Feri az egyetlen olyan pályatárs, akivel igazán rendben mennek a dolgok. Mégpedig azért, mert becsületesen elolvassuk egymás munkáit, megnyilatkozásait. Olykor felkérve, de sokszor kéretlenül is.
Legutóbb éppen azzal voltam elfoglalva, hogy a Székelyföld idei 3. száma által közölt mélyinterjú (A költő toronygombiratai - Ferenczes István) rétegeibe ássam magam, amikor jött a Feri kérése: nézném meg a Látó februári száma által közölt hosszabb munkáját és írnék róla őszinte véleményt.
Szégyen ide vagy oda, de így igaz: a lapokat, s különösen az irodalmiakat, ma már szinte teljesen az interneten olvasom. Vagy a könyvtárban. Így a bennük közöltek jócskán kés(leltet)ve jutnak el hozzám. Így történt most is: félig-meddig a könyvtárból kellett "kicsórnom" (no jó, szabályellenesen kikönyörögnöm) egy fél napra a Látó kérdéses számát, hogy otthon rögzíthessem K. Feri szomorújátékát, a Keljfeljancsit (az oldal alján elolvasható, megtekinthető...)
Együltömben olvastam el a tucatnyi oldalra rúgó írást. Letagadhatatlan rajta a költő sajátos kezenyoma. Ugyanabba az alkotáscsaládba tartozik, mint az utóbbi években keltezett művei (lásd Vendéglétra c. kötetét - Bookart, Csíkszereda, 2012). Több is, kevesebb is hozzájuk képest.
Több, mert ezúttal mindvégig érzem a mélyen személyes indíttatást: azt az alapállást, ami a költő fiatalságától indul, még innen a sorsdöntő keresztúton, amikor a dolgok kimenetelében több lehetőség is kínálkozik. K. Feri hőse szakított teremtője életpályájának kényszerével és konszolidált, tájba símuló útra lépett: elvégezte az egyetemet, tanár lett. Éppen az, ami Feri nem lett soha. A poéma (oratórium? - most mindegy) megkísérli bejárni a fel nem vállalt utat: megrajzolni, mi lett volna, ha... Legalább is ezt sugallja számomra az indítás. Ami szerencsésen alakul, de hamarosan - ha nem is laposodik éppen el, de elstilizálódik. Vázlatos lesz és egyre hiteltelenebb. Mondjuk úgy: csinált sors. Sokak által megélt, sablonos önéletrajzokba szorult fordulatok következnek, persze nem híján a költői "cifrázásnak". Sajnos, a groteszk hangú reklámbetéteket leszámítva valahogy kevesebbet kapok Lilike medika leveleinél - pedig hát, mintha édestestvérek lennének; talán a Lilike egy generációval hátrébb, egy mikro-korszakkal korábban, de nagyjából ugyanabból az indulásból startol. A Keljfeljancsi inkább karikatúra marad, mint lírai freskó. Több helyen is eszembe juttatja Petőfi Az apostol-át, olyannyira, hogy kötelező módon azt is föllapozom, és bár tézisirodalom az is a javából, mellbevág a maga mesterien kidolgozott, megmunkált költőiségével.
Meglehet, hogy K. Feri viszont éppen így, elstilizálva, jelzésértékűen akarja a tudtunkra adni, hogy ez egy vegetációs élethelyzet, csakhogy ez a keljfeljancsi nem az a keljfeljancsi, akire e szó hallatán gondolnánk. A minden helyzetben felpattanó és némi imbolygás után vigyázzba igazodó vásári bábu a gépies, a minden áron való sikeres feltápászkodást sugallja. A poéma főszereplőjének lelki képlete azonban ellentmondásos, ugyanakkor helyenként elnagyolt (különösen az írás utolsó harmadában - útban a végkifejlet felé). Érzésem szerint a szerző mostohája ennek a figurának - Lilikével ellentétben, aki iránt szülői megértéssel (nem megbocsátással!) viseltetik. Keljfeljancsi valahogy lenullázódik, lepöccen tündérországi kalandjába vetve magát, s elmarad sorsának katarzisa, amit nem pótol a csattanósan frappáns végszó (érzésem szerint egy majdani mű embrionális magva lehetne), a Li-csi-k nemzeti tudatosodásának buzgalma és valóságdimenziója. A facsarintás mindenképpen a poéma javára válik, de nem elégséges és sajnos nem kompatibilis a fősodorral. Számomra lehetőség, egy esetleges új K. Feri-írás kiindulópontja, reménye.
Ennyi jutott most hirtelen eszembe. Barátsággal: csg
Csíkszereda, 2014. március 27.