* Cseke Gábor: Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből /esszéregény/

2011 tavaszán kezdtem el ezt a - mindmáig - befejezetlenül maradt esszéregényt, amely semmilyen más célt nem tűzött maga elé, csak hogy rögzítse szenvedélyes rajongásom megnyilvánulásait mindazzal kapcsolatban, aminek valamilyen módon köze van a vasúthoz, a vasúti közlekedéshez. Elnapolt, elmulasztott és örökre elvesztett utazások helyett próbáltam emlékeimet tanúságul hívni, de min dinkább elragadott a képzelet, s már nem tudtam, hol végződik a vallomás és hol kezdődik a mesemondás. Egyelőre 35 fejezettel készültem el. S valamikor illene folytatni...

1. A mellékvágányból nem lesz semmi

Soha sem voltam vasutas, de mindig szerettem a vasutat. Hatéves koromban arról ábrándoztam, hogy szabályosan mellékvágányt fektetek le a kertünkben (megfelelő acélidomok híján deszkából), hogy arra terelhessék a vasúti forgalmat. Álmomban többször is utaztam azon a pályán. Aztán a vágányt mégsem építettem meg, viszont a kert kiszemelt részében, téli éjszakákon öcséimmel - az ablakon át titokban kilopózva - síversenyeket rendeztünk. Annyira azért lejtős volt a terep, hogy a gyorsulástól nem egyszer felkenődtünk a kerítésre. Olyankor nagyokat döngött a deszka...Rég volt...

A vasút iránti érdeklődésem ennek dacára nem lankadt. Mindennapi munkám révén (riporter lettem) utazhattam eleget. Amennyi belémfért. Vonzanak az állomások, a vasúti megállók. Ahány helységben megfordultam, mindegyiknek feltérképeztem az állomását. Nem az épületet, hanem a vágányokat, a rendezőpályaudvart, a gurítódombot és környékét. A fűtőházat. A vasúti műhelyeket (már ahol voltak).

Istenem, hány és hány cikket írtam, riportot készítettem a vasút világáról! Mind-mind csak azért, hogy igazolhassam ténfergő, mondhatni céltalannak látszó útjaimat a sínek, az éles füttyök, a robogás, a sorompók világába. Nem volt már szükségem arra, hogy vasutas legyek - pedig valamikor mennyire szerettem volna az lenni, egyenruhát viselni, bőrtáskát és hosszú nyelű, krampácsoló kalapácsot cipelni. Ja, és egy vasutaslámpa is hozzátartozott ábrándjaimhoz, de egy olyan, amiben kanóc égett s csak egyetlen irányban sugárzott némi halványsárga fényt. (A később bevezetett elemlámpák már nem izgatták a képzeletemet, banálisnak hatottak, bárki megvehette pár lejért az üzletből...)

Egyik alkalommal kitaláltam, hogy egy vasúti csomóponton, ahonnan három irányba ágaznak el a sínek - Déda, Brassó és Moldova felé -, végigkísérem egy tolatómozdony vezetőjének a napját, hogy majd leírjam az újságban, hogyan s mivel telik az életnek ez az alternatívája, amely történetesen nem jutott osztályrészemül. Ott, azon a mozdonyon, majd a sínek között járkálva, az őrházban melegedve (csikorgó tél, hófergeteg volt odakint) váltam én lélekben végérvényesen pályaőrré...

2. A zakatolás volt a csend

Sokszor és sokféleképpen laktam a vasút mellett. Vagy éppen a közelében. (S amikor történetesen nem, akkor is hogy vágytam az utazást!)

Történt, hogy a házunk és a vasút között maga a kolozsvári Rákóczy-hegy állt falat. De nekem elég volt egy pár perces hegynek föl iramodás, hogy a meredek, agyagos ösvényeken a gerincre jutva lenézzek a Nádas-patak völgyébe, a vasúti műhelyek és az azokon túli állomás felé, a Nagyvárad felé igyekvő töltésre, amelyen a játékvonat nagyságú szerelvények a nap majd minden szakában, órájában hol egyik, hol a másik irányban húzták maguk után a csíkot.

Jó volt lihegve-fújtatva elnézni ilyenkor ezt a sokfajta vonulást, számolgatni a vagonokat, amelynek során olykor az ötvenen is túl jutottam, s a tehervonatnak akkor sem látszott a vége...

Volt aztán életemnek egy igen hosszú szakasza - majdnem harminc esztendő! -, amelyről elmondhatom, hogy valahányszor otthon tartózkodtam, hallottam a házunk mellett kanyargó három pár sínen minden irányban elrobogó vagy eldöcögő, legváltozatosabb vasúti szerelvények zaját. Sőt, gyakran előfordult, hogy tilosra állítva a pálya mellett álló váltó szemaforját - ablakunkból éppen oda lehetett látni -, meghatározatlan ideig, nem egyszer egy órán át is hallottam a kényszerű veszteglésre ítélt, éppen odaérkező vonat türelmetlen fújtatását, prüszkölését. Mintha a szerelvény elé kötött mozdony sokezer tüzes lóként kapálná a földet türelmetlenségében és azt kérdezné nagy berzenkedve: mikor mehetek utamra?

Csakhogy a piros fény tilos jelzését minden vasutasnak szigorúan be kell tartania, s csak majd ha a diszpécser-szolgálattól egy kapcsolóval zöldre váltják a sínek melletti jelzőlámpát, akkor folytathatja útját a kényszerűségből megszelidült szerelvény.

Azokban az évtizedekben az éjszakai álom zajaiba kötelezően beletartozott az összes, éjjel az ablakunk alatt áthaladó szerelvény zakatája. És ez a zakatolás voltaképpen a csendet jelentette számomra. Olyannyira, hogy valahányszor idegenbe utaztam s ideiglenes szállásomnak történetesen nélkülöznie kellett a vasút közelségét, a vonatzaj hiánya a fülemben sivító, dübörögve lüktető csendet eredményezett, amelyben még a párnahuzat sustorgása is olyan érdesen hallatszott, hogy órákon át nem tudtam aludni, s a kimaradó füttyök után hallgatóztam...

3. Repedések a talpfán

Alig van nap, hogy ne ejteném útba a vasútállomást. Annak is az elhagyatott, nyugalmas, a forgalomnak kevésbé kitett zugait kedvelem. Amilyen a raktári rámpa előtti mellékvágány. Például...

Isten tudja, mióta nem látott vonatot az a sínpár. Az idén biztosan nem: olyan magas és elaggott a sínek között vadon zöldellő növényzet, hogy a derekamig ér. Pedig pár éve betonidomokra cserélték ki a korhadt, agyonrepedezett, kiszolgált talpfákat. Most az a divat.

Csakhogy... valami nincs rendjén... Ha ezt a sínpárt nem használják, vagy tegyük fel, csak minden szökőévben, akkor az ember elvárná, hogy érintetlenül, az idővel dacolva mentse át magát jobb napokra. Igen ám, de mindegyik betontalpfán (most látom, így, leírva, micsoda nonszensz...) hosszában, síntől sínig két-három cikcakkos repedés húzódik! Ha így megy tovább, még néhány év és újra cserélni lehet a talpfákat. Mert a hosszas és végletes téli fagy egyáltalán nem használ a betonnak! Nagy a gyanúm, hogy a repedéseket is a zord tél hagyta hátra, intő jelként...

Vajon, mire akarna figyelmeztetni?

De várjunk csak... A raktári sínpár mellett húzódik az egyes számú vágány. A legtöbb szerelvényt arra eresztik rá, mindkét irányból. A sínpár talpfáin jól látszik ugyan az intenzív használat (elszineződés), de szinte teljesen hiányzanak a hosszanti repedések! Higgyem azt, hogy használatban, működésben edződik meg minden? És fordítva, az rlhanyagoltság, a fölöslegesség kikezdi a legszilárdabb szerkezetet is?

A kérdés föltétlenül további elmélyült vizsgálódást érdemel!

4. Találkára hívnak

Tegnap este csörgött a telefon. A drót végén bizonyos Bakter Bálint nevű fazon. Valami versgyárban dolgozik, őrként, hallottam már róla, de nem tudtam elképzelni, mit akarhat - és éppen tőlem.

- Szervusz, rokon! - így ő. Nem sokat teketóriázott!

- Rokon??!!! - hökkentem meg, valami nagyon furcsa hangon. Még én is megijedtem magamtól...

- Én Bakter, te meg bakter, mármint pályaőr, hát nem?

Mit is mondhattam volna erre? Nyeltem egyet.

- Figyu, kedves rokon - használta fel a zavaros csöndet a versgyári fazon. - Nekünk találkoznunk kellene, méghozzá minél hamarabb. Te amúgy is ki-kijársz az állomásra, mert olvastam ám a feljegyzéseidet, ezért javasolom, hogy ott ejtsük meg a találkát. Benne vagy?

Meg voltam döbbenve, de közben veszettül kíváncsi is lettem. Milyen az ember?! Megegyeztünk, hogy ma 10 és 11 óra között, a raktárépület melletti rámpánál találkozunk.

- Szürke kezeslábasban leszek - búcsúzott Bakter Bálint -, a hátán sárga VERSGYÁR felirattal.

Még van egy órám a találkáig. Mi a fene akar ez lenni?

5. Végtelen óra

Azt hittem, sose telik el az a végtelen óra! Tamás nevű olvasóm már a tegnap rákérdezett: "Izgatottan várom... Mi történt?" El lehet képzelni, én milyen nyűgös voltam. Éjszaka aludtam, ahogy aludtam, de ahogy közeledett a 10 óra, mindinkább tűkön ültem. Szeretem is, meg nem is a rejtélyeket. A bizonytalanságokat.

A sínek közelében pedig mindig lehet és kell is számolni a váratlan eseményekkel, közjátékokkal. A vasút nagy fegyelmet kér, éppen azért, hogy az előre nem látható helyzeteket okosan, higgadtan kezelni lehessen. De mi köze lehet egy versgyári fickóval való találkozásnak a vasúthoz? Egyáltalán, mi az, amit nem tudott elmondani nekem telefonon, viszont egy óra múlva nekem szegezi az elhagyatott raktár mellett?

Első gondolatom az volt, hogy hamarabb odamegyek a helyszínre, hogy lássam, mennyire tiszta arrafelé a levegő. De aztán visszafogtam magam: csillapodj, mondtam, inkább gondold át, kivel van dolgod. Mit tudsz erről a Bakterről? Szinte semmit. Azon kívül, hogy ismered a versgyári tevékenységét, meg néhány elmélkedő, meglehetősen együgyű írását a világhálóról. Tudod, hogy van egy kötete bizonyos Periszkóp Pállal közösen, de utána a nagy hallgatás. S most ez a kiprovokált találka...

Mi lenne, ha nem mennék el? Egyszerű: szabad ember vagyok, nem tartozom senkinek semmivel, s legkevésbé Bakter Bálintnak. Ha engem érintő, életbevágóan fontos kérdésről van szó, akkor tudja, hol talál meg. Miért táncolnék úgy, ahogyan ő muzsikál?

De álljunk csak meg: hát nem én ígértem meg neki telefonon, hogy ott leszek? Akkor kellett volna nemet mondani. Valamilyen ürüggyel kimentenem magam. Millió és egy okot felhozhattam volna, de nem tettem meg. Igen, mert a kíváncsiság nagyobb volt bennem, mint a körültekintés. Hiú vagyok és furdal a kisördög, hogy olyasmikbe nyerjek bepillantást, lehetőleg minél hamarább, amikről úgy érzem, hogy rám tartoznak. Több óvatosságot! - biztatom magam, s órámra nézve látom, hogy akár indulhatnék is. Tíz percbe telik, hogy az állomásra érjek, s most pontosan 10 órán áll a mánus. Indulok.

A peronra érve, elnézek a távolabbi raktárak felé. Látom a rámpát is, görnyedt alak lógatja a lábát az oldalán, olyan, mintha egy horgász ülne a folyó martján, csak ebben a folyóban nincs egy csepp víz sem. Összehúzott szemmel közeledek, látom, valamit rágcsál, s közben szanaszét köpköd. Ez tökmagozik! És valóban, rajta a kezeslábas. A háta nem látszik, profilban ül felém, ahogy a nagyra nőtt gazok között utat török magamnak, de ő lesz az, azt súgja az ösztönöm.

Már csak egy lépés választ el tőle, amikor fürgén leugrik a rámpáról és egy jólora zacskót nyom az orrom alá, teméntelen mennyiségű tökmaggal:

- Vegyél csak, rokon. Jó a prosztatára...

6. "Remegés fut a síneken..."

Alaposan meghökkentem, de semmi okát nem láttam annak, miért ne markolhatnék bele a felém nyújtott zacskóba. A munkaruhás Bakter mellé huppantam, a rámpa cementjére. Meleg volt a rátűző délelőtti naptól.

Eleinte csak rágcsáltunk. És köpködtünk. Én igyekeztem a bal markomban meggyűjteni a mag belsejétől megfosztott héjat, de amikor már teli lett vele a markom, fölöslegesnek véltem tovább finomkodni és elegánsan leejtettem a lábunk alatt tenyésző óriáslapik közé. Hamarosan úgy is lebontja majd az enyészet.

Vártam, hogy Bakter lépjen először, bökje ki, mi az ábra.

- Ne félj, kizárólag csak szakmai érdeklődésről van szó - fordult felém, mintha tudta volna, milyen feszült hangulatban teltek az előző óráim. - Ezekről a versekről kellene beszélgessünk...

És kezeslábasának mellső zsebéből előhúzott egy átlátszó irattartót, benne egy tucatnyi ívpapír, rajta nyomtatott szöveg. Rápillantottam:

...galambok ülnek a síneken

remegés fut a síneken...

Valahogy olyan ismerősek ezek a sorok. Megálljunk - de hát ezt én írtam! S a következő verset is, egyiket a másik után. Kivétel nélkül!

- Hogy kerültek hozzád ezek a versek?

Elmosolyodott és vállat vont. Úgy vettem észre, mintha még mulatna is rajtam.

És akkor a valóságban is megtörtént az, ami a versben: hirtelen láthatatlan, de hallható remegés futott át a közeli vágányon, egyre vékonyabb és erőteljesebb zümmögés, csattogás hallatszott északi irányból, majd több szaggatott, éles füttyszó közepette feltűnt a 11 órai motoros vonat három alumínium színű vagonja, s amint előre haladt a síneken, az állomás felé, az álmos, a hulladék után kutató galambraj egyedei rendre fölrebbentek előtte, hogy utána zavartalanul visszaszálljanak korábbi helyükre...

Önkéntelenül tovább futott a tekintetem a folytatáson, a vers sorai mentén:

"vakkantó mozdony tolat a síneken

kutya téblábol vert pénzdarab a síneken

vizelő részeg a síneken

eldobott vatta munkába sietők átkelése a síneken

rengő meleg a síneken

sikongva fékező szerelvény eső utáni rozsda hóbuckák a síneken

jajkiáltás acélpengés a síneken

katángkóró bogáncs lósóska a sínek között

kóválygó varjak a sínek fölött"

- Kérdeztem valamit - sürgettem a választ, mikor ismét elcsöndesedett körülöttünk az állomási környék. Bakter Bálint megadóan bólogatott és azt mondta:

- A gyárunk kizárólag versekkel foglalkozik. Nem csupán gyártja, hanem tanulmányozza is a verseket. Úgy általában, de konkréten is. A világ verstermését elemezve, ízekre szedve próbáljuk megállapítani azokat az általános szabályokat, melyek alapján gyári termékeinket megfelelő színvonalon előállíthatjuk.

Ez a Bakter nem komplett, gondoltam magamban, de egyelőre megtartottam magamnak lesújtó véleményemet, mert szerettem volna megtudni valódi szándékát.

- Az elmúlt hónapokban - folytatta, amúgy érthetően és logikusan, szó se róla - a te verseiddel foglalkoztam behatóbban. Bevallom, megkönnyítetted a feladatomat, hogy költői termésedet fellőtted a világhálóra, ahol igazán gyerekjáték elérni. Feltűnt nekem, hogy milyen elmélyülten és makacsul vissza-visszatérve - mondjam azt: rögeszmésen? azt azért mégsem mondom - foglalkozol a vasúti világgal... Ez nem lehet véletlen, mondtam magamnak, s most, hogy feljegyzéseidet is elolvastam, minden megvilágosodott előttem. És arra gondoltam, ha te is egyetértesz, eldumálhatnánk mint költő a költővel, az itt összegyűjtöttek egyikéről-másikáról...

Nem mondom, feladta ám a leckét nekem ezzel a fura elgondolásával. Tehetetlenül ingadoztam az IGEN és a NEM között, érveket és ellenérveket próbáltam megfogalmazni, de igazából nem jutottam semmire, végül megadtam magam. Az az igazság, hogy engem is kezdett ÉRDEKELNI a Bakter felvetette szempont: a miért és a hogyan... Abban maradtunk, hogy két napi haladékot kapok, átgondolni az egészet. Két nap múlva pedig újra itt, kettesben.

- A verseket pedig elviheted - búcsúzott Bakter -, majd visszahozod.

S adott még egy utolsó maréknyi tökmagot.

7. Kisállomás - először

Két nap óta gyakorlatilag ki sem mozdultam a házból. Elmaradtak az állomási séták, el a nyugalmas, aprólékos, körültekintő meditálás a vasúti környezetben... De ha alaposabban átgondolom ezt a két napot, akkor be kell vallanom, hogy igazából mégis csak egy falusi kisállomás körül forogtak a gondolataim, amelyet közel ötven éve - pontosabban 1963-ban - felépítettem magamnak egy elbeszélésben.

Versekkel provokált Bakter Bálint, hogy azok vasúti miliőjéről lebbenteném föl az alkotói fátylat, de mihelyt hazaértem, eszembe jutott, hogy az első nagy szerzői élményem az volt, amikor 1962-63-as utazási tapasztalataimat, megfigyeléseimet, gondolataimat beépíthettem egy összefüggő történetbe, amit ha úgy veszünk, lényegében az ujjamból szoptam.

Ez a furcsaság az egészben: egyrészt az alaphelyzet, a keret személyesen velem esett meg s adta az ötletet az íráshoz, ugyanakkor minden, ami azon belül dinamikus történet és sztori, az a legközönségesebb fantáziálás eredménye (s talán nem is a legeredetibb).

Az 1962-63-as esztendő volt az, amikor az egyetem befejeztével újságíró lettem, s miközben a főváros felé száguldott velem az éjszakai gyors, végig arról képzelegtem, miként fogom majd kihasználni státuszomat, hogy minél több helyre eljuthassak az országban és a világban, s ebben a gyermeteg, de boldog tervezgetésben kiemelt helyet kapott a vasút. Elégedetten hallgattam az éjszakában robogó szerelvény zakatáját a talpam alatt, a félhomályos vagon folyosóján álltam, egyik cigarettáról a másikra gyújtottam, s eszembe jutott, hogy kamaszkoromban mennyit mulattam azon a rokon gyereken, aki a vasút iránti rajongását úgy élte ki, hogy rendre bevágta az egész menetrendet, s behunyt szemmel el tudta sorolni egy-egy vasúti szakasz valamennyi állomását és érkezési-indulási időpontját. Félelmetesnek s egyben nevetségesnek tűnt számomra ekkora buzgalom, hiszen egy vasúti menetrend könnyen beszerezhető bármelyik állomáson, menetjegyirodában és akármikor, szükség szerint felüthető, kár a benne lévő adatokkal terhelni értékes és pótolhatatlan szürkeállományunkat, de amint az éjszakai vonaton felidéztem, némileg el is szégyeltem magam, hiszen kezdtem megérteni, hogy a vaéami felé irányuló rajongás természetes módon sajátos, egyéni formákban nyilvánul meg, s nem lenne meglepő, ha az én fantáziálásom is gúnyos, csúfondáros mosolyra fakasztana egyeseket. De gustibus non dipsutandum...

Arra az elhatározásra jutottam azon az éjszakán - miközben ki tudja, hány váltón, hídon, alagúton, állomáson robogtunk keresztül -, hogy maximálisan kihasználom majd a rendelkezésemre álló lehetőségeket, s amerre csak lehet, igyekszem majd vasúttal eljutni. Kezdetnek azt tervezgettem, hogy amilyen gyakran csak lehet, hétvégeken mindenképpen, ellátogatok abba a faluba, ahol az a lány tanított, akihez szerettem volna házastársként is tartozni. Ehhez viszont az szükséges, hogy föltérképezzem az illető falu közelebbi és távolabbi környékét s elsősorban azon a körön belül gyűjtsek magamnak megírandó témákat, történeteket. Ehhez viszont már szükség volt ám a menetrendre, amit még azon a kora reggelen megvásároltam a bukaresti Északi Pályaudvar tudakozójánál, amikor leszálltam a gyorsvonatról...

8. Kisállomás - másodszor

A szerkesztőségben töltött két, ismerkedő hét, bár rettentő zsúfolt és élménydús volt, türelmetlenné tett. Legszívesebben vonatra ültem volna s vissza, Erdélybe, ahol az enyéim élnek. S még inkább a Beszterce környéki Tekére, ahol valaki nagyon várt rám. Hányszor megtettem már addig térképen, képzeletben azt az utat, mely a következő években aztán mindinkább akadályt és gyötrődést jelentett a számomra, de minden egyes alkalommal úgy vágtam neki, hogy valósággal éheztem az utazás hangulatát.

Csakhogy Tekére vagy a környékére utazni csúnya becsapósdinak bizonyult, mert vonatozási szenvedélyemhez hűtlenül, ahhoz, hogy minél hamarább célhoz érjek, Szeretfalvánál képes voltam hátat fordítani a vasútnak, mert onnan fürgébb és jobb csatlakozási lehetőséget ígérő buszjárat vitt a tekei szőlődombok felé. Ahhoz, hogy vonattal érkezzek Tekére, előbb el kellett volna jutnom Marosvásárhelyre, ahonnan keskenyvágányú szerelvény indult Mezőbánd és Lekence irányában, s mielőtt a végállomáshoz ért volna, Teke nagyközség állomásán is tiszteletét tette. A keskeny vágány külön vonzerőt jelenthetett volna, hiszen addig inkább csak hallottam a nyugati hegyekben, a mócvidéki Aranyos völgyében közlekedő mokanyicáról, most viszont élőben kipróbálhattam volna azt a fajta utazást, amit déd- és nagyapáink valamikor a XIX. században törvényszerűen átéltek.

Igen ám, csakhogy a menetrend nem ismer tréfát, vele nem lehet egyezkedni, csak betartani lehet és szükségünk szerint igazodni hozzá. Szégyenszemre bevallom: mihelyst szembesültem a Tekére utazásom lehetőségeivel, már az első alkalommal a jóval rövidebb Kolozsvár-Szamosújvár-Dés-Bethlen-Szeretfalva-Teke útvonalat választottam, a távozáshoz viszont a Teke-Szászrégen-Marosvásárhely-Székelykocsárd-Kolozsvár kombinációt, amely Tekétől Vásárhelyig buszközlekedéssel kecsegtetett, ám az út így is délután 4-től közel éjfélig tartott, ami kétszeri átszállást jelentett, az átszállások pedig több-kevesebb várakozást is, a végére pedig annyira eltörődtem, hogy Kocsárdtól kezdve koütött a fáradtság s már csak a bácsi rendezőpááyaudvaron ébredtem meg, amikor már a Kolozsvárra befutott szerelvényt üresen kitolták a nagyállomásból.

Ezért az érthető, a rációnak engedelmeskedő árulásért mélyen megvetettem magam és időnként lelkifurdalásom is támadt. Összeütközött bennem az utazás szeretete és az a szerelem, amit jövendő élettársam iránt éreztem, ez utóbbi legyőzte az előbbit, de mert kielégítetlen maradt, tartósan sajgó hiányérzetet jelentett életemben. Hiába döntöttem el, hogy egy következő alkalommal vállalom az út kényelmetlenebbik változatát, a hosszas zötyögést és az éjszakai utazást, csak hogy megismerhessem végre a menetrend és a térlép mellett egyszer már kiókumulált és megálmodott útvonalat, elejétől a végéig, de az utolsó pillanatban mindegyre gyávának bizonyultam és a könnyebb ellenállás vonalán maradtam.

Így történhetett meg, hogy bár kb. másfél éven át rendszeresen leutaztam Tekére s onnan vissza Kolozsvárra, akkor ismerkedtem meg a község állomásával és az ott keresztül haladó kisvasúttal, amikor feleségem, befejezve tekei pályafutását, visszaköltözött Kolozsvárra. Csöppet sem kényelmes s romantikusnak egyáltalán nem nevezhető utazásunkra egy decemberi éjszakán, szeles, esős időben került sor, s arra is csak azért, mivel személyi poggyászként, egy hajdani méhkaptárból átalakított ládában magunkkal hoztuk minden holminkat, s arra abban az időben a vasút bizonyult a legkézenfekvőbb és legbiztosabb szállítónak.

Az a bizonyos láda volt az oka annak, hogy később úgy döntöttem: a tekei kisállomást valamiképpen felépítem magamnak, örök emlékül. És Kolozsvárra érkezésünk után, azon melegében megírtam a Kisállomás c. elbeszélésemet.

9. Kisállomás - harmadszor

Amikor a hazaköltözés tervét kigondoltuk, még csak nem is sejtettem, hogy a zöld láda ilyen komoly szerepet kap majd életemben. A masszív deszkaépítményt apám vásárolta, két méhcsaláddal egyetemben, amelyek évekig laktak kaptárukban; erről árulkodott az a makacs, eltüntethetetlen méz- és viaszillat, amely nem csak hogy bódít. de valami utánozhatatlan otthonosság-érzéssel tölt el. A biztonságos, hasznos élet légkörét árasztja, magához láncolva bárkit, aki varázsa alá kerül.

Apám méhészkedésének egyik napról a másikra szakadt vége. Hivatali elfoglaltságai akadályozták, hogy kedvtelésének élhessen, ezért eladta méhcsaládjait, s a zöld láda megmaradt emléknek. Költözésekkor jó lesz - tette el egy pincébe, én pedig szaván fogtam, amikor a tekei cókmók elhozatala szóba került.

A ládát én adtam fel vasúti poggyásznak Kolozsváron, hogy pár nap elteltével, amikor megérkezik Tekére, majd kiváltom az ottani vasútállomáson. Mivel egy ilyen körülményes, több átszállásos, normál nyomtávot a keskeny vágánnyal kombináló útvonalról volt szó, az átvétel időpontját senki se tudta pontosan megmondani, így nem is csodálkoztam azon, amikor Tekére értem és kibaktattam a faluközponttól néhány kilométerre található állomásra, hogy a ládáról mit sem tudott az éppen szolgálatos forgalmista. Ámde a kiruccanás nem maradt haszon nélkül, mert ha már ott voltam, alaposan körülnéztem az állomás házatáján, a magam módján "lefényképezve" az ott látható dolgokat. Futólag elbeszélgettem a forgalmistával - akiről kiderült, hogy egyúttal állomásfőnök is -, s elmagyaráztam, miben sántikálok, mire ő biztosított, hogy utána fog érdeklődni a szállítmánynak, s ha kell, meg is sürgeti az elhozatalát. Abban egyeztünk meg, hogy másnap újra jelentkezem, s ha történetesen nem lesz szolgálatban, kerüljek az állomásépület háta mögé, s ott a második ablakon kopogtassak, az az ő lakószobája; ne féljek, mert senkit nem fogok zavarni (és itt következett egy nagy sóhajtás), ugyanis hosszú évek óta magányosan él... Amióta elhagyta az asszonya...

Még két ízben voltam kénytelen kisétálni az állomásra, amíg végül átvehettem a ládát. Hanem ezalatt olyan jól kiismertem magam abban a külön világban, mintha magam is oda tartoznék. Sokkal jobban megismertem a vasúti világot és annak törvényeit, működését, és bár csak alkalmi ügyfél voltam, az állomásiak megnyíltak előttem, elmesélték apró-cseprő ügyeiket, gondjaikat, én pedig úgy ittam magamba a történeteket, mint kiszikkadt föld a régen várt esőt.

Az újságírásban már volt annyi jártasságom, hogy tudjam: ezekkel az élményekkel, riporterként, nincs mit kezdenem, elvégre tőlünk, a toll napszámosaitól elsősorban azt várták el főnökeink, hogy példamutató emberekkel és tetteikkel népesítsük be az újságok hasábjait, hogy azok meggyőzőek legyenek és példaként hassanak a mindennapi életben. Márpedig a mindennapi élet - és ez alól a tekei kisállomás sem volt kivétel - egyáltalán nem a sokerről és a példamutatásról szólt. Elesett, perifériára szorult, jobb sorsra érdemes emberek tengették ott mindennapjaikat, akik szomjazták azt, hogy valaki, kívülálló végre meghallgassa őket. Olyan bizalommal tárulkoztak ki a magamfajta idegen előtt is, hogy elhatároztam: meg kell találnom a módját annak, miként tolmácsoljam a közösség felé mindazt, amit a tekei állomás körül élők rám testáltak.

Utazásunk zivataros, esős éjszakáján, miközben várandós, elcsigázott feleségem a kisvonat fapadján végigdőlve aludni próbált a zajos zötykölődésben, a vagontető bádogjára pergő záport hallgatva a majdani elbeszélés vázát próbáltam megfogalmazni, azokkal a történetekkel egyetemben, melyekre beszélgetéseim során történt ugyan egy-két vázlatos utalás, de a bennük maradt jókora hézagokat, elhallgatásokat nekem kellett értelemmel és logikával feltöltenem. Így lett a történet földhözragadt, meg nem is; igaz ugyan, de költött is. Egy kisállomás, amely akkor is állni és élni fog, amikor valóságos mintájából már csak romok, málló téglák és gyomokkal betemetett, itt-ott kivillanó, rozsdás síndarabok, nyikorgó, kenetlen váltók ha maradnak...

Sok-sok évvel az emlékezetes utazást követően, amikor Mircea Florin Sandru erdélyi születésű költő verseit fordítottam, az egyikből valósággal visszaköszönt ugyanaz az élmény, amit magamban őriztem arról az éjszakáról. Azt hiszem, legjobb lesz, ha most azzal a verssel fejezem be ezt a hosszúra nyúlt kitérőt, amely nem az enyém ugyan, de visszavezet oda, ahonnan elindultunk: az írásaimban megörökített-felépített-újtateremtett vasúti világhoz.

MIRCEA FLORIN SANDRU

Vonat a hóban

Rezesbanda fújja, míg a vonat

Utat tör a hóviharban

És fiatalok harsány hangja

Száll, mintha torkukat

Hóeke takarítaná

Kúszik a vonat, átal a fantasztikus mezőn

Odabent, az édesen bűnös melegben

Az álom csatakos szárnyú, szürke madár

Férfiak, kemény combú asszonyok vállának dőlve

Minden verejtékben úszik, a boroskorsók

Az álmukban motyogó gyermekek, a rekedten

Gajdoló, hazagondoló katonák

A rezesbanda hangja a folyosón, ide-oda csapódik, így megyen

Havakon át a vonat, helyi járat.

10. Kisállomás - szárnyasoltárral

Látom magam egy kolozsvári hónaposszobában, első gyermekünk világrajötte előtt, karácsonyi várakozásban. Odakint hajnal dereng, mellettem asztali lámpa tompa, szűrt fénye vetődik a füzetre, amelybe írok. Nagy elszántsággal és lendülettel épül a képzeletemben felépített és benépesített kisállomás. Mintha csak terepasztalt készülnék felállítani, kidolgozva minden egyes részletet. S minél több elemével készülök el, annál jobban érzékelem azt is, hogy mi az, ami még hiányzik.

Az az érzésem, sose jutok a végére. Nem az utazásnak, mert az állomástól állomásig zajlik, hanem az építkezésnek. Te jó ég, mi minden kell egy jól működő terepasztalhoz! Hát még egy elbeszélés hiteles helyszínéhez, annak berendezéséhez! Majd bele kellett bújnom állomásfőnököm bőrébe, hogy megtapasztaljam, milyen belső törvények szabályozzák tetteit, milyen előélet illik hozzá, mifelé mutat élettapasztalatának tanulsága. S mindezt csak azért, hogy végül otthonosan érezzem magam külön bejáratú kisállomásomon!

Elsőként egy, a forgalmi irodában látott páncélozott szekrénykét helyezek el sietősen, amelynek két szárnyú ajtaját kinyitva hármasoltárhoz hasonló kazettás jegytartó tárul az ember elé. Annyira megtetszett nekem a valóságban ez az ósdi, a múltból a tekei állomáson felejtődött, muzeális értékű irodai bútordarab, hogy kezdetben azt a címet kanyarítottam a készülő elbeszélés fölé: SZÁRNYASOLTÁR. Az elbeszélést érdeklődő rokonszenvvel fogadták a Korunk szerkesztőségében, hónapokon át hitegettek azzal, hogy megjelentetik, már a kefelevonatát is elolvastatták velem, csak arra kértek, hogy a címből tüntessük el az oltárra vonatkozó utalást. Napokon át törtem a fejem a pótlólagos megoldáson, de mert ennek a tárgynak a hangulatára épült bennem az egész, nagyon nehéz volt elszakadnom tőle. Végül, kénytelenségből belementem az új keresztségbe, így lett a végső cím KISÁLLOMÁS, ami ugyan nem mond túl sokat s főként azt nem sugallja, hogy az általam teremtett, isten háta mögötti vasutas még úgy ragaszkodik a szakmájához, annak az erkölcsi törvényeihez. mintha egy szentélyben élne, annak mégis örvendtem, hogy a szövegtestben megmaradt az erre utaló rész:

"A Főnök... a sarokba telepedett, a kis vasszekrény elé. Kulcsok után kotorászott, egyiket óvatosan megforgatta a zárban. Kattanás hallatszott, s ahogy az ajtókat széttárta, az egész szekrény csöppnyi szárnyasoltárrá változott, belül furcsa kis kazetták, direkt vasúti jegyeknek gyártják az ilyesmit. Volt ott mindenféle, ezer és sok száz helységbe, első- és másodosztályú meg különbözeti jegy. Ki-kihúzogatott egyet, alaposan megszemlélte-tapogatta, valamikor vagyonokat számoltak így, keze reszketett. Az egész olyan volt, mint egy szertartás. Fene tudja, nem bírtam nevetni: csak ültem és néztem."

Végül az elbeszélés mégsem jelent meg a folyóiratban, a szerkesztő terjedelmi okokat hozott föl kifogásként, elhittem neki, így aztán kisállomásom csak 1970-ben látott napvilágot, Tornác című kötetemben, amikor már jócskán kihűltem irányában. Addig a vasút világa már számos riportomban és versemben meglehetősen gyakori főszereplővé lépett elő, s írói szívem már-már meg sem dobbant, amikor a könyv lapjairól köszönt nekem vissza a zöld láda körülményes utaztatásának históriája. Akkor éreztem némi elégtételt, amikor ugyanabban az évben, a könyvet méltató kritikus ezzel zárta recenzióját:

"Különös módon, a kötet legrégibb keltezésű írása, a Kisállomás, sajátos rendezetlenségével, melyben a kezdő sutasága a parabolisztikus fogalmazás abszurdba torkolló sejtelmességével keveredik, éreztet a legtöbbet a szerző epikusi vénájából. Ez a kiforrottnak aligha mondható, laza szerkezetű és mondanivalójú elbeszélés láttatja elsősorban Cseke Gábor prózaírói képességeit. Mintha itt kevésbé kötné a riporter tényismerete, szabadabban bánik anyagával, és kevésbé folyamodik publicisztikai kitérőkhöz. Lehet, 1963-ban, újságíróskodásának elején, még kénytelen volt többet adni önmagából. De akárhogyan legyen is, ebben az írásban érzem leginkább, hogy Cseke Gábor epikusi kezdése legalább annyi sikerrel biztat, mint az első, lírikusi indulása."

11. Fejek a töltés oldalán

Két nap haladékban – na jó, gondolkodási időben, ez a helyes kifejezés – egyeztem meg Bakter Bálinttal. Az első nap azonban azzal telt el, hogy „kisállomásommal” kapcsolatos emlékeimet és gondolataimat próbáltam tisztázni. A kinyomtatott versekhez hozzá se nyúltam, mintha egy láthatatlan kéz tartott volna vissza. Nem tudom, ugyanannak a kéznek az ismeretlen gazdája küldte rám azt a makacsul visszatérő verssort, amit egyre csak ismételgettem magamban, és addig nem tudtam hová tenni („láttam a fejem legurulni a töltés oldalán...”), amíg végül is megadtam magam és internetes keresővel 0,26 mp alatt kiderítettem: Kányádi Sándor 1960-ban írt verséről van szó. A költő Sz(abédi) L(ászló) emlékének ajánlotta, sokan és sok helyütt idézték is azóta, nem csoda hát, ha bennem is megragadt, akár egy makacs dallam, vagy mint egy jófajta bogáncs.

Különben ennyi az egész:

Kányádi Sándor

In memoriam Sz. L.

Mint álmomban, ha síneken

játszottam és jött a vonat,

dermedten állok, engedem,

hogy elgázoljanak.

Sikoltanék,

de csak hangtalan ráng a szám.

Látom a fejem legurulni

a töltés oldalán.

Olyan egyszerű, dísztelen és a pillanatot kitöltő, mint ama költő halála, aki 1959-ben, egy évvel a vers születése előtt, a szamosfalvi állomás környékén (ugyancsak önkéntes pályaőri belső parancsnak engedelmeskedve? - ezt jó lenne kideríteni, de hogyan?) a vonat elé vetette magát. Egészen bizonyos, hogy valamiképpen őt sem eresztette a vasút világa, hiszen a különben Székely László névre hallgató, remek nyelvész- és esztétika-professzor édesapja maga is vasutastiszt volt, Szabédi gyermek- és ifjúkora a sínek közelében játszódott le, s akár egy teljes kör, itt is záródott be. Végzetesen.

Zsenge, kezdetleges verseim kéziratai maradtak az öngyilkos költőnél, soha nem is érdeklődtem utánuk, számomra elég volt az, hogy még halála előtt üzent felőlük: van bennem tehetség – ez volt a magamfajta diáknak szóló ítélet, sok munkával lehet belőlem valami... Vonz és taszít is egyben az a derékba tört sors, amelynek útjára hajdani mesterem lépett – mesterem a vasút szeretetében, a költészet tiszteletében és szellemi tévelygéseiben -, én ilyen pályaőrségre akkor se vállalkoznék, ha már nagyon nem bírnám terheimet cipelni. Nem is a töltésen leguruló fejem rémiszt meg igazán – bár gondolatnak az is eléggé riasztó lehet -, hanem annak a mozdonyvezetőnek a lelki traumája, aki teljesen ártatlanul csöppenne az én önítéletem történetébe. Miért sodornék magammal akaratán kívül egy olyan valakit, akihez semmi és senki nem kapcsol, se nem tartozom neki, sem ő nem tartozik nekem, és aki attól a pillanattól kedve, hogy szerelvényét választom önkéntes hóhérul, örök nyugtalanságra és álmatlanságra kárhoztatva egy vétlen embertársamat.

S ha már mozdonyvezetők kerültek a képbe, hadd emlékezzek meg egy pár éve történt abszurd eseményre, ami ha nem történt volna meg, ma a fekete humor kategóriájában szerepelhetne, a kitalált történetek között. De sajnos megtörtént.

Korabeli lapkivágást őrzök az esetről.

„Egy 54 éves, segesvári mozdonyvezető vesztette életét tegnap délelőtt Bikafalva közelében. A nyugdíjas mozdonyvezető meg akart állítani egy mozdonyt, ami a székelyudvarhelyi állomásról szabadult el: a bikafalvi állomástól mintegy százötven méterre a férfi megpróbált felkapaszkodni a mozdonyra, ám a kerekek alá került...

A székelyudvarhelyi állomáson 11 óra körül C. I. tolató manővereket végzett a mozdonnyal, majd a szemtanúk szerint leszállt róla. A nyomozás eddigi állása szerint a mozdony ezután indult el lassan, az állomáson lévő alkalmazottak pedig már nem tudták megállítani. A mozdonyvezető gyorsan taxiba ült, és a bikafalvi állomásra sietett, megelőzve a lassan lefelé guruló mozdonyt, ami addig nem okozott balesetet... Szemtanúk szerint a mozdonyvezető szembe ment a közeledő mozdonnyal, és oldalról megpróbált felkapaszkodni rá. A tragédia ekkor történt: C. I. teste a kerekek alá került, a mozgó jármű bokából mindkét lábát levágta, illetve az esésnél nagyon súlyos fejsérülést szenvedett.. A kiérkező mentők már csak a halál beálltát tudták megállapítani. A mozdonyt Újszékelyen sikerült megállítani, újabb balesetet nem okozott. A Székelyudvarhelyre menetrendszerűen érkező járat viszont körülbelül egy órát késett a baleset miatt...”

A kivágott cikk mellett pedig Biró Károly itt látható fotóját őrizgetem, amely banális vizuális elemeivel erőteljesen sugallja egy végzetesen tragikus esemény légkörét. Nem árulja el, hogy mi is történt, de a pályatest melletti elgurult kalap miatt valami nagyon rosszra gyanakodhatunk...

12. Kétségbevont Szárszó

Éreztem, tudtam, hogy végül nem lesz menekvés, s hosszúra nyúlt töprengésem kötelezően elvezet Balatonszárszóra is, az ottani gondozott állomásra (nem is állomásra, mert az a titulus Szántódnak jár ki csupán, Szárszó mindközönségesen is csak megállóhely), amely (világ)irodalmi jelentőségűvé emelkedett József Attila ma már megkérdőjelezett öngyilkossága által. A költő ismert vasút-közelsége annyira erőteljes és köztudott, hogy nem lehet kikerülni. Nekem pedig mindenképpen tisztáznom kell, hogy számomra, aki gyerekkoromtól eljegyeztem magam a vasút világával – legalábbis spirituálisan -, mekkora késztetés és ráhatás jutott a józsefattilai életműből és attitűdből. Erre nemrég jöttem rá, amikor egy költői versenyben rövid költeménnyel jelentkezve, valaki úgy fogadta a vasúti motívumot versbe emelő szerzői fordulatomat, hogy az őbenne József Attila Eszmélet-ének emblematikus sorait keltette életre. Ami megtisztelő rokonság ugyan, de egy életen át eléggé terhes viselni; hát még elismerni!

Vasúti érdeklődésem, természetesen, a József Attiláétól teljesen független, jelentem itt ki - annyiban, hogy már jóval azelőtt hevesen jelentkezett, mielőtt egyáltalán tudomást szerezhettem volna a költő létéről, nem beszélve a verseiről! Ami nem zárja ki azt, hogy az életművet megismerve, minden még csak ráerősített a már meglévő és működő vonzódásra; egy idő után pedig annyira rátelepedett, hogy akár a kúszónövények indái, a felismerhetetlenségig szövevényes kötegbe fonódtak. Én ezt ma is természetesnek tartom, hiszen maga József Attila is úgy töltötte el rövid életét, hogy abból legtöbbször nem hiányzott a vasút közelsége. Azt is mondhatnám, maga is átélt egyfajta „önkéntes pályaőrséget”, amennyiben rendszeresen figyelemmel kísérte a vasút mindennapi közegének rezdüléseit, mert érdekelte mindaz, ami a vágányok körül történik.

A halála előtti hetekben, Balatonszárszón, ahol nénjeivel együtt, szanatóriumi kezelés után levegőváltozáson tartózkodott, életének közvetlen szemtanúi szerint gyakorta kijárt a vasúti megállóhoz, s az is tény, hogy költészetét szervesen át- meg átszövik a vasútra vonatkozó meghatározó motívumok. Ebből aztán egy hetilapunk, úgy 2000 magasságában, azt a megállapítást koholta, miszerint: „A költő a verseiben annyit említette a vonatot, rendszeresen kijárt Balatonszárszón az állomásra, és az ott álló menetrend szerinti tehervonat alá feküdt, majd amikor a kocsik elhaladtak fölötte, fölállt és távozott. Azon a decemberi napon azonban egy vagonnal többet csatoltak a szerelvényhez. József Attila az utolsó előtti vagon elhaladásakor fölült, és az utolsó kivételesen odacsatolt kocsi fejezte le.”

Gondolom, ilyen és ehhez hasonló gyermetegséggel keresztül-kasul teleszemetelték a József Attilára vonatkozó irodalmat, s halálával kapcsolatban annyi logikátlanság, feltételezés és fabuláció látott napvilágot, hogy csöppet sem csodálkozom, amiért dr. Garamvölgyi László, a magyar rendőrség egykori sajtóreferense öt évet szánt arra, hogy összegyűjtse a szárszói eseményekkel összefüggő dokumentumokat és megnyilatkozásokat. Elemzésük és összevetésük során könyvében (Hogyan halt meg József Attila? Pallas Antikvárium, 2001, Budapest). pedig kijelentette, hogy József Attila öngyilkossága igazából a sajtó és később az irodalomtörténet „költői túlzása”, a szárszói vég egyszerű vasúti baleset volt. Érveléséhez, bizonyításához nyomozói tapasztalatára támaszkodik, s állítja, hogy a balatonszárszói esemény mindenképpen kilóg az öngyilkosságok tipikus sorával, mivel:

„- Az öngyilkosok a vonat elé vetik magukat, mégpedig féktávolságon belül vagy a mozdonyvezető által be nem látható kanyarulatban, hiszen biztosra akarnak menni, mert eltökélt és végleges szándékuk az önkéntes halál.

- Ezzel analóg, amikor – a fentiekhez hasonló számításból – a sínekre fekszenek, szintén az előzőekkel megegyező módon (féktávolságon belül, kanyarulat stb.), amiből ugyancsak az következik, hogy a vonat, a mozdony előtt, hajtják végre tettüket!

- Az öngyilkosnak tudnia kell, mikor jön a vonat! Az inkriminált, 1284-es számú tehervonat – mint rendesen –nem volt feltüntetve a menetrendben, annak érkezéséről (darabárú szerelvény) csak a vasutasok rendelkeztek információval.

- Az ilyen módon öngyilkosságra készülő nem akar tanúkat! Megmenthetik, beavatkoznak, segítséget hívnak és így tovább, tehát a fejébe vett velleitás végrehajtása meghiúsulhat. Köztudott az „igazi” öngyilkos, aki tettét minden körülmények között végrehajtja, bonyolult és meglehetősen hosszadalmas, lelki, pszichés folyamatok végén jut elhatározására, szemben azzal, aki „csak” környezetének figyelmét irányítja magára.

- Az öngyilkos, jellemzően a legegyszerűbb, akadálymentes megoldást választja, ellentétben az 1937. december 3.-án, Balatonszárszón történtekkel. (József Attila átbújt a sorompón, a 15.-ik és a 16.-ik kocsi közé keveredett stb.)”

Majd jön a végzetes időpont és a kriminológus mérnökien precíz, vasútilag is alátámasztott verziója. A szárszói megállóhely átjárójánál vagyunk, József Attilával:

"19,36 óra:

A másik oldalon pakolnak, itt, ezen az oldalon, nyoma sincs indítónak, forgalmistának, vasutasnak, átbújik tehát a sorompó alatt. Három lépést kell megtennie és már a kocsik között, van. Ebben a pillanatban megindul a szerelvény, de még nem jön mozgásba. Tudjuk, az ilyen gőzmozdony vontatta vonatok, csak lassan indulnak. A mozdony kerekei előbb sűrűn pörögnek, csúsznak a sínen, először nagyot ránt tehát az egész szerelvényen, de ez még nem a folyamatos mozgás. Talán ez is közrejátszik abban, hogy bízik az átjutásban, hiszen a 15. és 16. kocsi között van már, de éppen a belódulás, a belendülés miatt a tömör vasból készült csavarkapocs - az ütközőket köti össze, minden vagon mindkét végén van (bármelyik végéről lehessen kapcsolni), éppen ezért az összekapcsolt kocsik esetében az egyik mindig lelóg! - megnyitja a teret, nincs akadály, ami persze csak egy vizuális szabadság. A 15. és 16. vagon G-kocsi, zárt kocsiszekrényű, ezáltal még jobban érvényesül - figyelemmel a látási és időjárási viszonyokra - a kontraszthatás, érzékelhetővé válik a megnagyobbodott rés. A vasutat és a pályaudvarokat a legapróbb részletekig ismerő, rutinos személy joggal bízhat ügyességében, hiszen maga is számtalanszor látta, amint a vasutasok a szerelvények rendezésekor, milyen ügyesen kapcsolták össze a vagonokat és az összekapcsolás után, a mozgó(!) szerelvény közül kiléptek. Sőt - teszem hozzá - eközben még a hónuk alatt szorították a jelzésre szolgáló kis zászlócskáikat is, mert a művelethez - ez is bizonyítja, milyen nehéz a csavarkapocs - mindkét kezükre szükség volt.

Az 1284-es számú tehervonat, úgynevezett „könnyű kezelésű tehervonat", darabáru szerelvény (tudjuk, tejeskannákat pakoltak). A vonat Budapest felől, Nagykanizsa irányába indul tovább. Abban a pillanatban, amikor a két kocsi között, guggolva (csak 163 centiméter magas) a sínpár és a vagonok mértani közepéhez ér, visszalendül a tömör vasból készült, 8-10 kilogramm súlyú csavarkapocs, irtózatos erővel a jobb homlokát találja el. Lásd a halott vizsgálati jegyzőkönyvet... Az egyenes vonalú mozgását (át a kocsik között, előre) egy kilencven fokból érkező, erre merőleges, ellentétes irányú ütés éri, „jobb homlokcsontnak megfelelően olajos véraláfutásos tenyérnyi folt, amely alatt a csont ropog"...Valószínűleg ekkor tört el a nyakcsigolyája is, de már a fejet ért csapás is veszélyes, akár halálos is lehetett. A csavarkapocs és a bekövetkezett sérülés között okozati összefüggés van! Majd az ütés következtében, a guggoló ember, az erő vektorának hatására, kifordítja testét és majdnem hanyatt, a bal csípőjére esik. „A bal csípőn a külső harmadban véraláfutás"... Fejét beveri, „koponyaalapi törés", de a teljes teste kizuhan az útra, csak a jobb karja marad a sín és a kerék metszésében, amit a vonat le is szakít. Tehát a 16. kocsi kereke a „bűnös" és azért nem vonszolja az élettelen testet, mert mire a vagon másik kereke elérné, ez 8-10 méterre következne, már a vonatot megállítják. Nem igaz tehát a „hömpölygetés" vagy amit Jolán ír, hogy „tizenöt méternyire hurcolta magával, mielőtt megállították volna", hiszen a helyszíni szemle jegyzőkönyve szerint, ami bizonyíték, a halott helyzete nem változott, másfelől testén erre utaló külsérelmi nyomot nem talált az orvos. A vonat, maximum átfordította a már földön heverő tetemet.

Mindez tehát a baleset verzióját igazolja!"

Vitatkozzunk dr. Garamvölgyivel? De miért? Amiért kételkedni és gondolkodni merészel? Csak hogy megőrizzük az irodalomtörténeti legendát? Tudom én, hogy egy ilyen gyökeres cáfolat fenekestől felfordítja mindazt, amit a költő életművéről, érzékenységéről, betegségéről eddig összeírtak. Viszont ami megmarad, és ami érinthetetlennek látszik, az éppen a költészete – a versek, amelyekben a vasút világa oly természetességgel van jelen, akár a mama vagy a játék, netán a kedves, aki átment az utcán, s olyankor galambok ültek a verebekhez...

Holnap pedig meg kell adnom a választ. Bakter Bálinttal újabb találkám van az állomáson. És még mindig nem jutottam el a saját verseimig...

13. Hegyomlás

Sietek leszögezni, hogy följegyzéseim nem mindig valós idejűek. Van, amikor tartósan megrekednek a jelenben, máskor meg előre-hátra járnak, a megállapítások jellegének és a gondolatoknak megfelelően. Igazából én már többszörösen túl vagyok a Bakter Bálinttal való újabb találkán, de csak most jött el az ideje annak, hogy papírra vessem annak tanulságos részleteit.

Zavarban voltam, mert két napon át egyáltalán nem jártam ki a síneim mellé. Mintha megijedtem volna valamitől, vagy csupán az emlékezés intenzitása volt az, ami visszatartott? Tény, hogy élményeim felidézéséhez háttérbe kellett szorítanom a pillanatnyi benyomásokat. Hagynom kellett, hogy a vasút élje a maga megszokott világát, napról napra, óráról órára, miközben megkíséreltem idő- és fontossági rendbe rakni meghatározó emlékeimet.

Mert amíg verseimben is szervesen felbukkant és tartósan helyet kért magának a vasút, addig még történt egy s más köztem és a vasút között.

A hatvanas évek közepén például, a kolozsvári napilap belső oldalán rövid hírt olvastam arról, hogy a Szolyva-Visó szárnyvonalon, az egyik állomás előtt leszakadt a hegy és a sziklával elegyes földtömeg a pályatestre zúdult, fél napi forgalomfelfüggesztésre kényszerítve az arra felé amúgy gyér közlekedést.

Az említett szakasz közvetlenül a második világháború után készült, némi gazdasági kényszerből, de mindenek előtt hazafias felbuzdulásból, amikor Erdélyben is – a szovjet nép történelmi példáját követendő – létrehozták a lelkesedés (kényszer)munkatelepeit – egyiket éppen a besztercei-máramarosi hegyek közt, ahol az addig érintetlen vonulatot átvágva, vasúti kapcsolatot létesítettek Szolyva és Visó között. Az újság által hírül adott hegyomlás a szememben szenzációnak számító újdonság volt, s mint fiatal újságíró, menten lázba jöttem tőle, ezért meg sem álltam a tartományi vasútigazgatóságig, ahol engedélyt adtak a riportra, s mint mondták, a balesetet vizsgáló emberüket a helyszínen találom, ő mindent megmutat és elmagyaráz, s azt is elmondja, miről lehet írni és mi az, ami szakmai vagy éppen államtitoknak számít. Ja igen, és arra kérnek, hogy ne vigyek magammal se fényképező-, se filmező gépet, mert a vasút úgy ahogy van, a hozzá tartozó egész infrastruktúra stratégiai létesítménynek számít s mint olyan, információs tilalom alá esik...

Ennyi körülményességtől az eset még titokzatosabbnak tűnt fel a szememben, s másnap kora reggel, az első személyvonattal elutaztam Dealul Ştefăniţei nevezetű hegyi faluig. Legalábbis így szerepelt mind az újsághírben, mind a menetrendben az az állomás, amely körzetében a hegyomlás történt. (Jóval később sikerült kiderítenem csak, hogy a helység Trianon előtti megnevezése tulajdonképpen Szalanca volt...)

Nyitott, közlékeny és rokonszenves magyar vasúti mérnök fogadott a szalancai állomáson, ahová negyedórás késéssel futottunk be – mit futottunk? vánszorogtunk, mert a meredek, kitett hegyi pályán számos helyen csak lépésben tudott elmenni a szerelvény. A hegyoldal mindkét oldalon valósággal rádőlt az egyetlen sínpárra, majd, miutţn szerencsşsen túljutottunk a hegyi falu fölé emelt, kanyargós viadukton, Szalancán túl láthattuk, ahogy a hegyomlás nyomait csákányos-lapátos vasutasok egész serege igyekezett a töltéstől minél távolabb költöztetni, egy másik szintén népes csapat pedig a megomlott hegyoldal erősítésén fáradozott.

A mérnök, miután sorra bemutatott az állomás személyzetének, sínautóba ültetett, amely egész az omlásig repített. Útközben és a helyszínen elmondta, hogy sajnos, ez a vasúti szakasz ki van téve a sorozatos hegycsuszamlásoknak, a pályát többnyire hórukkosan építették, hiányzott hozzá a szükséges anyagi fedezet, azt próbálták lelkesedéssel pótolni, de a kényszermegoldás most szüntelen visszalő, szinte hetente történik kisebb-nagyobb baleset – ha nem itt, akkor kilométerekkel odébb, de szüntelen ügyelni kell, mert omláskor azonnal hárítani kell, a forgalomnak nem szabad leállni... A balesetekről legtöbbször csak belső jelentések készülnek, hiszen amikor pár óra alatt sikerül hárítani, fölösleges lenne pánikhangulatot kelteni a közvéleményben, ezért már csak akkor jelentik fölfelé, amikor a problémát felszámolták... Sajnálatos módon, e baleset híre úgy szivárgott ki időnap előtt, hogy bukaresti újságírók utaztak azon a járaton, amelyet a hegyomlás éppen megakasztott. A történtekből rövid sajtóhír készült, s őt azért küldték ki, hogy felügyelje a helyreállítást, s mellesleg elejét vegye a további sajtóinváziónak. Értem, ugye?

A mérnök a továbbiakban szavamat vette, hogy mindabból, amit nekem elmesélt, annyit írok csak meg, hogy a hárításon dolgozók milyen rendkívüli emberek, akik készen állnak, hogy a nap bármely órájában helyreállítsák a közlekedés rendjét és fegyelmét...

Magam sem vettem észre, hogyan siklott át szövege a vasutas szakmának szóló szerelmi vallomásba, hűségnyilatkozatba, s szinte szóról szóra azt a lelkendező szöveget hallottam vissza, amit első ízben a tekei állomásfőnöktől hallottam és amit később az általam teremtett „kisállomás” egyetlen lakójának, a Főnöknek a szájába adtam. Engem is elkapott a vasutasszenvedély, természetesnek tartottam, hogy az ügy érdekében nem a rosszat, hanem a jót kell megmutatnom mindabból, ami pillanatnyilag körülvesz, s így született meg romantikus, rózsaszínű baleset-riportom, amelyben élő emberek szerepeltek ugyan, de csak napfénybe állított, előnyös vonásaik látszottak benne – a többit megemésztetlenül, a titok mindinkább rám nehezedő súlyától kábán beláthatatlan időkig magamba temettem, a sínautón való első és utolsó utazásom emlékével együtt.. Most pedig, lám, késői hegyomlásként, helyet kér feljegyzéseimben...

14. Biatorbágy

Lejárt a türelmi idő, ma találkozom Bakterrel. Majd lerázom valamivel. Elvégre én teszek neki szívességet, vagy nem?

Azt hiszem, nem jutottam közelebb magamhoz. Ahelyett, hogy „vasúti” verseimen elmélkedtem volna, az éjjel is a biatorbágyi katasztrófa képei, jelenetei elevenedtek meg képzeletemben.

Soha nem jártam Torbágyon, de még a környékén sem, viszont majd mindent elolvastam már, amit csak összeírtak róla. Többször végignéztem Várkonyi Zoltán Merénylet c. filmjét, a főszerepben Básti Lajossal, majd a Simó Sándor-féle koprodukciós változatot, a Viadukt-ot is láttam (ez utóbbi meglehetősen szabadon kezelte mind a témát, mind a tényeket), de semmi nem tett rám olyan erős hatást, mint az 1931-es nagyszabású, nemzetközileg is nagy visszhangot kiváltott vasúti terrorakció korabeli sajtója.

Nemzetközi szerelvény zuhant ugyanis a mélybe szeptember 13-án éjjel a biatorbágyi völgyhídról – mint később kiderült, a lélekjelenlétét megőrző főmozdonyvezetőnek köszönhetően csupán 6 vagon (+ a mozdony) a tizenkettőből, mert az utolsó pillanatban még sikerült valahogy megállítania a kisikló vonatot. Ő maga viszont meghalt, alig bírták ujjait lefejteni a fékezőszelep fogantyújáról... A zuhanás robaja akkora volt, hogy eleinte az emberek robbantásos merényletre gondoltak, legalábbis az első tudósítások még erről szóltak. Csak az alapos nyomozás derítette ki, hogy a merénylő csupán a síneket lazította meg s ezáltal kisiklatta a Budapestről Bécsbe tartó nemzetközi gyorsot. A lezuhant vagonok között, a magyar mellett, egy-egy osztrák, belga, olasz, román és angol tulajdonú vagon is a mélybe került, összesen 22 halottat és 17 sebesültet hagyva hátra.

Engem elsősorban az apokaliptikus képek foglalkoztatnak. Az a kaotikus nyüzsgés, amit egy ilyen esemény percek alatt kivált. Mert bár éjszaka volt, alig múlt el éjfél, a Pestről nem olyan rég elindult gyorsvonat lezuhanásának hírére a közeli Torbágy népe egyemberként megindult menteni, de özönlöttek Budapest irányából is az akkor már javában hódító katasztrófa-turizmus képviselői. „Egyszerre száz meg száz taxiautó, motorkerékpár, biciklista indult el Biatorbágy felé, vagy 3-4000 ember özönlötte el a Budaörs felé vezető utakat” - olvashatni egy helyszíni beszámolóban. S mert a meglazított sín mellett kézírásos üzenetet is találtak, amit gondosan rögzítettek egy kődarabbal, nehogy lába keljen s az illetékes nyomozó hatóságok föltétlenül elolvashassák, már kész is a következtetés: a robbantást a kommunisták, Moszkva ügynökei hajtották végre. Mert ugyan ki hagyhat hátra ilyen politikai üzenetet, ha nem ők?

,,Munkások, nincs jogotok, hát mi majd kierőszakoljuk a kapitalistákkal szemben. Minden hónapban hallani fogtok rólunk a mi társaink mindenütt otthon vannak. Mindent a kapitalisták fizetnek meg! Ne féljetek, a benzin nem fogy el!”

Ehhez képest elég hamar kiderült, hogy a tényleges merénylőnek semmi köze a kommunistákhoz: magányos, mániákus őrültről van szó, aki Matuska Szilveszter névre hallgat, s előtte már robbantásos merényletet hajtott végre Németországban és Ausztriában. Lebukását az okozta, hogy közvetlenül a baleset után úgy bukkant fel a vonat környékén, mint aki maga is a völgybe zuhant egyik vagonban utazott s csodával határos módon, alig néhány karcolással megúszta azt a kalandot, amelyben a vagon többi utasa kivétel nélkül szörnyethalt...

Gyanakodó leleplezője az a Pálffy-Daun József gróf, egykori háborús pilóta volt, aki valami rejtett ösztönének köszönhetően a végzetes pillanatban, a vonat lépcsőjéről kirepülve, sikeresen landolt a domboldalon. A nyomozóknak aztán készséggel beszámolt Matuskával szembeni gyanújáról:

„Miután kizuhantam a vonatból, egy darabig kábultan feküdtem a földön. Magamhoz térve két-három embert láttam magam mellett, akiknek egyike Matuska Szilveszer volt... Matuska nagy bőbeszédűséggel adta elő, hogy a vonat elülső részén lévő harmadosztályú kocsiban utazott. Ez a vasúti kocsi, amint később láttam, tetejére zuhanva, ég felé fordult kerekekkel összezúzva feküdt a mélységben és romjai alól, úgy tudom, élve nem menekült meg senki. Mindjárt föltűnt nekem, hogy Matuska miért mászott föl a 26 méteres mélységből a viaduktra a katasztrófa után és hogyan került ki szinte hihetetlen gyorsasággal a romhalmaz közül? Azt is mondotta akkor, hogy megsebesült, de én, amikor cigarettára gyújtva, jól az arcába néztem, olyan karcolásokat láttam, amelyekről az volt az első benyomásom, hogy talán önmagát sebesíthette meg, mert ha a romok között érte volna a sebesülés, az kétségtelenül sokkal súlyosabb lett volna... Pontosan visszaemlékszem, hogy Matuska ruhája nem volt elszakítva...”

Azt lehetne mondani, hogy a merénylet, amekkora veszteséget okozott, annyi hasznot is hajtott Magyarországnak. Igaz, hogy a viaduktot ma már nem használják vonatközlekedésre, de jelentős idegenforgalmi látványosság és olyan patinás műtárgy, amit kegyelettel őriznek a helyiek. Az 1883-84-ben épült műemléket a huszadik század elején megerősítették, majd a merénylet után kicserélték a hídszerkezetet. A háborúban csak úgy menekült meg a felrobbantástól, hogy egy magyar pályaőr biztosította a visszavonuló németeket: menjenek nyugodtan, ő elvégzi a „piszkos munkát”. Hittek neki, s a viadukt megmenekült...

Öt évvel ezelőtt emlékeztek meg az esemény 75. évfordulójáról, s korabeli hírben olvashattam, hogy kiemelt eseményként nemzetközi vasútmodell-kiállítást rendeztek a helyi faluházban, az egykori vasútállomás épületében. A Biatorbágyi Vasútbarátok Köre keskeny nyomtávú vonalat épített a viadukt hídfőjétől háromszáz méter hosszúságban, amelyen hajtányozás, kisvonatozás várt gyerekekre, felnőttekre egyaránt. Végül az elhunytak tiszteletére a viadukt lábánál emléktáblát avattak. Hamarosan a nyolcvanadik évfordulót is megülhetik... S ez most már így megy, az idők végeztéig?

...A reggeli kávé után fogom a Baktertől kapott paksamétát és elindulok az állomás felé...

15. Dohog egy mozdony...

Szinte egyszerre érkezünk Bakterrel. Ő dél felől, én meg északról lépdelek az első vágány mentén. Alakját megismerni már messziről a jobbra-balra röpködő tökmaghéjról. Hiába mondja ő, hogy prosztata így meg úgy, ez egy kiköpött kényszeres cselekvés. Mint a rágózás... És hihetetlenül szemetelő. Persze, ez a fajta hulladék egy idő után lebomlik, mondják. Nem épp olyan, mint a nejlonzacskó, például...

Fekete foltos, sánta eb szökdécsel át közöttünk a vad növényzet bozótjában, ahol bizony, sok a bogáncs is, olvasom le az állat kopott bundájáról.

A rámpa közelében megtorpanunk. A raktárépülethez ragasztott irodahelyiségből fergeteges dobpergés, csettenés-csattanás és szaxofonvonítás tódul ki, jól összekeveredve, a csukott ajtón keresztül is, ami feltűnő egy amúgy néptelen, délelőtti állomás házatáján, tíz és tizenegy között... A rámpán, mint a fecskék, néhány srác és egy-két nőnemű lény gubbaszt sorban, két és fél literes barna söröspalackot adnak körbe egymásnak, jókat húznak belőle és elégedetten ringatják magukat a harsogó muzsika ütemére.

Akármi legyen is váratlan ottlétükre a magyarázat, a találkahelyünknek egszerűen annyi, s most kereshetünk magunknak újabb menedéket. De hol? Ez egy kérdés... Maradnának a gomba módra szaporodó falatozók, lássuk csak: a Landoló, a Gyorskaja, a Fast Food, az Ufo, a Fornetti, a Sarki Csárda, a Bádoghordó... Azt hiszem, mindeniket felsoroltam. (Ha nem, hát elnézést, ez itt nem a reklám helye.)

...Mind közül talán az Ufo lenne a legmegfelelőbb, részemről legalábbis. Két gesztenyefa veszi közre a gerendából ácsolt házikót. Odabent szűk kis boxokra osztották a homályos helyiséget, mindenik boxban egy-egy asztal, körülötte keskeny lócák, a falak vesszőből font könnyű, összeilleszthető elemek, amelyeket kívül-belül vadszőlővel futtattak be s a lokálban kizárólag napelemes környezetbarát kerti lámpák világítanak, mint holmi szentjánosbogarak. (Igaz, életemben nem láttam még efféle teremtményt, de szeretném hinni, hogy hasonlatom nem sántít túlságosan.) Úgy gondolom, eszményi hely ez a meghitt beszélgetéshez, vitához, ez a következőkben úgyis elválik.

Bakter Bálint is megállapítja, vagyis egy húron pendülünk:

- Kibabrált velünk ez az ifjúság – mutat a sörözgető, zenehallgató, láblógató társaság felé -, jobb lesz, ha elhúzunk...

Mondom neki az Ufót, rábólint.

- Én is azt ajánlottam volna...

Ez eddig megvolna... Hogy az Ufóhoz érjünk, el kell vonulnunk az állomás épülete előtt. Három vadgesztenyefa strázsál az épület és az első vágány között, helyenként már hangosan koppanva potyog róluk az őzbarna termés.

Az Ufóban megrekedt füst és tisztítószer átható szaga keveredik – nemrég mosták fel a seszínű linóleumot. Az egyik boxban a vasúti rendőrség két egyenruhása kávézgat, mi kissé távolabb keresünk helyet. Ami biztos, biztos. Kint, a kettes vágányon le-fel jár egy dízelmozdony, sértő, éles füttyét agresszíven és szerintem merő szórakozásból repeszti a levegőbe. (Igazából még valahogy nem sikerült utánanéznem, milyen kommunikációs szerepet tölt be a modonyfütty a vasutas társadalomban és milyen szabályok között nyilvánulhat meg egy-egy mozdony hangoskodása...)

A tulaj – alacsony, kerek fejű, kopasz emberke, egymaga szolgál ki, odaáll mellénk. Nem túl udvarias, de nem is teljesen közömbös. Mondhatni, amolyan se-se... Jöhet két sör? Jöhet. Már hozza is. Éppen jó. 5 centis habbal.

A továbbiakban, úgy gondolom, csak beszélgetésünk tömör jegyzőkönyvét jegyzem. Minden más körítés fölösleges. Én indítok:

- Amit mi itt ketten beszélünk, az gondolom, köztünk marad.

- Én aztán biztosan nem fogom megírni!

- Nem arra gondoltam...

- Nézd, nekem ez itt egy föladat, amit el kell végeznem. Szerintem érezd magad megtisztelve, hogy...

- Egyelőre zaklatott vagyok, értsd meg... Az egész múltam felkavarodott, és a két napi töprengés semmivel nem vitt előbbre. A köszönettel ezért még várnék.

- Ahogy gondolod. Nekem ez így elég magas, én azt szeretném, ha nem bonyolítanánk túl a dolgokat. Szúrjuk ki az egyik verset, mindegy, melyiket, s most csak arról beszéljünk. Biztosan eljutunk valahová...

- Éppen ez az, nem tudom eldönteni, mivel kezdjem. Mintha valamennyi vasúti versem, nevezzük őket így, egyszerűen, szóval mintha ugyanolyan fontos lenne. Ezért bíznám rád...

- Jó, megértettem... Nézd azt a mozdonyt, már ötödszörre seper el itt, az Ufó előtt... És akkor itt van egy vers is, úgy kezdődik, hogy „tolat egy mozdony”... Valahol a paksaméta közepén van, akár fel is olvashatod...

(Felolvasom...)

A töltés oldalán

tolat egy mozdony - mormolom

de jó lenne egy mozdonyon

játszani szénnel gőzzel tűzzel

egy lapáttal

puhuló kezemnek valami mással

ne sikló gyönge szót teremtsen

papíron

s mindezt elfelejtsem

mély kútba hull a hűvös ég

mohos kövek rabja talán

dohog egy mozdony éjszaka

megyek a töltés oldalán

- Elmondanád, hogy ezt miért vetetted papírra? - kérdi Bakter. - Tényleg létezett az a mozdony, amire hivatkozol?

- Az a mozdony ma is létezik valahol.

- Tehát konkrét mozdonyról van szó? Sorozatszámmal? Gyártási azonosítóval?

- Azt éppen nem mondanám... Igazából egy kép, jobban mondva egy fotó indította el bennem a gondolatot, amire a vers épült s gerjesztette a hangulatot.

- Azt mondod, nem egy vasúti töltés mellett sétálva jött az ihlet?

- Sokat és sokszor haladtam el töltés mellett, s láttam elégszer valóságos mozdonyt is, de ez a vers most közvetlenül kimondottan egy képhez kötődik. Mintha valaki azzal a fotóval meg is írta volna - egyfajta láthatatlan tintáz használva - a verset, ami aztán bennem olvashatóvá változott.

- Megvan még az a kép?

- Naná, hogy meg! Úgy őrzöm, mintha maga volna a kézirat. Érdekes, a kézírásos fogalmazvány már rég elkallódott valahol, egyáltalán kevés kéziratot őriztem meg, de erre a képre aztán vigyáztam. Egy keletnémet fotós lapban leltem rá: kivágtam, digitálisan is rögzítettem.

- Ez itt a képen, úgy látom, egy hagyományos gőzmozdony, ugye? A versbeli mozdony úgyszintén az, erre utal a 3-4. sor. Ráadásul azt hallom ki belőle, hogy aki e sorokat leírta, szörnyen vágyódik a régi típusú mozdony után. Te ültél egyáltalán gőzmozdonyon?

- Soha! Gyerekkorom óta nagyon szerettem volna, de valami mindig visszatartott attól, hogy egyáltalán felkérezkedjek, ha csak 5 perc erejéig is.

- Ezt nem értem... Én például, ha nagyon vágyom valamire, addig-addig, hogy végül csak megpróbálkozom. Lesz ami lesz, mit bánom én, de belevágok. Te meg...

- Tudom, ez ökörség részemről, de mit tehetnénk? Ez vagyok én. Minél nagyobb a vágyakozás bennem valami után, annál nagyobb a félsz is, a gátlás, hogy esetleg felsülök vagy kikosaraznak. Nosztalgiázok, szenvelgek ahelyett, hogy valamit tennék. És a cselekvés helyett inkább felépítem gondolatban azt, amit szerettem volna megtapasztalni, érzékelni.

- És úgy adod el, mintha színtiszta valóság lenne, pedig ez valójában fantáziálás! Megáll az ész: az életed olyan szerencsésen alakul, hogy sűrűn van alkalmad megfordulni vasúti környezetben, újságot írsz, riportozni jársz, mindenhová bejuthatnál, de amit alaposan megismerhetnél belőle, azt te nem tapasztalat, hanem képzelet – képek, olvasmányok, filmek stb. - útján mélyítetted el? Mondd, a nőkhöz is így közeledsz?

- Bizonyos mértékig - igen... De nem ilyen egyszerű az egész. Mert végül én is ültem azért mozdonyon, nem is egyszer, éppen csak nem gőzmozdonyon. Mire összeszedtem magam és úrrá lettem magamon, addigra már jócskán elment a gőzgépek divatja, a dízel és a villanymozdony léptek a helyükbe... Különben ha tudni akarod, azóta gőzmozdonyon is ültem. Igaz, már csak egy kibelezett makett, relikvia volt, de legalább nem kellett senkitől engedélyt kérnem ahhoz, hogy szabadon fellépjek a fűtőtérbe és kedvemre szemügyre vegyem azt, amit évtizedeken át gyáván elszalasztottam. E kései kárpótlás nem csak azért volt kihűlt élmény, mert odakint éppen mínusz 15 fok volt azon a februári reggelen, hanem mert az ablak és ajtó nélküli, kiszidolozott-kilakkozott masinának csak a maradék csontváza ácsorgott élettelenül a segesvári állomás közelében. Mintha egy távoli ismerős helyett egy közömbös sírt látogattam volna meg...

(Itt megszakítom beszélgetésünk jegyzőkönyvét, legközelebb majd folytatom...)

16. Nyolcas vágány

Ugyanott vagyunk, ahol legutóbb: az állomási Ufó snack bár (bocsánat, de ez szerepel a cégéren) árnyas-vadszőlős boxában. A vasúti rendőrség tagbaszakad képviselői azóta elvonultak, de még vetettek felénk egy kissé gyanakvó, kissé kérdő és némileg memorizáló célú pillantást; ki a fenét érdekel az ilyesmi?

Előttünk a paksaméta, most már tudom, hogy mi következik, a tolató mozdony feltépte a bizonytalanság zsilipét. Szóval: a Nyolcas vágány

Havas reggel orromra kékül

- mi ez a pengő, halk gyanakvás?

hogy a fenyő is kidől végül,

lombja derékalj, lelke gyantás,

kisded tobozait házalva méri

rigónak, mókusnak, aki kéri

- a férgekben is lesz majd alázat,

testemet bántják és nem a vázat.

Zakatoló

fényfolyosó

füvön úszik

dombon ugrál

gübbenőkön átalsiklik

alagutat megriasztja

itt tartanál

hogyha tudnál

csókkal is könnyel is

próbálkozol szerrel

jövök is szívemmel

megyek is eszemmel

míg vonatzaj fészkel fülemben és sebesség vinnyog

a behemót világ lefekszik lábaimhoz,

mert úgy házam nékem a száguldó sietség

mint másnak a pohár a nyújtózkodó restség

ajtaján ha belépek pattan a kattan a kályhám

szerelem pici emlék-forgács sistereg benne gyáván

rádióm zümmögő fénycső de te ne hallgasd untat

elzárom inkább lássuk jobban magunkat

és a sín kanyarog fényes asztalra így csurog a tinta

elvisz a vonat de mikor hoz vissza?

piros lámpás vagyok

a szerelvény végén

lenget a robogás

látszik a fényén

végighordoz a tájon

s én égek magamban - látod?

vöröslő két szemem

ne legyen halálod

mindenki más csodaéletet álmodik - én nem

merev tagokkal vonulok át a biztos éjen

szállásom azok szállása akik megértik

hogy ezt az utat meg kell tennünk de végig

s egymásra dőlve elcsigázva gyengén

hajtjuk ülésre kába fejünk ez estén

két csillag között vándorolva cigánynótára váltok

mert azok vagyunk mi is sátoros cigányok

az érkezés nálunk mindig rideg goromba

tüzünk fölött már ott lebeg a visszatérés gondja

s mert hídon kelünk át lesem az elsüllyedt partot

mi vonz felétek oly nagyon

és vajon mi tart ott?

egyetlen fegyverem

szerény kis fegyver

a hűség

egyetlen italom

olcsó kis ital

a keserűség

egyetlen gúnyám

díszes kis gúnya

a látszat

egyetlen ételem

hitvány kis élelem

a dacos alázat

fogy a hold keservesen hát sírunk

a pályaőr kutyája így tépi a láncot

fogy az élet s mi végett szalad el velünk?

így kérik számon a megnyirbált akácot

elhal a fű is a dombról a gyilkos vizek lemossák

dermedő juhnyomokkal panaszlik az időnek

s a kopár töltést mégis pimasz virágok sújtják

lelkedből vézna jácintok

lelkemből kékilonák nőnek

akkor halok meg számotokra ha távirat jelenti: kisiklott vonatom

de ez a gyász ne legyen jajongóbb

mintha a vesém mondaná föl a szolgálatot

akinek élete mint a húr két pont között feszül

attól ne várd hogy egyszer békén elcsendesül

a villám is azt sújtja

akit az úton ér

s nyakán ki hurkot vonszol

megfojtja a kötél

az én halálom suta távirat lesz

mellyel álmosan pedáloz a postás

ez az utolsó forduló éjfél előtt

azért olyan borostás

de én még élek ím s ne gondoljatok rosszra

másra

most érkezett a vonatunk nyolcas vágány

az állomásra

Bakter Bálintnak már-már nem is kell kérdezősködnie, mondom magamtól is:

- Azt hiszem, ez egy nagyon fontos vers valamennyi közül. 1967-ben készült, nem is tudom, nyár volt-e még, vagy már kora ősz, de életemnek legalább olyan sorsfordító, váltó pillanata volt, mint az, amelyben a Kisállomás megszületett. Ekkor már van egy fiam, Kolozsváron élünk, anyámékkal és testvéreimmel egy fedél alatt, négy kicsi szobát osztunk meg egy panelházban olyképpen, hogy nekünk abból alig 12 négyzetméter jut. Mögöttünk egy nehézségekkel teli iskolai esztendő, amelynek során minden hétvégén leutazok Dés mellé, ahol feleségem és kisfiam élnek. Feleségem falusi iskolában tanít, oda csak autóbuszjárat van, a Mezőség kellős közepe, a falu neve Bálványosváralja. Én, a nyughatatlan, ide-oda utazó újságíró, úgy intézem az életemet, hogy a lapnak szükséges feladataimat minden hét első négy napjában letudom, hogy péntektől vasárnap estig az enyéimmel lehessek. Legtöbbször csütörtök délben indulok személyvonattal Désig, onnan irány a buszállomás, ahonnan délután egy ponyvás teherautó szállítja az utasokat a faluba, a sofőr ott éjszakázik, s másnap korán reggel teszi meg Désre igyekvő utasaival az utat visszafelé...

- Nem távolodtunk el túlságosan a nyolcas vágánytól? - ez Bakter kérdése, akinek amúgy irigylésre méltó dolga van, mert csak a sörét kell beosztással adagolva szürcsölgetnie, hogy minél tovább tartson (elvégre nem kimondottan a vedelés kedvéért ültünk be az Ufóba – mondom én), és figyelnie arra, amit én szövegelek.

- Mindjárt a „váltóhoz” érünk s rátérünk a nyolcasra is... Még annyit engedj meg az előzményekből, hogy egy éven át tartott ez a Kolozsvár-Dés-Bálványosváralja-retur hétvégi utazgatás, ami minden héten kötelező életmódváltással járt együtt: Kolozsváron erőltetett menetben éltem az újságíró életét, falura utazva pedig igyekeztem pár napig teljes jogú apa lenni alig két éves fiunk mellett, miközben a feleségem iskolai munkáját végezte. Hamar rutinná vált ez a kettősség és ahogy teltek a hónapok, élményt-ihletet adó varázsa is eltűnt azáltal, hogy a helyzetből profitálva egy novellába, majd egy esszébe sűrítettem mindazt, ami ez idő alatt belém szorult. Úgy hiszem, kiírtam magamból... És akkor jött 1967 késő tavasza, feleségem lezárta az iskolai évet, visszaköltözött a szűk szobánkba, én pedig, igent mondva egy ígérettel párosult előléptetési felkérésnek, a szerkesztőség bukaresti központjába kerültem, remélve, hogy pár hónap alatt megkapom a hőn áhított szolgálati lakást. Főnököm megértette a helyzetet és fölötte rugalmasnak bizonyult: rám bízta, hogy úgy szervezzem meg az életemet és a szerkesztőségi munkát, hogy péntek délután legkésőbb vonatra ülhessek, amivel péntek este már odahaza lehetek s vasárnap estig enyém a világ – elég, ha hétfő reggel a szerkesztőségi értekezletre, menetrend szerint, beesek az ajtón...

- Na és a nyolcas vágány? - kotyogott ismét közbe Bakter. Lehetett némi igaza, hogy kissé elnyújtottam a bevezetést, de mit tegyek, ha az is beletartozik a történetbe...

- A nyolcas vágánynak az a magyarázata – tértem a tárgyra -, hogy a kolozsvári rapidot, amely reggel fél hét táján futott be akkoriban az Északi Pályaudvarra, rendszerint a 8-as vágányra eresztették be. Voltak természetesen napok, amikor más peronon szálltak ki az érkező utasok, de az esetek többségében a 8-as ütközőbakja jelentette a punctus terminust. Mikor a felgörbített sínre szerelt ütközőktől mintegy méternyi távolságban megállt a mozdony, akkor elfogott a fővárosi élet, a szerkesztőségi dzsungel forgataga: indult a hét... S a család gondja ott maradt, távol, túl a Kárpátokon, Kolozsvár egyik új lakótelepén, s a visszaútig, ami emberibb körülmények között zajlott az éjszakai utazásnál, nem is igen volt időm felhagyott életemre gondolni.

- Ha jól értem, ez a több versből álló füzér – nevezhetem-e így? - egy utazás megörökítése, méghozzá éjszakai utazásé, erre több elem is utal. Miért volt számodra fontos ilyen aprólékosan részletezni egy több órás, amúgy eseménytelen utat?

- Nevezd, aminek akarod... Persze, füzér, bár az alkotó elemei nem élnek önálló életet. Akár csak egy gyöngysor szemei: ha szétperegnek, nem sokra megyünk velük... Az is talált, hogy éjszakai út nyomait viseli magán... Egy különösen kínos utazásom fűződik hozzá, augusztus huszonnegyedike este történt, hogy az ünnepnapok után Bukarestben kellett jelentkeznem. A járaton nagy volt a zsúfoltság, mintha mindenki egyszerre szeretett volna a fővárosba sietni, és csak saját felelősségemre adtak jegyet, hely nélkül, ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy kellett keresnem magamnak egy viszonylag szélvédett helyet a szokatlanul népes folyosón, lehetőleg közel a kijárati ajtóhoz, hogy ne kelljen másokon keresztüljárnom, ha vécézni vagy az arcomat felfrissíteni támad kedvem. Az ablakot arasznyira leeresztettem, hogy a hűvös éjszakai huzat is segítsen az ébren maradásban. Gondűzőnek ott volt egy fél liternyi feketekávé, két csomag olcsó cigaretta és – a gondolataim. Az ablak előtti keresztrúdra támaszkodva bámultam ki a félhomályból a sötétségbe, s a vers, akár a pamutgombolyagról a szál, úgy tekeredett le, órákon át a pálya mentén, a robogásba veszve...

- Közben még arra is gondod volt, hogy „lefényképezd” a helyszínt – ahol állsz és amerre a vonat haladt. Pedig ez valami belső utazás is egyben... Mi hozta ki belőled a verset?

- Az unalom és a düh. Ki tudja, hányadik erőltetett menetem volt ez már, amiben már nem láttam túl sok romantikát, annál inkább kényszeres cselekvést. Azon a fárasztó, a folyosón majd hogy össze nem roskadva lábon töltött éjszakán végig gondoltam az addigi életemet, amelynek volt egy távolba vesző, gondtalan szakasza, és úgy tapasztaltam, hogy ezekkel az utazásokkal egyre csak távolodom tőle, és minél jobban szeretnék visszakerülni oda, annál végzetesebben szakadnak el az utolsó, még megtartó szálak. Rádöbbentem akkor, hogy ezt a sorsot választva, bármit is teszek és bármiként alakul az életem, két pont közé lesz kifeszítve az a kötél, amin nekem mindvégig egyensúlyoznom kell, egyik pontból a másikba, egyik állomásról a másikba és utána rögtön vissza, kis szusszanókkal ugyan, de megállás nélkül. A felismeréssel egy időben pedig formát kapott a vers, amit sorról sorra csiszolgatva, mormolgatva igyekeztem rögzíteni emlékezetemben, hogy mihelyt valóságosan is megérkezek a nyolcas vágányra, az első szabad percemben papírra vethessem. Nagyon féltem attól, hogy nem fog sikerülni s a kidolgozott részletek egy hányada menthetetlenül odavész. Ma már nem tudnám megmondani, milyen mértékben következett ez be, de egészen biztos, hogy nem úsztam meg szárazon...

- Van ebben a versben egy jókora adag mentegetőzés is amiatt, hogy valaki ennyire megosztja magát a szerettei és a felvállalt kötelességei között. Mintha csak magadat szeretnéd igazolni, hogy törvényesnek, indokoltnak tudhasd be ezt az állandó ide-oda utazást, ami az én szememben, ne haragudj, de egy agyrém. Egyáltalán, mennyi ideig űzted ezt az életformát? És mi történt akkor, amikor ennek egyszer csak vége szakadt?

- Közel egy éven át tartott az ingajárat, és én már nem is reménykedtem semmiben, amikor is nagy nehezen meglett az ígért lakás és megszületett a kislányom is, aki a fent leírtként megélt távházasság révén fogant... Igazából nem tudtam magamnak magyarázatot adni arra, mi történik velünk és körülöttünk, éreztem hellyel-közzel a rossz fordulatokat, a zökkenőket, de az utazás velejárójának tartottam. Elfogadtam az átmenetiséget, az utazást mint életformát és mindenáron meg akartam neki felelni.

- Történt valami azon az úton, hogy gondolatban ennyire élesen megkísértett a végső távozás eshetősége is? Elvégre nagyon fiatal voltál még akkor és életed, pályád sorsdöntő tettei előtt álltál...

- Brassó után, valahol Comarnic és Câmpina tájékán úgy látszik, elnyomhatott az álom, amire csak akkor jöttem rá, amikor fölébredtem... Azt álmodtam, amit pedig én teljesen valóságosnak és megtörténtnek hittem, hogy befutunk az északi pályaudvarra, de ahelyett, hogy a szerelvény csökkentené a sebességét, egyenesen nekirohanunk a vágány végén álló ütközőbaknak, azt átszakítjuk és valahol a fodrászüzlet közepe táján, a csomagmegőrző közelében kötünk ki, nagy sivalkodás, pánik és zűrzavar közepette. Azon csodálkoztam, hogy még élek, s az ijedtség dacára semmi bajom nem történt, akárcsak senkinek körülöttem, s akkor kezdtem gyanakodni, hogy rémálmot láttam, mire hirtelen fel is ébredtem...

(Megszakítom a beszámolót. Holnap is van nap...)

17. Ördögök

Egy ideje kocsmajáró páriának érzem magam, mint aki a fél életét fehér asztal mellett töltötte volt el, s felállni is csak azért állt fel, hogy utat engedjen egyéb szükségleteinek. De úgy látszik, a hosszúra nyúlt üldögélés és beszélgetés csak nekem okozott feltűnést, a világ úgy ment el mellette, mintha mindennek így és éppen így kellene történnie...

Bakter végtelenül türelmes és gyűrődés mentes volt, zokszó nélkül viselte el a másodhegedűs szerepet, amibe minduntalan beletaszítottam azáltal, hogy be nem állt a szám, mert azt hittem, hogy ha á-t mondok, akkor mondani kell a bé-t is, sőt a cé-t meg a dé-t is, ezért aztán mindig toldottam-foldottam a mondanivalómat és azon kaptam magam, hogy nem látom a végét...

Odakint ezalatt pedig a maga szokott rendjében minden azon volt, hogy érvényt szerezzen az éppen esedékes menetrendnek. Az Ufó világa egyszerre volt menedék és gócpont, amely – úgy véltem -, megóv a síneken száguldozó, hihetetlenül felturbózott, kalandor energiáktól, ugyanakkor lehetővé teszi, hogy akár az idők végezetéig is megülhessünk karnyújtásnyira a vágányoktól, a vasúti jövés-menés sajátos huzatában.

Mert a sínek mentén – figyelték-e valaha? - más a levegő sodrása, talán az idő is másképpen telik és az élet is az örök mozgás, a sebesség, az utazás, a lihegő erőfeszítés, a tovagördülés jegyében zajlik. Erről csak úgy lehet igazából meggyőződni, ha az ember megőrzi nyitottságát, érdeklődését a vasút iránt, ha megélhetési módon talán nem is, de lelkileg mindenképpen elkötelezi magát a bonyolult kor lüktetését és kérlelhetetlenségét kifejező szervezet, a vasút mellett; ha hisz benne, még akkor is, ha úgy esik meg, hogy hellyel-közzel durván a saját törvényei ellen fordul...

Nem tudom, mindebből mi és miként hangzott el az Ufó árnyas asztala mellett ülve, és miként értelmezte szavaimat Bakter Bálint, mert mindaz, ami itt olvasható, utólagos fogalmazvány, egy rögtönzött, dadogós vallomásnak a csinosított formába öntése – azzal a verssel kapcsolatban, amely a Nyolcas vágány árnyékában, pár hónap elteltével született és amely szintén a paksaméta része, itt van:

Ördögök

vonat kúszik a völgybe fel

sikkant egyre: jövök-jövök

acélkerekek nyűgölődnek

zabolátlan kis ördögök

sírnak az élesre fent kanyarban

göcögnek a váltók felett

könnyedén mintegy öntudatlan

vonszolják el a terheket

játékos kedvük ronthatatlan

hallgatom forgalmuk dalát

jönnek nappal és éjszakánként

egy egész életen át

Ennek a három szakasznak mindenekelőtt a muzsikája és játékos hangulata az, ami keletkezésének alapjául szolgál. Szinaján, a királyi üdülőhelyen történt, 1968 kora tavaszán, amikor már csak pár hónap volt hátra második gyermekünk világra jövetelétől, néhány hétre szakszervezeti üdülőjegyet váltottam ki, hogy amíg a család ott tartózkodik, addig is elérhető távolságba legyenek. A kényszerű üdülés ideje alatt, ha nem is naponta, de jóval sűrűbben és a korábbinál kevésbé megerőltetően ingázhattam a hegyi városka és Bukarest között, átérezhettem a naponta munkába utazók kemény, hányatott körülményeit. A Bukarestig tartó, illetve az onnan megtett két és fél óra utazás eleinte gyerekjátéknak tűnt, amihez hozzájárult az a tavaszváró hangulat is, mely akkoriban – a társadalmi olvadás jegyében - szétömlött az egész országban, s a Prahova völgyében különösen. A fagyos, napfényes reggel felhajtóereje akkorának tűnt, hogy a munkába igyekvők egész seregén meglátszott az az élénk bizakodás, amivel a nap beindult: az ébredező természet, a visszahúzódó, fogyatkozó hófoltok, a madársereg egyre hangosabb zsinatolása és lármázása mindenkit elbódított, az embernek valósággal támadt kedve táncra perdülni. Vagy csak bennem kelt életre a természet, mert jól éreztem magam a családom közelében, a régi nagyúri villa emeleti szobájában, ahonnan remek kilátás nyílt a hegyekre, s ott a mélyben, ahol a Prahova folyócska igyekezett lejutni az alsó régiókba, két pár sín kanyargott, fényesre fenve, s valamennyi szerelvény, mindkét irányban, ott vonult át, a szemünk előtt Erdély és Havasalföld között... A vonatok sípszója már negyed órával hamarabb felvisított a távolban, s felerősödve végigsiklott a völgyön: hol jajkiáltásnak, hol vakkantásnak vagy éppen örömsikkantásnak hallatszott. Testvérkéjét kíváncsian váró első gyermekünk bevett szórakozása lett azokban a napokban, hogy a hegyoldali tisztásra kiülve számolgassuk egyre-másra az elhaladó szerelvények vagonjait, különös tekintettel a tehervonatokra, melyek között olyan kőolajszállító monstrumok is vonszolódnak hol hegyről lefelé, hol hegynek fölfelé, hogy nyolcvannál is több tartálykocsit regisztrálunk. Az érdeklődést nem nehéz átadni egyik nemzedéktől a másiknak: elég csupán felhívni a fegyelmet a vasútra, éppen csak megmutatni egy befogadásra kész gyermeki figyelemnek, s már csapdába is esett a lélek...

Gyakori hajnali ingázó útjaimon aztán többször is felfigyeltem egy számomra döbbenetesen furcsa jelenségre, aminek magyarázatát, a vonatablakból könyökölve, spekulatív módon nem igen tudtam megtalálni. Jóval később, hosszú évek múltán sikerült váratlanul választ kapnom akkori meghökkenésemre, amiről aztán írtam is valamit – jó, hogy megtaláltam:

Ketrecben a bakter?

A bukaresti rendezőpályaudvar egyik bakterháza előtt láttam először, majd Ploieşti, illetve Feteşti felé sorjázó kisállomások tájékán fedeztem föl újra: az apró őrházak mellett dróthálóból készült ketrec s a rácsok mögött, előírásos tartásban, a sárga zászlócskát feszesen a feje fölé emelve, ott állt a bakter. Hirtelen asszociációval a szájkosár villant eszembe, egy-egy sétálók közé kieresztett kutya pofáján, de gyorsan elhessegettem magamtól a bornírt gondolatot. Majd azon morfondíroztam, hogy netán az őrházak mellett elrobogó vonatok fizikai vonzó hatását ellensúlyozandó tessékelték a drótháló mögé a forgalom őrét, nehogy végzetes módon a csattogó kerekek alá szédüljön. Ugye, a fizikában tanultak alapján... nos, minden lehetséges. Pedig sejthettem volna, hogy „tudományos” magyarázatom nagyokat sántikálva, messze kerüli az igazságot; mert hát miért nincsen akkor minden őrházunk mellett drótkalitka?!

A minap aztán egyszerűen odabátorkodtam egy ilyen ketrec mellett ténykedő vasutashoz, mondaná meg, miért bújik zászlójával a háló mögé?

- Az ingázó vonatok – sóhajtotta legyintve -, tudja, egyesek jócskán italoznak még rajtuk, s amúgy kapatosan, újfajta társasjátékot eszeltek ki: eltalálják-e az üres butykossal a baktert? Néhány kollégámat, bizony, eltalálták... Azóta a ketrec...

Döbbenetesen „egyszerű” hát a magyarázat. Egyformán árulkodik egyes ingázóvonatok közvéleményének lanyhaságáról, s az adminisztratív intézkedések erejében vakon megbízók tévedéséről. Mert ha már ketrec, ne azokat állítsuk beléjük, akik ártatlanok. Az újfajta „sportembereknek” jobban illenének mindenfajta rácsok és csíkok... (Előre, 1979. október 18.)

(Csak a valósághűség és miheztartás végett írom most ide, hogy az Ördögök c. vers körbejárása után ufóbéli irodalmi kupaktanácsunk közös megegyezésre feloszlott, mivel hogy nagyon eltelt az idő aznap. Abban maradtunk, hogy három napot kihagyunk, aztán vár ránk a lángvörös vadszőlőbe öltözött szeparé...)

18. Vészjelzés?

Arra ébredtem, hogy hajnalban hirtelen eszembe jutott: ma „könyvtár-napom” van. Lejár annak a néhány, hetekkel ezelőtt hazahozott könyvtári kötetnek a kölcsönzési határideje. Aminek a betartására mindig nagyon kényes vagyok. Még akkor is, ha nem sikerül betartanom. Sőt, akkor még inkább!

Összeszedtem hát valamennyi tartozásom (4 kötetről van szó, az egyik Jorge Semprun: A nagy utazás...) s irány a könyvtár. Ha pedig már úgy is ott vagyok, bekérezkedtem a folyóirat-lerakatba, ahol a régi időszaki kiadványokat őrzik... Bakternek említést tettem egy esszéről, amit úgy tudom, 1967-ben követtem el és amiben az akkor éppen időszerű, kolozsvári és bálványosváraljai kétlakiságom élményeinek adtam hangot. Csakhogy én azt az írást azóta egyáltalán nem láttam, abban is kételkedhettem volna, hogy egyáltalán létezett-e, vagy csak az én szándékaimban öltött testet...

A lerakatban, a polcokon elhelyezett régi, poros lapok között forgolódva lassanként eszembe jutott, hogy az egykori Utunknak szántam az írást, amikor éppen pályázatot indítottak a szülőföldről. Fel is fedezem egy fél óra leteltével a lap első, 1968-as évkönyvében, s azon melegében ki is másolom. Tessék, itt van:

Keserű szerelem

Nem volt bölcsőm és nem lesz — majd szépen kiégő — testem őrzője. Bálványosváralja számomra: izgató, keserű szerelem. Szemem lehunyom, s már látom is; most éppen ringó dombú, szelíd panoráma a szélvédő üvegén át. Kocsik hordoztak legtöbbször odáig: porosak, ócskák, rozogák, néha egy-egy fényes (ugyanakkor pénzes), s végül a szerkesztőségi autó, melynek Miklós bácsiját örökre magamba zártam.

Első kapcsolatunkat két újságírói élmény jelentette, csöppet sem felületes, ám mégis egészen más jellegű ismeretség. Aztán évek múltán, hogy feleségem állás-ügye sehogy sem tudott úgy rendeződni, ahogy azt hajdani tervezgetéseink naivul lefestették, belénk vetítették, egy esztendőre tanárnak szegődött, vidékre. S éppen ide, Váraljára. Mert közelebb nem akadt hely. Magával vitte az akkor kétéves gyereket is.

Nehezen jutunk lakáshoz. Az igazgató (munkájába, sorsába belefáradt, jóravaló ember) gyanakodva fogad - ő maga több mint tíz éven át dolgozik, él egyhuzamban ebben a világtól elzárt, idegnyugtató és idegőrlő veremben, tudja, hogy vállalkozásunk nem lesz hosszú életű, de kedves.

- Jani bácsi — hívja a néptanácsi mindenest, kinek csuli-kalapja van, megtört arca, és szívéből egy regiment naplopó vígan elélhet.

— Hogyne, meglátjuk. A tanár urat már ismerem, alutt egyszer nálunk...

Felkínált szobája földes, kátránypapírral beborítva. Künn szél süvít, eső csapong, fakádból cseresznyét szemelgetünk. Itt már mindenki unja. Nedves, pállott a levegő, a kemény ágyon összebújunk.

Cseresznye, meggy, barack, körte, alma, szőlő — Décse mellett is híres gyümölcstermő vidék ez. Zöldség csak a háztájiakban terem, családi használatra. Kenyeret nem kapni, csak ha süttet az ember, ahhoz meg liszt kell... Mindegy, mit viszek majd a városból. Akkor már jobb a kész. Autóbuszjárat nincs, a határban egy fahidat tavasszal elvitt a nagyvíz, most majd megépítik — betonból, őszire kész lesz. Addig a rögtönzött úton kóberes teherautó szállítja az embereket.

A költözés: mindent kell vinni, edényt, ruhát, élelmet, ágyneműt.

Megszusszanunk a szobában: feleségem sír, a gyermek birtokba veszi a kanapét — ezután állandó játszóhelye lesz. Fát vágunk, apró ablakokból nézzük a párálló, erdőhátú dombokat, idáig úszik a malom keszeg dörömbölése, a kavargó por fölött két méter magasban repülni próbálnak a szép tollú libák; salétromos, kotlós ízű vizet hozunk a szomszédból (más víz nincs is a faluban), késő éjszakáig dolgozik alattunk a község cipésze. Hajnalban: „Jó reggelt, tanító bácsi! Kolozsvárra?" Jól összeráz az autó, már majdnem Désre érünk, mikor a kocsi faránál beözönlik, fölkel a nap.

Egy hétig rovom a város kövét, majd ahogy tudok, utazom: éhgyomorral vagy néhány sietős falattal. Désen órákat várakozom, néha egy filmet is megnézek, mindegy, mit. Élelmet veszek, lehúzza a kezem ... Sokszor már azt sem tudom, hol vagyok: Váralján élek vagy Kolozsváron? Oly hirtelen az átváltás egyikről a másikra, mindkettő vonz és taszít — nyugtat a hétvégi kikapcsolódás, a katlan lomha csendje, az új barátok, ismerősök népesedő serege: a doki, a tanácstitkár, a jólelkű szomszédok, az igazgató, tanárok, néhány gyermek, a csapos, a pap, aztán — fiam és feleségem. De aggaszt a gond, az ő gondjuk, a mindennapok őrlő nyugtalansága, hogy itt ez a gazdag, lenyűgöző szépségű község, és a kívülről jött idegennek nem lehet megélni benne... Nehezen tudunk zöldséget szerezni. Vagy almát, mely különben a fán rothad (annyi terem, sosem tudják leszedni), s jó párszor körbeudvaroljuk az átvevő-központot, míg ötven kilónyi nekünk is jut,

Mikor ott vagyok, rám marad: sokat kószálunk a fiammal. Ketten fölfedezzük magunknak a falut. Első számú látványosság: a malom. Órákat ülünk a lisztporos, homályos gépteremben, csattogó szíjakat bámulunk, fényesre kopott géprészeket, a molnár mosolyog rajtunk... Majd a ház melletti dombocska: gerincén temető nyugszik, innen dobolják ki a híreket, mind a négy égtáj felé. „Figyelem! Mindenkinek..." Csenevész akácok, bodzák, mezei növények, térdig érő fű. Az úton eltörpülnek a játszadozó gyerekek. A kolduló, öreg-öreg cigányasszony lassan vánszorgó, fekete bogár. Az új házak, vaskerítések színes, hivalkodó babajátékok. S a távolban, magasan fölöttünk trónol a Vártető, szanaszét heverő szikladarabjaival, csupasz csigákkal. Túloldalon a Felszeg hosszú kígyója távoli tanyákig emelkedik: az egyik tanár onnan gyalogol be naponta, felesége a tanyán tanít.

A Kertmegben van az iskola: a falu legsárosabb fertálya. Az út sarát nehezen szárítja föl a nap, legtöbbször ölben viszem a fiút az iskolakertig — ott szuszogva kapaszkodunk föl a füves oldalon, gyümölcsfák között, szünetekben idáig harsog a gyerekek zsibvásári lármája.

Iskolai kirándulás: hátvédként botorkálunk a véget nem érő Bátoni utcán. Aki ezután építkezik, itt kap magának házhelyet. Már terjeszkedik az új telep, de a falu-táblát még nem haladta túl. Jobbra térünk, füves ösvényre, aztán meredek a kaptató, lengedező rozstábla — kénytelenek vagyunk átgázolni rajta. Kökénybokrok, sehol egy forrás, helyenként kiégő, szikes talaj...

Jó talaj ez a föld, sok versem itt fogant. De nem lelkendező sorok: vívódás, kétség, lemondás, magyarázat feszül bennük, vágy innen kiszakadni, és visszajutni ebbe a környezetbe... Azt hiszem, ez hiányzik a falunak is: a váraljai gyerekek számára még ez a világ. S alig egy-kettő próbálja évenként tágítani a kört, hogy kedvére szétnézhessen. Fű, fa, állatok, termés — kötik az embereket. Mert rengeteget dolgoznak. Itt van a rajon egyik legerősebb MTSZ-e. S ha szétpattanna valamiképpen a közöny szorító abroncsa, új és új emberi erők, energiák sugároznák be a katlan festői környezetét, értelmet nyerne szépség, szorgalom.

A körülmények egyelőre még burkolatlan hagyták Váralja útjait. A hidak jó részében ócska, gircses-görcsös gerendák roskadoznak; patak-nyalta lábaik nagyvizek idején hangosan riadoznak. Vadászterülete gazdag: vadkan, őz, nyúl, róka, fácán, farkas... Egész kis lövészkompánia szokott össze az évek során a billegő-székű cukrászdában. Konyakot isznak indulás előtt, egymás fegyverét ócsárolják, s csúfságot űznek közös kalandjaikból.

Jó és sok bora van a községnek, meg pálinkája. S akik elszármaztak e roppant szülőföldről, őszönként megérzik a hívó szót — jönnek seregestül, személygépkocsin és gyomorrázó teherautón, szombaton-vasárnap, rövidre fogott városi gyerekek csiripolnak, a szülők lába mellett demizson, fonott kosár, ilyenkor mindenkinek eszébe jut öreg anyja, apja, testvérei, rokona, viszik a föld mosolygó, verejtékkel fizetett kincseit, hull az ártatlan jércék s tyúkok ízes serege...

Házigazdánk igazi szerencsétlen ember: özvegy, sokgyerekű, gazdasága, háztája folyik el az itthon maradottak kezei alatt. De a városon élő gyerekek jönnek, ha levágódik a sovány malacka, viszik a részük kevéske szőlőből, borból; jobban élnek, mint az öreg s a maradék három apróság, de ami kijár nekik, nem hagyják.

A munka mindennapjaira egyedül marad a község. Épít, remél, szüntelen túrja a földet, s örül rangos háznak, szép kerítésnek, harsogó rádiónak.

A jelenkori általános gondviselésből ide is cseppent, s még felnő ez a része a földnek: villany, új üzletház, készülő orvosi rendelő; rebesgetik az utat is...

Párálló, szeles, mezőségi hegyek-völgyek: fogadjátok be az itt megtelepedni vágyó, segítséget hozó embereket! Napotok ne csak kifelé ragyogjon!Megosztott életünk évének vége lett. De nem tudok lemondani a belém plántált gondról: ha eszembe jut a, község — csikorgó télen is! — elfog a vágy. Keserű szerelem mocorog, munkál bennem: megszabadultam valamitől, elvesztettem valamit. Marad a titokzatos, legendás Feneketlen tó, utánunk hajlanak az útszéli almafák — szállongó por szitálja be a képet. Homályos, békés, alkonyi, múló ...

(Forrás: Utunk Évkönyv, 1968 / 115-118. oldalak)

Ha már a könyvtárban vagyunk, beülök az olvasóterembe is, átnézni a friss lapokat is. Kis idő múlva ilyen címbe botlok: Felszedik a sínek egyötödét...

Megálljunk csak: hol, kik és miért? Kikerekedő szemmel olvasom az újságírói vészjelzést: hamarosan ötödével megrövidítik a romániai vasúti pályákat, az ésszerűsítés és a gazdasági haszonkulcs jegyében... Egész délelőtt a lapokat bújom...

19. „Száz vasutat, ezeret...”

Ülök tehát egy asztal mellett és mások által leírt megállapításokat emésztek. Ezek persze mondatokból, szavakból, betűkből állnak. Terjedelmesek vagy enyhén hiányosak. Netán felületesek. Vagy célzatosak? A legjobb, ha több forrást vet össze az ember. De mi van akkor, ha minden szöveg ugyanabból az egyetlen, jól meghatározott és kellően „mérgezett” kútból merít?

Közel harminc éve annak, hogy magam is szemtanúja vagyok a vasút lassú, de biztos haldoklásának. Pedig eközben olyan fejlesztési vakmerőségeket villantottak fel a tervezők a világ különböző pontjain – mondjuk Japánban, de nyugaton is -, hogy azt remélhettem: amíg Közép-Európában odáig eljutunk, mindegyre meredeken felívelő pályát fogunk követni.

Mekkora badarság!

Az ember abban reménykedik, hogy a világ mindinkább összetart, közben fenét, egyre inkább szétfejlődik mindaz, aminek pedig egységbe kellene rázódnia.

Azon töröm a fejem, hogyan tudott a TGV POS típusú szerelvény 2007. április 3-án, a maga bevett és engedélyezett névleges sebességén túl (320 km/h ) egyenesen 574,8 km/h-ra ugrani, hagyományos vasúti struktúrán? Mi értelme, milyen üzenete van egy ilyen rekordnak a jövőre nézve, amikor tudjuk, hogy a biztonságos sebességhez egyre tökéletesebb, biztonságosabb és teljességében felújított pályatest-hálózatra van szükség... Köszönöm szépen az ilyen teszteket, amikor kiemelt útszakaszokra készült kiemelt fejlesztéseket dédelgetnek egyfelől, vigyázva arra, hogy még a vasúti látványterv is alkalmazkodjon a nyílszerű suhanáshoz! Még ha sikerül is a rekord, a kísérletben közvetlenül érdekelteken kívül a kutyát sem melegít, mert közben mifelénk semmi sem utal arra, hogy valaha is túllépjük a 80-100 kilométeres cammogást; s még az is jó, ha ezt tartani tudjuk egyáltalán...

(És akkor még a japán légpárnás csodatrénről nem is tettem említést, mert úgy néz ki, hogy Európa számára az egyáltalán nem járható út!)

De hogyan is tudnánk megfelelni annak, amit már elértünk, s ami úgy néz ki, hogy egyre nagyobb veszélyben van, ha ilyen terveket dédelgetünk, hogy felszedjük a sínek egyötödét... A nagyon veszteséges romániai vasúttársaság azért, hogy mentse a költségvetését és a cégből élők egzisztenciáját, már régen nem úgy gondol a vasútra, mint civilizációs eszközre, hanem mint egy kivénhedt szolgára, egy lassan semmire se jó kenyérpusztítóra, aki itt maradt a nyakunkon, és kizárólag emberiességünk még meglévő morzsáira számíthat...

A cikkekből kiderül: a jelenlegi válság arra kényszeríti az emberiséget, hogy kétszer is megnézze minden cent, fillér vagy bani helyét és visszafogja a költekezést. Ez így helyénvaló. De ami ennek a jegyében történik, az siralmasabb, mint a pauperizálódás. Tehát ezúttal nem csak az egyes ember csúszik le, már-már a primitív létezés szintjére, de egy egész foglalkoztatási ág, egy valamikor nagyszerű jövőt ígérő esélye az emberiségnek, amiről Petőfi Sándor sorait be szívesen idéztük!

Száz vasutat, ezeret!

Csináljatok, csináljatok!

Hadd fussák be a világot,

Mint a testet az erek.

Ezek a föld erei,

Bennök árad a műveltség,

Ezek által ömlenek szét

Az életnek nedvei.

Mi maradt mára ezekből az intelmekből? Legfőképpen az értelem az, ami hiányzik belőlük... Nem szeretnék a patetizmusba fulladni, mert a tények könyörtelenül beszélnek: azokat a vonalakat, melyek a következő hónapokban nem hozzák a beléjük ölt summák legalább a fele hasznát – azzal együtt, hogy közben ezreket bocsátottak el a vasúttól s a vonatjegyek árán megint srófoltak egy jókorát, akkor nincsen pardon; megszüntetik a feleslegessé vált nyúlványokat, ahogy a békétlenkedő vakbelet is kiveszik az emberből. Feltéve persze, ha nem akad valami nagyzsebű befektető, aki fantáziát lát abban, hogy szorult időkben is a vasút megmentésére siessen.

Mérlegelem magamban a veszélyben forgó kb. 4000 kilométernyi vasúti pályát. Te jó ég, hiszen ez nem csak síneket jelent, hanem mindenfajta építményt: hidat, alagutat, átereszt, támfalat, őrházat, sorompót, viaduktot, raktárt, silót, rámpát, gurítódombot, műhelyt, fordítókorongot, vakvágányt stb. – mindent-mindent, amit csak azért építettek, hogy a vasút biztonságosan közlekedhessék. És most mindezt hirtelen kidobnánk az ablakon. Hiszen mégis, mondaná meg valaki, mire használhatnánk egyáltalán?

Szanáljuk, fúrjuk-faragjuk a történelmet, visszafelé lépkedve az időben? Ha azt tennénk, de ez nem az; leépülés a javából. Ehhez nem is illik más végszóként, csak az a versem, amit Bakter Bálint és a versgyár igyekezete valahogyan mellőzött – nem talált meg, vagy nem érdemesítette arra, hogy nyilvántartásba kerüljön, de én most előkapartam az ítélet születése c. kötetből:

úgy is mint páncélvonat

a bakterházat

messze elkerülte az álom

a pontos időben mégis oly váratlanul

rázúduló robogások

ideges ujjai végigkopogtak

a hámló vakolaton még a hajnalkák

se tudtak igazából

kinyílni az örökös hidegleléstől

de a retek a hagyma a remény

zöldjébe öltözött saláta is

a bakterház mögötti kis-

kertben vészelték át a

ratata ratata kat kat

ez volt a helyzet minek

szépítgetni

az őrködés kínzó fegyelmét mert

nulla óra nulla perctől huszonnégy óra nulla

percig és tovább

itt dübörgött át katakolva

minden történelmi pillanat úgy is mint

páncélvonat olajszállítmány gabonatrén expressz

motorosjárat tolatómozdony satöbbi

satöbbi

és az álmatlan veres szemű

bakter vattával

gyulladt fülében vagyis

a bakterház teljes jogú lakója csak

nézte nézte az erre is arra is elvonuló

takataka trakatraka

és sohase tudta meg hogy

miért

20. Emlékek talpfáján

Hamarabb ültem repülőn, mint az apám. Ezt tőle tudtam meg, amikor első repülőutam előtt ragaszkodott hozzá, hogy kikísérjen a szamosfalvi repülőtérre. Ahogy láttam, nem is a búcsú kedvéért – hiszen a tervek szerint pár nap múlva hazaérkeztem volna Bukarestből, ahová az egyetem elvégzése után állásügyben pofavizitre hivattak a szerkesztőségbe -, inkább azért, hogy kezével is megérinthesse azt a madarat, aminek a hátára ő mostanig nem fért fel. Búcsúzáskor, amikor megöleltük egymást, szinte szégyenlősen, meghatottságtól elfúló hangon súgta a fülembe: „Aztán utazz szerencsével!... Tudod, hogy én még nem ültem repülőgépen?”

Megdöbbentett a vallomása, s valahogy furcsa volt elhinnem, hogy az előttem álló egyetemi tanár, több kötetes tankönyvszerző, a sokgyerekes apa, közel jár az ötvenhez és még nem volt alkalma megkóstolni a levegőbe emelkedés örömeit!

Pár év múlva aztán számára is megadatott, hogy néhány légi utat megtegyen, de igazából mindig megmaradt földközeli embernek, akárcsak jómagam...

Most a sírjához igyekszem, a közeli faluba,s mert lekéstem a reggeli személyt, kénytelen vagyok autóbuszra szállni. Így valamivel könnyebb az út, hiszen a busz a temető közelében áll meg, s miközben a sír gránit peremén elüldögélek, látom a völgy mélyén, az őszi páratengeren is átderengő, távoli vasúti töltést, amelyen a nevezetes „székely körvasút” közlekedik, immár közel másfél száz éve. Hamarosan érkezik is, bágyadt sikkantásokat eregetve, a megállíthatatlan Corona expressz, Brassó irányában, miután letessékelte utasai nagy részét a székely városkák többségében. De ez, innen, csak látvány – apámnak ehhez se volt szerencséje, bár a falu lakosaként szinte naponta kigyalogolt a csíkszentkirályi állomásra. Jó félórás egészségügyi séta volt ez a számára, s hol az állomás közelében lakó barátját kereste föl ilyenkor, hol az átellenben lévő borvíztöltődében akadt dolga, máskor meg egyszerűen csak a postát vitte ki az állomási postaládához, ahol – azt remélte – küldeményei egyenesen a postavagonban kötnek ki, s közvetlenebb útjuk lesz a címzettekhez, nem kell bejárniuk még a községi, majd a megyeszékhelyi postahivatal (s a még ki tudja, milyen más hivatalok) útját. Egy időben, anyám halála után az állomáson túl székelő ládagyár étkezdéjébe járt el kosztolni nap nap után, s útja minden esetben kötelezően átvezetett a szentkirályi vasútállomás vágányrendszerén. Mondhatni, jó rálátása volt az ottani eseményekre.

Nem beszélve arról, hogy valahányszor gyerekek és rokonok hozzá utaztunk, mindig otthonosan várakozott a néhány lépésnyi peronon, ami épp úgy nézett ki, mint az a Kisállomás, amit annak idején Tekéből ihletődve, felépítettem magamnak. Úgy hatott, mintha ő maga lenne az állomásfőnök, nem pedig az a vézna, nyakigláb férfi, aki hanyag eleganciával viselt sötétkék vasutasegyenruhában mindig az utolsó pillanatban állt ki az állomásépület küszöbére, indítókoronggal a kezében...

Ezek az emlékek most mind-mind átrohannak rajtam, ott a temetőben, s elhatározom, ha a fene fenét eszik is, hogy bármilyen alkalmatlan legyen is a menetrend, vonattal teszem meg a visszautat, s az indulásig az állomás környékén múlatom majd el az időt...

Temetői elfoglaltságomat befejezve, csöndesen aláereszkedem a faluba, mintha enyém lenne az egész világ, a maga teljes idejével, a végtelen térrel, melyből mindig csak egy elenyészően kis részt vagyunk képesek befogni. Végigmegyek a kanyargós, poros utcákon, gépkocsik vágtatnak el mellettem, mindkét irányban, bezzeg az autóközlekedés folyamatos, mondhatni olyan, ahogyan az ereken áramlik a vér, hol tolulásosan, hol meg hömpölygő kimértséggel. Az Olton átívelő lengőhídhoz érek, mely a falu két részét összeköti egymással, de inkább a földgáton megyek végig, az Olt folyásirányában. A túlsó parton, jobbára a folyó kanyarulatait követve, húzódik a vasút is. Amíg a borvíztöltőde melletti zsilipekhez érek, ahol már a sorompó és a rendező vágányok húzódnak el, két, egymáshoz kapcsolt villanymozdony gördül el lefelé, Brassó irányába. Lassan, szinte hangtalanul úsznak el a távolban. A sorompó mellett most hirtelen, mintha a semmiből, előbukkan egy fekete, hollóhajú, csinos vasutas menyecske, testhezálló sötétkék mellénykében és egyen-pantallóban, fehér blúzban, nem is illik a sok kora őszi gaz közé, de azért hajlong a sínek mentén és a fővágányt vizsgálgatja, jobbra-balra hajlongva, a sínt s olykor a talpfákat kopácsolva... Milyen régóta nem láttam ilyen aprólékos figyelmet szentelni a vágányoknak! Szinte, mintha egy régóta elsüllyedt múltból köszönne vissza ez a látvány, ám hiába keresem rajta kívül a hajdani állomás mozgalmát: a borvíztöltőde udvarára futó, azóta felszedett vágány melletti ládarakókat, akik szinte éjt nappallá téve rakták-ürítették a borvizes üvegeket szállító tehervagonokat. Odébb tolatómozdonyok illesztették össze a soron következő, „Rendkívül sürgős” jelzésű szerelvényeket, a sorompót ilyenkor nagyon sokszor és huzamosabb ideig leeresztették, a gyárba igyekvő gépkocsivezetők nagy bosszúságára. Azóta megfordult a kocka: a sorompó majd mindig nyitva áll, s a vízszállítmányok is jobbára autótrének platóin indulnak útnak a nagyvilágba.

A rendező vágányokat mindenütt benőtte a fű. Az ipari zóna határát jelző, égre törő, örökké idegesen zizegő jegenyesort eltüntette a druzsba. Sehol lombsuhogás, sehol egy árnyék. Odébb, az állomáson túl, ahol viszont a ládagyáriak rakodó munkája élénkítette az állomás életét, ugyancsak kihalt minden. A mázsáló ajtaja zárva. Ilyenkor, ősszel valamikor óriási, elterpeszkedő krumplihalmok várták itt az üres vagonokat, hogy bevagonírozhassák őket, a forgalmisták le-fel járkáltak, aktákkal a kezükben, olyan életteli volt minden, most viszont sehol egy lélek. Egy eltaposott krumpli, egy göröngy nem sok, annyi sincs a földön. Ki tudja, mikor láttak ezek a rámpák utoljára terményt?

Közben a hollófekete hajú vasutas jelenés eltűnik a forgalmista irodájának ajtaja mögött. A menetrend kopott, eső áztatta, rozsdás. De az világosan leolvasható, hogy délután fél háromig ne is reménykedjek a visszatérésben. Az állomás mögötti kerthelyiségben egy padra ülök, félig napsütésben, félig árnyékban, a falu felől 10 év körüli fiúcska szalad oda s unottan lengeti magát a kerekes kút mellett felállított hintán. Amúgy a kerthelyiség zárva van, a hirdetés szerint csak a délutáni-esti járatok forgalma idejére nyit ki.

Apámra gondolok és a múltra, ahová a környező sínek vezetnek, de kizárólag csak azt, aki hajlandó emlékei talpfáján zokszó nélkül visszafelé lépdelni egy elsüllyedt világba, mely a nyolcvanas évek közepén egy ilyen verset diktált nekem, éppen a csíkszentkirályi állomáson, személyvonatra várva:

Zeneszóra

sej hajladoznak a jegenyék

jegenyejajongás a zenénk

zeneszóra a ládarakók

hajladoznak sej fenemód

kirakják berakják a sok üveget

egy életen át mégsem eleget

hol üresek hol meg teli vannak

egyszer megnyílik majd becsukódik az ablak

odafönt az ég a rögtönítélő bíró

fúj a szél a mindent eltakarító

szeretnék hinni neki senki nem fogja pártját

ahogy az üvegen rajtunk is átlát

táncoló jegenyék alatt a mentség

a hajladozó könyörtelenség

jegenyejajra a ládarakók

hajladoznak sej fenemód!

21. Indulás előtt

Már szinte vártam a Bakterrel való találkozást. Sikerült annyira felkavarnia bennem az elsüllyedni hitt élményvilágot, hogy emiatt valahogy szimpatikus lett számomra. Pontosabban nem is annyira szimpatikus, mint inkább nélkülözhetetlen. Amúgy ki nem állhatom túlságosan konkrét kérdéseit – és szerintem nagyon sok fölösleges, együgyű kérdést is tesz fel, amelyekbe belesajdul az ember agya -, viszont nagyon alapos és jóhiszemű. Azt hiszem, nem is tudja, mit jelent az, hogy „hátsó gondolat”. Nehezen veszi be a könnyed, leheletfinom utalásokat, a fű alatti jelzéseket, a sejtetéseket, a lebegtetett gyanúsítgatásokat. Addig nem nyugszik, amíg egy kérdésére meg nem kapja az áperté választ.

Hogy csak egy példát mondjak: három nap kihagyás után ülünk ismét az Ufó-ban, ezúttal nem mondhatni, hogy elhagyatott a lokál, mert majd minden asztal körül ülnek és fogyasztanak, savanyú bor bűze terjeszkedik a levegőben, a vadszőlőlevelek rései között, egyik boxból a másikba, egyik asztaltól a másikig, mi csak azért is sört rendelünk, elvégre ez itt inkább a sör hazája, mert a boré aztán végképp nem; mégis van keletje mindenféle vinkónak.

Szóval, itt ülünk, a felfokozott hangulatú környezetben, és akkor ez a Bakter azzal bombáz engem, hogy mit jelentsen részemről az a kekeckedés, hogy a vasúttal kapcsolatos legjelentéktelenebb dolgokat is fontosnak találom verssé avatni, pontosabban versként eladni.

- Ez nem ugyanaz a helyzet – kérdezi komoly pofával, s ezért meg se tudok rá haragudni, mert érzem szavaiban az őszinte érdeklődést -, mint amikor a viccbeli Mórickának mindenről ugyanaz jut eszébe?

Most rajtam az értetlenkedés sora:

- No, és neki mi jutott eszébe?

Bakteren látszik, hogy ezt nem várta volna éppen tőlem, de udvariasan kimondja:

- Hát a dugás, bocsánattal legyen mondva...

Nevetek, hogy most rajtafogtam, mert hiszen ez a „bocsánattal legyen mondva...”-szerű presziőzködés azt jelenti, hogy tőle sem idegenek a képes beszéd fordulatai, kényszerei, de aztán ráébredek, hogy hiába minden ravasz kitérő, válaszolnom kell.

- Például, miről van szó? Hozzál már fel egy példát...

Ettől aztán szememben is enyhén kérdésesnek tűnik a vers, tűnődve olvasom...

Indulás előtt

vonat az állomáson

lám lám betolat

szabadul mindjárt a lépcső

s te felrakod a cókmókodat

szoknyád meglendül

feszülő lábad fölött

utadat jól bemérték

víg vasúti mérnökök

óránkra nézünk

öt perc és elrobog a vagon

hiába szólnék

hát ülünk hallgatagon

- Mi ebben a jelentéktelen? Pontosabban mi az erőltetett abban, hogy egy érzelmi feszültséggel telített helyzet színhelye éppen a pályaudvar legyen, egy pillanatokon belül elinduló szerelvény mellett?

- Mert banális. Nincs benne az ég adta világon semmi újdonság. Semmi meglepő. Közismert, kopott szavak. Igazából egy vázlat egy tájról, egy állapotról, amit jól ismerünk és amely nem vezet sehová.

- Megálljunk a vázlat szónál, mert azt jól látod, hogy a vers felépítéséhez minimális elemet használtam fel. Épp csak annyit, hogy a banalitásba beleférjen az a ki nem mondott feldúltság, ami két ember közé befészkeli magát, s egy valószínűleg szükséges, rutinos utazást is keserű, tragikus fordulattá torzít. De ettől a ki nem mondott tények, gondolatok és állapotok mögött még sok minden elfér, amit minden további nélkül odaképzelhetünk.

- Például...

- Furcsa lenne, ha én fedezném fel mások, illetékesebbek helyett ennek a versnek a megnyitandó mögöttesét, s nem is teszek mást, mint hogy megosztom azt az élményemet, ami e vázlatot papírra kényszerítette...

És rendre elmeséltem, hogy a „nyolcas vágány” korszaka után hirtelen beállt változás – megállapodottság – a családi életünkben nem csak azt jelentette, hogy megszűnt a létformámat felszabdaló kétlakiságom, az állandó elutazásom-megérkezésem, és hogy a várva-várt lakásba való megtelepedésünk együtt töltött hétköznapjainkra irányította a figyelmünket, hanem ezzel együtt nyilvánvaló lett: az elmúlt évek kényszerhelyzete nem múlt el fölöttünk nyomtalanul; bennem legalábbis megszokottá tette a magányos, többnyire a saját szempontokra összpontosító életmódot. Nem éltünk addig teljes, a nap mind a huszonnégy órájára összehangolt családi életet, nem tisztáztuk a munkamegosztás rendjét, természetes volt számomra az, hogy a reggel korán elszólító munkabeosztás fejében gyakorlatilag késő délutánig magára hagytam élettársamat, boldoguljon hármuk életének irányításával, ahogy akar. És ahogyan tud. Fejest ugrottam a munkába. Nem volt többé mentségem, hogy haza kell utaznom, mert nincs lakásom. Volt lakásom, tehát elvárták tőlem, hogy törlesszek, az elmúlt évek ide-oda utazgatásai fejében. Ha jól meggondolom, bármikor elővehették volna a pénzügyi osztályon azokat az elszámolásokat, amikkel hivatalos kiszállási összegekből elszámoltattam magamnak valamennyi kolozsvári, illetve bukaresti utat. Ami akkor sem volt kevés, bármennyire elmerültünk is azóta az inflációban. Félni nem féltem, hiszen az összegeket nem panamáztam el, jogos emberi szükségletekre fordítottam, meg aztán nagyon vigyáztam arra is, hogy útjaim a szerkesztőség számára is minden alkalommal haszonnal térüljenek meg. Bármilyen instancia előtt vállaltam volna hát tetteim védelmét – amire nem került soha sor -, de maga a számonkérés, a meghurcolás nem hiányzott életemből, ezért igyekeztem a végletekig lojális és korrekt lenni munkaadóimmal szemben...

Látom, Bakter nagyokat nyel, szemét dülleszti, ami nála nagyon sokszor azt jelenti, hogy közbeszólna, nagyon mondana valamit, de kellően fegyelmezett ahhoz, hogy visszafogja magát. Ha jól sejtem, most attól indulhatott be, hogy rettentő hosszúnak találta a történet tálalását. A szöveg egyszerűségéhez illően valami egyszerűbbet várt az én vége-hossza nincs történetemhez képest, és úgy látszik, csalódott bennem, mert az árnyalatok kedvéért én úgy kentem föl egymásra a különböző fedőszíneket, hogy úgy tűnhetett, magam is belezavarodtam.

Pedig nem. Éppen csak, hogy elragadott az emlékvonat huzata... És még egyáltalán nincs vége!

22. Furmányos ötlet

Már éppen folytattam volna értekezésemet Bakter számára a szerinte semmitmondó vers ürügyén, amikor a keszekusza vadszőlőindák és levélbozót mögül éles mozdonysóhajtás hatolt be az Ufó zsolozsmás csendjébe – értsd a kocsmai zsivajba. De olyan éles, hogy minden egyéb hangot elnyomott.

Mindjárt utána pedig, a kijárat ellenfényben fürdő ajtónyílásában, amelyben addig az elhagyatott vágányok élettelen látványának kimetszett szeletét láthattuk (a síneken túl, háttérmozgásként időnként elporzott, hol ebbe, hol abba az irányba egy-egy zörgő parasztszekér), most feltűnt, egymást követő szekvenciákban, két jól megtermett, egymáshoz kapcsolt villanymozdony, majd mintha vetített filmet látnánk, elvonulásuk után kezdődött ám a valódi vonulás: elképedve számolgattuk a zakatoló vagonokat, melyeket festői összevisszaságban, csak egy ismeretlen, felsőbb szempont szerint egybekapcsolva állítottak valahol össze s indítottak útnak, de az is lehet, hogy ez a végtelennek tűnő szerelvény, mely nem csak hogy vonult, de anélkül, hogy lassított volna az iramán, elrobogott az állomás mellett, a korábban útjába eső különféle, általunk ismeretlen állomásokon duzzadt ennyire beláthatatlanná, itt is hozzácsaptak vagy tíz vagont, ott is került hozzá hét tartálykocsi, aztán egy egész sor gabonaszállítót csatoltak rá, majd rönkfaszállító pőrekocsikat, zúzalékkövet, hűtővagonokat... Teljesen belezavarodtunk a látványba, pedig hogy jobban lássunk, az első meglepetés után felkászálódtunk és kitódultunk az Ufó ajtaján. Megjegyzem, nem mi voltunk az egyedüliek, akiknek feltűnt ez a szokatlanul hosszú és ijesztően dübörgő, tartós állomási huzatot támasztó szerelvény, s nem csak az Ufó elé álltak ki a vendégek, hanem valamennyi vendéglő, kiskocsma, az állomás épületének valamennyi irodája, helyisége elé, nem is tudom, maradt-e egyáltalán valaki is az állomási épületekben? Mind ott álltunk, a peronon, hátrébb vagy a sínek közelében, mintha egy szokatlan szerelvény érkezését fogadtuk volna nagy felhajtással és kíváncsisággal, az állomásfőnök mellett ott volt a helyettes és mindenféle beosztott, gondolom, ők tudtak a szerelvény érkezéséről, váratlanul csak nem bukkanhatott fel a fővonalon ez az istenesen megrakott tehervonat, csak azt nem gondolhatta senki, hogy ilyen hosszan átnyúlik az állomáson, hiszen már valahol Szentkirály felé járhatnak a mozdonyok, és még Csicsó felől még mindig zúdulnak a kettegő-kattogó vonatok. Valaki azt mondta, hogy régen nem látott ilyen hosszú szerelvényt, bár húsz-huszonöt évvel ezelőtt voltak még hasonlóak, akkor vigyázni kellett egy ilyen állomáson, mert sokszor úgy érkeztek a tehervonatok, mint derült égből a villámcsapás, egyszer csak reccsent a póznákra szerelt megafon, s már mondta is érthetetlen hadarással, román nyelven, erős székelyes hangsúllyal, hogy „Trece marfarul nr. cutarer si cutare, feriti linia intaia...”, de akkor már zúgott és kattogott és süvített a gyorsteher – így hívták ezeket az átrobogó szállítmányokat -, bőgött a kürtje, amíg a mozdony átsüvített az állomás előtt, ami papírhulladék, nejlonzacskó, szalmatörek, por, száraz falevél, csikk, ilyen-olyan tasak csak volt a földön, azt mind felkapta a robogás huzata, a vidéki, falusi nénék ilyenkor csak hányták a keresztet és könyörületért motyogtak, még akkor is, amikor a nagy sürgés-morgás már elült, akár a vándorló vihar...

A gyorsteher jócskán kikopott életünkből, azért tátottuk most annyira a szánkat, kutyástól-macskástól mindahányan, laikusok és szakmabeliek. Visszajön vajon a régi élet, mindaz, aminek egyszer már búcsút mondtunk és leírtunk? Valamilyen magyarázatra várt volna az ember, de nem történt semmi egyéb annál, hogy amikor az utolsó kocsi is eltűnt a távolban – úgy himbálózott a fara, mint egy fürge ménnek, valósággal ugrándozott a síneken és még jó ideig zúgott utána a felbolygatott messzeség -, akkor az állomásiak vállukat vonogatva, nevetgélve, cigarettára gyújtva, erre-arra szétszéledtek. Most valahogy nem akarózott folytatni a félbeszakadt beszélgetést. Láttam, Baktert is izgatta a nem várt jelenés, s ha már kint voltunk a peronon, javasoltam, vásároljuk meg az aznapi lapokat, biztosan megérkeztek már az állomási kioszkba, hátha okosak leszünk. Hónunk alatt három-négy lappal, visszaültünk az Ufóba. Mit sem törődve az eseten kérődző vendégeken, újságjainkba temetkeztünk.

Nem kellett hozzá sok idő és felkiáltottam:

- Ezt nézd meg! Hogy lássad, mekkora az isten állatkertje...

- Miről van szó?

- Erről a hírről, né...

Vonatos évadkezdés a nagyváradi Szigligeti Színházál

Rendhagyó előadással nyitja meg idei évadját a nagyváradi Szigligeti Színház. Az Európa című darabot a Nagyvárad és Félixfürdő között közlekedő vonaton, illetve az állomáson mutatják be az érdeklődőknek.

David Greig skót drámaíró-rendező Európa című darabját szerdán, szeptember 14-én 17 óra 20 perces kezdettel mutatják be, amikor a színházi vonat elindul Nagyváradról a közeli Félix-fürdőre.

A cselekmény szerint a határ menti közép-kelet-európai kisvárosban látszólag minden a szokott mederben folyik. Ám kisvártatva két idegen érkezik a vasútállomásra, ahol a vonatok nem állnak meg többé. A két utazó - apa és lánya - felpezsdíti az állóvizet: minden városlakónak újra kell értelmeznie saját szerepét és helyét a közösségben, méghozzá az újonnan érkezettekhez képest. A formabontó előadás utazásra invitálja a közönséget, az egyre kiélezettebb kérdések "helyszínére": mit kezdünk a be nem teljesült "európai álommal", a biztonság, az irányok elveszítésével, a mögötte leselkedő (idegen)gyűlölettel? David Greig 1993-as darabja szinte látnoki pontossággal jósolta meg bő másfél évtizeddel korábban a jelen közép-kelet-európai állapotait – áll a darab ismertetőjében.

A Szigligeti Színház társulata az előadást "euro- és színházszkeptikusoknak" ajánlja.

A darabot Szabó K. István, a társulat új művészeti igazgatója rendezi. A főbb szerepekben Dobos Imre, Fábián Enikő, Vindis Andrea, Pitz Melinda és ifj. Kovács Levente látható...

- Várj csak, mert nálam, egy nagyváradi lapban egyebet is írnak – jegyzi meg Bakter Bálint, s most én hajolok az ő térfelére. Ezt olvasom:

„Személyvonat indul 17.20-kor a nagyváradi főpályaudvar 4. vágányáról Európa irányába. Kérjük az érdekelt utasokat menetjegyüket idejében váltsák meg a Szigligeti Színház jegypénztáránál, keddtől péntekig 10 és 18 óra között. Színházi utazásunkra jegyek korlátolt számban kaphatók, ezért idejében jelezzék helyfoglalási igényüket a 0259/401-140-es telefonszámon...

A darab furcsa történetben bontakozik ki... Egy kelet-európai koszfészekben vagyunk, egy vonatállomáson pernahajderekkel és megkeseredett alakokkal körülvéve. A hangosbemondón kisvártatva közlik, hogy a vonatok ismeretlen ideig, nem közlekednek. Két idegen: apa és lánya rekednek itt. Nem tudnak továbbutazni. A sötét falakat egyre jobban beborítják: a menetrend, az elhaladó vonatok, a kocsmában legurított kupicák rajzolatai. A szereplők krétával írják fel a falra, amit még kell. Nem lévén díszlet, se kellék - furmányos ötlet!...Aztán persze le is mossák, amit kell. A rendszerellenes üzeneteket ugyanúgy, mint a korbácsütések nyomait. Úgy se látja utána senki. Lehet várni, kétségbeesni, inni vagy átállni a többségi oldalra. Lázadni és megszökni is lehet. De hisz Európa szabadon átjárható?! Igen, de az olvasztótégelyben más szabályok szerint ildomos közlekedni. Aki kilóg a sorból, az takarodjon! Vissza oda, ahonnan jött! Európa hatalmas, álságos, félelmetes képet ölt. Életnek van álcázva a halál is.”

Egymásra nézünk és önkéntelenül összemosolygunk: hiába, ez a nap a furcsaságok napja. És nem tudjuk eldönteni: feltámad-e még egyáltalán a vasút, vagy a nagyváradihoz hasonló „furmányos ötletek” késleltetik a halálát?

23. Kazánban a gőz

Bakterben akkora volt a feladattudat, hogy a történtek dacára se hagyta magát eltéríteni eredeti céljától. Most láthattam igazán rajta, hogy nem szabadulok tőle egykönnyen, amennyiben megpróbálok kibújni a közösen vállalt feladat alól. Minden váratlan közjáték ugyanis azzal a kockázattal járt, hogy beszélgetéseink óhatatlanul mellékvágányokra tévednek, elcsatangolnak, s ember legyen a talpán, aki képes majd visszaterelni őket az eredeti csapásra.

Bakter Bálint viszont igazi pásztortípus volt. Nem kérdeztem tőle, de úgy sejtem, hogy gyermekkorában csöppet sem volt tőle idegen az állatokkal való ősi foglalatosság, s az akkor nyert tapasztalatok hozzásegítették ahhoz, hogy semmi se kerülje el a figyelmét, ami a közvetlen közelébe kerül. Most például azzal kapcsol vissza a versemlékezéshez, hogy minden teketória nélkül rákérdez:

- Történt valami köztetek, mármint családilag, az utazás előtt, amiért ilyen szófukar lett az a vers, az Indulás előtt?

- Ezt honnan veszed? - kérdezek vissza, de ezzel csak az időt húzom. Hiszen én magam voltam az, aki nem is egyszer az értésére adtam, hogy verseim gyökerei szinte minden – ha nem minden! - esetben a valóság talajából nőttek ki, ahogy az szerintem egészen természetes is. Legalábbis esetemben...

- Igen, történt... Az egész élet egy nagy történés... Mondtam volt, hogy életünk megállapodásával együtt kiderült, hogy én magam nem igazán tudok lépést tartani azokkal az elvárásokkal, amiket a családi élet támasztott irányomban. Amikor nagyon kényelmetlenek voltak a számomra, egyszerűen leráztam őket magamról, ahogy mondják, mint kutya a vizet. Igyekeztem volna, de azt hiszem, nem a legjobb apa és élettárs voltam, ezt legalább most bevallhatom... És emiatt életünk továbbra is olyan rögtönzött, kényszermegoldásokkal tűzdelt, ideges és beláthatatlan lett, mint azelőtt...

- Jó, de most már konkréten is rátérhetnénk...

Kérlek, most jön a konkrétum... Nyár volt, rettenetes katlan a város, a gyerekek kicsik, nyűgösek, falun, a Mámiéknál jobban ellennének, s egy-két hétre anyjuk is tehermentesítődne. Elvittük hát őket Erdélybe, azzal, hogy hamarosan feleségem is utánuk utazik... Csakhogy ez a változás nem hozott közelebb bennünket, mert az életünk ugyanúgy folyt tovább – éppen csak gyermekek nélkül -, mint azelőtt. Nem maradt idő és erő a dolgok kibeszélésére, miközben gyűlt bennünk a változásra, a változtatásra vonatkozó igény. Az a pár, magunkban töltött hét ahelyett, hogy gyümölcsözött volna, elúszott, odalett, és erre akkor döbbentem rá, amikor kimentünk az állomásra, hogy feleségem a gyerekekhez utazzon. Ez a sajgó, gyógyíthatatlan veszteségérzet, kudarcélmény sűrítődött az említett versbe, amely objektíven, tárgyszerűen, érzelemmentesen megpróbálja leírni a kommunikáció csődjét két ember között, akik éppen búcsúznak, mert mindjárt indul a vonat, a menetrenddel nem lehet cicázni, azt nem lehet kijátszani, ha valamit tisztázni akarunk egymás között, azt indulás előtt kell elmondani, a még hátralévő időben, de az elodázott dolgokra nincs tekintettel a vasút fegyelme, az öt perc az igenis, öt perc, nem több és nem kevesebb, és ha az életünk tisztázása nem fér bele egy ennyi időbe, akkor nem marad más, mint a hallgatás, a bennünk rekedt, kimondatlan, de annál jobban feszítő fájdalmas, kimondhatatlan ragaszkodással, amit akár taszításként is lehet értelmezni, éppen mert néma, hangtalan és a feszültségnek ugyanannak a palástja mögé rejtőzik...

- Ha neked ez konkrétum volt, akkor azt mondom, maradjunk inkább a vers szövegének kézzelfoghatóságánál. Meggyőztél, elfogadom, hogy egy lecsupaszított, még oly kopár szöveget is be lehet tudni alkotásnak, jóval inkább, mint a köréje szőtt mindenféle magyarázkodást és gondolati hínárt...

Na, ezzel viszont nagyon megsértett ez a Bakter. Kifakadtam:

- Arról volt szó, hogy beszélgetünk, te kérdezel s én válaszolok. De ha nincs ínyedre a válaszom...

- Nem a válaszról van itt szó, hanem a versről. Arról, amit épp úgy könyörtelenül elvitt a vonat, mint bármilyen érzelmi konfliktus feloldásának lehetőségét. A vers meghalt azáltal, mert fennmaradt az elrobogó vonaton, de azt is látnunk kell, hogy ezáltal egyben meg is menekült, mert csak az életben halt meg. Minden, ami azon inneni és túli, ma is ott lüktet, feszül az Indulás előtt-ben...

- Mint mozdonykazánban a gőz? - húztam el a számat.

- Például...

24. Egy goromba állat

Másnap nem sokat teketóriázunk: belevágunk a közepébe. Ahogy a sikeres szónokoknak sugallják: in medias res. Kint esik az eső, sustorognak a vadszőlőlombok, hűvösödik, de ettől az állomásnak csak a hangulata változik meg. Na és az utasok hozzáállása – ha nem akarnak megázni – a peron kalapja alá kényszerülnek.

Bakter Bálint stílusosan az alábbi versre bök:

Ez a goromba...

Jön, érkezik, már fél lábbal ott áll a peronon

a szerelem minden ismeretlen utas

gyanús neked nekem s ha könnyedén

himbálja tömött csomagját elvész a tömegben

keressük egymást én erre, te arra nézel

keressük mind a ketten nini a kijárat

kérik a jegyeket de volt-e ideje váltani volt-e pénze

jön jön a szerelem ha vártad suhanj elébe

ne hagyd elmenni az állomás mögött oly sok a jármű

felülhet alvajárón valamelyik megállón majd

ránk les átfogja vállad

és leszállunk sietve, ugyan

ki ez a goromba állat?

Mondhatom, van érzéke, szimata, hogy ráhibázzon a finom összefüggésekre: ugyanis ez a vers egyenes folytatása – mondhatni következménye – az Indulás előtt-nek. Időben pár hét távolságra született – akkor, midőn feleségem már visszatérőben volt vidéki gyerekszemléjéről, én pedig a feloldatlan feszültségtől izgatottan vártam érkezését...

- Akkor is történt valami köztetek – somolyog Bakter –, már kezdem megszokni, hogy az a szokásod: versben vagy azon kívül, de kiírod magadból, ha valami van a begyedben...

- Gondolom, ezzel nem vagyok egyedül – állok be ismét védekezőre, magam sem tudom, miért, hiszen a találkozás előtt elhatároztam, hogy hétig számolok, mielőtt valamiért felszívnám a vizet. Amúgy türelmetlen, ingerlékeny vagyok. Nem szeretem, ha félreértenek (apropó: ki szereti?). Elvárom, hogy ne vitatkozzanak velem fölöslegesen – és közben úgy érzem, hogy minden értetlenkedés, kötekedés távolabb visz a megértéstől. A mai világban eluralkodott bizalmatlanság, zsigeri gyanakvás ugyanis mindenre rávetíti a kétkedés, a gyanú árnyékát, az ember nem azt nézi, hogyan foghatna másokkal össze, hanem hogy miként maradhatna védve mások ármánykodásával szemben...

El is mondom Bakternek, hogy ez a nyomasztó felismerés vett rá arra, hogy banális élményemet – ugyanis, a peronon feleségemet várva, sikerült egymást szerencsésen elkerülnünk, s csak jó húsz perccel később, a zsúfolásig tömött bukaresti trolibuszon sikerült az egymásba gabalyodott, Laokoon és fiai összegubancolódását idéző tumultus mélyén felfedeznem a fizikai eltaposása ellen küszködő, jókora csomagját görcsös védekezéssel markoló feleségemet, alig karnyújtásnyira tőlem. Szerettem volna valamiképpen értésére adni, hogy ha véletlenül azt is gondolta, fontosabbnak találtam minden egyebet az ő érkezésénél és azért nem talált ott a peronon, ezt felejtse el, mert előkerültem, itt vagyok, még néhány evickélő karcsapás a tülekedő embermasszában és a közelébe jutok... Bocsánat, engedjenek előbbre, dolgom van ott, így, köszönöm... És már ott is állok mellette, biztatóan a vállára teszem a kezem, ebbe sűrítem mindazt az érzést, amit nem tudtam másképpen kifejezni a peronon, ahol szerencsétlenül elsodródtunk egymás mellett, ő pedig érintésemtől ahelyett hogy elcsitult, megnyugodott volna, idegesen összerezzent, undorodva kitépte magát, próbálta meg nem történtté tenni azt az érintést, s csak azután fordult hátra, nagy nehézségek és akrobatamutatványok árán, hogy szemügyre vehesse, „ki az az állat”, aki őt molesztálja...

- Ez egy jó, kerek történet – mondja Bakter –, szeretem az ilyen sztorikat, ezt majd külön is megjegyzem magamnak...

Odakint befut az első délutáni személy, Brassó irányából. Hozza az alcsíki falvakból a városba áramló gyáriakat, alkalmazottakat, hazatérő ingázókat. A tovább szemetelő eső elől menedéket keresők miatt az Ufó, de a környező kocsmabódék is megtelnek hangoskodókkal, „decit” vagy „sert” vagy épp csak egy feketét rendelőkkel. A kiürülő, összeszemetelt peronokat pillanatok alatt ellepik az állomásépület tetőzete alatt fészkelő galambok...

25. „Nagy havakra betoppanó...”

Éjszaka egy verset álmodtam. Igazából még ma sem hiszem, hogy ilyesmi történhet velem, de hát nem mondhatok egyebet, csak azt, hogy görbüljek meg, ha nem így történt!

Előbb csak a szavak buktak ki, egymás után, a számon, mintha újságból vagy egy falra ragasztott hirdetésről olvastam volna őket, fennhangon. Aztán megteltem a szavak hangulatával, ahogy a meleg szétáramlik a testben, a szívtől a végtagok felé haladva, gyorsított szivárgással, végül már láttam is a verssort magát, akár ha moziban tartózkodnék, de nem ám a nézőtéren, hanem a vászon kellős közepén, ahol a cselekmény zajlik.

Egy nagy, havas udvaron álltam, magas kerítés mögött, amit minden oldalról vastagon befújt a hó, fehér habbal díszítve mindent, ami csak kiemelkedett a földről.

„Nagy havakra betoppanó kedvem óriási...”

Ez volt az a bizonyos verssor, amire most is pontosan emlékszem. A többi egyszerűen szétfoszlott azóta... És ott álltam a közeledő hajnal előtt, kigombolt pizsama felsőm alatt vakarózva, ostobán, a fenti pár szót szajkózva ismételgettem, s az ablakon túl tejszerű köd gördült alá a hegyekről, felhőszerűen, mintha lavina közeledne, lassított fenyegetéssel.

Pedig csak egy szeptember végi reggelre készült virradni. A tömény nedvességtől megtelt az orrom, a légcsövem párával, szipogtam, köhécseltem. És tökéletesen fölébredtem, de nem volt mihez kezdenem magammal. Hiszen csak alig múlt négy óra...

Olvasólámpám diszkrét fényernyője alá húzódtam és átolvastam az eddigi följegyzéseimet, elejétől a végéig. Nem volt könnyű olvasmány, mert mindegyre azt juttatta eszembe, amit elmulasztottam leírni. Egyik hiányzó részlet a másik után bukkant elő emlékezetemből, szavak egész csokra tűnt fölösleges szátyárkodásnak, nyugtalan lettem és elégedetlen önmagammal, s alig vártam, hogy kiszabaduljak a korai reggel fogságából, s megjárhassam magam a pályaudvar és környéke háza táján.

(Lassan már nem is érzem jól magam azon a napon, amikor ki kell hagynom életemből a vasúti környezetet, merthogy másféle elfoglaltságai is akadhatnak az embernek...)

Éppen csak bekaptam a reggelimet (füstölt hering, hagymával és csipkebogyó tea), mit sem törődve a fokozott szálkaveszéllyel, s ahogy az állomáshoz közeledtem, rossz előérzetem sehogy sem akart elhagyni. (Persze most, hogy már megtörtént a baj, könnyű ezt mondani...)

Az állomáson, a derengő hajnali szürkületben szokatlanul nagy embertömeg. Fejetlenség. Ide-oda futkosó árnyak. Szinte valamennyi vágányon egy-egy szerelvény. Személyszállító és tehervonatok vegyesen. Egyenruhás vasutasok sürögnek egyiktől a másikig, mozdonyok türelmetlen sóhaja vág egymás szavába...

Áll a vasúti forgalom, mindkét irányba.

Nem messze, az első északi átjárónál baleset történt. A forgalom egyszerűen leállt. Legjobb lenne a helyszínen körülnézni. Megindulok a talpfákon, a fővonalon a helyszín felé. Csak egyszer kell lelépnem a sínről, amikor idegesen rám tülköl egy motoros járgány. Azt mondják, hajnali négy tájékán történhetett. Talán éppen akkor, miközben a verset – pontosabban a verssort – megálmodtam.

A tényállás röviden: személyvonat sodort el egy teherautót. A gépkocsi megrekedt a vasúti átjáró kellős közepén. A sofőrfülke már átjutott a síneken, viszont a rakomány fennakadt az átjárón. Mindenütt sűrű köd. Az észak felől közeledő személyvonat vezetői későn veszik észre a sínen veszteglő akadályt. A mozdony elsodorja a gépkocsit. A sofőrkabin egyszerűen leszakad a trénről. A rakományt a fékező mozdony még vagy kétszáz méteren át maga előtt taszítja. A rakomány – dobozos sör. Az autótrén a közeli sörgyártól indult, megpakolva, távoli útjára. A gépkocsivezető és a segédje azzal úszták meg élve a karambolt, hogy az átjárón fennakadva, leszálltak a nyeregből s jelzéseket próbáltak leadni a közeledő mozdonynak, de már későn. A mozdonyvezetőt viszont kórházba kellett szállítani.

A félhomályban a roncsok körül rendőrök, civilek nyüzsögnek. Egyesek a sörösdobozokat próbálják menteni. Körülbelül a felét sikerül is begyűjteni. Néhányan az átjáró melletti őrház rongálódásait mérik föl. Az épület már hónapok óta lakatlan, legalábbis a vasútiak úgy tudták, amióta az automata váltórendszert beszerelték. Mindent a Szent András kereszt irányított. Figyelmeztette az áthaladó forgalmat: Vigyázz, ha jön a vonat!

De az őrházból kócos, álmos, rendezetlen külsejű nő támolyog elő. Nem érti, mi történik körülötte, mintha nem is ezen a világon lenne. Kiderül: hajléktalan, hónapok óta itt húzza meg magát, az egyetlen, még viszonylag épen maradt helyiségben, ahol az ablakkeretre szakadozott, homályos nejlonfóliát szegeztek, nem is a nagy csattanásra, hanem a baleset utáni zsivajra riadt fel és most attól fél, hogy elveszíti ideiglenes menedékhelyét. A rendőrök kérdéseire valahogy elmakogja, hogy korábban az állomási váróteremben húzta meg magát, a többi tucatnyi hozzá hasonló hajléktalan közt, de itt jobb volt, mert nem zavarta senki, a vonat zakatolást és az autózúgást pedig már föl se vette... Az asszonyt a mosdatlanságból és a szennyes környezetből származó dögletes illatfelhő lengi körül, a rendőrök sietnek gyorsan végezni az interjúval, útjára bocsátják, azzal a kikötéssel, hogy ide nehogy visszalopakodjon, ez a hely ugyanis életveszélyes...

Szinte látom, amint az addig is már jócskán megomlott őrház még jobban magába roskad, az újabb sérülések üszkös sebekként tátonganak az oldalán. Lebontani nem bontják le, mert szerepel a nyilvántartásban, de már meg nem javítják, mert a kutyának se kell – a vackáról kikergetett asszonyt leszámítva –, a köd, az eső, a szél, a fagy, a penész, a rothadás martaléka lesz, a közeledő tél első hófúvása majd könyörtelenül beköltözik mindenhová, duzzatag, puffos hókupacok tapadnak meg majd mindenütt és könnyedén életre kel az a hajnali, bennem támadt furcsa verssor, amiből most még csak annyit tudunk, hogy „Nagy havakra betoppanó kedvem óriási...”

26. Megafon

Ha már ott voltam az állomáson, úgy gondoltam, bevárom Bakter érkezését, hiszen már csak kb. másfél óra volt hátra a találkáig.

A peronon, a várócsarnokban, mely egyúttal váróterem is, mindenki csak a kárba ment sörszállítmányról beszélt és a hajnali karambolról. Ahogy kivettem, nem is az volt a téma, hogy a baleset egyáltalán bekövetkezett, arra mindenkinek van egy szigorúan személyes számlája, hanem hogy az mekkora kellemetlenséget okozott egy népes utazóközönségnek, mennyire felborította egy kis-társadalom mindennapi életvitelét...

Voltak, akik távoli úti céloktól estek el, másoknak a hétköznapi számításai borultak. Sokan, a munkába sietők vagy a munkából távozók a közeli buszállomás felé igyekeztek, hátha a reggeli buszjáratok kisegítik őket a bajból. De nagyon sokan elveszetten, tehetetlenül rostokoltak a zsúfolt padokon, a kiskocsmák teraszain vagy éppen a közlekedésben megakasztott vasúti járatok lépcsőin vagy ülésein. A dohányosok a kint tartózkodás mellett döntöttek a vasúton bevezetett dohányzási tilalom miatt, a gyerekes családok inkább a vagonokban maradtak vagy bevonultak az állomási csarnokba, nyalánkságokkal csitítva a nyűgös csemetéket. Nem sokan, de akadtak szerencsésebbek is, akiknek tökéletes kikapcsolódást nyújtott az, hogy belétemetkezhettek egy újságba, vagy keresztrejtvényt fejtve teljesen megfeledkeztek a külvilágról. Kisebb-nagyobb csoportok alakultak, az időközben az állomásra érkezők számára a tudakozónál mindegyre el kell ismételni a történteket, a szolgálatos fiatalasszony egyre fásultabban és kurtábbra fogva adja elő a tényállást, maga se tudja, hányadszor mondja már el ezen a reggelen ugyanazt a szerencsétlen sztorit, ami az ő életét is lám, jócskán megkeseríti...

Mindenki, aki közvetlenül érintett az ügyben, egycsapásra népszerűtlen figura lesz, akire görbe szemmel néz a tömeg, aki a balesetet szenvedettekhez képest mégis csak megúszták a minimális veszteséggel... De a bosszús embereken látszik: elegük van már abból, hogy újra és újra részesei legyenek mások ostobaságának vagy balszerencséjének, szeretnék végre egy kiszámítható és bevállalható életrutin mentén eltölteni napjaikat. Ha vonatra ülnek, érkezzenek is meg idejében, mindenféle bonyodalom és mellékkörülmény nélkül, hiszen legtöbbjük szemében az utazás ma már nem kaland, nem expedíciós esemény, hanem a távolság legyűrésének mindennapi eszköze, aminek gépiesnek, precíznek és eseménytelennek kell lennie, ugyanakkor hosszú távon is elviselhető legyen.

Miközben a peron hosszán le s fel lépkedve a felbolygatott élettől duzzadó állomás látványát vettem szemügyre, eszembe jutott az a sok kényszerű várakozás, ami útjaimon mindegyre megakasztott, akkor is, ha én keltem útra, de meg akkor is, ha mások utazásában voltam érdekelt. Ez utóbbi különösen életem második szakaszára volt jellemző, amikor is gyermekeim távolra szakadtak és adandó alkalmakkor haza-haza látogattak az otthoni fészket fölkeresni...

Rendszerint én voltam az, aki a korai vagy a késő esti órákban, ha szép idő volt, ha zimankó, kimentem eléjük az állomásra, pedig ha jól meggondolom, mindegyik nyugodtan hazatalált volna egyedül is, biztosan volt a gesztusomban egy kis elkényeztetés is, mert bármekkorára nőttek és hiába lettek meglett emberek, az én szememben továbbra is gyermekek maradtak, akiket messzire sodort tőlünk a sors (bár igaz, ők vették nyakukba a világot, saját elhatározásukból cseréltek hazát). Azzal, hogy aggódó és szerető szülő módjára fogadtam őket, a közénk telepedett távolságot igyekeztem legyőzni, s hittem, hogy eredményesen, annak ellenére, hogy olykor-olykor nehezen gyógyuló sebeket is szereztem.

Mint azon a télen, amikor még Bukarestben lakva, Budapestről vártam hazaérkezni legkisebb fiamat a kora reggeli nemzetközi gyorssal. Előző este szokatlanul heves hófúvás szakadt a román fővárosra, kegyetlenül süvített-sepert a szél, nem hullott nagy hó, de a hókupacok úgy költözgettek ide-oda, hogy pillanatok alatt átrendezték a járda és az úttest közlekedési lehetőségeit. A behemót, nehezen mozgó trolibuszok tehetetlenül csúszkáltak a laza, puha porhón, a kora reggeli zűrzavart fokozta a nyomasztó, sötét égbolt acélos fellegnyája, az arcunkba csapó metsző förgeteg. Az Északi Pályaudvar huzatos csarnokai megteltek a szüntelen nyitódó-csukódó ajtók résein besodródó hóval, majd a mozaikpadlón csatakos tócsává szennyeződtek. A tudakozónál sorban álltak, ezért az elektromos kijelzőtáblán nézegettem, hogy változik negyedóráról negyedórára a késésben levő szerelvények listája, rajta egyik vezető helyen az én nemzetközi járatom, amely remélhetőleg fiamat hozza egyre közelebb – de vajon mikor ér be valamelyik peron mellé? Mert az eredetileg kiírt 45 perces késésből előbb 55 perc lett, majd 80 perc, aztán tovább csak kb. 150 perc, majd kb. 220 perc jelezte a hozzávetőleges időt, amin utasok is, várakozók is túl kellett hogy tegyük magunkat.

Felsőbb akaratból.

Azért, mert így hozta az időjárás. Ilyenek a körülmények. Számítgattam, mivel járnék jobban: ha hazamennék és a hozzávetőleges idő elteltével visszajönnék? Nem, ez nem jó, hiszen minden olyan viszonylagos ma. Akár a csélcsap, vándor hóörvények és -tölcsérek körülöttünk. Ne mozdulj! - biztattam magam, mert sejtettem, hogy amikor nagy a káosz, akkor az ember legalább magával kerüljön egyensúlyba, teremtse meg magában azt a biztos pontot, amihez igazodhat.

És maradtam. Kiválasztottam egy viszonylag szélvédett sarkot, s addig sétáltam ott le s fel a zsúfolt padsorok között (3 lépés jobbra, 3 lépés balra, elszédülésig), amíg szabadult egy hely, ahová leroskadhattam, sajgó-fázó térdemet simogatva, a szeles nedvességtől átfázva, arcom égett, szememre súlyos álmosság ereszkedett, mintha vastag falon át jutottak volna el hozzám a zajok, az időnként felreccsenő megafon érthetetlen szófoszlányait próbáltam elkapni, s minél kényelmesebbé vált a várakozásom, annál lassabban vánszorgott az idő. Gondolatban nagyon sokszor felálltam már azzal, hogy kész, többé nem üldögélek ott, a fiam biztosan megérti, hogy ez nem várakozásra való idő, hiszen ő maga is ugyanezt éli át, vasúti körülmények között, ugyanúgy berendezkedve a terméketlen várakozásra, a végeláthatatlan reménykedésre, de mindannyiszor visszaparancsoltam magamat: ennek az átkozott reggelnek egyszer véget kell érnie. Teljesen elveszettnek éreztem magam a többi várakozó ember között s végül már azt se értettem, mit keresek én közöttük, mi az az erő, ami ott tart, miben reménykedem még egyáltalán...

Hirtelen úgy hallottam, mintha valaki a nevemen szólított volna. Hiába kutattam a forrást, nem jöttem rá. És a jelenség többé nem ismétlődött meg. Füleltem, hallgatóztam, felpattantam, reméltem, hogy ha valóban megtörtént a dolog, lesz folytatása, következménye is...

Az alábbi vers lett az egyetlen eredmény, meg a dél felé begördülő nemzetközi, amely végül „csak” 215 percet késett a beharangozott „kb. 220” helyett...

Megafon

váróteremben a megafon

nevemen szólít

megrezzenek

e lelkemtől távoli

huzatos állomáson

ki tudhatja a nevemet?

álmodtam tán? félrehallottam

mikéntha nagy mohón

félrenyelünk?

kinek lennék itt az adósa

ki játszadozik itt velünk?

várom a szokásos újrát

hisz ugye hányszor bemondják

ha indul vagy befut egy-egy vonat

a megafon buzgón végzi dolgát

recseg és ugat

mit veszthettem el nem tudom

s azt sem ki tart nyilván

e tájon

ülök magamban roskatag

válaszra várón

a válasz késik mit tegyek

mintha nevem se volna

másról beszél a megafon

magas póznán

fölém hajolva

meglehet közben elmegyek

hisz semmi dolgom itt

szívemben az a megafon

mindent kihangosít

27. A seggbe rúgott ütköző

Bakter Bálint feldúltan, de pontosan érkezett. Már hallott a történtekről, vetette oda idegesen, mégis töviről hegyire el kellett mesélnem neki, amit a saját szememmel láttam. Hiába, konkrét gyerek, ha lehetne, mindenből fényképet – mit fényképet? egész sorozatot! – készítene, hogy minden a maga helyén legyen az eseményen.

Szerencsém volt a korai állomási meditációmmal is, mert most egyszerűen csak el kellett ismételnem neki mindazt, amit a Megafon-ról végiggondoltam, s mikor a befejeztem, közös megegyezéssel kipipáltuk azt a verset is a nyomtatott példányban.

Ezzel rajtam volt a sor, hogy kérdezősködjek, s meg is tettem: izgatottsága felől faggattam Baktert. Családi eseményre gyanakodtam, de aztán kiderült, hogy ez a fura figura egyedül él, se kutyája, se macskája, családi gyökerei a homályba vesznek , és akkor valahogy megértettem, miért ragaszkodik olyan erőteljesen a versgyárhoz, egyáltalán egy olyan helyhez, ami védelmet és otthont nyújthat számára, és ahol megtalálhatja azokat a válaszokat, melyek az őt foglalkoztató kérdésekről szólnak.

Nem sikerült közel kerülnöm a lelkéhez. Legalább is, nem az elején. Úgy látszik, egyoldalú kommunikációra volt beállítva. Ő ugyanis elvárta, hogy vele mindenki nyíltan beszéljen, maga viszont végig a háttérben maradt, mintha nem is számítana és csak egy eszköz lenne a sors kezében. Egy kérdezőbiztos, aki feladatot teljesít, semmi többet, önálló véleményt, gondolatot, érzelmet ne várjunk tőle, csupán csak kérdéseket. A válaszadás ránk, a világra tartozik... Mondhatom, szépen vagyunk, gondoltam magamban, és nem tudtam belenyugodni abba, hogy képtelen vagyok szóra bírni ezt a különben egyáltalán nem ellenszenves emberpéldányt.

Elhatároztam, hogy finom zsaroláshoz folyamodva próbálom meg kiugratni a nyulat a bokorból.

– Úgy látom, nincs köztünk bizalom – mondtam. – Semmi baj, ezennel én is leállítom magam. Befejeztük a szemináriumot!

Hosszasan, sokat sejtetően nézett rám, mint akit mélyen megbántottak, de valami miatt szavát vesztette és nagyot sóhajtott.

– Nem publikus – nyögte ki végül, és tudtam, hogy ezzel megjelent páncélján az első, alig észrevehető repedés.

– Valami baj érne, ha beszélnénk róla?

– Utálom a panaszkodást. Pláne, ha a probléma csak rám tartozik.

– Akkor viszont ajánlatos jól el is rejteni.

– Csakhogy én nem vagyok színész... Az alakoskodás nem kenyerem...

Addig-addig emlegettem a közösen eltöltött órák emlékét és a közös feladatot, hogy végül beadta a derekát. Lehunyta a szemét, mint aki nagyobb biztonságban érzi magát, ha sötétség veszi körül, és beszélni kezdett.

...Tegnap délután beállított testi-lelki jó barátja távoli szülőhelyéről, akivel együtt végezték az iskolákat, majd a katonaságot, azóta viszont nem látták egymást, a kapcsolatot sem tartották. Szó szerint a semmiből bukkant föl a fickó – nevezzük Attilának – azzal, hogy váratlanul erre akadt megbízatása, és arra gondolt, hogy jó lenne egyúttal felmelegíteni a kapcsolatokat. Annyira örvendtek egymásnak, s egymásban az egykori emlékeknek, hogy az Attila unszolására úgy döntöttek: görbe délutánt tartanak a versgyár napsütötte, füves udvarán, amelyről tág kitekintés nyílik a városka határába. Az udvart, mintegy 700 méter távolságban egy iparvágány szeli ketté, enyhe kanyart ír le és eltűnik az ipari övezet vas- és betonkerítései között. A hely jellemzésére Bakter egy saját rigmusát is idézte, amely pár sorban összesűrítette – igaz, egy reggeli hangulatra vonatkoztatva – mindazt, ami a két gyerekkori barátot azon a délután körülvette:

A reggel mindig szép nagyon.

Eldöcög egy tehervagon.

A síneken terjeng a rozsda.

Egy-egy pecázó indul botjával

horgászni a zavarosba'.

Töprengek egy-egy illaton:

jázmin vagy orgona vajon?

A görbe délutánhoz, persze, nem volt elegendő a rigmus révén miniatürizált bukolika, ezért beszereztek hozzá kellő mennyiségű sört, bort és rumot, ez utóbbi Attila kedvenc italának bizonyult. Bakter ebből a legegyszerűbb logika alapján megállapította, hogy barátja szemernyit sem változott; aki hű marad az ifjúkori piához, az rossz ember nem lehet... Az udvaron tüzet raktak, a tűz fölé rostély is került, a rostélyra kolbász, flekken és húsos szalonna, továbbá vastagra vágott hagymakarikák és piros paprika, mindezzel, no meg az üvegekkel ügyesen eljátszadoztak, a kedvük egyre magasabbra hágott, különösen az Attiláé, Bakter igyekezett korlátok között tartani a kanmurit, amennyire lehetett, de azt is tudta barátjáról, hogy ha egyszer belelendül, nehezen áll meg a pohár- és üvegtörésnél, azoknál jóval látványosabb és bizonytalanabb kimenetelű bravúrokra is képes.

Attila minden elfogyasztott pohár után egyre biztosabb lett abban, hogy ő egy sziú indián, természetesen álruhában, de harcos szíve változatlanul rettenthetetlen és nagy feladatokra hivatott. Még néhány pohár és attól kezdve a fejébe vette, hogy valahol elhagyta a tomahawkját és azt neki a föld alól is elő kell kerítenie. Egy idő után neki is látott a kutatómunkának, végigpásztázva a gyárudvar közeli és távolabbi szegleteit, nagy előszeretettel rugdosva szét a fűben látható gyakori vakondtúrásokat és hangyabolyokat, csak úgy porzott belé a mező. Ő, Bakter Bálint meg kényszeredetten mindenütt a nyomában, azon töprengve, hogyan foghatná vissza indián barátja harci lendületét...

Szó se róla, indiánosdit játszottak régebben is, amikor Attila még a szülővárosa melletti bakterházban lakott édesapjával és egy öreg kandúrral. Az apa vigyázott a sorompóra, hogy mindig olajozottan, pontosan működjön és esténként mindig legyen rajta egy pislogó lámpás, hogy akiknek arrafelé vezet az útjuk, nehogy beleszaladjanak a sötétségben a gőzösnek. Ugyancsak az apa gondozta a váltókat és amikor csak tehette, hosszan elgyalogolt a sínek mentén, szemügyre vett minden egyes csavart, sínszeget, talpfát, villanyoszlopot, jelzőt, szemafort, átereszt, hidacskát, egyszóval mindent, ami pontosan behatárolt vasúti birodalmához tartozott. Attilát egyedül nevelte, felesége meghalt, tudott szigorú is lenni a fiához, de olykor szokatlanul engedékenynek mutatkozott...

Nem egyszer történt meg, amikor a bakterház melletti szemafor pirosra állt, hogy félórán át is vesztegelni kényszerült egy-egy tehervonat. Attila ilyenkor szabályosan ostrom alá vette az „ellenséges” szállítmányt, s győztes hadvezérként kapaszkodott fel az ácsorgó pőrevagonokra, Bakter Bálint meg a szófogadó harci tömeget képviselte a támadások során. Istenem, mennyit ugráltak le-fel a félig mozgó, nyikorgó járgányokra! És hiába óvta az apa a rakoncátlan kölyköket, azok egy csepp félelmet sem éreztek. Hiába, ha bátor indiánok voltak...

Bakter attól tartott, most is ugyanaz a virtus hatalmasodott el a barátján, mint ami gyermekkorukat kalandosan megédesítette. Szerencsétlenségükre, az udvari szertelenkedés közben feltűnt az iparvágányon egy buzgón dohogó teherszállítmány, valamelyik gyárhoz érkezett anyagutánpótlás, azzal igyekezett a kicsi dízel mozdony mihamarabb gyárkerítésen belülre kerülni, de előtte még átvágott az orrunk előtt a versgyári mezőn. Attila megiramodott, szemében sziúindián szikrák gyúltak, uff-uff, kiáltozta, de útközben egyensúlyát vesztve kétszer is majdnem elesett. Ettől begorombult, s mert a szerelvény fürgébb volt nálunk, már csak az utolsó vagont érte el. Iszonyú dühvel lendítette lábát az acélosan csillogó hátsó kerék felé. „Szétrúgom a seggedet, te állat!” - kiabálta és még két iszonyatos rúgást mért az ütközőkre, majd zúzott bokával és lábfejjel összeesett és mindjárt utána jajgatni kezdett. A fájdalomtól teljesen kijózanodott. Nem értette mi történt vele, Bakter nem tehetett mást, mint otthagyta barátját a földön, gyorsan a gyárba szaladt, telefonált a mentőknek, akik rekordidő alatt ki is vonultak bőszen szirénázva, s Attilát beszállították a helyi kórházba... Bakter szinte az egész éjszakát bent töltötte a kórteremben, barátja ágya mellett, akit teletömtek ugyan fájdalomcsillapítóval, de így is lázálomban fetrengett egész éjszaka. Akkor aztán a reggeli személyzet leváltotta Baktert, aki lóhalálában igyekezett az állomásra, hogy velem találkozhassék... Most meg ez a baleset is, a söröskocsival...

Átkozott hely ez a vasút...

Bakter Bálint egy másik verse is eszembe ötlött ez alkalommal, ami úgy érzem, remekül passzolt az elmondottakhoz:

A bakter, úgy rémlik, mindenhez ért:

kutat ás, fát vág, befűt, vért

csapol, nyomot olvas, főz, varr,

kerítést foldoz, tornyot mászik, jóddal

fertőtlenít, állatot kúrál, meszel,

szőlőt metsz, s mikor már-már betemet,

havat seper...

28. Gurítódomb

Anélkül, hogy a leghalványabb közöm is lenne hozzá, Bakter barátja felborította az életemet. Már-már berendezkedtem volt egy hosszadalmas, több lépcsős beszélgetésre, amely – bármennyire is terhes és zavaró volt pillanatnyilag a számomra – visszahozta rég elsüllyedt (elsüllyesztett?) emlékeimet. E látszólag parttalan és nem kevés feszültséggel terhes eszmecsere olyan volt számomra, mint egy vasúti pályaépítés, pontosabban helyreállítás rég nem látott vidékek és emberek felé. Mert a pályák léteztek bennem, korábbi életemben ha kuszán is, de kiépültek, csakhogy benőtte őket a fű, marcangolni kezdte a rozsda, s én, mint a hanyag gazda, messzire kerültem a vágányokat, mintha soha nem is lettek volna.

Baktert most jobban foglalkoztatta balul járt gyerekkori barátjának az istápolása, mint a mi munkatalálkozónk, be is jelentette, hogy egyelőre bemondja a passzt, majd jelentkezik, ha Attila ügyei egyenesbe kerülnek... Ha nagyon őszinte akarok lenni magamhoz, akkor bizony elfogott a féltékenység, s én, aki az elején idegenkedtem Bakter ötletétől, most úgy éreztem, mintha megloptak volna.

Tanácstalanul álltam a rám szakadt időben és bármihez is fogtam volna, úgy éreztem, hogy valamit elmulasztok. Rossz érzésem csak akkor oszladozott, amikor önkéntelenül az állomás felé irányítottam a lépteimet... Ilyenkor mindig számítok valamire. Valamilyen véletlenre. Kiszámíthatatlanra. És legtöbbször bejön. Mint ahogy bejött most is.

Az első, akit kiszúrtam magamnak a peronon, senki más, mint fotográfus barátom, egy a sok közül (mert a vonatok világa mellett a fényképezés is kedves foglalatosság a számomra), de talán az általam legbecsültebb, akivé a leginkább szerettem volna lenni, ha ez egyáltalán lehetséges volna... De mert úgy látszik, csupa képtelenséget hajszolok, s ez is közéjük tartozik, megmaradtam önmagamnak, viszont minden alkalommal annyira büszke vagyok az ő sikereire, mintha az én fegyvertényeimről lenne szó. Ezt ő tudja, s mert eredendően szerény gyerek – akinek azért jól esik a dicséret, csak ügyesen leplezi - , egy pillanatra se vindikálja magának a dicsőséget, s együtt örülünk annak, hogy egyáltalán van minek örvendenünk.

Ez abban jut kifejezésre, hogy kölcsönösen széles mosolyra húzzuk a szánkat és erőteljes mozdulatokkal kezet rázunk. Ebben a percben begördül Brassó felől egy személyvonat. Kiderül: barátom éppen arra vár, egyik lábát fel is teszi a magas vaslépcsőre, felhúzza magát, mint a tornász, aki szokva van mindenféle mutatványhoz, s azt kérdi, nem tartok vele?

Csak ide megyek, a szomszédba, az első állomásig – folytatja az édesgetést, én meg arra gondolok, hogy a vonat mindjárt elindul, nekem meg még jegyem sincsen, a pénztárnál sor kígyózik, mire az ablakhoz érek, elmegy a vonat... - Ne tökölj – olvas a gondolataimban –, gyere, ülj fel... Mire hozzánk érne a kalauz, már le is szálltunk...

Menjek? Ne menjek? - viaskodik bennem a jólfésültség a kalandvággyal, s győz az utóbbi. Barátom mellé tornászom magam. Alea iacta est... Eszembe jut egy negyven évvel korábbi utazásom, apám halálhírére. Amikor csapot-papot hagyva Bukarestben, nyargaltam az állomásra, hogy apám önkéntesen vállalt száműzetésének helyén, Csíkszentkirályban megszervezzem a temetést és az utána következő tort. Jegyvásárlásra már nem maradt időm, úgy ugrottam föl az induló esti gyorsvonat utolsó kocsijára, mindenre elszántan, hogy ha kell, akármilyen büntetésnek állok elébe, csak időben odaérjek az elárvult szülői fészekbe...

Persze, most nincs szó se szülő-halálról, egyáltalán semmiféle temetésről. Bár... hamarosan kiderül, hogy tévedtem. A barátom ugyanis a madéfalvi állomásra készül, az ún. vasúti temetőbe, ahol a vasúti csomópont gépparkjához tartozó, kiszuperált vagonok és vontatóeszközök várakoznak sorsuk végső beteltére, a szabad ég alatt. A pár perces utazás során, majd azután is, miközben a vágányokon keresztül lépkedve a gurítódomb környéke felé tartunk, ahol a tolató és rendező sínpárok húzódnak.

Valamikor itt egy egész napot eltöltöttem, néhány mozdonyvezető és vagonkezelő vasutas társaságában, akik azért fogadtak be engem újságíróként, hogy élőben megmutassák, miként telik egy teljes munkanap. Nem volt könnyű velük szót érteni, de nem is volt nehéz... Februári ködös-fagyos időjárás ereszkedett a völgyre, igazi csíki zimankó, én meg valahol utazás közben meghűltem, napok óta bújkált bennem a betegség, talán enyhe lázam is volt, már nem is tudom, arra viszont jól emlékszem, hogy kutyául éreztem magam, nem volt kedvem semmihez, pedig előzőleg úgy készültem életemnek erre a napjára, mint vőlegény az esküvőre...

De ahogy az esküvő körüli hangulat is megromolhat, miért ne romolhatna meg menet közben a munkakedv? És mert így történt, kényszeredetten vonszoltam magam egyik helyszínről a másikra, kísértem figyelemmel a mellékvágányokra tolt szerelvények szétszerelését, letaszítását a gurítódombról, ami távolról mellesleg egy óriás állati púpra emlékeztetett (a román vasutasok úgy is nevezték: cocoaşă, magyarul púpot jelent...), majd újra rendezését, egy más algoritmus szerint, a fuvarlevélen feltüntetett célállomásoknak és a szállítmány sürgősségi fokának megfelelően. Volt olyan pillanat, amikor terhemre volt ez az ide-oda vándorlás, botorkálás a havas-jeges sínek között, egyik védkunyhótól a másikig, váltók és jelzőlámpák tömkelegében, s egyszerűen leültem egy távolabbi zúzalékkő halomra, ahonnan látni lehetett a madéfalvi (akkor még csicsói) állomáson áthaladó szerelvényeket (egyesek eltértek Moldva felé, a Gyimesek völgyében, mások Gyergyó, illetve Csíkszereda főirányokba tartottak), ugyanakkor a gurítódombi tevékenységet is.

Nagyságrendben egyáltalán nem kicsiny állomásról van szó: Románia tíz első pályaudvara között tartják számon.

Ahogy telt az idő, úgy szállt el belőlem az erő és a lelkesedés. Volt pillanat, amikor a legszívesebben ott maradtam volna, a védkunyhó homályos zugában pattogó dobkályha mellett, égő arcomat a meleg felé tartva, magamba roskadva, mint a kihunyó parázs, de mert igyekeztem leplezni rosszullétemet, erőt vettem magamon s a tolatómozdonyra is felkapaszkodtam. Most viszont ott kívántam lehetőleg örökre tanyát verni, a vezetőfülke szélvédett kuckójában, ahonnan az ember előtt nem csak a pálya nyílik ki a maga lenyűgöző és vonzó távlataival, hanem a világ is, amit szakaszról szakaszra követ, ostromol és igyekszik maga mögött tudni az ember, de akár n-szer is körbeszáguldhatja a világot, akkor is talál mindig egy újabb vasúti vonalat, ami tovább viszi végtelenbe kivetített tervei felé...

Úgy emlékszem, erősen csikorgó, fűrészpor ízű, kényszeredett riportot sikerült összekaparni a gurítódombi élményekből. Amikor annyi év után nemrég előkapartam, elszégyelltem magam. Nem találtam meg benne azt, amiért tulajdonképpen odautaztam. Csupán a kínlódás, a tűnődés, a bizonytalankodás hangulatát árasztotta, amit aztán egy kora hajnalban megpróbáltam verssé konvertálni. És most rábukkantam a Bakter által kiválogatott szövegek között...

gurítódomb

gurítódombon ülök minden éjjel

pár tő katáng imbolyog ott a széllel

a sínek mentén a búcsú hosszú árnya

hűvösen nyúlik s ráterül a tájra

valahol messze mozdony jajgat éppen

az éjszakában fekete-fehéren

mint régi film hősétől egyre-másra

csak hull az ellen szomorú rakásra

vagon gurul le-fel a lusta lejtőn

ahogy a telihold minden hónapban eljön

nem hívja senki de kényszeríti törvény

így jön a hó és így nyel be az örvény

e sín csak arra jó hogy megszülje a rendet

kocsik hosszú sorára kényszerít fegyelmet

későbbi robogást tervez meg hosszú távon

ma még csak tolatás holnap dühödten rád ront

előre-hátra tart mozgása véghetetlen

békakoncert a sápadt szürkületben

a harsanó síp tisztuló derengés

akár a bölcsőt vigasztaló rengés

hogy minden ami él lelked akarja

tán meg sem illet de hosszú a karja

bólogató katáng integet érted

segítő gesztusát sohase kérted

csak egy-egy mozdulat helyváltás volt a fontos

a cipész sose kertel ő csak foltoz

én itt ülök s várom hogy összeálljon

életem szerelvénye gurítódombra álljon

Fotós barátommal a határt járva, úgy érzem, a vers működik, a riport halott. Csak arra volt jó, hogy sínre állítsa a gondolataimat...

...Már jó ideje a roncstemető vágányai mentén járunk. Hirtelen, a felragyogó reggeli napsütésben kiszuperált roncsmozdony magasodik előttünk. Valóságos tünemény. Ilyenben ültem, harminc esztendővel ezelőtt, de akkor még használható szürke volt, erőtől és energiáktól duzzadt, vagonokat vont és taszított napszámra... Én szótlanul csodálom, barátom magától értetődő, prózai mozdulatokkal, kíváncsian becserkészi. Kissé még a nyelvét is kinyújtja, míg több szögből is lekapja a látványt, nem szól semmit, minduntalan a keresőbe néz, mint aki elégedetlen magával, a begyűjtött élménnyel... Hagyom, hogy összeálljon immár az ő szerelvénye is...

29. Álom egy terepasztalról

Nem hiába emlegettem egykori betegségemet: a tegnap máról holnapra belázasodtam. És azon kívül, hogy ez egy érdekes időjáték a részemről, ráadásul maga a valóság. Nyomom az ágyat és iszom a mindenféle füvekből készült főzeteket. (Azért nem írok teákat, mert a teának számomra kellemes színe, illata és zamata van, méghozzá együttesen, és nem vagy az egyik, vagy a másik, vagy egyik sem. A most fogyasztott löttyök azonban zavarosak, vastagok és savanyúba oltott keser-fanyarok. Viszont nagyon hatékonyak, ezt állíthatom. Legalább is, közvetlenül azután, hogy legurítok egy csészét, kb. egy órán át tűrhetően érzem magam. Aztán ismét elromlik minden...)

A lényeg, hogy napokig nem fogok tudni kimozdulni, s lőttek az állomási kószálásnak, a Bakterrel folytatott tereferének. Szerencsére, nem is jelentkezett az utóbbi napokban, én pedig tehetetlenül hagyok mindent úgy történni, ahogy esik (úgy puffan)... Még csak ez hiányzott, a gurítódombos filozofálgatás után! Egyik emlék generálja a másikat, s nem csodálkozom, hogy hamarosan azon töprengek, vajon miért mondtam le pár éve arról az elektromos játékvasútról, amit évtizedeken át gürcöltem össze a fiaimnak, hogy aztán kiderüljön, nem tartanak igényt a külön dobozokban gondosan félrerakosgatott, papírtörülközőbe bugyolált gyűjteményekre.

Nagyobb fiamnak még szélesebb nyomtávú, 12 mm-es síneket és kellékeket gyűjtöttem, mert azokban az években ahhoz lehetett könnyebben hozzájutni, s csak később jelentek meg a filigránabb, 8 mm-es modellek, amelyek aztán a kisebbik fiam birtokába kerültek.

Olyan volt ez a gyűjtögetés, mint egy félrejáró szerelem. Már akkor volt néhány költséges szenvedélyem – nem beszélve a családi élet fenntartására szükséges költségekről - , amiket legalábbis akkoriban, nem igazán volt szándékomban korlátozni. Még iskolás voltam, amikor áldozatául estem a könyvek varázsának, s azzal az elszántsággal vágtam neki a könyvtáralapításnak, hogy lehetőleg minden fellelhető, engem érdeklő kiadványra ráteszem a kezem. Hamar kiderült, mennyire illuzórikus volt ez az elképzelés, különösen azután, hogy a korán elkezdett dohányzásban is egyre növekvő étvágyat és igényességet mutattam, s a kettőt muszáj volt jut is, marad is alapon összehangolnom... De pénzbe kerültek a későbbi bódító szeszek és e mellé kellett aztán besorozni a játékvonat gyűjteményhez szükséges darabok óvatos, ám kitartó beszerzését. Legszívesebben magamnak hajtottam volna föl azt a számos mozdonyt, személyszállító vagont, pullman-kocsit, tehervagont, tolatómozdonyt és egyéb járművet, a járulékos jelzőberendezéseket, síneket és váltókat, a díszleteket, erdőt és hegyet, alagutat és hidat, peront és állomásépületet, bokrot, padot, sorompót, majd trafót és kapcsolókat, de az időmmel sehogy sem tudtam volna összeegyeztetni, s azzal áltattam magam, hogy amikor már jócskán összegyűlt egy terepasztalnyi kellék, a gyerekekkel együtt megtaláljuk a módját annak, hogy közösen kiéljük szenvedélyünket.

Nem így történt. Ők valamennyit még játszottak a vasúttal: a nagyobbik kevesebbet, a kisebb fiú valamivel többet. Igaz, terepasztalra már nem telt, s a kacskaringós, ám meglehetősen egyhangú körpályát a gyerekszobában, a felhajtott szőnyeg helyén csak ideig-óráig, rendszerint iskolai -téli, tavaszi – vakációk idején tudtuk felállítani. Akkor viszont csak lábujjhegyen és nagy odafigyeléssel lehetett csak közlekedni az ötünknek nem túl tág panellakásban. Ez az átmeneti, van is, nincs is állapot nyomot hagyott a fiúk lelkesedésén is, amely az idő múlásával, bármennyire is igyekeztem újabb és újabb bővítésekkel ébren tartani a játékkedvet, sajnálatosan megkopott, kiürült. Egyre ritkábbak lettek a közös szerelések, a padlón hasalások, a váratlan gyermeki invenciók, amelyek élettel tölthették volna meg a valóság miniatürizált mását. A modellek egy idő után végleg dobozaikban maradtak, a fiúk felnőttek, szétszéledtek, ezer dologgal foglalkoztak, de ezek között a terepasztal gondjának valahogy semmiképp nem jutott hely. A dobozok a lomtárunk egyik legfelső polcán hevertek éveken át, feleségem időnként le-leemelte őket, hogy szemlét tartson fölöttük, megvannak-e még hiánytalanul. Ugyancsak ő volt az, aki kezdeményezte a fiainknál, hogy amennyiben nem tartanak igényt a „játékszerre”, vevőt keres rá. Nem szóltam semmit, bár lélekben sértve éreztem magam, s úgy éreztem, hogy a fiúk elárulták a közös szenvedély ügyét, amely ha ideig-óráig is, s ha laza szálakkal, de összekötött bennünket. Azt is beláttam, hogy egy végleg mellőzött holt tárgy után nincs miért sóhajtozni, mindenkinek csak jobb, ha a vonatocskák oda kerülnek, ahol kellően megbecsülik őket.

Sokáig senki sem válaszolt a bukaresti magyar lapban feladott apróhirdetésre, aztán váratlanul jelentkezett egy pasas Nagyváradról, aki pár éves gyermekének szerette volna megszerezni a játékvonatot, a hozzá tartozó valamennyi kellékkel. Az üzletekben akkor már ezt a fajta, NDK-ban gyártott árut nem forgalmazták, a bizományiban horribilis összegeket kértek a modellekért, működésbe lépett a piacgazdaság s vele a kereslet-kínálat törvénye, ami esetünkben azt jelentette, hogy az illető baromi olcsón szerette volna rátenni a kezét a modellre, mi pedig a lehető legmagasabb árban számítottuk volna fel neki és láthatóan egyik sem engedett a magáéból. Úgy okoskodtunk, hogy amennyiben a pasasnak valóban szüksége van a terepasztalra való holmira, végül beadja a derekát, ha meg nincsen, akkor nem ő a mi emberünk. Végül sikerült megegyeznünk, hogy pár héten belül leutazik hozzánk és nyélbe ütjük az üzletet. Hiába vártuk – nem érkezett meg. Feleségem belenyugodott: úgy látszik, a sors nem akarja, hogy megváljunk a terepasztaltól...

Aztán egyszer csak a nagyobbik fiunk ráébredt, hogy mégis csak igényt tart a szélesebb nyomtávú modellre és magával vitte Budapestre. A játékvonat sorsáról azóta nem tudok semmit, de nem is érdeklődtem utána... A kisebb nyomtávút végül a vejünk valahogy megkedvelte, és át is repült vele az óceánon, Torontóba. Lakásuk elég nagy ahhoz, hogy az alagsorban, a játékszobában berendezzen magának – az akvárium és a bordásfal mellett – egy terepasztalt is. A hírek szerint ügyesen fel is állította, lányai is lelkesedtek érte... Amikor náluk jártam, magam is láttam működni, de játszani akkor már csak a kisebbik lányunokámnak meg jómagamnak támadt kedvünk vele néhány délutánon át – leginkább a rozogán összeillő sínek miatt minduntalan megszakadó áramkört állítgattuk helyre, a kanyarban kisikló mozdonyokat helyeztük vissza a vágányra, egyáltalán, minden percben kisebb-nagyobb hibákat hárítottunk, amíg végül is beleuntunk és sorsára hagytuk a poros, ütött-kopott, világot járt, nemzedékeket kiszolgált terepasztalt.

30. Régmúltba tolatás

Betegségem, sajna, tovább tart... De ahogy telnek a napok, rá kell jönnöm, hogy ez a fajta kór inkább csak belülről, minden külső ok nélkül közelít az emberhez, mert ha nem gondolunk rá, úgy elmúlik, mintha nem is lett volna. Ezért hát, barátaim aggodalmára - mert hogy feljegyzéseim nyilvánosak, ők is olvashatják - egy füstre azt válaszolom, hogy ne tartalékolják számomra a gyertyát, egyelőre csak ez a belső láz emészt, ami írogató embereket szokott mardosni időről időre, amikor nem úgy mennek a dolgaik, ahogyan ők szeretnék...

Hanem mindjárt jobban éreztem magam, hogy Elekes Feri barátom felfigyelt az én kínlódásomra és megszólított az ő mélységesen magánjellegű blogjában. Ezt a blogot én ugyanis nagyon, de nagyon szeretem, pedig olyan egyszerű neve van, hogy nem is igaz: MONDAT...

Az utóbbi időben ez a Feri remek krokikat rajzolt különböző ismerőseiről - írókról, művészekről -, s örvendek, hogy bátorításomra tovább fokozta a svungot. Ma már látni és hinni lehet, hogy ebből jóval több lehet, mint amennyit az elején remélni lehetett tőle: Nem azért mondom, mivel engem is besorolt az ő emlékkönyvébe, s olyan társaságba illesztett, mint Bözödi György, Markó Béla, Gálfalvi György, Páll Lajos, hanem mert kristályosodni látszik egy olyan bensőséges-szatirikus szemlélet, ami minden érintettnek kivétel nélkül jót tesz - segít leszállni a magas lóról vagy éppenséggel felszállni rá; attól függően, ki hová igyekszik.

A legutóbbi bejegyzést nekem dedikálta, én pedig örömmel válaszoltam rá, s e verses levélváltás álljon itt feljegyzéseim között is, hiszen őrjárat gyümölcse ez is a javából...

/Elekes Ferenc/Vonat

(Cseke Gábornak,

egy képzelt vasúti

állomáson)

Úgy vagyok,

mint kifürkészett

gondolat,

mit valaki kitakart.

A vonat

is sejti, tudom,

honnan jön és merre tart,

ha tolat.

/Cseke Gábor/ Pára szállt

(Válaszvers)

egy téli állomáson

éjfél után

vártalak

a hóban nyomaim

a szállásig

vezettek

pára szállt

a mozdonyból

a szánkból

a fagy csikorgó

foggal

roppantotta a fát

a vasat

körmös

csíki idő

régmúltba tolatás

31. Fordítókorongon

Vannak az én pályaőri életemnek és sorsomnak is olyan határai, ahonnan törvényszerű a meg- és visszafordulás. Az oda után a vissza... A túr és a retúr... Erre vannak kitalálva a felgöngyölített sínvégekben végződő vágányok, ahol az ember tudja és egy pillanat alatt megérti az „eddig és ne tovább” tilalmát. És erre szolgálnak a jóval bonyolultabb, a fordulatra nagyobb és a választás látszatát keltő, végül ugyancsak pályamódosító fordítókorongok.

Az első változatra a nyolcvanas években történt egyik riportutam a beszédes példa, amikor egy fiam korabeli fotóriportert hurcoltam magammal mindenfelé, hogy amit az ő szeme és objektívje meglát a nyers valóságból (amiről egy pályaőr, bármennyire is önkéntes, jól tudja, hogy sminkelni ezerféleképpen lehet ugyan, de tartósan átfesteni és a randaságait eltüntetni szinte lehetetlen), azt én riporteri csűrés-csavarással szavaimmal kisubickoljam, „sínre tegyem” - hogy a szakmánál maradjunk, ha már belévágtunk. Az volt a tervünk, hogy néhány napig elidőzünk egy vasútállomás házatáján és ami ott figyelemreméltó és egyáltalán lefényképezhető, az orrunk elé kerül, azt egész egyszerűen megörökítjük. A tervhez azonban megfelelő terepet is kellett találnom. Olyat, ahol szívesen szóba állnak az emberrel, nem értik félre a szándékait, nem kell mindenáron szerepet játszani, hogy elnyerjük az illetékesek bizalmát. A feladat már-már lehetetlennek látszott, lévén, hogy a vasútat akkoriban annyira nemzeti-stratégiai-állami intézménynek tekintették, amelyet a kincstári bizalmi politika általános bizalmatlan légköre töltött ki, legalább is a vasúti csomópontok esetében. Bárhogy is néztem a dolgokat, egy kevés vizet zavaró csomópontot csakis végállomáson, méghozzá szárnyvonal végén találhat az ember, ahol a forgalom minimális, a szereplési ambíció ezért felfokozottabb, a légkör családiasabb, meghittebb, az idő kitágul és lelassul, a dimenziók emberi léptékűek és a közös nyelv is a bizalmasabb kommunikációt szolgálja.

Amikor ezt így elképzeltem, rájöttem arra, hogy látatlanban egyetlen hely felel meg mindezen feltételrendszernek, és ez a hely nem más, mint Székelyudvarhely! Az a város, mely azokban az években a reményt jelentette, hogy van egy hely ebben az országban, ahol – bármi történjék is másutt – a magyarság abszolút többségben marad, s mint ilyen, kitartóan és magához hűen kivárja, miként alakul a sorsa. Egy végvár volt tehát, nem csupán dramaturgiai, hanem a lehető legkonkrétebb értelemben is, pontosabban egy végállomás, ahová Segesvár felől egyetlen vonal futott be a „nagy állomásra”, s onnan már csak ködbe veszett álom volt a folytatás egyre halványabb reménye, hogy az utazás nem ér itt véget, hanem Szombatfalva irányában a végső megállj-t jelző bakot egyszer majd kiegyenesítik, s a gőzös tovább töfög, erőltetett menetben Felcsík irányába, ahonnan aztán beletorkollik a csíkcsicsói-madéfalvi csomópontba, amelynek fűtőházában már fordítókorong is fungál...

A huszadik század elején (1905) a Székelyföld felemeléséről szóló országos (világmegváltó) viták és elképzelések kapcsán sokféle tervet kovácsoltak, s még többet vettek elő, alakítottak át a múltból. Ahány terv, annyi változat és ugyanannyi érdek (ha nem több), amelyek elsősorban nem földrajzi-gazdasági lehetőségekből és esélyekből indultak ki, hanem a székelyföldi nemzeti tudat és berendezkedés normatíváit alkalmazták volna a valóságra. A székely vasúti hálózatot egységként elképzelve, olyan fővonalat képzeltek a térségbe, amely Marosvásárhelyt közvetlenül összeköti Székelyudvarhellyel és Sepsiszentgyörggyel, ezek pedig a maguk természetes módján illeszkednek majd be a nyugati és a balkáni nemzetközi vasúthálózatba. Így kellett volna kivédeni annak a veszélyét – amit, mint később bebizonyosodott, nem sikerült –, hogy a természetes székely központok helyett döntő gazdasági (értsd: vasúti) szerephez Brassó, Segesvár és Szászrégen (ma ez már Dédának felelne meg) jussanak. Amit nem végeztek el jó időben ezen a tájon, az ma már csak egyre kisebb hőfokú és léptékű nosztalgia, ami hasonlatos ahhoz a téli ködhöz, mely most éppen elterül az ablakon túl, a téli tájon: köd is, mert fátyolosan gomolygó és áthatolhatatlan, zúzmara is, mert szorosan rátelepedik a legkisebb gallyra is, nem tartós, hiszen a legkisebb légmozgásra kristályok milliárdjait küldi a földre, ahol azok megsemmisülnek és felszívódnak a ködben...

Ezért jó az önkéntes pályaőrködés, mert ha nem akarok, nem muszáj kibújnom a medvebarlangból. Senki sem fog emiatt elmarasztalni, a világnak meg se kottyan az én szeszélyem, esetéleges mulasztásom, a felfüggesztett állapot, amelyben hetek óta élek, és amelynek csak egyetlen épkézláb magyarázatát tudom adni: Bakter Bálint egy olyan kalandba rántott bele engem, amire nehezen álltam rá, de mire nyakig bele merültem volna, ő szeszélyes és titokzatos módon kiszállt belőle, meghatározatlan ideig, itt hagyva engem a kérdéseire felszakadt, kibeszéletlen válaszaimmal...

32. Átutazóban

De mert Székelyudvarhelyre éppen csak megérkeztem – emlékeim vonatán, persze – és alig szálltunk le Sándor barátommal a vonatról (az én hátamon hátizsák, az övén még nagyobb – így utazgattunk akkoriban, minden úti cókmókunk egy-egy vászonzsákban elfért), mindjárt jelentkeztünk a forgalmi irodában, ahol az állomásfőnököt gyanítottuk megtalálni. Néhány ember látta el az udvarhelyi állomáson zajló mindennapi tevékenységet, s nem is került nagy meggyőző munkámba rávenni a főnököt, hogy elsősorban az ő érdekükben fontos ennek a riportnak az elkészítése, amely révén az egész országban ismertek lesznek, bekerül a képük az újságba. Mellesleg – nyugtattam tovább a zavartnak látszó helyi lelkeket – a mi kettősünk nem ellenőrizni jött, és nem csomót keresni a kákán, hanem kiemelni az ismeretlenségből az erdélyi magyar embereket, akik szorgalmasan dolgoznak, hogy életünk rendben-csendben menjen. Ami mellesleg igaz is volt, bár az egész amolyan kincstári dumának hangzott, mint annyi minden akkoriban kirakathoz hasonlatos életünkben – ami közvetlenül az üveg mögött volt, az próbálkozott a csillogással, ami viszont háttérbe került, ott a pókhálók és a légytetemek tarkították a látványt, szerencsére csak a homályban. Nos, Sándorral ketten mi a kirakat fényesebbik, közszemlére érdemesebb síkjait pásztáztuk, ez volt a feladatunk, ezért fizettek bennünket, ez volt az utazásaink valóságos motorja is: oda állítottuk az embereket, a csillogásba, a rendezett előtérbe, hogy mosolyogjanak és munkájuk iránti elkötelezettségben örökítődjenek meg az időben.

Akkoriban nagyon kellett ügyelni arra, hogy hol vesszük elő a fényképezőgépet, mert elég volt, ha csak megcsillant valakinek a kezében az objektív üvege, elég volt egy kósza kis villanás egy gyanakodó szembe, máris célgömbbe került az ember, odaléptek hozzá, igazoltatták, szándékai felől faggatták, gépét vizsgálgatták, s ha mindent rendben találtak és semmilyen „gyanús” jelbe nem tudtak belekötni, akkor továbbengedtek, de azzal a kis közjátékkal, amire a feladathoz egyáltalán semmilyen szükség nem volt, sikerült elűzni azt a kevés munkakedvet is, ami e nem túl biztató körülmények ellenére még bennünk szorult. A Sándor – és a magam – érdekében igyekeztem elhárítani minden hasonló közjátékot, ezért aztán magunk mellé kértünk egy hozzáértő kalauzt is, aki megmutatná nekünk a székelyudvarhelyi állomás pályarendszerét és pontosan megmondaná, hol, milyen szakaszokat, tárgyakat, építményeket, eseményeket stb. szabad egyáltalán fényképezni. Megelégedésemre, a feladatra maga a főnök vállalkozott, s hármasban – pontosabban kettesben, mert Sándor mindegyre le-lemaradt vagy éppen elibénk vágott – ráérősen végigbaktattunk az állomásról egy kiserdő alá kanyarodó pálya mentén a fagyos, havas, kopár töltésen. Én a főnök magyarázatait hallgattam az udvarhelyi vonalszakasz történetéről, és arról, hogy hányszor vetődött fel az idők során a Székelyudvarhely-Csíkszereda közötti összeköttetés megépítése, és mert műszakilag igen költségigényesek voltak a tervek, minden esetben elvetették vagy elfektették őket.

Elértünk a vasúti világ végét jelző bakhoz, minden szögből és irányból sikerült le is fényképezni, tetejében a kormos-füstös régimódi vasutas lámpával, amiben még kanóc égett és amelybe piros üveg járt, és amit valamikor esténként mindig meggyújtottak... A lámpa mellől visszapillantottam az állomástól megtett útra, s arra gondoltam, hogy tulajdonképpen egy forrás tövénél állok, amelyből elindul csörgedezve egy magányos vízér, hogy később, megerősödve-nekibátorodva belezúduljon a nagy hálózatba. A naponta kétszer induló és érkező „székely expressz”, amely a város több kisállomásán is megállt, hogy az utasoknak ne kelljen minden áron a nagyállomásig kutyagolniuk – kivéve a közelében lakókat – , Segesvárig családias, fapados vicinális volt, onnan viszont az utas előtt kinyílt a pálya, méghozzá két irányban – nyugat és délkelet felé egyaránt.

Délkelet felé indulva, Brassó, Bukarest, majd a román tengerpart, Szófia, Isztambul, Görögország, de épp úgy Moldova, Oroszország és Távol-Kelet felé eső úticélok könnyű elérhetőségével kecsegtetett, nyugatra viszont Kolozsváron, a Királyhágón, Nagyváradon túl jelentette rendre egész Európát, Párizson keresztül egészen a brit szigetek fővárosáig és akár tovább is, a kontinens szigetvilágán. Ez volt ugyan a vég, ahol álltam, de ha úgy akarom, ez lehetett a kezdet, a kiindulás. Mindenképpen meditáláshoz méltó, nélkülözhetetlen pont ahhoz, hogy a világban mindenütt egyforma eséllyel otthon érezhessük magunkat.

Ez volt az a hely, ahol fényképész kollégámat teljes felelősséggel szabadjára engedtem a főnök társaságában, mert úgy éreztem, ami az otthonosságot illeti, „sínen vagyunk”, baklövés, kellemetlen közjáték már nem igen következhet be, a fotóriporthoz szükséges takarékos szöveget akár helyben el tudnám készíteni, így aztán fogtam magam és elköszöntem, hogy néhány egyéb megbízatásomnak is utána nézzek...

Bevallom, a tekei kisállomás után nem volt sem kedvem, sem késztetésem arra, hogy egy újabb állomási világot a szívembe zárjak és magammal vigyek. Ezt akkor a fiatalabb Sándorra hagytam. Én megelégedtem a felületes látogató benyomásaival, aki néhány pillantással képes felismerni és bemérni a terepet, érzelmileg nem kötelezi el magát, átutazó, mint annyi más ember, alig jött meg, már a visszatérés körülményeit és módjait fürkészi... S mivel számomra a következő újságírói állomás Csíkszeredát jelentette, kénytelen voltam autóbuszra ülni, hogy átkeljek a Hargitán, s leereszkedjünk a Csíki-medencébe, a vasútállomás közelébe, az egykori gabonasiló mellé, amely kiköpött mása a székelyudvarhelyi állomás közelében magasodó silótoronynak, valósággal lerí róluk, hogy egyazon tervező asztalon készült, ugyanannak a vidékfejlesztő ambíciónak a lendületében, mely mindkét városból örök riválist fabrikált, és egyúttal vasúti elérhetetlenségre kárhoztatta.

33. Füst az Ufó felett

Bakter Bálint már-már csak emlékként élt bennem, amikor a tegnap a telefonkagylóban hirtelen fölreccsent érdes, harsogó hangja:

- A Cseke lakás?

Ettől aztán meglódult bennem minden, addig szunnyadó gondolat. Egycsapásra elememben éreztem magam és a kedvem is megjött, újra kezdeni a tényleges járőrözést, még ha az önkéntes is (vagy talán éppen azért...)

- Hol voltál? Úgy eltűntél, annyit se mondtál, félkalap...

- De hiszen jeleztem, amikor Attila... Hogy majd jelentkezem...

- Igen, de azóta se adtál magadról életjelt. Aggódtam...

- Miattam kár volt. Az a szerencsétlen viszont...

Nem hagytam, hogy telefonon mesélje el a barátjával történteket, pedig már-már nekilátott volna, mert a találkozás, az élőszó, az Ufóban való ücsörgés, az állomási levegő beszívása sokkal fontosabb volt számomra mindennél. És talán nem is az eleven szavak hiányoztak az életemből, mint inkább az általuk keltett hangulatok.

- Ráérsz holnap délelőtt? - sürgettem meg Baktert és nagyon reméltem, hogy igent mond.

Úgy is tett.

Ezért aztán most nagy lendülettel tartok az állomás felé, szokott járőrutamon. A környéken szürke és fakó lett minden, mióta elhanyagoltam a rendszeres kijárást. A tavaszi-nyári buja vadnövényzet elszáradt, megroskadt a deres-zúzmarás-ködös reggelek nyomán, alóla kikandikál a sivár föld kopottas, csupasz ülepe: a bokros nyári gazba rejtett mindenféle hulladék. Az ösvény mellett cikkcakkban futó betonkerítés szélvédettebb sarkánál hasas, műanyag sörös palackok hevernek porosan, szutykosan egymás hegyén-hátán, átható húgyszaggal megfejelve. Pár méterrel odébb egy étkezővagonból menet közben egy zsáknyi szemetet lökhettek ki, aminek a nagy része kávé vagy ital felszolgálása után visszamaradt, egyszer használatos műanyag poharakból és evőeszközökből, elázott papírszalvétákból, csikkekből és hasonló vendéglői hulladékból állt. Bármerre nézek, bomlás, leépülés, pusztulás. Elég volt pár hétig félrenéznem, s ősz máris végigcsurgatta undorító nyálkáját az egész világon.

Mozdony gördül el lassan, vigyázkodva, ráérősen a harmadik vágányon. Mintha mindegy lenne számára, hogy halad-e vagy egy helyben áll. Pár perc múlva ugyanaz a mozdony már a hetediken nekigyürkőzve igyekszik, ellenkező irányba, három tartálykocsit tolva maga előtt. Most veszem észre, hogy odébb, ugyanazon a vágányon már vagy egy tucatnyi tartálykocsi áll, ugyanolyan világos krémszínűre festve, és valamennyire rápingálták a marosvásárhelyi műtrágyagyár nevét. Méghozzá élénk pirossal. Feléjük tart a tolató mozdony, de az így összeálló szerelvény további sorsa egyelőre ismeretlen. Jó ideje nem láttam már teherszállítmányt – egyáltalán tehervonatot – vesztegelni az állomáson, annyira furcsa, hogy ismét benépesültek a régi, távoli vágányok, és szokatlan a le-fel masírozó tolatómozdony látványa is, közben meg azt látom, hogy a máskor oly eleven életet élő peronon most alig van mozgás, néhány ember lézeng csupán, azok is inkább csak szétnézni állnak ki a placcra, s kis idő múlva fordulnak is be az állomásépület törött ablakszemű, nyikorgó acélajtaján.

Ha megfigyelték, mai jelentésem hangulata kifejezetten bővelkedik negatív tónusokban, ami azért nem csoda, hiszen a nap is valahol a felhők, a szmogos szürke réteg mögött rejtőzik, csak némi többszörösen megszűrt fénnyel szolgál, s azt is inkább csak dél felé ereszti rá a világra. Alig néhány óra az egész...

De ne legyünk telhetetlenek. Az évszakok váltógazdaságához hozzászokhattunk. Mint ahogy a vasút világának a kiürüléséhez, hanyatlásához is. A szakma elsivárosodásához. Amit jobban érzékelni lehet ilyenkor, télvíz idején, hiszen az ember nem egyszerűen csak utazik, hanem menedéket keres a vasútban, ahol otthonosan, magába merülve vagy utastársai társaságában feloldódva töltheti el azt a pár órát, amire úticéljáig szükség van. Örök találós kérdés, hogy az éppen befutó szerelvény vagonjaiban levethetjük-e utcai öltözékünket, vagy télikabátunkba burkolózva, morcosan pillantunk ki a feltűrt gallérszárnyak közül.

A félig szabadtéri kiskocsmák, falatozók körül is megfakult a világ. Az élet odabent zajlik, a bódékban, a szorosra csukott, elfüggönyözött ablaktáblák mögött. Az eléjük kitett asztalok és székek néptelenek, már a fázós verebek se szökdécselnek rajtuk, mert már minden fellelhető morzsát többszörösen is eltakarítottak. Az egyik poros, hóharmatfoltos asztal alatt két kutya torzsalkodik – az egyik kitúrná a másikat, amelyik addig összegömbölyödve, szinte önmagába bújva szunyókált a baklábak alatt. Nem ez az egyedüli üres asztal a környéken, a békétlen állatnak bőven jutna hely másfelé is, de nem, itt most akaratérvényesítésről van szó, valamelyikükről ki kell hogy derüljön, melyik az erősebb, következésképp a másiknak kotródnia kell...

Az Ufó tetejéről magasba meredő kályhacső csak úgy löki, már-már egy lustán lüktető szív ütemére, a szürke füstöt. A vadszőlő indái csupaszon lógnak a falakról, ablakszemekkel fedték el a szabadra néző tornácrészeket. A bódé közepén dobkályha duruzsol, ontja a meleget a hűvös szeparék felé. Az a kevés vendég, aki megül odabent, önkéntelenül a tűz közelébe húzódik. A helyiségben nem villognak már a napelemes szentjánosbogarak, bekapcsolták a neonvilágítást – kékes, sápadt, lidérces idebent a világ, és már csak Bakter Bálint hiányzik ahhoz, hogy ez a jócskán elferdült valóság valamiképpen helyrebillenjen a képzeletemben.

Az ajtó üvege mögött a kinti világ zsugori metszete: egy darabka peron, távolabb ugyanannyi sín és egy vagon részlete. Ez előtt időnként egy-egy eleven ember halad át hol tetszőleges irányban. Most éppen egy két éves, dundi csöppségre figyelek föl, vasgyúró, szakállas, kopasz apjának mutatóujját szorongatja s akkora vágyakozással nyúlkál a peronon várakozó személyvagon lépcsője felé, mintha az élete függne tőle. Reszket belé, toporzékol, hogy nem éri el, az apja viszont nem engedi közelebb, nem tudni, mikor mozdul meg a szerelvény, akár az üres fegyverben, a hosszan vesztegelni látszó vonatban sem bízhat az ember. A fegyver elsülhet, a vonat meglódulhat. Mindkettő kivédhetetlen. A kis ember ezt nem érti, a felnőtt meg nincs hogy elmagyarázza neki, ezért aztán marad a gyeplőfeszítő rajongás egyfelől, a vasúttal ismerkedő gyermek nyüszítő delíriuma és az apa körültekintő józansága, amely úgy ad, hogy tulajdonképpen visszavesz...

Az üvegajtó mögött most Bakter alakja tűnik föl és kitölti az egész „képernyőt”...És ettől úgy tűnik, máris értelmet nyernek az addig eltékozolt napok.

34. Ikervágányok

De még milyen értelmet nyertek! Méghozzá teljesen mást, mint amit én reméltem. De hát egy mégoly önkéntes pályaőrnek is, mint én, tudnia kell, hogy az élet, akár csak a vasút, bonyolult.

Roppant bonyolult. Még szerencse, hogy ennek ellenére mindennek van oka-foka, még a leghajmeresztőbb helyzetnek, fordulatnak is. Így aztán a Bakterék története is új értelmezésben bontakozott ki előttem.

Először is, Bálint kimondottan erőteljesen sántított. Amiről én azt gondoltam, hogy apróbb baleset érte, ami hamarosan elmúlik. De aztán nem sokra rá bevallotta, hogy azóta szenved a tartós és csak ideig-óráig enyhülő fájdalomtól, mióta barátját, Attilát megszabadították kangrénás fél lábától.

Sőt, a vallomásban odáig ment, hogy kiderült: a vasúti kocsit seggbe rúgó bizonyos Attila tulajdonképpen nem is csak a barátja, hanem egyenesen az ikertestvére, amit azért nem nagyon szoktak hangoztatni a nagyvilág előtt, mivel még gyermekkorukban elszakították őket egymástól – anyjuk korai halála után apjuk Attilát választotta, számára untig elég volt egy kölyköt nevelnie (talán még az is sok volt), Bálintot meg adopcióba küldték, és sokáig sikerült elhitetni velük, hogy tulajdonképpen csak gyermekkori játszótársak, pajtások, akik vonzódnak egymáshoz. Attila volt az első, aki rájött, hogy van egy ikertestvére Bakter Bálint személyében, de akkor már rég eltávolodtak egymástól. Tulajdonképpen a baleset napján találkoztak először annak a tudatában, hogy testvérként teszik ezt. Az addig eltelt hosszú idő során mindvégig volt valami fájó hiányérzetük, szenvedtek a magányosságtól és sokat gondoltak gyermekkori együttléteikre... Most viszont, alig hogy fölfedezték szoros összetartozásukat, és talán változtathattak volna valamit az életükön, méghozzá gyökeresen, beütött az a végzetes indiánosdi, aminek az eredményét mindannyian jól ismerjük.

Most, hogy mindezt tudom, egészen más szemmel nézem az elszaladt heteket és hónapokat, belsőleg pedig ugyancsak megrendülök. Próbálom átértelmezni korábbi élményeimet, ami távolról sem egyszerű, mert legtöbb belém csontosodott, formát kapott, mielőtt még tisztázódott volna, hogy megfelelnek-e a valóságnak. Ezek szerint pályaőrnek se lennék jó, ha történetesen nem önkéntességről lenne szó, hanem szakmáról, mert lám, milyen könnyedén megelégedtem Bakterék esetében a látszattal. Nem menti a helyzetemet, hogy Bakter volt az, aki ködösített a valóságon, ő borított fátylat olyan részletekre, amikről kiderült, hogy döntő fontosságúak. A kételynek akkor sem szabad kivesznie belőlünk, ha a lehető legsimább mezőn találjuk magunkat és egy jó távcsővel fölszerelkezve beláthatatlan messzeségekbe is ellátunk, méghozzá 360 fokos panorámában!

A jó szem, a tiszta és biztos látás pedig a vasúti ember lételeme. Mese habbal, hogy akárki eljegyezheti az életét a vasúttal, aki akarja. Nem elég rajongani, érzelmileg kötődni ehhez a világhoz, bár ha ez nincs meg, akkor szinte lehetetlen eredményesen „sínen maradni”. Tisztán látónak, igazságosnak és jövőbe tekintőnek kell lenni ahhoz, hogy az előlünk mindegyre megszaladó pályán pontosan azt lássuk, ami az utat jelenti és szegélyezi: jelzéseket, váltókat, szintjelzőket, átereszeket, jelzett és jelzetlen átjárókat, repülőhidakat, szokatlan közjátékokat és helyzeteket, alakzatokat, fényjelenségeket, esetleges katasztrófákat, provokációkat, csapdákat, torlaszokat – mondhatni, az egész életet.

Én viszont nem láttam előre, csak a magam pályájára ügyeltem. Pedig manapság már a magányos sínpárok már-már csak a mellékvonalakon maradtak meg. A forgalmasabb szakaszokon rendszerint ikervágányok mentesítik a közlekedést a korábbi bonyodalmaktól, valósággal megkettőzve (néhol megháromszorozva) a végtelenben találkozó párhuzamosok távolba vesző acélszalagját.

Bakter Bálint esete jócskán felnyitotta a szemem. Az ő nagy nehezen kiderülő ikersége késztetett arra, hogy szétnézzek magam körül és megkeressem mindazokat, akik valami hozzám hasonló belső késztetéssel buzgólkodnak a vasúti pályák környékén. Megértettem, mennyire személyes és bonyolult lehet valaki vasúti kötődése, és hogy ezt a kötődést senki sem sajátíthatja ki, ebben mindannyian ikertestvérek vagyunk, és ettől válik annyira emberivé és nosztalgikussá mindaz, ami másoknak csak menetrend, sebesség, gőz, füttyszó és gyulladt szemű robogás...

35. Integetők

Ahogy az Ufó asztalánál ülünk Bakterrel, éppen a peronra látunk. Az apjával a veszteglő szerelvények körül sündörgő kissrác topogását órákon át el lehetne nézni. Némi szomorúsággal persze, hogy ez a fajta látványos rajongás a mi életünkből, ha meg is lehetett valamikor, már régen kikopott...

Egy idő után a láthatáron felbukkan egy téliesen öltözött, molett, szigorúan lépkedő fiatalasszony – talán a mama - is, és határozott mozdulattal átveszi az irányítást a srác felett. Aki megpróbál ugyan kézzel-lábbal hadakozni ez ellen, és ismét megkaparintani apja kezét, de a férfi már döngő léptekkel távolodik tőlük s eltűnik az állomási csarnokban. A szülők mintha összebeszéltek volna: semmibe véve a toporzékoló csöppséget, előre megírt forgatókönyv szerint cselekednek. A mama fiát rekcumozza, a papa meg ismét felbukkan a képben és valamit átad a mamának; elég távol ülünk tőlük, nem látjuk, hogy miről van szó – de kérdem én, mit is tud egy ilyen borús délelőttön, egy kisváros főperonján, tíz perccel egy Tusnádig közlekedő kirándulóvonat érkezése előtt egy férj/apa átadni élettársának, úgy, hogy az Ufóban ülők lássák is, meg nem is a gesztust és az átadott micsodát?

Tény, hogy a srác pillanatok alatt lecsillapodik, anyja keze után kapkod, amelyben azt a bizonyos valamit szorongatja, az anya óvná is, meg nem is a valamit, az apa nevet, reszket belé az egész tahó ember, a srác ettől nagyon meglepődik, apja felé lép, az felkapja, a levegőbe emeli, néhányszor magasba dobálja a kölykét, hozzánk is elhallatszik az elégedett visongás, aztán befut a turistavonat, a gyerek ismét lázba jön, visszafogják kíváncsiságát, nehogy baleset érje, csikorog a rövid szerelvény, a kalauz leszökken róla, mutatja a házaspárnak, hogy fel lehet szállni, nyitva az ajtó, üres a lépcső. Mire a mama fel is kapaszkodik, az ajtóból visszafordul és gyermeke után nyújtja mindkét kezét. Az apa fellódítja a kölyköt, mint egy zsákot, az rúgkapál, örvend, kurta kis kezével apját hívja, aki odalent marad és lendületes mozdulatokkal integet nekik, gyerek és anya az ajtóban, a kalauz félretessékeli az apát és fürgén fellép a hágcsóra, fütyöl s a szerelvény lassan kiúszik a képből. Az apa még integet egy darabig, majd megfordul és egyenesen az Ufó bejárata felé tart!

Máris itt van, jókora alakja szinte betölti az ajtónyílást, bejön, köszön, leül a mellettünk lévő asztalhoz, összedörzsöli a tenyerét s rendel egy kávét.

- Rövid legyen és erős...

Mondja ezt annak ellenére, hogy tudja: a kávé olyan lesz, amilyen. Ahogy éppen sikeredik. Nincsenek illúziói, de azért ő megmondta a magáét.

Bakter kíváncsiságban jobb nálam, meg is előz:

- Ha nem haragszik – fordul az éppen rágyújtó apukához –, maga miért nem utazott el a családdal?

Az apuka ránk néz, látszik, hogy gondolatban egészen másutt jár.

- Tessék? Ja úgy...

Órájára néz:

- Tíz perc múlva én is indulok... Kocsival megyek... Azt főztük ki az asszonnyal, hogy ő a lurkóval elutazik Tusnádfürdőre, mialatt én kocsival elébük vágok, s várok rájuk az állomáson... Így induláskor és érkezéskor is van, aki integessen nekik. Úgy gondolom, az a legszebb az egészben... A peronon álló várakozók sóvárgása... A gyerek még nem ült vonaton, ez az első alkalom... Korábban gyakran kijártam vele az állomásra, minden elképzelhető szerelvényt, vagont, mozdonyt megszemléltünk, megtapogattunk, de most a születésnapjára megígértük, hogy a valóságban is felszállhat a vonatra... Tudják, hogy bolondul a vasútért?

Az apuka elismerőleg csettint egyet, látszik, hogy büszke a fiára, aztán felhörpinti a „rövid és erős” feketéjét, s egy „Uraim? Volt szerencsém” köszöntéssel elhagyja az Ufót...

Bakterre nézek, aki előhúzza a gyűrött paksamétát, amit első találkozásunkkor az orrom alá dugott és megkérdezi:

- Nem jut erről eszedbe valami?

Töprengek. De mert nagyon erősen teszem, semmilyen épkézláb ötletem nincs. Feladom. De mert Bakter sincs túl beszédes kedvében, inkább csak elém tolja a kéziratot és a kinyitott oldalra mutat.

Olvasom:

Integetők

oly kevesen vagyunk integetők a peronon jól tudjuk egymást

ha nem is látunk a sínekre szakadó szürke ködben

mindenkinek jut egy kis jelzőkorong az ad ácsorgásunknak tartást

segítünk az útrakelőknek szerencsét próbálni mindörökre

mi még maradunk amíg lobog bennünk a csöndben haldokló látszat

és mindenkit elmenekítünk akiben fölszikrázik a fürge mehetnék

csóvája bennünket büntet a sors tanúit minden lombhullásnak

mikor csak az ősz ribanc álmai támadnak mint lelket a csípős verejték

egyszer tán én is felpattannék egy lépcsőre mely megkísértett

feledvén hogy a köd homálya palásttal óv míg itt vagyok

akik elmentek azóta messze járnak s vissza sose térnek

emlékük itt bolyong körül sündörgő néma láthatatlan ordasok

Bakterre nézek: hogy az ördögbe tudta ezt ilyen gyorsan és találóan előhalászni? De mielőtt magyarázkodni kezdenék, eszembe jut egy másfajta „integetés” is...

(Valamikor illene folytatni...)