Milos könyve 04 (2002 augusztus)

Cseke Gábor

MILOS KÖNYVE

2002 augusztus

Andrassew Milosnak, szeretettel (amíg bírom szusszal) Cseke Gábor

(A fejezeteket mindig alulról felfelé kell olvasni, a napló ekként elképzelt időrendjének megfelelően.)

Augusztus 31. (szombat) Hónapzáró és hétzáró nap. Az ősz tovább nyomakodott előre. Igen jó festőbarátomat juttatja eszembe, aki jó pár éve már nincs közöttünk. Pár nappal korábban egy gipszmetszetét illesztettem könyvedbe, Milos, egy öreg vízimalomról.

Györkös Mányi Albert magyarfenesi származású volt, zenei végzettségű, sokáig zenetanár a kolozsvári zeneiskolában. Felesége tehetséges, befutott festőművésznő. Berci - így neveztük egymás között, a barátai, egyik nap kipróbálta, hogyan áll az ecset, a spakli és a festékes paletta a kezében. Felesége műtermében megkísértette a lehetetlent: festeni kezdett. Hiányzott belőle a mesterségbeli tudás, de valami sajátos poézist, gyermeki naivságot vitt a festményeibe. Megkezdődött kettős élete. Délelőtt tanárkodott, délután festegetett. Előbb hetente, majd szinte naponta kerestük föl a műtermében. Mutogatta a képeit. Véleményt kért tőlünk. Bármilyet. Szerette a kritikákat is. Másnap mindig visszatért az elhangzottakra, mutatta a javításait. Derűs, kicsi pocakos ősz ember volt Berci. Olykor bort töltött a poharakba, máskor gyümölccsel kínált. Egyre jobban elhatalmasodott rajta az asztma. A festékek, vegyszerek közelsége is rontott állapotán. Felesége mind jobban féltékenykedett sikereire. A szakma nem igazán akarta befogadni. Lelkes amatőrnek nevezte, nem jutott kiállítóteremhez. Aztán irodalmár barátai törték meg a jeget: az egyik kolozsvári folyóirat szerkesztőségében állították ki a munkáit. Óriási siker. Mind nagyobb visszhangja támadt ún. naiv festészetének. A határokon túlra is eljutott. Feleségével szakított. Külön költöztek. Utolsó éveiben már csak a festészetnek élt. Múzeumot létesített szülőfalujában, ott helyezte el képeinek jó részét. Ma emlékház őrzi dolgos, művészetteremtő, derűs egyénisége emlékét Kolozsváron: az erdélyi képzőművészet közéleti megnyilvánulásainak örök színhelye. Berci - két munkáját mellékelem - mosolyog rajtunk odafentről. Még egy példa arra: igen is, meg kell halni, hogy nagyok legyünk, s mellettünk mások is - egyre többen - jókoráknak látsszanak..

Avarral hóvalHallom a szél már játszadozikA világgal mint macska az egérrelPofozza a vetkőző ágat a száradó ruhátHajadat kigyúló arcodAztán kivár lélegzetet veszA következő nekifutáshozAz ősz gyárában nagy a buzgalomEsőket ködöket kevernek zúzmarávalFátyolos napsütéssel köhögést oltanakA könnyező szemek mélyéreKipróbálják a Nagy VentillátortMely belémfojtja a szót meggörnyeszt

Átokra fakaszt a szél már fújja fújja

Hogy rossz lesz ez a tél

Mi lesz velünk veled

Rendületlenül csak fújja fújja

Ne félj jó anya gyanánt

Avarral hóval

Betemet

Augusztus 30. (péntek) Ma szabályos ősz köszöntött Bukarestre. Volt napfény, majd köd, beborult, meglódult a szél, nyálkák úsztak a levegőben, mindenféle miazma settenkedik be az ablakon, tapad a bőrünkre.

Megsápadt a nap ragyogása: pasztell színek vették át az olvatag fényözönt. Mindenben a bágyadtság, a levertség jele, görcse: mikor a buszról leszálltam a reggel és át akartam sietni az úttest túloldalára, hirtelen belesajdult a térdembe az évek óta ide-oda vándorló reumatikus fájdalom. Azt hittem, ott roskadok össze a száguldó autók között. Aztán valami végső, kétségbeesett sántikálással sikerült erőt vennem a rohamon, s most már csak tompán sajog. Mikor ráérek s éppen szabad a kezem, akkor jólesően símogatom, mint egy kapu előtt sütkérező vénember.

A pasztellről jut eszembe édesanyám, aki egyedüli (tisztviselő)lányként szüleitől megkapta azt az úgynevezett jó, polgári nevelést: zongoraleckékkel, festészeti tanfolyammal, nyelvtanárnővel. Volt ám művészi hajlama is, de valahogy nem tudta önmagától kibontani: egyetlen konkrét lépése volt, hogy házassága előtt Budapesten bedolgozott egy iparművésznek: tojásokat, fakazettákat festett népszerű, giccsesen magyaros vagy nemzetközi motívumokkal.

Emlékszem, volt neki egy óriási szürke furnírdoboza, ami mindig a kredencfiókja mélyén lapult. Olykor előhúzta, felnyitotta a fedelét, s előbukkant sok-sok pasztellkréta hamvasan szines, dundi rudacskája, német feliratú papírfoglalatba csavarva. A szivárvány valamennyi színe képviselve volt ott, vagy talán annál több is. S ami nagyon tetszett nekem, hogy édesanyám, kérésünkre gyorsan rögtönzött hol egyikünknek, hol másikunknak egy-egy jópofa mesefigurát, halvány színekben, s amikor gyanútlanul megragadtuk a papírt, csodálkoztunk, hogy a szivárvány a tenyerünkre, ujjainkra tapad. Sosem szerettem a bársonyt: valahányszor hozzáértem egy bársonyos ruhadarabhoz vagy felülethez, valami nyugtalanító hideglelés, borzongás futott végig rajtam. Ugyanez történik, ha éles, sivító hangokat gerjeszt valaki (pl. Üvegnyicorgatást vagy fogcsikorgatást...) A pasztell, a kréta fogása általában is ellentmondásos élményt jelentett. Egyrészt lenyűgözött a látványa, másrészt tudtam: sose lennék képes ebben a műfajban alkotni. Csak később tudtam meg, hogy akik komolyan dolgoznak pasztellben, azok vegyszerrel rögzítik munkájukat, a rögzítő pedig megszünteti a festékfelület porózus, bársonyos voltát.

Azóta a pasztellszínek bennem a megnyugvást, de a pasztellrajz a borzolódó idegeket jelenti.

A tegnap említett Évek énekei c. könyvből küldök most két ragyogó alkotást: Gy. Szabó Béla Fekvő akt, illetve Gaál András Őszi fák c. munkáit.

Nincs többé föltápászkodásFöldre hull egyszer minden a gólyalábú fűbenFérges vackorral vadalmával elvegyülHarmattól csatakosanMenten kikezdik a hangyák a legyekEgyéb látogatókSzomszédjába tücsök költözikÁllandó muzsika ha kell ha nem ingyen vídámságAz osztályrésze az esés utáni zúzódás Lassan megszíneződik aranybarnából rozsdásba majd üszökfeketébe

Vált át mögötte alig észrevehető pusztulás enyészet

Lehe az erjedés szeszes savanyúsága

Gőze bűze muslicafelhő kitartó libbenése haláltánc

Még semmi nincs eldőlve

Minden oly könnyed életre termett

De a fű tövén érik egyre érik a mélybe húzó sors

Ájulata amiből nincs többé föltápászkodás

Föleszmélés csak megadó hanyatlás elzsongó

Lüktetés

Augusztus 30. (csütörtök) Egy könyvet találtam, Milos, amelyről tudtam, hogy létezik nálam, de amely csak most fénylett föl igazi szépségében. Hogy miért, nem is tudnám megmondani. Azaz hogy... Talán a színes nyomdatechnika nyitotta ki a szemem és irányította rá a figyelmemet, a kíváncsiságomat a színek reprodukálhatóságára. És ebben az összefüggésben tündökölt ám fel igazán szememben e verseskötet, amelyet az Utunk c. kolozsvári - akkor még - hetilap, az Utunk (különben csak ez az egyetlen hetilap létezett magyar nyelven) 1971-ben, háború utáni alapításának 25. évfordulójára költői antológiát adott ki a lapban közölt költők spektrumát mintegy átfogva, teljesen demokratikus alapon: minden költőtől egyetlen verset.

A kötet címe Évek énekei, Utunk, 1941/1971, s a versek mellett tele van színes műmelléklettel: a klasszikus és (akkori) kortárs erdélyi festészet nagyjaitól közöl egy-egy képet, nem egy esetben igen reprezentatív módon.

Csodálatosan szép emberi-művészi munka e könyv, dicséri mindazokat, akik kiadásánál bábáskodtak. Hiszen azokban az években mifelénk a nyomdatechnika még valahol nagyon hátul kullogott, színes nyomást is csak két helyen: a bukaresti sajtókombinátban és egy szebeni művésznyomdában készítettek.

De ezeket a színes reprókat nem tudta kikezdeni az idő.

És a versek is jellegzetes költészeti tablót nyújtanak.

Mondanom se kell: a kiszuperált könyvhalomból loptam most vissza, talán végérvényesen. Ráadásul nekem is benne van egy versem, amiről már-már megfeledkeztem: kizárólag az antológia számára írtam.

porszemek játszadozásamilliós isten tudja, hányapró világ kering pamacsnyi por libeg, mokány szekér habarta, dölöngél a kerék, a gazda rajtaés mindenik világizzadtkezemre ül,a nap lesüt reánk míg botorkál a ló,

a tengely is nyikordul,

elvánszorog az út

s a táj kifordul

mosolygó fényesség,tenyerem terhe,táncolva érik,s az élet oly falánk!... terül a széna, illatozik már mokány szekér felett az este, jó sátor ez és elterül alatta ember, állat testemillió s

isten tudja, hány

világ néz csillagot magának

majszol a ló, gazdája égre bámul,

az ott lehullt, a másik biztosabb,

a porszemek elülnek, álmuk csupa játék

s csak én hiszem, hogy boldogak

az ott lehullt,

és jobbat nem találnak

A kötetből két festményt emeltem most ki: Ambrus Imre Aratás c., illetve Mattis Teutsch János Kompozíció c. munkáit.

Augusztus 28. (szerda) Megkezdődött a viaskodás a szöveggel.

A Nagy István fia jobbára precízen, sallangmentesen fogalmaz, viszont a helyesírással meglehetősen hadilábon áll. Szerencsére visszaérkezett a feleségem Csíkszeredából, ahol a lakásfestési munkálatokat irányította - jócskán kiidegeskedte magát két hét alatt, egy kisfestés alatti lakásnak hol egyik, hol másik, hol meg a harmadik zugában meghúzva magát, hogy egy idő után a frissen kifestett, mindenféle festéktől szagló helyiségbe szoruljon.

Alapos, betűre, értelemre és szövegösszefüggésre menő kritikára képes. Mindene a helyesírási szótár (legújabb kiadása), a helységnév szótár, az idegen szavak szótára, mindenféle lexikon. Szeret elbíbelődni számomra lényegtelen apróságokkal, s a végén mégis csak az ő meglátásából jönnek ki a szerencsésebb dolgok.

Rábíztam az emlékirat gondozását. Meglepetésemre nagy lelkesedéssel fogadta el a megbízatást, de most már nem csodálkozom rajta: számára is épp úgy a fiatalságot jelentette az a népi demokratikus korszak, amelyben a vitathatatlan jó dolgok mellett a jellegzetes torzulások is jelentkeztek. Amelyben a nagyistváni paradoxonok virágoztak. Hiszen kollégák voltunk az egyetemen, egyként átéltük mindazt, amiről a Nagy István fiának emlékírása szól: 56-ot, az egyetemek egyesítését, az erdélyi magyar jelenlét tervszerű háttérbe szorítását.

Feleségem szegény falusi családból származott. Belőle az ambíció és az osztályát történetesen felhajtó társadalmi hullámverés csinált értelmiségit: rámenős, okos, önmagában örökké kételkedő, egyben öntudatos fajtát. Az én értelmiségi világomból szemlélve - apám egyetemi tanár, anyám háziasszony, de csak mert öt gyermeknek adott életet s felnevelésüket tartotta életcéljának (máig nem tudom eldönteni: beletörődött sorsába, vagy alázatosan válallta az ezzel járó lemondásokat) - a feleségem sorsa sokkal hitelesebb, tiszteletre méltóbb és támogatásra szoruló volt, mint gondoltam volna: a számomra addig idegen világgal eljegyezve, identitásban gazdagodva, a valóságnak egy más dimenziója is fölsejlett előttem. Ez rendkívül erősen mozgósította lírai közlendőimet, később egész íróiságomnak egyik meghatározó, meg nem tagadható eleme lett.

Ekkor született jópár olyan versem, melyek a környezetünk számára szokatlan kapcsolatunk mélységeiből táplálkozott. (Mondanom sem kell: apám és anyám családja éveken át, a kész tények beköszöntéig hevesen ellenezték kapcsolatunkat, mindent elkövettek, hogy valamiképpen meggondoljam magam. Most meg a furcsa eredményen morfondíroznak testvéreim: egyetlen vagyok az öt közül, akinek nem borult fel a házassága. Pedig: felborulhatott volna...)

1967-ben megjelent első kötetemben e versek még meghatározóak: magam is azon töprengtem, hogy kerültem - félig meddig akaratomon kívül ebbe a helyzetbe -, egy általam vállalt szokatlan kalandnak behódolva?

Beszéljenek a versek.

Patak, falu közepénVizét nem iszom,partját lesem,itt húzódik az ablak alatt.Tövis, paréj, törpe-akác,gacsos fűzbokrok -pataks patakpart.Cipelt már tyúkot, malacot,szalmát és trágyát -

mi mindent!

- egyszer meg fapadot.

Omlik a mart,

éjszaka félős a járás...

... hallod?

... zizeg!

... A víz nyeli a homokot!

Akasztott ember is lógott felette,

levágták -

freccsent a víz.

Kapatosan belevizeltek,

s - nosza, patak! -

okádtak is.

Itt rohadt krumplival etették,

amott döglött kutyával,

fölös macskakölyökkel

s néha

dagadt-kék

asszonyi bokával.

Falu közepén...

a bolond is hazaballag egyszer,

mindenki bolondja.

Arca kopott, bár

siheder, s vinnyog,

gyerekek rúgnak ülepén,

ó, csupa mulatság ócska rongya,

rángatják, tépik,

borzolják, nézik,

kucsmáját szaggatják -

falu bolondja!...

Nyüszítve megy át

- sereg varjú utána - a pallón,

taknya-könnye csorog,

s nagyot köp a vízbe,

pazarlón.

Ceruza-fogóCeruzát fognak az öregek,lakkos irónt, fekete ceruzát,kapa-kasza helyett, s mintha a földdel játszanának,erősen szorítják.Mi emlő helyettceruzát rágunk,könyv-füzet régi jó, vagy rossz

barátunk,

tanulás a párnánk,

asztal az ágyunk.

Betűt rajzolnak az öregek,

keményet, mint a sorsuk -

számunkra kacagósat,

nevetve kezünkbe fogjuk,

nehéz, mint a munka,

súlyos, mint az írás -

fehér lapon,

füzetlapon

izzasztó gyomirtás.

Kérlelnek, hibázzunk itt is,

ott is,

ne legyen olyan csupa-jó,

ránk bízzák egészen, s míg ring az éj,

e gyér lámpás hajó,

ülnek, piros köhögést tenyerükbe fognak,

a basedow-val hadakoznak,

szoroznak,

osztanak-

Ezt mind le kéne írni,

de írnak helyettünk gyermekeink.

Hibáztunk eleget,

ami tőlünk tellett,

pirulunk,

írunk -

"apa iskolába jár"

lassan álomba csúsznak,

szárnyával verdes,

fogd meg,

egy betévedt madár.

Ehhez csakis Marx József bácsi életművéből tudok mellékelni két remek falusi fotót: a Hegyi aratás-t és a Szép álmokat-at.

Augusztus 27. (kedd) A szerkesztési láz tovább munkál bennem. Immár kapzsi módon összegyűjtöttem minden elérhető polcról a Nagy Istvánról szóló különféle értékeléseket, különös tekintettel az általa adott interjúkra, a lexikális adatokat tartalmazó minél frissebb szintézisekre.

Egyelőre csak gyűlnek a könyvek, beléjük pillantok egy-egy szusszanásnyi időre, de leginkább az irodalomnak az a vonulata foglalkoztat, amely valamikor összefonódott a munkásmozgalommal és amely valamikor értéket jelentett - de ma se dobható el, legfeljebb politikailag átszínezhető.

Így járt tájainkon Nagy István mellett Asztalos István, Horváth István, Salamon Ernő, a Nagy Istvánnal sógorsági viszonyban lévő Józsa Béla, de kijutott a hol mártírnak, hol pártos, behódoló költőnek bemutatott Szabédi Lászlónak. Mindezekről a csökött sorsokról, amelyek áldozatai lettek a jobb világ hitének, tulajdonképpen a miénk jut eszembe - valahol a mi életünk is megbicsaklott, s a törésvonalak sokszor nem estek egybe a rendszer törésvonalaival. Hamarább kinyíródtunk, mint a helyzet, amely bennünket kifektetett. Azt hiszem, nem mi döntöttük meg a rendszert, sem itt, sem odaát, hanem az szép szabályosan összesüppedt - azok szemet hunyó segítségével, akik talán még fenntarthatták volna, de letettek róla - új dominanciára vágytak.

Most legyünk őszinték: ki nem akarja ma is a jobb, igazabb világot? Mi a bűn abban, ha az ehhez vezető utakról ábrándozunk, terveket szövünk, módszereket, eszközöket keresünk?

Semmi se változott sehol, csak a szövegek irálya.

Mindenki szeretne egyre jobban élni, s valahogy mégis mindegyre rosszul él.

Rájuk is gondolva rögzült bennem a két alábbi vers, s küldök mellette két képet: Petőfi Sándor és Szendrey Júlia szoboralakját a nevezetes koltói kastély kertjében (ott van, Nagybánya közelében, ahol minden évben megrendezik a Szeptember végén elnevezésű versmondó fesztivált) és Antal Imre gyimesi csángó festő csodálatos színvilágát idéző tájképet abból az alkalomból, hogy most jelent meg Csíkszeredában kismonográfia róla.

Petőfi Sándor és Szendrey Júlia a koltói kastély kertjében

osztozó legyekhibát hibára halmozva éltemgyermeki szívvel gyanútlanulolykor hazugságokat meséltemés pofonok érkeztek válaszulszeretni vágytam mindentől távolegy valakit aki elfogadnem korbács és nem vak alázatnem gyanú és nem kárhozatnem sajnálat és számítás semaga a derengő mosolyfelé sóvárog minden mi élets nap melegével válaszoléltet altat nem kér tud engemse jobbat se rosszabbat nem kívánörvendünk minden pillanatnakostobán őszintén sutánmost itt vagyok és mit sem értektúl sokat vártam vagy talántúl keveset ígértems minden vétkem ma visszaszáll

szétszednek lassan rámtalálnak

dögöt az osztozó legyek

s még akkor is hiszlek rendületlen

midőn már semmiben sem hiszek.

hagyjuk háthagyjuk hát végre a szerelmetegy pillanatra legalábbazzal törődve ami általelőre megy majd a világírjunk hát ma a tudományrólmely nem csak erő hatalomde maga a titokzatosságkaland bukás és fájdalomsiker mellőzés öröm lemondásaszkézis tévút fagyhalálaki keres az utat téveszt

kiutat is csak az talál

és annak legvégére jutva

jön a végső elszámolás

adtunk magunkból ennyit s ennyit

a többi csak nekifutás

s valahol a tudat mélyén

tapogatózó lámpa gyúl

hát ennyi volt hát érdemes volt

felrúgni mindent szótlanul

koldulni hagyni a szerelmet

csatangolva utcak során

ugyanezt kérdezi magától

a meghasonlott utcalány

szabad-e jó-e úgy szeretni

hogy rendre beváltjuk magunk

és lesni mint a bankbetétet

hogy ennyit és ennyit kapunk

vagy minden csupán egy nagy sóvárgás

egy örömös pillanat után

amikor az idő is megállhat

és jöhet bármi azután

szemedbe nézek szorongva kérdem

hát lehet-e de hát szabad?

szemedből vergődő lepke libben

a tovaszálló pillanat

Augusztus 26. (hétfő) Nagy irodalmi tranzakciót bonyolítottam le kb. 5 perc alatt: megszereztem Nagy István fiának emlékiratait, aki apja félbemaradt memoárjának éppen az 1945 utáni néhány kulcseseményét világítja meg, fiúi és kortársi elkötelezettséggel.

Ki az a Nagy István?

Milos, neked ezt nem kell tudnod.

A magyar nyelvterületnek azonban igen, mert az 1904-ben született erdélyi munkásíró, aki 12 éves korában átveszi családjának felelősségét, mikor apja eltűnik az első világháborúban és első műveit azért veti papírra, hogy forradalmi mondanivalóját a világ tudomására hozhassa, nem mindennapi prózai művek alkotója.

Valami furcsa ragaszkodás folytán mindegyre azon van, hogy a valóság, a megélt élet hírvivője legyen. Munkásmozgalmi, kommunista meggyőződése révén a második világháború előtt gyorsan a romániai munkásmozgalom élvonalába kerül, ami természetesen üldöztetést és fenyegetettséget jelent min román, mind magyar időkben.

A román felszabadulás után Nagy István élete, sorsa, karrierje felfelé ível: kétkezi munkás létére, megfelelő képesítések híján is kinevezik a kolozsvári Bolyai egyetem rektorává, e megbízatást 1952-ig látja el. Dogmatikusan is elvszerű világlátása hamarosan szembekerül a hivatalos pártvonallal: kiteszik a pártból, majd visszaveszik, később megint üldözötté, megfigyeltté válik...

A romániai magyarságban népszerűségét, rokonszenvét veszíti szerre közéleti megbízatásai bokrosodásával. A pohár akkor telik be, amikor gyakorlatilag érettségi vizsga híján is a Román Tudományos Akadémia tagja lesz - másokat, e kitüntetésre jobban megfelelőket megelőzve.

Nagy István sosem volt kényelmes ember. Ami a szívén, az a száján. Ha valami nem volt ínyére, keményen odapörkölt. Taszított és vonzott is egyúttal.

Bevallom: inkább csodáltam, mintsem hogy elítéljem. Azt mondtam magamban: ítélje el egy pártatlan törvényszék, ha egyáltalán a nyakába eredhet.

Nos, ennek az embernek a fia, aki a negyvenes évek közepétől már értő tanúja nem csak apja életének, hanem a hozzá kapcsolódó események jelentőségének is, az elmúlt hónapokban beteljesítette azt, amire Nagy István már nem volt képes: az egy időben oly sokat ünnepelt munkásíró életének emlékiratait vetette papírra a hetvenes években, de hivatalosan nem jutott túl a második világháború utáni időszak kényes részletein.

Az író fia amellett, hogy tanúságot tesz néhány kulcsfontosságú esemény (szovjet bevonulás, román népi demokrácia megteremtése, kolozsvári etnikai összetűzések, 1956, az egyetemek egyesítése stb.) átéltségéről, vallomásához illeszti azt a kéziratos hagyatékot, mely a Nagy István önéletírásának legkényesebb, máig ható eseményeit boncolgatja.

A nagy dilemma abban állt: érdemes-e vállalni ma egy kommunistának tartott író objektív átvilágítását? Annak ellenére, hogy Magyarországon most ebbe az irányba történnek - sajnos, csak politikai töltetű - lépések, a valódi probléma az: Nagy István olyan jelentős alakja az erdélyi irodalomnak, hogy bármit követett is volna el, nem lehet se elhallgatni, se lefokozni, se figyelmen kívül hagyni.

A következő napokban a Romániai Magyar Szóban helyet kap nevezett memoár. Érdemes lesz nyomon követni, magam pedig büszke vagyok rá, hogy e kézirat egyszeri közlési jogát öt perc alatt sikerült megszereznem. Azt hiszem, újságírói-szerkesztői munkám egyik legmerészebb lépését követtem el az elmúlt órákban. Nem is mellékelek hozzá se verssorokat, se képet - jelenleg a szerkesztés kábulata foglal le pár napig.

Augusztus 24-25 (szombat, vasárnap) Immár a második kihagyás ez: ütemzavar? üzemzavar? Ez is, az is. Talán a kaptató lett meredek? Lehet, ma minden megeshet. Pedig amikor éppen nincs időm veled foglalkozni, Milos, akkor minden az eszeme jut, ott sorakoznak homlokom mögött a még elmondandó történetek, gondolatok, sorsok. Ha például a buszon utazva azonnal leírhatnám, ami közben az eszembe villan, s amiről akkor azt gondolom, hogy ez föltétlenül e könyvbe való, akkor egy egész más könyv kerekedett volna ki e kalandos vállalkozásból.

Csíkszeredába utazva sejtettem, hogy a folyamat megszakítása siettetni fogja a befejezést. Hatvan év alatt sikerült annyira megismernem magamat, hogy ne legyenek ilyen szempontból illúzióim. Vagy ha vannak is, könnyen leszámolhassak velük.

Így van ez, Miloskám: egyszer félreléptünk, és ha simán megúsztuk, utána már könnyebb szívvel vétünk. Megszokjuk. Még tetszik is. Simán felmentjük magunkat. Ugyan, mi az, egy nap kihagyás? Ha egy hétről lenne szó, az se túl sok egy alkotás folyamatában.

Csakhogy most nem erről van szó.

Napok óta töprengek, meddig húzható-nyúzható ez a naplónak látszó, de mégis csak emlékkönyv műfajú gyűjtemény, amely legnagyobb erényének a képanyagot tartom. Iván, a papád egyszer még évekkel előtte megjegyezte, hogy az Öböl c. kötetemhez jóval több verset várt (remélt?), mint amennyit küldtem, a hozzájuk illeszkedő fotók mennyiségéhez mérten. Meglehet, igaza volt, de én akkor is rendkívül nagyra tartom a képírókat, s úgy vélem, a mi szavaink alig-alig érnek fel egy-egy képi üzenet hiteléig. Ez talán azért van így, mert ha visszapörgethető lenne az élet, akkor a fotóban próbálnék jeleskedni, de ennek a vonatja már régesrég elrobogott mellettem. Ma már iszonyodom minden újrakezdéstől. Annak ellenére, hogy mind újabb és újabb kalandokba bonyolódom.

Mint például ebbe a számodra összehordott lexikális és imaginárius szénakazalba is.

A Szent István napi szarvaspisilés nem legenda: most is bevált: huszadika óta meleg, de már csöndes ősz köszöntött nem csak a székelységre, hanem valamennyi romániai vidékre.

Számomra az ősz mindeddig a redőny lehúzását jelentette. A tavasztól nyár végéig jelentkező aktivitást kikezdik a mind terhesebbé váló hétköznapok. Mert annak ellenére, hogy évek óta nem tudom, mit jelent az: szabadság, a politikában, a közéletben és a mindenféleképpen nyár végéig kitartó uborkaszezon lelki nyugalmat hozott rám.

Ennek most lassan vége. A legnagyobb probléma pedig az, hogy immár a zárófejezettel is elkészültem. Hogy addig még mivel töltöm ki a fennmaradó lapokat, az ezután dől majd el. Egy biztos: napjaink meg vannak számlálva, s inkább leállok néhány nappal hamarabb, mint ahogy kellene, mintsem hogy túlfussam magam, s más figyelmeztessen arra: öregem, eddig és ne tovább!

csak én

valaki homlokon csókolt az éjszaka

ajka hűvös volt remegett

álmodtam volna? eltévedt pók volt?

szállongó vágyad lehetett?pecsétje most is ég parázslikletörölném de lüktet sajoga csend gyomrából visszahallomcsak én vagyok csak én vagyokki az az én ki ily csókkal illetkiválaszt bénít megjegyezazt mondják így csókol az élettalán a búcsúcsókja ez?akkor már inkább százszor ezerszerte légy ki éjszakáimonlázban vacogó bűntudattalegy pillanatra átoson

letenni titkon majd visszalopnicsöndben vergődő lelkedetmég megcsókolsz fülembe súgnicsak én vagyok de nem lehetmúlunkminden elhalasztott pillanattalminden visszafogott mozdulattalminden elharapott gondolattalegyre távolabb sodródunk magunktóls leszünk sivárakakár a múltunkha nem törtenünkha csak múlunk

mitől oly rosszmily könnyű a zápornakcsak lezúdul az égből;dühösen haragló bömbölésselösszevont szemöldöke alólözönlő könnyelmajd tovább munkál a földbenfűben fában mibennünks mi meg csak találgatjukmitől oly rossz a kedvünkhát ettőla zápor a vihar a hibásmár mosolyogni is tudunkmár nevetni

míg egyszer csak látjuk

újra mégis

újra csak fölöttünk

azok a gyülevész felhők

Három kép megy ma: a marosvásárhelyi Szegedi Ferenc Prófétá-ja, az ugyancsak marosvásárhelyi Bálint Zsigmond Széki leány-a és a most hatvan évessé lett, s ez alkalomból Hatvan év-hatvan kép címmel remek tárlatot összehozott marosvásárhelyi Kucsera Jenő Sztriptíz-e.

Györkös Mányi Albert: Falusi malom (krétametszet)

Augusztus 23. (péntek) Mostanában mind a jó embereim járnak az eszemben. És az, hogy számuk egyre fogyatkozik, akár csak hátralévő napjaim. A mai dátum nem is olyan régen még nemzeti ünnep volt Romániában: 1944 augusztus 23-án szabadította fel úgymond a hős Szovjetunió a fasiszta iga alól Romániát, majd természetesen sikerült visszaszerezni "protektorátusa" alatt a korábban elcsatolt Észak-Erdélyt. Az 1989-es rendszerváltásssal, bár a történészek továbbra is hajtogatták, hogy a dátum jelentősége - már csak Erdély okán is - nem devalválódott Ceausescu megbuktatásával, augusztus 23 megszűnt román nemzeti ünnepnek lenni, s már csak megszokásként él az idősebb nemzedék emlékezetének nehezen kikezdhető lemezén. Egy olyan barátról szólok ma Neked, aki csúfosan megfutott, időnap előtt itthagyott, pedig ugyancsak lett volna elszámolni valónk egymással. Még kolozsvári egyetemista korunkban kerültünk közel: ő egy évvel alattam járt, bár a fiatalabb én voltam: csekély három évvel. Bazsó Zsigmond magyarfenesi kőművesgyerek volt, s szakmájával szinte halála percéig nem szakította meg teljesen a kapcsolatot. Magyarfenes falu Kolozsvár egyik előszobája, 12 kilométerre van Nagyvárad irányába, a Nyugati Szigethegység lábánál, s arról híres, hogy a kolozsvári építőmunkások közel 90 százalékának itt ringott a bölcsője: apa fiának s unokájának adta át a mesterséget, reggelente egész családok, rokonságok buszoztak be még jókor a sötétben, s zengett a darabos magyar szó mindenféle állványokon, a panellházas fertályok hórukkos munkatelepein. Zsiga családja is ízig-vérig kőműves familia (talán a már városra szakadt fenesiek utódai esetében szakadt meg végleg a tradíció továbbéltetése, így a Zsiga két fiából már kimondott pennarágó lett...) Míg egyetemre járt, az alatt is dolgozott. Kemény, jó humorú, középtermetű legény volt, a történelem búvárlására adta a fejét, de korán kibújtak irodalmi oroszlánkörmei is: a népi írók falusi prózáján nevelkedett irodalmi ízlést és manírt követve, a falun élő ember gondolkodásmódját és problémavilágát jól ismerve, karcolatokat írt, majd az egyetemet végezve a kolozsvári magyar napilapnál lett falujáró riporter. Én magam akkoriban az ifjúsági lapot tudósitottam Kolozsvár tartományból (1968 után lett csak megyevilág errefelé, de akkor már Bukarestben éltem), s mikor Attila fiunk készülődött a világra jönni, nekünk pedig még, fiatal házasoknak, az istennek nem került elfogadható fedél a fejünk fölé, maradt a szokványos megoldás: bezsúfolódni a szülők, testvérek nyakára. A család mit tehet egyebet? - összehúzza magát, aztán hogy ezt ki hogyan éli meg és mi lesz az addig ki nem kezdett emberi kapcsolatokkal, az csak később derül ki... Csakhogy egyedül az én családom jöhetett számításba: feleségem szülei távolabbi falucskában éltek. Mi pedig olyan lakásban zsúfolódtunk össze egymás hegyén hátán, amely összesen 2 szobából állt, azon osztozott a két szülő és az öt gyermek, oda jött még a feleségem s pár hónap múlva az első fiam. Végül, a szülés naptári időpontjának vészes közeledtével a Zsiga javaslatára és tevőleges segítségével deszkafallal leválasztottunk egy részt a különben nagy, 70 négyzetméteres "táncteremből, s így a mi felünkön rekedt, gázfűtéses, egyetlen kályhát is átrakattuk a deszkafalhoz úgy, hogy a fele a testvéreimnek, a másik fele nekünk fűthessen. Ehhez viszont azbeszt lapokkal kellett kibélelni a fal és a kályha közötti réseket... Olyan lett az így lecsípett, 24 négyzetméteresre sikerült, 3 és fél méter magas szoba, mint egy hosszú vagon, ráadásul még lejtett is az egyetlen ablak felé, ha leesett a gyerek cuclija, meg sem állt az ablakig. Ugyanígy a gyerekkocsi se...

Pusztai Péter felvétele feleségéről (Irina rőzsével)

Zsiga volt hát a végső megmentőnk, a jótevőnk. Nem is akart elfogadni semmit három napi kemény kőműves- és asztalos munkájáért. Aprádonként próbáltam neki törleszteni azzal, hogy az irodalom berkeiben, mint filológus, ilyen-olyan tanácsokat adtam, elolvastam kéziratait, itt-ott beleszerkesztettem. Szokásunkká vált közösen kiutazni vidékre, adatgyűjtés céljából. A nap első óráiban igyekeztünk túlesni az újságírói penzumon, délutáni vonatindulásig pedig kávéházban múlattuk az időt, miként a régi öregek, kéziratokon dolgoztunk, novellát, verset írtunk, kinek mihez volt éppen ihlete, kicseréltük ötleteinket. Egy ilyen kiutazás során határoztuk el, hogy télen síléccel kerekedünk fel és Magyarfenesről átvágunk a nem túl magas Magurán, a Jára völgyébe leereszkedve pedig felkeressük a neves főrészüzemet, tán még riportot is írunk róla, de mindenképpen rendhagyó terepút elé nézünk. Eljött az indulás ideje. Megreggeliztünk Zsigáék magyarfenesi portáján, édesanyja elkísért bennünket a kert végéig, ahol a szántásra lépve felcsatoltuk síléceinket. Nehezen haladtunk a hepehupás göröngyökön, a hó kásás volt és olvadt, a hegy fölött homály látszott, Zsiga édesanyja azzal búcsúztatott: vihar készül. Nem sokat törődtünk vele, pár száz méter után melegünk lett, jó iramban botorkáltunk a hegy felé s nemsokára a nem túl meredek és nem túl magas Magura kanyargós szerpentinjein csúszkáltunk felfelé. A tető előtt feleúton ért utól a kitörő hóvihar. A fagyosan süvítő, nekilendülő szél majdnem letaszított az útról, amit mind nehezebben ismertünk fel a szemünkbe csapó hózápor miatt. Ennek dacára kimelegedve, harcra készen tapostuk tovább a havat. Fiatalkori szokásom szerint fedetlen fővel indultam útnak, s nem vettem észre, hogy amúgy gyatra hajzatomon már csimbókokban áll a jegessé tapadó, vizenyős hó. Zsiga énmögöttem tologatta magát sílécein, s beszélgetve igyekeztünk elűzni a fenyegetve közeledő este árnyát. De nem értettük, mit mond a másik, hangunk elveszett, elsodorta a szél a hópelyhekkel és kitartó jajgatásaival együtt.

Alex Gavan fotója a Moldoveanul hegységről

Nem is tudom, mikor kiáltott Zsiga állj!-t, s menetelés közben egyszer csak azt éreztem, hogy valami nagy erővel hirtelen a fejemnek csapódik. Az ütéstől rögtön lefékeztem,s dühösen hátranéztem, vajon honnan jön a támadás? Zsiga ezalatt utolért, s mellém araszolva torkaszakadtából a fülembe harsogta; "Gyorsan, vedd a sapkámat és tedd fel, mert lefagy a füled!" Tiltakozni se tudtam, mert nyomban havat markolt, előbb finoman, majd mind alaposabban dörzsölgette vele főleim felső cimpáját, én meg nem értettem buzgóságát, mert az általa emlegetett fagyásból egyáltalán nem éreztem semmit. Csak amikor a fejemen jócskán lötyögő, mindegyre homlokomba csúszó gyapjúsapkája alól tekintettem a homályba burkolózó világba, kezdett lüktetni-sajogni-égni főlemben az újra áramlásnak induló vér; mintha apró, de befelé annál inkább perzselő tüzek gyúltak volna a füleim helyén, egészen sajgott tőlük a cimpám, s igazából akkor kezdtem megijedni, amikor nagynehezen a fűrészüzemhez értünk, s a gyári vendégszobában fellángoló tűz mellett elmesélte: ő volt az, aki hógolyót vágott hozzám, mert másként nem tudott érintkezésbe lépni velem...

Én meg azt vallottam be neki, hogy amikor a Jára völgye felé ereszkedtünk és ő a tapasztaltabb síző jogán előre vágott, három olyan éles helyzetből menekültem meg az utolsó pillanatban, amikor már-már felkenődtem a nagy ereszkedési sebesség miatt az utamat keresztező fák egyikére-másikára. Kiabáltam ugyan Zsiga után, hogy várjon meg, de a lendület őt is tovalendítette, meg a még tomboló vihar miatt most ő volt az, akit nem ért utól segélykérő kiáltásom.

Zsiga most is hamarabb itthagyta e világot, mint én. Pedig még várhatott volna. Embersége, parasztsága, nagy lelke, minden anakronisztikussága és darabossága, csököttsége életem része volt, énem kiegészítője, alteregója.

És még csak alig meséltem valamit róla. Sose tudom majd utolérni. Ő számomra az egyik igen nagy hiány. Úgy tudott beolvasni nekem, valahányszor tévedtem, hogy valósággal büszke voltam a véleményére.

Ami a legszomorúbb: egy kisregényének megjelenésén kívül minden próbálkozása, alkotása a lapok tűnékeny oldalain szunnyadnak - feldolgozatlanul, értékeletlenül. Adósának érzem magam, s tudom, hogy kötelességem lenne belevágni a feltárásba, de azt hiszem, lassan már Zsiga után eredtem - ezúttal talán találkozunk...

A képanyagban fő hely a Györkös Mányi Albert Falusi malom c. krétametszetéé (a grafikus ugyancsak magyarfenesi, róla majd külön jegyzetben), a további képek: Alex Gavan fotója a Moldoveanul hegységről, illetve a kanadai Pusztai Péter felvétele feleségéről (Irina rőzsével).

A versek illeszkedése kimondottan csak hangulati.

rácsok

rácsok között rácsok mögött

rácsok alatt rácsok fölött

vagyok a rab ki megszökött

és aztán mindig visszajött

csíkos ruhába öltözött

másik zárkába költözött

de elviszik az ördögök

mert te vagy az őr s rabod vagyok

tőled nem szabadulhatok

és minél messzebb elfutok

mindig csak hozzád jutok

istenem milyen jó e rabság

szinte szinte mintha szabadság

csak ne lennének itt a rácsok

amelyek mögé visszavágyok

oxigénmámor

arcomon álarcszerű maszkkal

lábamnál teli oxigénpalackkal

elég egy mozdulat megnyitom a csapot

kapzsin leszívom amit a gondviselés adott

még még zihálom és világos minden és ajzott

hangulatomban úgy élek mint egy kitartott

mint aki ha nem kapja meg a napi adagját

hánykódik lázong harapdálja az ajkát

tör zúz karjával csápol maga körül

függőségben egy kortynyi élettől ó hogy örül

minden szippantásnak hogy számolja a perceket

sürgeti az időt félrebeszél verseket

mond dúdol motyog maga a leállíthatatlan

élet a túladagolt remény a pillanatban

oxigénmámor ez már a javából

ezért él nem vár semmit a mától

csak még egy kortyot még egyet a következőt

az életet adó a fojtogató az áradó levegőt

és rettegve gondol arra hogy kész vége elfogy egyszer

s ő ottmarad nyitott üveges szemmel

Augusztus 22. (csütörtök) Ma egy kalandozó emberről lesz szó, Milos. Egy olyan fiatalról mesélek neked, akit életemben nem láttam még, de úgy érzem, ennek ellenére nagyon jól ismerem, becsülöm és tisztelem. Ha megkérdenéd, mondjam fel az életrajzát, nem tudnám megtenni. Az életéről és közös kalandjainkról sem tudnék szólni Neked, mert ilyenek egyáltalán nincsenek. A lehető legbanálisabban ismerkedtünk meg, ahogy az manapság két, elektronikus postához hozzáférő emberrel szokott: találkoztunk a cyber-térben. Ő az Egyesült Államokból (Releight) írt a Romániai Magyar Szónak, vakációs útleírást küldött be valamelyik latin-amerikai országról, én válaszoltam neki, beszámolóját minden további nélkül közüljük. Valami ilyesmi. Ez kb. másfél évvel ezelőtt történt, ha jól emlékszem. Akkor azt javasoltuk neki, hogy ha nincs ellenére, próbáljon meg olykor-olykor összefoglalni egy-egy időszerű jelenséget vagy eseményhátteret odaátról. Nem igen számoltam a heteket, a napokat, mert Müllner Péter - ez a becsületes neve emberünknek - szinte óramű pontossággal hetente jelentkezett egy-egy briliáns óceánon túli gazdasági vagy politikai elemzéssel, olykor az ottani mindennapok érzékeny rajzú skiccével. Külpolitikus kollégámmal tudtuk, hogy hét végén Péter mindig megembereli magát és már napokkal előtte kíváncsiak voltunk, vajon milyen témával lep meg bennünket legközelebb. Aztán egyszer fotókat is kaptunk tőle, Curacaóban készítette. Hozzá útleírás is érkezett. Aztán tudósítások a szeptember 11-i tragikus eseményekről, ekkor felesége, Judit is besegített, mert Pétert épp a munkában érte a kíváncsiskodó levelünk, felkérésünk. Utána napi jelentkezést is vállalt, amikor két hétre a Sziklás Hegységben kóboroltak. Nap-nap után érkeztek a tudósítások különböző ideiglenes szálláshelyeikről: motelekből, postahivatalokról, internetklubból. Majd az idén, kora nyáron egy búcsúlevél: letelt az idejük Amerikában, visszautaznak Budapestre, köszönik, hogy teret kaptak gondolataikhoz, meglátásaikhoz. Visznek haza egy rakás fotót, még nem világos, miként hasznosíthatná azokat, gondolkozzam én is. Hónapokon át hallgatott. Aztán most, pár hete jelentkezett. Marosvásárhelyen, szülővárosában, ahol az édesanyja él, kíván tárlatot rendezni, mintegy 40 fotóból, amelyeket utazásaik során készített feleségével.

Ajánlottam neki: a tárlaton túl közöljük saját rovatban a fotókat.

Elküldte az anyagot, hogy lássuk, miről van szó.

Pompás, irigylése méltó trófea-gyűjtemény. Sok darabja fotós szempontból is ragyogó teljesítmény.

Hogy miért barátom Péter?

Mert teljesítmény-ember. Mert képes helyettem is utazni, látni, lelkesedni, gondolkodni.

Mert jóérzést okoz nekem az a tudat, hogy ilyen emberrel kapcsolatba kerültem. Aki ura a szavának, a tetteinek. Aki üzenni akar az embereknek, s nem sokat teketóriázik: meg is teszi. Míg Péter lényegét próbálom megfogalmazni, addig másik kezemmel és fél szememmel az interneten az erdélyi fotó nagy öregje, a szintén marosvásárhelyi Marx József bácsi honlapjára bukkantam. Hihetetlenül gazdag életművének egy töredékével ismerkedem. Egy másik "kalandor": a vásárhelyi fotósélet létrehozója, mentora. Mind-mind az én embereim. Jóska bácsi, sok-sok fotós rendezvény közkedvelt díszvendége, odatúlról üzen immár. Bennem kerek, tar feje maradt meg és szemüvege mögül fölfénylő mosolya.

Halála utolsó percéig mellette volt a fotográfusi masinája.

Bár civilben csak tisztviselő volt. Egész Marosvásárhely és Erdély fotósként tisztelte.

A mai fejezetet Müllner Péter (szélnyomok a homokban) , Müllner Judit (Cicacirkusz) és Marx József (Ada-Kaleh, 1933) egy-egy fotójával illusztrálom.

mennyi mindent

nem láttam még az északi fényt

az északi fény se látott engem

nem láttam még a dzsungelt az óceánt

ők se láttak engem

mennyi mindent nem láttam én

pedig az északi fény a dzsungel az óceán

számítanak reám

dr. Veress Albert alkalmi fotója rólam, egy nyolcvanas évekbeli hargitai kirándulásunkról a Maros és az Olt forrásvidékénél

Augusztus 16-21 (péntek-szerda) Láttál-e már, Milos, tejet kifutni az edényből? Gondolom, igen, csak nem tudtad, hogy éppen azt látod. De sebaj, mire e sorok eljutnak tudatodig, a válaszod is igenlő lehet. Ahogy a tej habja túlbugyog az edény száján, valami utánozhatatlan hirtelenséggel és gyorsasággal, úgy tolakodnak a szavak, melyikük kerüljön hamarább kezemügyébe. A továbbiakban igyekszem majd visszafogni buzgóságukat, hogy kitetszhessék mögülük a lényeg: ezt az utazást elsősorban magam miatt is meg kellett tennem. Természetesen hónapokkal ezelőtt megígértem a feleségemnek, hogy legalább két napra, valamikor a nyáron én is leutazok Csíkszeredába, jövendő (?) életünk alakuló, csinosodó lakásába, ami végül is apai-anyai örökségem nélkül most nem igen lenne a láthatáron, és megszemlélem a feleségem által eddig elvégeztetett munkálatokat, illetve átnézem azt a megfogyatkozott cigányholmit, amit a csíkszentkirályi családi ház feladásával a szülők ingóságaiból, személyes tárgyaiból, emlékeiből, könyvtárából átmenekítettünk. Csütörtökön még azzal búcsúztam: legközelebb kedden jelentkezem, de azért nem lazsálok. Ez utóbbi igaz volt, csakhogy nem a Milos könyve szempontjából, mert az utazás és a csíkszeredai tartózkodás során rámtört élmények teljességgel lehetetlenné tették az alkotó tűnődést. A keddi jelentkezés meg azért sántít, mivel a heteken át szépen felépített pár napos szerkesztőségi hiányzásom mégis csak megtermette a maga fiaskóját: a rendszerrel s főként az elektronikus posta kezelésével, gondozásával megbízott fiatalembernek nem volt kellő tapasztalata és gyanakvása ahhoz, hogy még akcióba lépésük előtt kiszúrjon minden vírusos küldeményt, s már az első napon elkapott egy irthatatlan, makacs vírust, ami rögtön a rendszer exéire támadt. Szerencsére, nem bénította le azokat teljesen, de ha még késlekedek egy napot, valószínű, hogy összeomlik a rendszer. A vírus elleni szinte sziszifuszi küzdelem rabolta el minden keddi időmet, amit Milos könyvére áldozhattam volna, de végül is sikerült előbb átneveztetni a 13 fertőzött rendszerállományt a védőprogrammal, majd részleges rendszertelepítéssel a megfertőzött exéket fölöslegessé tenni, végül törölni.

Életem - romániai életünk - sajátos örömei: annak örvendeni, hogy egy váratlanul ránk telepedett, egyáltalán nem törvényszerű és kikerülhetetlen siralmas helyzetet nagy nehezen meghaladunk. Hogy visszakerülünk (majdnem) oda, ahol egyszer már voltunk. Hogy nem lett rosszabb, mint addig.

Most meg az utazásról...

Azt tudtam, hogy a késő esti átkelés a Kárpátokon havasi hangulatokat, emlékeket idéz. A Bucsecs viszont önmagában is elég fenséges ahhoz, hogy orromat a vonatablak üvegére lapítva lessem a gyenge holdfényben kirajzolódó hegykaréjt, a havas "glóriáját". Csakhogy mire belefeledkezne az ember a látvány földöntúli, misztikus üzenetébe, a vonat már tova is robogott velünk, a föld lomhán elfordul, az éjszaka mind mélyebb tintafürdőbe süllyed, bóbiskolunk, zötykölődünk, kitéve az évek óta építkező, pályafelújító vasút kiszámíthatatlan forgalomkorlátozásainak, elfogadva azt, hogy akkor érünk célba, amikor célba érünk. Legjobb, ha senki sem vár ránk, mi se várunk semmire, hagyjuk magunkat sodortatni a bemérhetetlen események hullámai által...

Egy órás késessel értem végül is Csíkszeredába. Éjfél. Feleségem átfázva a nyári, a csíki hidegben. Az éjszakák nyári heve arrafelé már odalett. E didergető éjszaka egyből kijózanít: otthon vagyok.

Vasárnap reggelig: ájult, mély alvás, egymásra toluló álomfoszlányokkal tarkítva. Utána egész napos, állva végzett búvárlás a családi ereklyék között. (Ha leülök, biztos, hogy sose lesz vége...) Gyakorlatilag azt folytattam ott, amit Bukarestben abbahagytam. Csakhogy itt most nem személyes múltammal, hanem a felmenőim, oldalági rokonaim tegnapjával, előéletével szembesültem: fényképek garmada, levelek, újévi és születésnapi üdvözletek, gyászjelentések, kondoleálások, határidő naplókból kitépett lapok, feljegyzésekkel, két világháború közötti okiratok, igazolványok, útlevelek, vasúti jegyek.

Rábukkantam annak a MÁV vasúti körutazásnak a személyre szóló jegycsomagjára, amivel szüleim, mindjárt 1939-es házasságkötésük után nászútra indultak. (Hogy merre, annak kiderítésére már nem futotta az időmből, várt a következő, azonosításra váró paksaméta...). De megtaláltam anyai nagyapám, kolozsvári, majd debreceni banktisztviselő 1926-ban kiállított gépkocsivezetői jogosítványát, ahogy akkoriban a kolozsvári rendőrség azt kiállította (benne van különben, apró betőkkel szedve, az akkori romániai KRESZ egész szövege is...), illetve azt a hivatalos, okmánybélyeggel ellátott nyilatkozatát, amelyben elismeri, hogy az ő és a családja - felesége, lánya - nemzetisége román; csak ezzel a - mai szemmel: szégyenteljesnek ítélt - behódolással tudott megmaradni banktisztviselői állásában...

Közben nagyfiam, Attila és felesége, aki csíkszeredai (most Pesten élnek, dolgoznak, de otthon voltak pár hét szabadságon) a könyvtár kiselejtezett darabjait nézegették át, illetve Kanadában élő festő öcsém korai vásznait gusztálták (amelyeket annak idején nem vihetett magával, csak fénykép formájában, s amelyekről azt üzente most haza, hogy csináljunk velük, amit akarunk, emléknek neki megteszik a fotók is róluk), hogy mentsék belőlük, ami menthető, mert az nyilvánvalóvá vált, hogy két szobában sehogy sem tudjuk majd bezsúfolni néhány teljes élet hagyatékát.

Szóval, megint szélben vetünk, vakon szórjuk el a magot, mit sem törődve azzal, hogy éhes csőrök mindjárt fel is csipegetik azokat.

Közben aztán családi ebéd anyatársunknál, sokan az asztal mellett, három nemzedék, gyermekek bakalódása, ráérős beszélgetés, emlékek, vita, nevetés, tervezgetések, egy sor semmiség, az ember mégis feltöltődik valami mással nem pótolható árammal, amitől aztán képes valahogy tovább vinni az életet olyan siváran, amilyen az csak lenni tud.

Odakint óránként lezúduló eső, zápor, s ez így megy hétfőn is. Szerencsére, amíg Attila elvisz Csíkszentkirályra, szüleim sírjához, hogy feleségem kigyomlálja és előkészítse azt az őszi fagyokra, az idő visszafogja magát, a vastag felhőtakaró mögül átsejlő szűrt fénnyel fojtogató hőség is telepszik a földre. A temetőkertben nedves, ragyogó bujaság, a virágok még nem igazán akarnak magzani, gondozottabb és kevésbe gondozott sírok váltogatják egymást, szeszélyes összevisszaságban, de mindent elnyom a magas fű lengedezése.

Sajnos, a faluban, a volt szülői ház környékén már az elidegenedés megannyi jelével találkozni. A temető utáni, országúti jegenyesort, amely korábban jó pár emlékező versemben is szerepel, ma már mind egy szálig kivágták. A mese, a varázs végleg oda van. Minden földi, evilági, múlandó, kisszerű - állapítom meg keserűen -, amilyennek lennie muszáj. Hát így teremtett bennünket az, akinek ez megadatott?!

Nem illik ide más vers annál, mint amit anyám 1980-as halála után írtam közvetlenül, keserű fájdalmamban, és ami révén aztán sikerült feldolgoznom magamban ezt a nem várt, de kikerülhetetlen élményt.

Gyászjelentések

sajnos

hiába küldtök el

oda ahonnan valaha világra bújtam

én lennék a legboldogabb

ha szót fogadhatnék

egyáltalán

de ő már egy bükkfa

kereszt alatt fekszik

makacsul összezárt lábbal

amikor minden lenyeltfalatért kínnal kell meg-fizetni ésminden lélegzetvételmár csak ráadása kamatlábszámításhoz ugyan nem értek debenyújtja végül ím a számlátaz eső uszályán érkezőszél a függönyökmögül és egytürelmetlen légy már repesve

méri az orrlikak széltét

hosszát

szemét lehunyta

mint hajdanán valahányszor

rajtakapott hogy a pénztárcájában

kotorsászunk

ott vesszen az a pár szennyszagú

bankó s mire körülnézett

újra már csak a símogató

kezet látta

remegni

feje fölött aludj

anyám biztosan

rosszat álmodtál és hogy

meg ne bántson most is

elhitte

mosolyogtam neki az utolsó

percig fajankó

ez a fiú

gondolhatta magában nagyot

nyelve

és már nem tudott visszamosolyogni rám mert

húgom könnyes madonna-

arcára lett figyelmes és képtelen volt

eldönteni melyik

oldalára feküdjék hogy

ne fájjon

mily lelkesen mutatta hasán

a forradást még egy

araszt se tett ki és azt

mondta hamarosan tésztát

süt apámnak csak szokjanak

újra össze odabent a sebészkés meg-

bolygatta szervek úgy

számlálta a napokat miként a maradék

pénzt szokás de

az utolsó bankót már nem ő

váltotta fel

csak egy fenyőtkívánt maga melléa végtelenbe vesző napokratársnak hogy legyen kisóhajtson helyette valahányszorbeköszönt hozzánk azőszi meg a tavaszi náthamár hideg volt kezelába akár télen a rézkilincs de lerúgottsorra minden takarótg s kérve kért oltanánkel a benne lobogó mardosó emésztő gyertya-lángot mire tehetetlenül egymásranéztünk és letakartuk mint jobbvendéglők előtt

gyékénnyel

a jeget

mit tegyünk melléje

tanakodtunk hisz

a régieket lovukkal ékszereikkel szolgáikkal

együtt temették királyi

gyásszal nohát

a szolga mindgvégig ő volt

ez tárgytalan ékszereit

már életében oda-

adta lányainak különben is

csak a bóvli jutott neki

na és a ló

hát minket fiúkat ugyan lovaknak

titulált néha de most tessék

mondani hogy

feküdhettünk volna

mellé

a temető fölött a havason ahol

egy gerendaházban néhány szép

nyara elszállt akár az esti

tüzek nyiszorgó

füstje a kalapos

gombák a málnatövek a szélben remegő áfonyák a

mélán huppanó tobozok a kolompoló

tehenek társaságában ingázva

egyre a borvízforrás és a kéngödör között

bottal testét himbálva járkál

félrebillent fejjel és bárhogy

nyújtanánk a lépést

sehogy sem tudjuk már utolérni

mély

fájdalommal

tudatjuk hogy mi még

megvagyunk és nélküle

is örülünk a telt

mosolyú reggeleknek a kávét

ugyanúgy isszuk kevés

cukorral ráérősen

szürcsölve néhány frissítő

tornagyakorlat után folytatjuk

ott ahol abbahagytuk és ha történetesen

nem maradna rá elég

időnk hát majd a

gyerekek az unokák az ismerősök és ismeretlenek

a gyászoló család

ajánlás

hajtogasd négyrét e papírt és tedd el ha nem érdekel

millió szépség van a földön törődj azzal

egyszer úgy is kezedbe kerül és forgatod mintha most látnád

először

nem a föld

te hűlsz ki hamarabb

A mellékelt fotók:

Fadgyas Tibor: Ab ovo

Imreh Albert: Asztaltársaság

dr. Veress Albert alkalmi fotója rólam, egy nyolcvanas évekbeli hargitai kirándulásunkról a Maros és az Olt forrásvidékénél.

Augusztus 15. (csütörtök) Hajszás napokon megyek át, Milos, s közben figyelem, hogy odaát hogy veselkednek neki testvéreim a négy napra szóló munkaszünetnek. Igazság szerint szökésemet készítem elő két napra, hogy én is kikapcsolódjak egy keveset. Ehhez olyan tartalékokat kell hátrahagynom a szerkesztőségben, hogy az itthon maradók minden gond nélkül átvállalhassák a helyettesítést. Így aztán olyanná lettem, mint egy kút, amelyben jócskán megapadt a víz, vagy egy hörgő csap a lakótelepen, mely hangot ad, de H2O-t már nem.

Ebben a nyomott hangulatban eszembe jutott egy versem, amit pusztán a játék kedvéért állítottam össze kimondottan felszólító módú jelszavakból, mindennapi életünk imperatívuszaiból, szlogenekből és egyéb "korparancsokból". Magam sem hittem az elején, hogy végül is verssé áll össze. Többször kipróbáltam már hallgatóság előtt mondani: azok előtt, akik nem ismerik, mindig a döbbenet, majd a harsány felszabadultság érzését váltja ki.

Megint azt mondom: ez az élet poézise. Hasonlít a fotó világához: a valóságdarabok különös fénnyel izzanak föl, ha a fotós szeme ráfókuszol.

Nincs ehhez hasonlító öröm: a való tárgyait, köveit, nyomait gyúrni, alakítani, faragni, görgetni, amíg átlényegülnek, s vele együtt Te is.

A vers mellé két fotó: az egyik az 1989 előtt víz alá süllyesztett székely Bözödújfalu vizek fölött őrködő, árva temploma, a marosvásárhelyi Koncz János alkotása, valamint az aradi Kelen Ferenc Szerelmesek c. lírai képe.

impreratívuszok

ne bántsd a fátszeresd felebarátodat mint tenmagadatvigyázz kész rajtmélyvíz csak úszóknakmozgás mozgáshölgyválaszitt az idő most vagy soharobbanásveszélytartsa tiszteletben a csendidőt

a vezetővel tilos szóba elegyedni

kötelező öltözék rendjelekkel

mindent a szemnek semmit a kéznek

váltson idejében jegyet

ittas vendéget nem szolgálunk ki

kelj föl és járj

a terv mindenek előtt

szemüveget a bírónak

emberek legyetek éberek

az 1989 előtt víz alá süllyesztett székely Bözödújfalu vizek fölött őrködő, árva temploma - a marosvásárhelyi Koncz János alkotása

kopjon le fiatalemberszámolja meg a visszajáró pénztfegyvert lábhozne nyúlj hozzá frissen mázolvaaz igazat mondd ne csak a valóditétkezés előtt mosson kezetadd a kezed muntyán testvérmunkát kenyeret munkát kenyeret

fogyasszon halat

mondd mit érlel annak a sorsa

a fejét üsd hogy ne sántuljon

biztonsági öv használata kötelező

csak előre édes fiaim

el a kezekkel

az állatok etetése tilos

döntsd a tőkét ne siránkozz

tessék lábat törölni

mindent bele

takarékoskodj villannyal tüzelővel

szavazz a napra

amit ma megtehetsz ne halaszd holnapra

húzd rá cigány

pofa súlyba

Keddig előreláthatóan nem jelentkezem, de addig sem lazsálok.

Augusztus 14. (szerda) Tegnap és ma egész nap, egymás után érkeztek a különböző vírusküldemények. Olyan egyre megy az álcázásuk, hogy messziről felismerni őket. Így van ez, Milos, ami elszaporodik s ami mértéken felül jelentkezik, az szemet szúr, nem tud elvegyülni a normalitásban.

Aztán életemben először, immár pályafutásom végén, ma készítettem először színes bontású képekből szerkesztett lapot. Féltem a kísérlettől, ismervén a mi nyomdaviszonyainkat és -erkölcseinket, de várakozáson felül sikerült az első szám. De azért továbbra is a fekete-fehér fényképezés makacsul konzervatív híve maradok. A színekkel még több sarlatánságot lehet végrehajtani a fotóban, mint amúgy.

Ma ezek voltak az élettapasztalatok, a mementók. Most már csak két vers következik, hozzáillő fotókkal. A fotók szerzői: Costin Tudor (ejtsd: kosztin tudor - Bucura tó a Fogarasi Havasokban) és Adrian Gugiu (ejtsd: ádrián gudzsiu - Jeges kilincs).

hegyi tó

Costin Tudor: Bucura tó a Fogarasi Havasokban

éjjel-nappal az eget tartomtéged várlak a köves partoncsillagfodorral mélyezüsttelelhagyott puliszkafőző üsttelbelülről borzongva de várlakhogy megérintsem egyszer a lábadte meg a tükröm fölé hajolva

belefrissülnél habjaimba

elnémulok a közeledben

kövek peregnek tenyeredbe

lassan belémvetsz egyet-egyet

én gyűrűt vetek te is reszketsz

hideg van a hegyekben nálam

e metsző kemény tisztaságban

éjjel-nappal az ég a gondom

súlyával nehogy agyonnyomjon

és most már az is lassan világos

fölöttünk az idő határoz

a kiengedő s újra markoló fagy

már jegesedik a lelkem hol vagy

zárak rokonaim

1

zár vagyok melybe a kulcsbeletöröttkinyílnékde fogva tart a rozsdaki mögöttem rekedt azótaa szabadságmeggyötört túszéjjelente kipróbál recsegek ropogok

zárak kilincsek závárak kapuk

rokonaim

ti türelmesek

megnyílunk egyszer ki lép be rajtunk?

2

(a fölsejlő fény elvakít

nem látom csak a szárnyaid

mintha volnál tiszta szándék

ha tudnék utánad szállnék

de zár vagyok és kulcs a sorsom

fogva tart s magamban hordom)

Augusztus 13. (kedd) A hetvenes évek végén irtam egy kötetre való verset - nagy részüket fent a hegyen, 1500 méter magasságban, a Szentimrei Büdösben, miközben mindenki aludt a környéken, csak néhány eleresztett, az egész málnást szabadon bejáró, csengettyűvel ellátott ló legelészett a sokszor derékig érő reggeli ködben.

Igen, Milos, azt úgy képzeld el, hogy a család - egy anya és két gyerek - a gerendaház alsó traktusában az igazak álmát aludta a lehúzott zsalugáterek mögött, én meg, aki esténként a manzárdra kúsztam föl egy recsegő-ropogó belső falépcsőn és a tetőzsindelyek alatt aludtam egy deszkából összerótt, szalmazsákkal megszelidített dikón, kora reggel ugyanazon az úton, csak visszafelé lekászálódtam a mélybe, s a konyhaasztalra lépve mindjárt a küszöbön is voltam, ahol beburkolóztam egy durva pokrócba, a dús harmat ellen bő gumicsizmát húztam és kisurrantam a ház elé, ahol a tegnap esti tábortűz égett, meg a tegnapelőtti és az azelőtti; egész komoly kráter mélyedt már az örökös tűz helyén, körbevéve különböző nagyságú és formájú kövekkel, csutakokkal, melyeken a tűz köré gyűlt társaság tagjai üldögéltek - hol ez, hol az, mikor ki tévedt arrafelé a nyaralótelepen, gombászásból, vagy málna, esetleg áfonyaszedésből hazatérve. Reggelente a tűzhely ridegen, feketén, olykor alig-alig pöfékelve füstölgött, a hamuban egy-egy ottfelejtett, vastag kérgessé sült krumplit rejtve, amit a hűvös reggelben oly jó volt kikaparni és az ujjaimat melengetni vele. Egy csutakra kuporogva aztán papírszalvétát vettem elő a zsebemből - más papírt nem lehetett odafönt kapni az egyetlen mindenes boltban, s egy puha ceruzával róni kezdtem a reggeli ihlet diktálta rövid sorokat. Be volt osztva: naponta nem használhattam el egy szalvétánál többet, ha azt akartam, hogy hazatértemig maradéktalanul elvégezzem a magamra rótt penzumot.

Az ott született versekből, szilánkokból sokminden nem került be 1980-ban megjelent Ellenállás c. kötetembe. A szerkesztő Csiki Lászlóval egyetértésben azon voltunk, hogy inkább kevesebb, de a jó kerüljön a könyvbe. De én most úgy látom, ahogy előkerült a vaskos papírszalvéta köteg, hogy a kiszuperáltak között még maradt néhány olyan, ami gazdagíthatja, színesítheti ezt a könyvet.

Míg válogattam őket, újra fent éreztem magam a Hegyen, a tuskón ülve, hátam a mézgás öreg fenyőnek támasztva, elnézve, ahogy rendre magához tér a család, a szomszédok, benépesül a hegyoldal, a borvízforráshoz vezető ösvény... Olyankor én már egy munkában, töprengésben eltelt fél nappal öregebbnek éreztem magamat, kiürültnek, könnyednek, mint aki megdolgozott a további semmittevésért...

holtágon libegőholtágon libegő ködökcsuklóra fagyott vérrögökfenékre szálló hordalékbotló nyelvemen zagyvaléklustán csobbanó kő merültartsuk magunkat emberülkifent kaszanyári mezővakondtúrásos botladozáshangyabolyos víg forgás sürgés

vadzsálya orbáncfű lóhere menta

surranó szöcskék

fűszálról fűszálra

nyomukban

kifent kasza

ködmönös idő

keményre fagyott föld kopog

ki rajta áll topog ám szaporán

elhagyott kutya ténfereg

bádogcsatornán jégcsapok

őrzik a ködmönös időt

aki már eleget reszketett

felveheti a nyúlcipőt

titkos csapástávol mindentől ami távolielzárva mindentől ami elérhetetlenmegfosztva mindentől ami reménytelenmarad a gondolat titkos csapásavalaki rázzapatacsattogás a hullámmorajbantengeri csikók nyargalásznak a lágy fövenyenriadózva rengő nagyhasú bójáklubickolnak a tengernyi mosdótál pereménélrázza valaki hogy rázza a roppant edénytelőre hátra

vele a fedőt a roskadó eget

kevés fű

kevés fű a talpam alatt

roskadó éjszaka fölöttem

keményen koppannak lépteim

omló nyomok lenge porban

lábaimban sűrű görcsök

gyérülő haj fejemen

látod látod csosszanásom

tovaringó reggelen

fejünknél

semmi sem örök semmi

sem tart ki míg a világ

temetésünk is elfelejtik

fejünknél fonnyadó virág

A versekhez most egy Damó István rajz (brassói képzőművész, sok éven át a Kriterion képszerkesztője, most Magyarországon él) és egy Csomafáy Ferenc fotó készült.

Augusztus 12. (hétfő) Most egy költői újévi jókívánság hívja elő az emlékeket: egy miklósfalvi székely fiatalember, Tódor Domokosnak hívják, a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben sűrűn küldözgette az ifjúsági lap címére kisformátumú borítékba csúsztatott, többréthajtott papírra írt, gyöngybetűs verspróbálkozásait. Tanácsokkal, válaszokkal, olykor közlésekkel is egyengettem útját, aztán egyszer csak híre jött családjától, hogy egyik napról a másikra tragikus hirtelenséggel elragadta a halál. Özvegye akkor eljuttatta hozzám hátrahagyott kéziratait, mert a Domokos által őrzött levelekből úgy vette ki: bízhat bennem.

Akkor, a kegyelet hangulatának engedelmeskedve, sikerült is írásai közül kiválasztani egy füzetnyit, amit az özvegy mindenáron szeretett volna saját költségén megjelentetni. Nincs tudomásom arról, hogy e terve sikerült vagy sem, a válogatást eljuttattam hozzá, de nálam megmaradt egy példány, s most véletlenül előkerült, akárcsak az 1981-ből való újévi üdvözlet, két verssel (Téli dal, Tájkép). Huzamosabb időn át hallgathatott, mert levele végére ezt írta: "Ha későre is, de ismét jelentkezem megrendíthetetlen hittel: A VERSNEK ÉLNIE KELL!"

Mit lehet ehhez fűzni?

Természetesen így van. Mi elpusztulunk, de a versnek ez meg van tiltva...

Legalább is mindent meg kell tennünk érette...

Az alábbi verscsokor nem egyéb tisztelgésnél minden fiatal, félbeszakadt életű, jobb sorsra érdemes tehetség előtt, aki elpuskázta a jövőjét, vagy akit tarkón lőtt a jelen.

TÓDOR DOMOKOS

Jakab Tibor (Marosvásárhely): Lépjünk be!

Zárórasokszor a hallgatással a jajszó felérmotyogja a lebújból kilökött polgárő már mindenhová idejében elérnem kérdi senki kit keres hol jár1981Mintha vendégkapu nyílik mintha vendég jönnea szél, mondják, s csak én tudomemléked ami beköszöngetkutyám vonít az udvaron1984

Téli dal

sirályt a tenger

dombot az erdő

vehet úgy körül

mint minket a tél

hó-ostorávalarcunkba csapkodha kedve tartjahozzánk se ér1981Tájképa puszta látszatcsókák hullái a havonvállra akasztott puskávalvadőr halad a télben1981Béke

Békéről beszélsz, de azért

kilököd testvéred a sorból

- a tejnél, a kenyérnél, az autóbusznál.

Csak a halálban hiszek, mert tudom, hogy

eljön.

1983

Finálé

megnéztem a tüzet ég-e

így lett a versemnek vége

A versek mellé Pusztai Péter (Pierrefonds): Őszi ég és Jakab Tibor (Marosvásárhely) Lépjünk be! c. fotóit mellékelem.

Augusztus 11. (vasárnap) Ígéretemhez híven itt következik Demse Márton második, a tegnapinál némileg rövidebb és líraibb csángóföldi krokija a sajátos moldvai őszről. Olyan a kép, amit elénk tart, hogy kár lenne akár egy fölös szóval is lerombolni hatását...

Szeptemberi séta

A nyári színeket lucskos őszi köd oltja, mérhetetlen szomorúsággal tölt el a Szeret partja. Fehér halász madár csivitel éhesen a magosban, nem látja a víz fodros színét. Ősi fantomok tollaszkodnak szálló páraként egyik parttól a másikig. A szemem gyémánt cseppes nyarfalevélen akad, s végtelenül fájlalom, hogy itt már többé tutaj nem halad, mint régen a Szeret fodros ölén. Végtelen szürke felhőtorok ásítoz a lanka felett. Botján bóbiskoló pásztort a bánat fekete kutyái ülik körül. Szelíd gondolatimba dübörög egy elkésett, távoli Illyés-fogat. Etelközi lándzsás vitézek végtelen sorának ezeréves szellemei indulnak csatába. Éppen ide a Kárpátok aljába. Kivel is akarnak ők hadba szállni, hiszen itt sehol semmi ellenség? Csak egy legeltető, bóbiskoló szegény pásztor, meg egy árva sorsra jutott botos kis legény, akinek egyetlen fegyvere a szépen faragott bot, na meg a cseresznyehéjjal gyűrűzött furulya. Igen ám, de ez nem akármilyen furulya. Ősi magyar dal zeng rajta!

Varga Béla (Barót): Az elpuskázott térkép

Szeretpartjáról Buda felé visz a lábom. Hányszor jártam ezen az utan, hányszor botlottam kőben, göröngyben, hányszor futottam itt mezítlábcsizmában őszi csípős időben. Bocskorom se volt idők emléke lohol előttem. A napok egymás sarkát tapossák. Hamarosan itt lesz szent Demeter napja. Oszlik az esztena. Na, te kis juhász, várhatsz a tavaszra! Estefelé a szél is rohamra indul. Szőlőbokrakat ráz a Málan. Pusztító rigórajt vitorláz Magyari István kútjától a Csigás hegyig. Vért izzadt cseresznyék ijedt lombja pusztul szerteszét, elkapva egy-egy ezüstös pókszál végét. Az úton lefelé, a kövecsdombról botjába kapaszkodva jöddögél az öreg csősz. Ezüstös hajában, a feketére ázott szalmakalap alatt szélcsend honol. Csak akkor áll égnek és kerekedik nagy vihar, ha valaki megsérti a hegy törvényét, mely tiltja a szőlőben való járkálást, vagy ha gazdátlan állatot kell behajtania. Különben csendes ő, mint a mérleg hava: napfényes, de legtöbbször ködös. Ha szóba áll vele az ember, még a legködösebb időben is mókásan félrecsapja madárijesztő kalapját, s ilyenkor ködös időben egy vékony, úri cigarettáért akkorát kórint, hogy még az Ülyü patak is visszhangzik tőle. Botjára könyököl, s kicsordul gúnyos fájdalmából a szemérmetlen szegénység. Egész nyáron a határt járja, s télen mégis alig jut egy pakli dohányra. Csorba fogai közül nagyot sercint, még kér egy vékony cigit, vállon vereget, tehetetlenül legyint, apámat említi, s aztán ismét a botját követi.

Bejártam a határt, Szerettől Külsőrekecsinig. Diákkútjánál, a Bodzáson, a Rákos tetején, Cigányhegyin meg a Patyulon érett kukoricatáblák, gazdag szőlőfürtös darabok katonásan sorakoznak a gazdagnak ígérkező ősz előtt.

Hazafelé indulak, halántékomon lüktet egy nagy titok, egy négysoros Áprily-i titok.

A mai illusztráció Varga Béla (Barót) Az elpuskázott térkép c. fotója

Augusztus 10. (szombat) Ma a csángókról fogok ide írni néhány sort. Pontosabban nem is én, hanem egy csángóföldről származó, s most Magyarországon élő újságíró, Demse Márton, akit én még a hetvenes években mozdonyvezetőként ismertem meg, amikor a Moldvából a Gyimeseken át Csíkmadéfalvára és vissza közlekedő szerelvényeket vitte-hozta. Olykor felugrott Bukarestbe, végiglátogatott néhány szerkesztőséget, ahol ismerősei voltak, így bedugta a fejét az ifjúsági laphoz is, elővette szinte széltől szélig gépelt kéziratait,s ha szerencséje volt, egy-egy ott is maradt a szerkesztőségi asztalon, fiókban.

Néhány verse olvasható az Erdélyi és csángó költők antológiájában. Bevallottan az első "hivatalos" csángó költő, Lakatos Demeter tanítványa, követője, hagyományának továbbvivője. Mivel irodalmi ténykedéséről tudomást szereztek a hatóságok is, nem egyszer volt 1989 előtt hatósági zaklatásnak, házkutatásnak, kéziratelkobozásnak kitéve.

Aztán kitelepült Magyarországra. Azóta nem tudom a sorsát, nem találkoztunk. De megtaláltam két jellegzetes írását a levelesmappámban, s ahogy nézegetem a szöveget, úgy tűnik, mintha végül is nem jelentek volna meg, bár szándékomban volt megszerkeszteni és leadni. Az 1981 szeptemberi keltezésű kéziratok azonban szerkesztésnek semmi nyomát nem viselik, olyanok, ahogyan szerzőjük beállítatlan, szeszélyes betűrajzú írógépéből kikerültek.

Ritka kincsek ezek: a magyar nyelvtudással megáldott csángó írásbeliség dokumentumértékn túl a Demse emlékezések hitelesen visszaadják a moldvai élet és táj, az ottani megszépített szegénység fakó ragyogását.

Ma a Nagyapám fehér lova c. hosszabb emlékezést küldöm - Fadgyas Tibor avatott fotóival -, holnap pedig a Szeptemberi séta következik.

NAGYAPÁM FEHÉR LOVA

A nagy éhség nyarán (1946-ban nagy éhínség volt Romániában, s különösen Moldvában és a Székelyföldön - szerk. megj.), mikor a világot én is nyitott szemmel kezdtem nézni, talpon futó gyermek létemre komoly kötelességeim kezdtek lenni a ház körül. Minden reggel etetni mentem nagyapám lovával, amikor apó nem ment vele "Csíkba jégaszalni". Ez volt az ő

szavajárása, ha valaki azt merte tőle kérdezni, hogy hová megy megint azzal a világtalan hitvány gebével. Az egyik szemét otthagyta volt az ojtozi csatánál, mikor gazdájával együtt vanszolták térdig érő sárban az ágyút Mackensenék ellen, a másikot meg a télen a Rákoshegyi erdőben. Nagyon jámbor volt, engedett a hasa alá bújni, a lábaira csimpaszkodni. Ha a közelébe kerültem, még a farkát sem mozdította, nehogy megbántsan. A lábát is olyan könnyedén engedte le és emelte fel, mintha balettmutatványra készült volna. Mikor az orrát simogattam, olyan szépen nyerített, mintha emberi hangon oktatgatott volna valami nagyon fontos dologra, vagy talán köszönte gyermeki gyöngédségem? A házban nem ettünk mi olyant, amiből egy keveset neki is ne loptam volna ki a pajtába. Ha etetni mentem vele, soha se kellett kötélen fognam, elég volt, ha előre mentem. Úgy jött utánam, mint egy bárány. A házba is képes lett volna utánam jönni. A réten a világ legjobb falata se tudta volna elmozdítani mellőlem. Tudta, hogy soha nem viszem haza éhesen. Ha idegen járt a közelében, fújtatott, prüszkölt, kapálta a földet mérgesen. Nem látott, de megérezte. Bátyámra haragudott a leginkább, mert egy vesszővel állandóan megkergette. Hátán ülve rugdalta, ütötte, verte, kergette, míg térdre nem rogyott habosan. A Rákos gödörből egészen a Cigányhegyiig télen-nyáron kegyetlenül kergette! A szerencsétlen vak ló, mikor kilépett a kapun, már kezdett is rohanni veszettül, csak éppen ne érje az a temérdek verés, rugás, agyabugyálás, amire képes volt az én bátyám. Honnan a fenéből örökölhette azt a végtelen gonoszságot? Addig ment a dolog, míg egyszer rajtakapta nagyapám. Szentisten! Elképesztő, hogy mit művelt vele az öreg.

Megbújt egy bokor mögé, s amikor a bátyám el akart vágtatni mellette, hurkos kötelet dobott a derekára, és lerántotta a szerencsétlen állat hátáról. - Megállj, te hóhér, most visszafizetem én neked az álla helyett a sok sanyargatást.Egy fűzfához kötötte és kétrétre fogott kötéllel addig verte, amíg térdre rogyott a kegyetlen ütlegeléstől. A ló megérezte kínzójának fájdalmát, mellém jött és fájdalmasan nyerített, mintha segítségére akart volna küldeni, de én nem mertem az igazságszolgáltatásba szólni. Megfogtam a kötelét és az út menti füves pázsitra vittem legelni. Reszketve simogattam a nyakát és biztattam, hogy ezután nem fogja őt már senki bántani. Miután az öreg belefáradt, a ló hátára kötözte a bátyámat, engem meg mögéje ültetett és hazaküldött. - Nesztek lovaglás, lakjatok egyszer jól! - és jól a ló farába vert, hogy hazáig rohanjon velünk. Már lehajlóban volt a nap, amikor hazaértem a lóval, meg a félholtra vert bátyámmal. Anyám nyitott kaput. Levett a lóról és veszettül sírni kezdett. Egy darab csepüpokrócat dobott a kapu melletti vadalma alá, és arra fektette a bátyámat, engem víz után riasztott. Lehúzta hátáról az inget, amely már tele volt vérfolttal és hidegvizes ronggyal kezdte törölgetni. A szájából is folyt a vér. Szemei be voltak dagadva, a lába szárain is vérhurkák voltak.

- Halott szegénykém! - ordította reménytelenül.

- Nem vagyok az - bólintotta a bátyám.

- Ki vert így össze, drága bogaram?

Helyette én válaszoltam:

- Apó verte meg, mert lóhátolta a vakot.

- Elképesztő, ily szörnyen? A gyalázatos vén trotty! Szerencsétle basaróg!

- Igen megvert - mondta a bátyám, miközben fel akart ülni, de nem tudott. Visszahanyatlatt a fehér hamvas lepedőre. Vérzett az orra. Anyám faggyus mécsest gyujtatt, mert már besötétedett.

Aztán apó is hazaérkezett. A mécses fényénél könnyeket láttam alágördülni kérges, redős arcán.

- Sajnálom, de mit tehettem volna, nagyon mérges voltam. Kevés híja, hogy agyon nem ütöttem. Nem kellett volna azt a szerencsétlen vakot annyit kergetni. Nem tudad, hogy teljesen vak, mindkét szemére? - Hogyhogy vak? - kérdezte magához térve a bátyám, mintha most hallaná először a dolgot. - A tél óta, amikor beléfutott a nagy galagonyásba, a farkasok elől, azóta nem lát, s te kergeted, mint egy hóhér? - Nem tudtam... - Tanulj te is emberséget - mondta az öreg. Szégyenlette és fájtatta is a tettét. Most már késő az együttérzés gondolata. Néhány hét múlva már nem látszatt a verés helye. A bátyám más szemmel nézett azután a lóra. Akkora gyűlölet érlelődött benne apó fehér vak lova iránt, hogy azt lehetetlen papírra tenni.

Később, a nyár vége felé elkísértük nagyapámat utolsó útjára. Demse Antal ükapám korhadt keresztje mellé került. Az utolsó rekviemre a ló is közénk dugta volt a fejét. Mikor az első földdarab a leeresztett koporsóra dobbant, a nép sírni kezdett, a ló keservesen nyerített és elszaladt a sírtól. A szekeret mi húztuk haza. A vak otthon várt az istállóban. Attól a naptól kezdve se nem ivott, se nem evett. Hiába vittem neki bármit, még tőlem se akart semmit elfogadni. S mire megjelentek az útmenti akácon az első aranypénzek, a keresztpataki erő bükkjein az első véres levelek, a temető melletti gödörbe elástuk a sok csatát látott vakot is.

Hazatérve apámmal a lótemetésről, bátyámat sírva találtuk a ló üres pajtájában.

Augusztus 9. (péntek) Mulasztások jutottak eszembe, az elmúlt napokban többször is.

Általában úgy alakult az életem, hogy a különböző váratlan helyzetekben kivártam, visszahúzódtam, a kevésbé kockázatos megoldást választottam. Kényelmes voltam, nem akartam fölösleges bonyodalmakat.

Ha jól mérlegelem, ezért nem vonzott (de nyugodtan mondhatom azt is, hogy: taszított) a gépkocsivezetés és a vele járó birtoklás, ezért óvakodtam a félrelépésektől, de talán ugyanezért keveredtem ostoba kompromisszumokba is, amelyeket határozottabb, merészebb, "huszárosabb" fellépéssel talán elkerülhettem volna.

Apámnál jártam, Csíkszentkirályon 1982 őszén. Akkor már anyám két éve halott volt, apám nem szívesen lakott egyedül a rá toluló emlékekkel, pedig szerette az élete utolsó éveiben megvásárolt falusi környezetet, a kert csöndjét, az évszakok látványos váltakozását, a közeli hegyről gyorsan lezúduló, feszültségoldó zivatarokat.

Nem sokat szóltunk egymáshoz, csak amikor tényleg mondanivalónk volt. De az egymás mellett hallgatásunk megnyugtató volt - úgy érzem, számára is. Néhány napot tartózkodtam a vidéken, az este rendszerint hazavetett a szentkirályi házba. Az utolsó estét azonban a 12 km-re lévő Csíkszeredában, egy ottani barátomnál kívántam tölteni: lakása közel volt az állomáshoz, s a Bukarestbe éjfél után induló gyorsvonattal reggel már otthon lehettem.

Édesapám bevitt kocsival a városba, ő is feljött a barátomhoz, leültünk, megvacsoráztunk, majd elbúcsúztam tőle. Hosszan nézett rám, s váratlanul kérlelni kezdett: menjek vele haza, teázunk egy jót, majd ő visszahoz az állomásra.

Logikusan igaza volt, hiszen végül is, nekem egyik megoldás se okozott volna különösebb fáradtságot. De őt akartam kímélni: ne éjszakázzon fölöslegesen, ne hajszolja magát, ráadásul a szigorúan kimért benzint is megtakaríthatja.

Sóhajtva ment el. Az erkélyről még utánanéztem, sikerül-e begyújtania a motrot a csíki hideg éjszakában.

Azután már csak telefonon sikerült beszélnünk meg néhány levelet váltanunk. Pár hónapra rá, 83 márciusában már csak halálhíre ért utól.

Azóta gyötör őszi mulasztásom: vajon, ha akkor megértem ki nem mondott üzenetét, kérése mélyebb értelmét, és vele tartok, nem alakult-e volna másként a sorsunk? Az övé és az enyém?

Egy biztos: nagy örömet szereztem volna vele neki. Mert azért, ha elgondolom, túl sok örömmel nem halmoztuk el szüleinket. Éltük az életünket, igyekeztünk minél távolabb kerülni az otthoni befolyástól, most pedig öt testvér ötefelé, elidegenedetten, szétszórva a világ minden égtája felé.

S az adósságok csak növekednek...

Az első két vers e számvetéses hangulatnak a gyümölcse, a harmadik egy közöletlen vers, amely a romániai rendszerváltás zűrzavaros első napjaiban íródott.

Az illusztrációk továbbra is fotós-képzőművész ünnepi jókívánságok.

1. Biró Károly: Templom mélyén

2. ifj. Feszt László (Kolozsvár): Lovagok

3. Vigh István: Alpesi táj

isten csókjaegy kupa borúrvacsoráhozkézről kézreisten csókjaként mely összeforrasztmindenkit akik miatta betértek házábaa kupa peremén egyetlen duzzadó lüktető rétegbena rúzsok herpeszek cserepes bőrcafatokszájpenész zabola bőven ömlő nyálszeszekkel elegyes gyomorsav kátrány koromkeserűség vér ahány szenvedésannyi reménykedő kortyez az én véremez pedig a miénk a miénksorsunkba életünkbe csomagolvaajakról ajakralágyan végzetes pecsétként

a fölöttünk kóválygó tűnődő áhitatban

árnyak köröznek

boldog nap volt ez de most is másnakez a boldogság fals hamisaz ittasok rekedten danolásznakde itt van már a hajnal ismi rejtőzött azon most átvilágítés ma is újulást ígérde délfelé már belefáradhanyatló kedve utolérárnyak köröznek ólálkodnakmegannyi kínzó gondolatvalaha szügyig boldogságban úsztak

de az élet vize elapadt

most sírni kéne rázkóni nyíltan

vagy inni egyet ám minek

könnyem fogytán a mámor elszáll

s már a hajnal is oly rideg

Vezeklés

Vakon hittem hogy veszély les reáma hóban katona topog tova fegyver kelepela kinyomott újság kötegével a fejem alattegy íróasztal lapján szunnyadtam elálmomban mindenki mindenkivel harcolttorkomat keresve vonaglott egy dühödt marokaztán az az ablakon beözönlött szennyesen a hajnal

ott talált gyáván gyötrődve: szabad vagyok

1989

Augusztus 11. (vasárnap) Ígéretemhez híven itt következik Demse Márton második, a tegnapinál némileg rövidebb és líraibb csángóföldi krokija a sajátos moldvai őszről. Olyan a kép, amit elénk tart, hogy kár lenne akár egy fölös szóval is lerombolni hatását...

Szeptemberi séta

A nyári színeket lucskos őszi köd oltja, mérhetetlen szomorúsággal tölt el a Szeret partja. Fehér halász madár csivitel éhesen a magosban, nem látja a víz fodros színét. Ősi fantomok tollaszkodnak szálló páraként egyik parttól a másikig. A szemem gyémánt cseppes nyarfalevélen akad, s végtelenül fájlalom, hogy itt már többé tutaj nem halad, mint régen a Szeret fodros ölén. Végtelen szürke felhőtorok ásítoz a lanka felett. Botján bóbiskoló pásztort a bánat fekete kutyái ülik körül. Szelíd gondolatimba dübörög egy elkésett, távoli Illyés-fogat. Etelközi lándzsás vitézek végtelen sorának ezeréves szellemei indulnak csatába. Éppen ide a Kárpátok aljába. Kivel is akarnak ők hadba szállni, hiszen itt sehol semmi ellenség? Csak egy legeltető, bóbiskoló szegény pásztor, meg egy árva sorsra jutott botos kis legény, akinek egyetlen fegyvere a szépen faragott bot, na meg a cseresznyehéjjal gyűrűzött furulya. Igen ám, de ez nem akármilyen furulya. Ősi magyar dal zeng rajta!