellemetlen alak vagyok. Lettem? Voltam mindig is? Oly nehéz eldönteni.
Töprengeni, tépelődni rajta sokkal könnyebb.
Varga Béla baróti fotós Váratlan találkozás c. felvétele hirtelen megérintett és magamba szálltam (egy vers erejéig?! és ez elég?!!)
Sóvár ebekkóbor kutyák koldulnak a kertkapu előttma egy zsemleszínűholnap koromfeketemajd barna fehérfoltos bogáncsos szőrűlihegőkivert állatok szomorú véget nem érő csapatamindegyik kér nyüszít engem néz türelemmel vádlónamitől eszembe jutnak rendre a vétkeims mint ki a vezeklést még innen a halálonmég abban a percben szeretné elkezdeniúgy nyílik ki a szívem minden iránt mi szeretetet áhítsóvárgó ebeknek jut-e marad-e mégegy szemernyi megértés ama símogatáshozmely olykor fontosabbmint a déli ebéd
Page updated
Google Sites
Report abuse