* Büszkeségem apadó kútja

1.

Kedves Jóska, régóta ismerjük egymást, s azt hiszem, megismerkedésünk pillanata és körülményei meghatározóak. Én azt az agilis, okos, minden lében kanál, szellemes Hevesi Jóskát őriztem meg magamban, aki az Ifjúmunkás mellett felbukkant, végzős egyetemista korában. Azóta mindketten megöregedtünk, amire emlékezünk, az már messze nem azonos azzal, ami a valóságnak azon a helyein állt valamikor, változtunk, velünk s mellettünk változott a világ is - egyszóval ma a mát éljük, ameddig lehet. Időnk véges. A vér pedig lassan besűrűsödik, lelassul...

Nem szereted a szokványost, de a topogást sem. Ez így helyes. A szokványost bűn szeretni. Még akkor is, ha az óvja meg az emberi szervezetet a gyors megkopástól. A szabványra járó, mindig ugyanazt végző óramű, a mindig meghatározott módon kezelt és működtetett számítógép hosszú életnek néz elébe, már-már önmaguktól is járnak; a szó szoros értelmében! A rutin életben, működésben tart. De nem termékeny helyzet.

Próbáljunk meg nem szokványosnak lenni. Nehéz lesz. Te ezt úgy cselekszed, hogy igazából nem kérdezel. Amit kérdezel, az igazából nem kérdés. Például: "Mire büszke leginkább eleddig?" Na, vajon mire? Büszke vagyok-e egyáltalán valamire, ami az életem része? Ha a szóba jöhető első, ösztönös válasz érdekel, akkor a gyermekeimre biztosan az vagyok. Nem, nem a magam szerepére abban, hogy lettek s mivé lettek, hanem őrájuk. Mint öntörvényű, saját talpukon álló emberekre. Megvan a maguk jól-rosszul sikerült életük (azt hiszed, csak nekünk szabad életet véteni?), de jó emberek. És ettől én jól érzem magam. Ha úgy gondolod, hát büszkén...

Valamikor a hetvenes évek végén - amúgy az emberélet (mármint az enyém) útjának kb. a felén - egész versciklust írtam "összes műveim" gyűjtőcím alatt, meg is jelent 1980-ban, Ellenállás c. kötetemben, s a ciklus nyitóverse, amit itt idéznék alább, mindent elmond:

összes műveim / mint aki pénzét

1. mint aki pénzét számlálgatja

lelkesülten amit

ezért azért munkája után de

még inkább a kis és nagy

eltévelyedések árán begyűjtött

2. mint aki összkomfortos házát hideg

meleg vizes garázsát s benne

kocsit meg a hozzávalókat

a csempét a fehér

zongorát a teli kamrát mutogatja

fűnek fának

3. mint aki előtt

feldereng hány

fogaskereket csiszolt

harminc éven át reggel

héttől délután háromig vagy

délután háromtól este

tizenegyig

4. mint aki elégedett

magával és ősz fejjel se látja be hogy

elpuskázta az életét

5. mint aki lyukas

lábast hasadt teknőt becsülettel foldozott

6. mint aki

összegyűjtött verseiben lapozgat az őszi napon

7. úgy simítok végig három

gyermekünk fején

hajnaltájt mikor a legjobban

alusznak ám sürget az idő talpra

álomszuszékok mert

az anyanyelvhez való jog a leg-

kérlelhetetlenebb ébresztőóra

van akit hatkor

költ másoknál negyed nyolckor csönget

Akkor már megvolt mind a három gyerekem (sorrendben: Attila / 1964, Anna / 1968, Péter / 1975), megjelent egynéhány könyvem is (két verskötet - Déli harang, Elveszett birtokok -és egy prózakötet - Tornác) és éppen újabb munkákkal volt tele a fejem (a szerkesztőségi gondokon túl), amikor illett elgondolkodnom: ha ez így megy tovább, mit tartok majd fontosnak az életben: az időben való folytatást - az utódokat tehát, vagy az önfényezést - a piramisépítést, az irományok szaporítását, az irodalomba való ambíciózus beépülést.

Rájöttem, hogy amatőr író vagyok. Ezt nehéz volt elfogadtatnom magammal, s talán csak most, amikor már kifelé megyek, döbbenek rá, hogy ezzel nem mondok semmi dehonesztálót magamról, egyszerűen csak kilépek a szokványból. Nem mondom a fehérre azt, hogy fekete. És fordítva. Amatőr vagyok, mert igazából azért írok, hogy örömet szerezzek vele magamnak. Már rég azért írok csak, hogy írjak. Fizetség nuku. Érdem - semmi. Kitüntetés még úgy sem. Nem véletlenül nem vagyok tagja egyetlen írószövetségnek sem. Még az újságírók szövetségébe se léptem be. Szabadon dönthettem ezekben a kérdésekben - és én nem a szokványt választottam. Mániám, hogy majd az utókornak kell megszabnia, író voltam-e vagy sem. Ha egyáltalán valaki kézbe veszi azt, amit írok.

Egyesek szerint talán még a grafománia határát is súrolnám. Tudom én? Voltak évtizedek, amikor túl sokáig rekedt belém az, amit magamtól s magamról írhattam volna. Arra kellett összpontosítanom (azt, hogy kellett, én döntöttem fel - a reám szabott helyzetből kifolyólag), ami külső elvárás volt, társadalmi rendelés, egyensúly, rutin. Végül is: szabvány. Ez volt az újságírás 1989 előtt. Ma úgy mondják: komcsi újságírás. Párt vezette népbutítás.

Nem vitatkozom. Ma sem vitatkozom. (Csak magamban berzenkedem.) Végül is az volt. Nem tagadom. De mutass nekem lapot, újságot, aki nem figyel oda egy bizonyos irányt mutató ujjra. Útjelzők mindig léteztek. A kinyújtott kéz pedig, a végén a lefektetett felkiáltójellel - a hosszan kinyúló mutatóujjal - egyként jelent irányt a gondolathoz, a célirányos cselekvéshez, no meg ahhoz is, hogy eriggy a szemed világába. Legjobb esetben...

Kommunista voltam? Lehet, bár nem vérbeli. Mindenesetre, nem olyan, ahogy a "nagykönyvben" írva vagyon. Szerepjátszó kommunista, az igen... Nem szerettem, ma sem szeretem a kollektivizmust. De a közösség mindig számíthatott rám. A szolidaritás működik bennem. Még működik. Nem vagyok hétpróbás hős, nem vagyok lázadó szellem, keresem a békesség hullámhosszait - nem mindig találom -, de tudom, hogy az apró gesztusokból végül -közös erővel - nagy tettek is lehetnek. Ebben hiszek. Még akkor is, ha kiderül: sokan még az apró gesztusokra se képesek. Viszont nagy a hang. Nagy az igény. Nagyvonalúak az elvek. Nagyok a mellények...

Már kipróbáltam, s bevált (bár amikor nincs hozzá türelmem, hát nincsen...): naponta egy versszakasz az száz nap alatt egy száz szakaszos vers. Vagy száz rövid vers. Vagy legalább ötven. Vagy ha csak harminc, akkor is egy kis kötet. A kicsi dolgok viszonylag rövid idő alatt összegyűlnek. A jó, de a rossz is...

2.

De vannak itt más nem-kérdések, amolyan vérbeli intimpistaságok.

"Gyermekei nem Szeredában élnek. Akkor hol? Készül(t) hozzájuk menni, költözni?"

Ez, így, együtt, egy kicsit sok. Pedig együvé tartozik: egy tőről fakad... Hogy miként kerülők én Csíkszeredába, az egy másik szál. A lényeg: hogy "összes műveim" nem élnek mellettem. Pontosabban én vagyok az, aki nem él mellettük.

Még Bukarestben laktunk (te jó ég, 1967-től 2003 decemberéig, egyhuzamban, oly távol szülővárosomtól, Erdélytől, minden meghatározó élményem közegétől!), amikor rendre kiléptek életünkből - olyan természetesen, ahogyan valamikor, születésükkor beléptek. Előbb Attila - ő, házassága révén Csíkszereda-Sepsiszentgyörgy érintésével egyenesen Torontóig meg sem állt, majd onnan visszakanyarodott Budapestre; utána Anna következett, aki egyenesen Torontóban landolt, testvéri-rokoni környezetben, ott szülte meg két gyermekét, azóta is ott él; végül Péter - ő "csak" Budapestig utazott, miután pár évig segédem-segédünk volt a Romániai Magyar Szónál (számítógépes tördelés). Döntésüket úgy értelmeztem, hogy az nem eshetett nagyon távol az én egykori gondolatmenetemtől, amikor olyan messzire szaladtam a kolozsvári családtól: önálló, "klánkapcsolatokat" mellőző életre vágytam. A saját lakásomban, a saját kis családommal.

Ebben, eddig, nincs semmilyen bonyolultság.

De menjünk még inkább vissza az időben. A nagy családban öten voltunk testvérek. Három fiú és két lány. Öt különböző kor, gondolkodásmód, világ. Öt egyéniség. Egyik makacsabb, önfejűbb a másiknál.(Rágondolni is rossz...)

Testvéreim is hozzám hasonlóan gondolkoztak. Jól-rosszul, végül mindannyian külön és távolra kerültünk egyik a másiktól, de a szülőktől is, akik öt gyerek felnevelésének élettapasztalata után pár évet szerettek volna ismét csak maguknak, háborítatlanul élni. Apám-anyám a közös kolozsvári lakásból ezért valósággal elmenekült s egy véletlen közjáték folytán (történetesen arra utaztak és megtetszett nekik a vidék, a táj s az emberek) Csíkszentkirályon húzta meg magát, egy helybeli orvos családi kúriájából megvásárolt néhány szobában. Nem sokat örvendtek az egyedüllétnek: pár év és a helybeli temetőbe költöztek. Az örökségbe maradt szobák, állaguk folytán, egyszerűen lakhatatlanok voltak számunkra -egy szerény csíkszeredai panelre cseréltük őket.

Így kerültem én 2003-ban - jobb híján - Csíkszeredába, amikor befejeztem bukaresti pályafutásomat.

(Visszanézem az eddigi nem-válaszokat: egyáltalán, érdekelnek még valakit ezek a dolgok? Számomra az univerzumom meghatározó határai, erővonalai - de másnak?! Ezért is mondom, hogy nem-kérdés. És ezért nem-válasz az, amit most írok.)

De a nem-kérdéseket még egyáltalán nem merítettük ki. A lényeg még hátravan. Mégpedig az, hogy ha nem élek együtt gyerekeimmel, akkor vajon nem kívánkozom-e utánuk? Nem szeretnék-e valamelyikük árnyékában megtelepedni? Behúzódni valamelyiknél a kályhasutba s nagyapóskodni, betöltve a generációs élet- és munkamegosztás rendjét, élni azok szabályai szerint.

Sokszor én is megkérdezem magamtól: van-e elfogadható válaszom arra, hogy miért maradok? Mondhatnám egész egyszerűen: csak! De mi tart vissza? Miért nem vonz Torontó távoli békéje és jóléte, emberibb és szabadságra nyíló tágassága? Miért nem ragadom meg az alkalmat, hogy a sokak által óhajtott és rajongásig imádott anyaország Budapestjét célozzam meg? Kétszeresen is jogosult s indokolt lehetne... Ehelyett ülök, feleségemmel, a kétszobás panelben, a 3. emeleten és el-elnézzük az ablakunkkal szemközti óvoda tágas udvarán szaladgáló-ugrándozó-hangoskodó-csintalankodó gyerkőcöket. Nem szólunk semmit, de tudom, hogy nagyjából egyre gondolunk...

Én személy szerint az unokákra. Azokra, akik jórészt tőlünk távol, virtuális kapcsolatban, egy-egy rövid nyári vagy karácsonyi ide-oda látogatás erejéig pedig kivételesen személyi közelségben nőttek fel. Mintegy voltak is, meg nem is a számunkra, s ugyanez elmondható róluk is. Tudták, hogy vannak nagyszüleik, de azt már nem tudták, miben is áll ez igazából. Vágytuk a gyerekek-az unokák közelségét, de megértettem, hogy az élet azt kéri: engedjük el őket, hadd járják a saját útjukat, így lesznek hűségesek, ragaszkodók hozzánk, ezzel bizonyítják, hogy nevelésünk fogott rajtuk...

Az elengedés pedig azt is jelenti, hogy tiszteletben tartjuk választásukat, nem tukmáljuk magunkat rájuk, ha a távolságtartást választották.

A gyermekek mint probléma és mint vissza-visszatérő versmotívum máig átszövi lírai munkásságomat. És ez nem véletlen. Bennük látom megtestesítve mindazt a jót, ami szerettem volna lenni, de nem lehettem, mert valahogy megbotoltam, kisiklottam. Idézhetnék is ezzel kapcsolatos "látleletet"...

valaha inkvizítor

valaha inkvizítor voltam

szétvertem volna a fiam fejét ha bőgött

nagyokat csíptem rajta éjjel ha febírt

voltam szigorú jéghegy

valaha majdnem gyilkos lettem

voltam megszeppent kivégzőosztag

valaha ártatlan voltam

gyermekdalokkal az ajkamon ébredtem

megmintázhatták volna rólam a szelídség szobrát

voltam a nagy ígéret

valaha csalhatatlan voltam

valaha nagyon elbotoltam

valaha voltam ami voltam

Ez szintén az Ellenállás egy emblematikus darabja. Volt, aki elolvasta, és azt nehezményezte, hogy igen-igen eltúlzom a dolgokat. Attól, hogy az ember olykor tettlegességre ragadtatja magát és urambocsá, makarenkói pofonokat osztogat, még nem lesz gyilkos, hát még kivégzőosztag vagy inkvizítor. Ez merő szenvelgés... Hát persze! Amikor (ifjú) atyai pofonjaim itt-ott elcsattantak, magam sem éreztem bűnösnek magam. De később, amikor felidéztem magamban az indulatot, amivel ezeket a taslikat és fegyelmezéseket osztogattam, amikor ráébredtem, milyen pusztító düh munkált bennem a "fegyelmezetlen", a "rakoncátlan" gyermek iránt, akkor szabályosan megijedtem magamtól és gondolatban lejátszottam azt is, ami ugyan nem következett be, de aminek megtörténtétől talán csak egy mozdulat vagy csak egy pillanat választott el. Még ma is megborzongok, amikor ezt végigeresztem magamon. Kiver a veríték, valahányszor ez a versem előkerül.

Mondtam volt, hogy a sok apró rossz összegyűl... És ez csak egy a sok közül. És még nem jött el az ideje annak, hogy kibeszéljük. Pedig az idén, valami noszogató belső hang sugallatára, mind a gyerekek, mind mi, a szülők szükségét éreztük annak, hogy egy fedél alatt zavartalanul együtt tölthessünk néhány napot. Ehhez azonban idegen terepet kellett választanunk, ahol mindannyian - gyerekek, unokák és mi - kényelmesen elférünk. Egy gondosan kiválogatott és kiválóan bevált szentegyházai panzióban találkoztunk s éltünk együtt egy héten át: közösen is, meg diszkréten elvonulva, ha úgy kívántuk. Kirándultunk, társasjátékokat játszottunk, fagylalt oztunk, együtt voltunk. Jól voltunk. Ez az egész hét úgy él bennem, mint egy nagy vers. Zeng és zúg és hömpölyög és közben rettenetes örömérzést okoz.

(Egy nemrég látott filmben, egy rendőrségi kihallgatáson résztvevő író vallotta meg: az ital rabja lett, és amíg ivott, addig nem maradt ereje az íráshoz. Aztán felfedezte, hogy az írás ugyanazt jelenti számára, mint az alkoholfogyasztás - és akkor azért írt, hogy ne ihasson. Gondolom, ez is amatőrizmus a javából...)

Visszakanyarodva a nem-kérdésekhez: amíg a tudatomnál vagyok, saját világomhoz igyekszem hű maradni. Ez nem önfeláldozás, nem példaértékű hazafiság, nem alkalmazott "itt és most", hanem a legordinárébb önzés. Itthon maradásom számomra a legkényelmesebb döntés. Szokvány? Igen, minden bizonnyal...

3.

"Sok minden volt már, de ma sem nyugszik. Fontos ember?"

Folytassuk ezzel a nem-kérdéssel, mert most éppen erre támadt kedvem.

Hát persze, hogy fontos vagyok! Ki nem az? Meg aztán, egy valakinek, akitől interjút kérnek, kell hogy legyen valamilyen potenciális fontossága. Tehát akkor, fontosságom tudatában lássuk, miért kell magunkat komolyan vennünk.

Mert nem mindig voltam fontos. És ez fájt! A jelent éktelenség, a nemecsek-helyzet, a sor végén kullogás megalázó. És megkínozza az embert. Mindenki szereti, ha rá odafigyelnek. Ha komolyan veszik, ha őszintén tisztelik. Bocsánat, hogy a jó öreg Adyt húzom elő érvként, de nála tisztábban és frankóbban kevesen írták le, hogy "szeretném ha szeretnének". Hogy ez bekövetkezzék, erre jók a kvalitások. Az erények. A figyelemre méltó tettek. A teljesítmények. Tessék választani!

Én választottam. Az volt a számításom, hogy az újságírás révén olyan gazdag élettapasztalatra teszek majd szert, hogy a realizmus klasszikusai labdaszedőnek jöhetnek hozzám. Élményeimből pedig olyan irodalmi művek sarjadnak majd, amiket majdan az iskolában tanítanak, szorgalmas és kevésbé szorgalmas nebulóknak. Ehhez képest ez nem jött össze, mert közben kiderült, hogy az élményekhez élni is kell, lehetőleg teljes, sokszínű, mozgalmas életet, megmártózni mindenféle helyzetben és konfliktusban, ahogy az Jack Londonnak megadatott (sokan irigyelték, de ő az ellenségének se kívánta ifjúkori nélkülözéseit, önként vállalt csavargásait). Az újságírói státus hozzásegít ugyan élményekhez, de hogy ezek mélyek legyenek, át kell törni a szokványosság, a rutin, az elvárások falát. Az újságíró azonban gyorstüzelő fejvadász. Gyorsan kell céloznia és fegyvere legyen mindig csőre töltve. Egy trófea nem trófea, befejezett egy cikket, már jön is a másik, egyik útról hazatér, már indulhat a másikra... Persze, jobbik esetben. Nálunk ez is sajátosan elbürokratizálódott. Hamar rájöttünk, hogy nem az igazságot, a valódi konfliktusokat kell keresnünk az életben s azokat kérdő- és felkiáltó jelekké igazítanunk, hanem elveket kell illusztrálnunk, nevelési célok felé terelni az olvasó tudatát, megtalálni az életben azokat az érveket, amik a jelszavainkat éltetik. És persze, irtani a rosszat gyökerestől, de hogy ki és mi a rossz, ezt is nagyon sokszor mások mondták meg nekünk. Így aztán az újságírás egyre könnyedebb időtöltéssé vált, csak az elvárásokat kellett ismerni, néhány fontos emberrel - elvtárssal - elbeszélgetni, nem túl mélyen, éppen csak néhány bekezdésnyi vélemény, tanulság erejéig, s már készülhetett is a cikk, aminek nem is kellett túl jónak lennie, hiszen a szerző után még jó páran igazítottak rajta - szórenden, kifejezéseken, sorok számán, beleírtak, kivágtak, címet változtattak, szinte a végletekig belelovallva magukat a fétisként hajtogatott hitbe, hogy az a jó szerkesztő, aki minél több hibát észrevesz, ergo az a jó kézirat, ami csak úgy hemzseg a beavatkozásoktól. Ez filozófiailag jól hangzik, olykor még igaz is tud lenni, de túlhajtva, vezérelvvé emelve demoralizáló és szakmailag lefegyverző.

Én is átestem ezen, előbb az Ifjúmunkás hetilapnál, 1962-1979 között - egy idő után pedig én lettem az, főszerkesztőként, aki másokkal gyakoroltatta ezt az elvet -, 1979-1989 között pedig az Előre napilapnál. Mindkét esetben Bukarestben.

(Hogy mi történt 1989-2003 között, nyugdíjazásomig, s talán még azután is, most hanyagoljuk, nem tartozik ide.)

Látszatra talán fontos ember lettem - társadalmi rangom, szerepem is azzá emelt, egy főszerkesztő mégis csak főszerkesztő, még ha oly szerény és kisebbségi nyelven megjelenő lapot szerkeszt is, alig két tucatnyi emberrel, mint az Ifjúmunkás. De ez minden volt, csak valódi újságírás nem. Szándékaim tehát, elképzeléseim gyorsan és látványosan kisiklottak. Én pedig sóhajtva alkalmazkodtam a helyzethez, s rendszerint azon rágódtam, hogyan reformálhatnám meg, hogyan lazíthatnám fel gúzsba kötött életemet és hivatásomat. A legjobb szándékkal is csak pótcselekvések lettek a kísérletekből. A semmihez képest mégis csak sok mindent megismertem, megláttam az életből, mert kíváncsi voltam, mert a nyomtató lónak nem kötik be a száját, s csak tőle függ, hogy mennyit profitál, s egyáltalán profitál-e a helyzetéből.

Ezen a téren volt némi nyereségem is. Itt tényleg bejött, hogy sok minden voltam már, meg hogy sosem nyugszom. Ami csak megtanulható volt a lapcsinálással, nyomdai munkákkal, szerkesztéssel, számítógépes tördeléssel, képszerkesztéssel, könyvkiadással kapcsolatban, azt igyekeztem ellesni, kipróbálni. Még könyvkötéshez is konyítok, nem beszélve a könyvek digitalizálásáról. Az internetes szerkesztés egyre nyitottabb könyvvé válik a számomra...

Lehet, hogy valakinek már megpendítettem, de itt sem hallgathatom el: annak idején, Lenin személyiségéről tanulva, lélektan kurzuson azt fejtegette az előadó, hogy a szovjet-orosz gondolkodó a nagy emberek bevált receptjét alkalmazta: különféle, egymástól elütő problémák, feladatok szimultán megoldásával foglalkozott. Így sosem unt bele az egyikbe, mert mielőtt beleunt volna, már váltott is, a váltás pedig önmagában pihenést jelentett, hiszen agyának más-más tartományai kerültek ilyenkor terhelés alá. Így aztán hihetetlenül fel tudta fokozni szellemi hatékonyságát. Elég fiatalon hozzáláttam ennek a kipróbálásához. Több mint bevált. Nagy ember ettől még nem lett belőlem, de többre vagyok képes, mint amennyit kinéztem magamból. Szerencsére, megoldandó feladatok akadtak, bőven. Sőt, meleg helyzet is. Ezt a módszert mind a mai napig sikerrel űzöm, pedig most már nincs aki ostorozzon - a saját elképzeléseimen kívül. Igaz, a hatásfok romlott, a tűrésküszöbbel egyre nagyobb problémák vannak, emlékezetem sem a régi már - a nagy terhelés nem csak karbantart, de el is használ. Erről van egy eléggé friss versem, amelyben megpróbáltam kívülről, idegen szemmel nézni azt az embert, aki az én élettapasztalatom után próbálja megőrizni maradék fontosságát a világban:

Ezeridegen

kiskapu mellett a kispadon

ülök a falu nagy öregje

a fogahullató oroszlán

nicsak, milyen nyugodtan elidőzik most

ez a hajdani izgága

minden lében kanál

a robogó idő még visszanéz rá a kanyarból

kicsi görnyedt figurát lát

naftalinszagú ezeridegent

4.

"Hogyan lesz valakiből főszerkesztő? Valamikor úgy képzeltem a főszerkesztőt, mint az első kaszást. Lapzártakor se lát, se hall, olyan mint a megfeszített íj húrja. Párduc, vagy kezes bárány. Hányszor voltál főszerkesztő?"

Szándékosan nem nyúltam hozzá ezen újabb nem-kérdés-halmozáshoz. Jellemzőnek érzem, azokra nézve, akik a rangot látják, nem a munkát. De semmi vész: elvégre magam sem tudtam, mi fán terem a főszerkesztőség, még évekkel azután sem, hogy hivatalosan annak neveztek.

Nem tudja azt az elején igazából senki. Ahány ember, annyiféle főnök, s ahány lap, annyiféle feladat. Meg a lapok gazdáit sem lehet figyelmen kívül hagyni, sőt! És persze, a szolgálatos cerberusokat... Akiket időnként cenzoroknak, máskor meg lektoroknak vagy tisztafejeknek neveztünk.

Az Ifjúmunkásnál jó főnökünk volt. Olyan ember, Dali Sándornak hívták, akinek jól a háta mögé lehetett bújni. Szerette megvédeni az embereit, de ahhoz vele szemben becsületesen kellett játszani. Őt nem volt szabad átverni. Jó ügyek érdekében szeretett összekacsintani a fiúkkal. Számomra nem egyszer sikerült szárnyakat adnia a tudatnak, hogy a hetilap élén áll. Így aztán nekünk csak dolgoznunk kellett.

Aztán úgy 1966 tájékán, négy év riporteri-tudósítói múlttal a hátam mögött, a kollégák sugallatára minden áron a helyettesének akart tudni engem. Ahol csak lehetett s fontosnak tartotta, elejtette a nevemet s a szándékát, nekem gyors lakásintézést ígért. Az elvetett mag kihajtott. Én Kolozsváron éltem, az akkori Kolozs tartományból tudósítottam, mindenről írtam, amit kértek tőlem s amibe csak belebotlottam, hetente két-három cikket is. Egyik nap telefonüzenet: másnapra legyek fent, az ifjúsági szervezet sajtóosztályán szóba akarnak állni velem. Hogy ne késsek, repülővel mentem. A főnök már türelmetlenül várt. Kocsit hívott s meg sem álltunk a központi pártszékház mögötti KISZ-székházig. Egy Alexandru I. Zainescu nevezetű oltyán költő fogadott, külön irodában, zöld hosszú asztal mellett, hullakomoly volt, én meg, akár a kisegér. Egyetemi vizsgán éreztem magam. A főnök magunkra hagyott, hadd ismerkedjünk. Kiderült, hogy ez a Zainescu irányította onnan az egész ifjúsági sajtót. És hogy Kent-et szív (persze, eszébe se jutott megkínálni engem, aztán később lefordítottam néhány versét, mindjárt "mai, Cseke" lettem a szemében). Becsületesen, a plafon felé eregetve a füstöt pöfékelt, miközben nekem arról kellett beszámolnom, hogy mit tennék az Ifjúmunkásnál, ha én lennék a főszerkesztő? Jó kérdés. Hetet-havat összehordtam, ráadásul románul kellett mindazt elmondanom. Aki nem próbálta, nem tudhatja, milyen pocsék érzés beszélni és nem tudni, hogy mit. Valósággal érzi a mélységet maga alatt az ember. Hogy most, most zuhan belé. pont, mint a kötéltánc. Nekem még ráadásul mélységiszonyom is van... Úgy mentem el, egy félórai dadogás után, hogy itt aztán leszerepeltem. Nem is volt odáig értem a költő elvtárs - miért is lett volna? -, azt mondta a főnökünknek, hogy még érleljen, mert nem sok önálló elképzelést fedezett föl nálam. Aztán mégis csak kineveztek, helyettesnek. Nem volt baj, Dali Sándor megmondta, mit kell tennem, és azt elvégeztem. Erre a feladatra tökéletes voltam. De a számomra ismeretlen mechanizmust, amilyen egy szerkesztőség, egy lap, meg se mertem érinteni.

Egy évvel a kinevezésem után, 1968-ban, a megyésítéskor Dali elment Kovászna megyét alapítani, s a megyével együtt egy új napilapot (Megyei Tükör), egy csomó, akkor végzett fiatallal együtt (Farkas Árpád, Magyari Lajos, Tömöry Péter, Csíki László, Czegő Zoltán -sorolom most csak így, kapásból), akik eredeti terv szerint mind-mind az Ifjúmunkás riporterhadát kellett volna hogy gyarapítsák. Ez egy kicsit pofon vert és megint éreztem a talpam alatt az űrt, mintha a drótkötélen felejtettek volna... Egy darabig ment minden a maga útján, mint addig, mintha csak helyettes lennék. Csak nem volt akit helyettesítenem. Aztán néhány melléfogás után rá kellett jönnöm, hogy főszerkesztőként vállalnom kell a helyettes elkövette ballépések miatti felelősséget. Nos, végül is ez a főszerkesztőség: a felelősség. Felfelé is, lefelé is. Munkatársak felé is, olvasók felé is, felsőbb "hatalmak" irányában is. Kaszálni nem muszáj. De jó, ha tudsz. Mert egy kaszással több. Ami azt illeti, tudtam ám kaszálni. Nem akartam kimaradni az újságírásból. Talán még túlzásba is vittem az állandó jelenlétet, a buzgóságot, hallottam olyan hangokat is, hogy "kiírom" a kollégákat a lapból. Volt benne némi igazság, de én nem törődtem vele. Egy idő után úgy próbáltam mindezt áthidalni, hogy cikkdíjkiutalás nélkül írtam. Hogy ne érhesse vád a ház elejét...

Meg kellett tanulnom, hogy általában kedvesen, előzékenyen bánnak az emberrel, de örökké résen kell lenni, mert sosem lehet tudni, honnan jönnek a nemtelen támadások, furkálások. Sajnos, de való: rá kellett kényszerítenem magam, hogy száz százalékban lehetőleg ne bízzak meg senkiben. pontosabban, ne adjam ki teljesen magam, mert a terep tele van aknával, gyújtóbombával. Színjátékot kellett játszani. De úgy, hogy közbe őszinte is maradjon az ember és ne is hallgassa el a lényeget. Ez a köztes állapot - ez volt a legkínosabb, a legnehezebben elviselhető. Otthon is megviselte az embert. A biztonság kedvéért, bizonyos mértékben otthon is alkalmazni kellett. Legjobb, ha a saját dolgaimról, a saját legbensőbb gondolataimról csak én magam tudok. Így csak tőlem tudhatják meg. Ha megtudják.

1979 őszéig vittem a hátamon ezt a terhet. Persze, ahogy teltek az évek, egyre szigorúbb lett az ellenőrzés, az irányítás, egyre ostobább elvárásoknak néztünk elébe, de a kötéltánc technikáját valahogy sikerült elsajátítanom. Az utolsó hónapokban pedig azt éreztem, mintha magától menne a gépezet. A repülőn van ilyen: a robotpilóta. Na, ez nálam is működött. És már nem féltem. Félig-meddig tudtam, hogy főszerkesztőségemnek előbb-utóbb befellegzett. Fiatalságom elmúlt, néhány testvérem külföldre távozásával káderlapomon is szaporodtak a foltok, s a lehetőség, hogy megszabadulok a mások által "bársonyszéknek" titulált helyzetből, szárnyakat adott. Végre, jó éjszakáim lettek. Derűsen teltek a napok. A bejelentés pedig, hogy lejárt megbizatásom az Ifjúmunkásnál, és átkerülök az Előréhez, a lapnál hagyottak miatti aggódás mellett felszabadító hatással volt rám...

Ezekről az élményekről bőven olvasni Jelentések - magamról. Emlékezések ellenfényben. Polis könyvkiadó, 2009 c. könyvemben, ajánlom a figyelmedbe. Még csak annyit, hogy utána messzire elkerültem minden olyan lehetőséget, hogy valaha is még egyszer főszerkesztő legyek. Voltam főmunkatárs, rovatvezető, szerkesztőségi főtitkár, de főszerkesztő többé -soha!

Szokást csináltam belőle, ne mulasszam hát el most sem: versben elmondani a nem-válaszok tanulságának summáját, egy friss szöveggel:

Bója a szavak tengerén

épp úgy locsog buzog mossa a partot

a szavak tengerén az apály s a dagály

örök jövés-menéssel mint cserfes kitartott

nem szűnő beszéde növekvő borzadály

a nagy szavak dölyfösen csapongva jönnek

felém mindenem csupa tajték és permet

cseppjei csípnek mint a patakzó könnyek

s ígérnek el nem múló szerelmet

még akkor is ott is örökre e szó

harsogva bőg és bőgve kong

hátukon csuda-vidámság-sétahajó

mélyében részeg kapitány borong

mint minden szellemőse nyakalja a gint

vodkát rumot s ha nincs más vermutot

a nagy szavakra unottan legyint

szívesebben nyírná a pázsitot

s nézné hasmánt a parti homokban

amint a kis szavak fecsegő fodrosan

táncot járnak a fickándos habokban

és elszegődnek hozzám boldogan

bójaőrnek készülő viharok hátán

míg nagy szavakat küld felénk

az eszmék szemérmetlen álarcosbálján

egy szivárványos tünemény

ránk mosolyog s mi visszamosolygunk

akkor vesztünk el úgy lehet

a nagy szavak hullámszegélyén

farkaséhes cápák keringenek

5.

Azon gondolkodom, jó dolog-e ennyire elaprózni egy élet tanulságait, amikor az emberiség legfőbb erkölcsi normái elférnek nem is egy tucatnyi parancsolatban. A nem-kérdéseknek ez a hátulütőjük: a lovak közé dobják a gyeplőt, hadd menjenek csak, amerre az utat tudják! Idő, irány nem számít!

Nemrégen egy Karcfalván élő fotográfus kiállításán azt számolgattuk, hogy kolozsvári születésű lévén, de élete nagy részét a felcsíki faluban töltötte le, hová sorolja be magát. Nem hiszem, hogy csak a helyiek lokálpatriotizmusának hízelgett volna, amikor kijelentette, hogy természetesen Karcfalva az ő igazi otthona, közege. Ami volt, elmúlt - ez az, ami az ő választása.

Az élmény hatására én is föltettem magamnak a kérdést: ha 26 évet éltem Kolozsváron, és egy biztosabb (?), lakható (?) élet reményében szülővárosomat felváltottam Bukarestre, ahol aztán 36 évet húztam le, s volt időszak, amikor még csak nem is reménykedtem abban, hogy valaha véget ér ez az önkéntes száműzetésem, akkor vajon minek vallom magam?

Kolozsvárinak? Bukarestinek? Vagy csíkszeredainak, ahol immár 9 éve élek?

Nehéz a választ megadni, mert igazságtalanság lenne a részemről valamelyik otthonomat is megtagadni. Mert az egy dolog, hogy hogyan éreztem-érzem magamat bennük, de mindegyiktől kaptam valami nagyon fontosat. Jót is, rosszat is, elegyesen. Mikor az élmények megtalálják az embert, válogatás nélkül jönnek. És azt kell mondanom, hogy mind kolozsvári, mind bukaresti, illetve székelyföldi élményeim meghatározóak voltak életemben, munkásságomban. Erkölcsi tanulságok vonhatók le belőlük, de ihletforrásnak se utolsók.

Hogy eközben milyen volt a közérzetem, az egy másik nem-kérdésre adott nem-válasz. Mert Kolozsváron, a gyermeki ragaszkodás mellett az állandó és egyre nyomasztóbb otthontalanságot éreztem, amikor családot alapítva rájöttem arra, hogy nekem, a kolozsvárinak nem jut egy két szoba konyhás zug, mert olyan a rendszer, amilyen.

Bukarest megadta azt, amire vágytam, de csak egy paktum árán: tulajdonképpen látatlanban eladtam a sorsomat (s talán a szeretteimét is) egy hatalomnak, aki végül a saját kénye-kedve szerint próbált sáfárkodni vele, én meg ennek a játszadozásnak próbáltam ellenállni, erősen korlátozott sikerrel. E küzdelemben sebeket kaptam, de harci tapasztalatot is nyertem, ami egy másik életben pompásan használható is lenne, csakhogy az én filozófiám szerint másik élet nincsen, a jól-rosszul leéltet kell véglegesként elfogadnunk.

Csíkszereda a menekülést és a megnyugvást jelentette. A román tengert felváltotta a székely-magyar öböl. A szülőktől örökölt szűköcske mentsvár éppen jó volt a megtelepedéshez. Sírjuk egy megállónyira fekszik a várostól, 8 km, akár gyalog is megtehető, ha fizikai közelségükre vágyom. Az emberszabású léptékek, az, hogy minden közel van és egyszerűen, túlságosan nagy tülekedés nélkül elintézhető, kijárható, számomra oázissá teszik az amúgy hideg, ködös, de tavasszal, nyáron és ősszel roppant barátságossá (is) váló várost az Olt völgyében. Innen már nem igazán vágyok sehova. Világ körüli kalandozásaimról letettem, mások úti kalandjait olvasva, gyűjtögetve, a világhálón blogba szerkesztve élem ki. Az Ifjúmunkásnál lelkesen honosítottuk meg dr. Sáska László (Xántus János tanár úr révén), Jakabos Ödön, Gálfalvi György, Barabás Endre, Aradi József, Szele Vera, Szilágyi N. Sándor segítségével az eredeti romániai magyar útleírás kezdeteit. Amit aztán, 2003 januárjában, egy Kalandozó c. mellékletbe plántálva, az akkori Romániai Magyar Szó keretében, havonta próbáltam tovább éltetni, fejleszteni. 2004-ben a mellékletnek, a budapesti Andrassew Iván segítségével megszületett az internetes változata, majd az RMSZ megszűntével a Kalandozó az Új Magyar Szó heti egy oldalas rovataként tovább élt addig, amíg a lap gazdái fontosnak tartották. Azóta Kalandozók cím alatt a világhálón folytatom mindazt, amit valaha elkezdtem: a több mint 300 közlemény azóta is a műfaj kiapadhatatlan gazdagságának hordozója.

Én, a nyughatatlan, terepjáró újságíró csíkszeredai éveimre megcsöndesedtem, a fizikai helyváltoztatás helyett a szellemieket helyezem előtérbe. Olyannyira, hogy az ilyen és ehhez hasonló interjúkat, mint ez is, a világhálós kapcsolattartás lehetőségeit kihasználva készítem. Tér és idő nem számítanak. E felismerés és első csíkszeredai éveim tapasztalatai szülték e gondolatkörben az alábbi verset is, megjelent a Csontfűrész zenéje c. kötetemben:

Álomhajóm

Tengerem elringat minden este

Csak végig kell dőlnöm az ágyon

Ez a nap is a kedvem kereste

S eljött mosolygó követe az álom

Máris hajózom sodor a hullám

Kifelé hol nyoma sincs már a partnak

S én hagyom a kormányt csapkodni lustán

Ahogy az ember fejjel megy a falnak

Eddig minden utamról visszatértem

Az áramlatok kedveztek nekem

Még élek pedig az élet nem érdem

Akár a hűség vagy a szerelem

Mint bomlott szelek vitorlámba kaptak

S megtáncoltattak éjszakákon át

Hajóm bukdácsolt s rendre kikerülte

Szeszélyes útjaim megannyi zátonyát

Az ébrenlét partjára számkivetve

Aprádonként kitelnek napjaim

Míg éjszakánként a habokra szállok

Életem nyikorgó szükségágyain

6.

„Milyen volt bukaresti magyarként élni? A legnépesebb magyar városban Romániában? Igaz-e, hogy a romániai magyarból Bukarestben jó magyar edződik?" Munkám intenzitása szinte soha nem engedte meg - s ez 1989 után még csak fokozódott, amikor a szerkesztőségi tennivalók minden percemet kitöltötték -, hogy részt vehessek a bukaresti magyarság közösségi életében. A munka egyfajta elefánt csonttoronyba zárt. Akivel kellett s lehetett, telefonon értekeztünk. A barátságoknak nem kedveztek a nagy fővárosi távolságok, az átszállásokkal tarkított villamos- és trolibusz-utazások. A kicsike szabadidőt jobbára a családra fordítottam. Ők meg úgy érezték: nem eléggé. Néhány családdal ritkán ha összejártunk, a magyar iskolával tartottuk a kapcsolatot, hisz mindhárom gyerekünk oda járt, előbb óvodába, majd általános iskolába és líceumba. Ezért az iskolát mindig komolyan vettük. Amit kellett és lehetett, segítettünk rajta. A gyerekeket hoztuk-vittük, tanítókat, tanárokat tiszteltük, becsültük.

Az, hogy „legnépesebb magyar város", ma már egyre ócskább és hamis legenda. Lehet, valamikor a két világháború között voltak olyan évek, amikor annyi magyar munkás, iparos, szolgáló tartózkodott a román fővárosban, hogy a magyarság száma százezerre rúgott. De ez csak olyan lehetett, mint a hideg- vagy meleg-rekord. Van, és már nincs is. Nincs mindig Budán kutyavásár... Amikor még Bukarestben éltem, a hivatalos népszámlálás 8 ezer valahány magyart mutatott ki. Ám legyünk gyanakvóak s mondjuk azt: többen rejtőztek, mint ahányan megvallották magyarságukat. Szorozzuk meg néggyel a hivatalos adatot, akkor is csak alig 25 ezer a végső summa...

A bukaresti magyar vagy beolvad, vagy előbb-utóbb otthagyja Bukarestet. A középút a kivétel. De ettől valamennyien lehetünk „jó magyarok". Amúgy nekem egyáltalán nincs ínyemre a „jó" és „rossz" magyar megkülönböztetés. Inkább beszélnék jó vagy rossz emberről, hiszen elsősorban emberi kvalitásaink kellenek ahhoz, hogy magyarságunkban se valljunk szégyent. Akik a képletet fordítva szemlélik, azok nem tesznek mást, mint fenntartják a nemzetek-nemzetiségek közötti örök viszályt. Akik kijárták a bukaresti életiskolát, lehet, hogy nem lesznek harsány-magyarok, de távolabb látnak az orruknál. Én azt tanultam meg Bukaresttől, hogy amilyen voltam, úgy fogadott el engem. Ezért, cserében magam is úgy fogadok el mindenkit, amilyen.

Több évtizede tolmácsolok a román irodalomból, mindenek előtt a költészetből. Két antológiát is összeállítottam már, Kölcsönsorok címmel, amelyeket elérhetővé tettem az interneten, a Magyar Elektronikus Könyvtárban. Vállalkozásom a tisztelet és a megbecsülés jegyében történik - román pályatársaimtól azt magyarítom, azt veszem át, aminek magam is szívesörömest alkotója lennék. A fordítással pedig nem járok messze ennek lehetőségétől.

Valahányszor úgy érzem, nem megy az írás, máris kéznél a fordítani való. Pótcselekvés ez, a javából. S nem egyszer tapasztalom: remek ihletforrás is! Számos versem született úgy, hogy végzetesen egy-egy fordításom hatása alá kerültem... Az ember tanulékony...

Nem-kérdésre adott nem-válasz az is, hogy minek tartom magam: költőnek? prózaírónak? Publicistának? Muszáj erre reagálnom? Egyesek azt mondják: a versírás az, ami jól áll nekem. A többi füst és pára... Prózámból hiányzik a sajátos stílus. Fontosabbnak tartom a mondanivalót, a tartalmat. Érzik rajta az izzadtság szag. Mindazonáltal vannak témák, amiket csakis prózában tartok érdemesnek megközelíteni. Végtére is, magamnak írok...

Hivatalosan egész életemben az újságírást műveltem. Azért kaptam a bérem. Amikor 2003-ban búcsút mondtam a szerkesztőségemnek, az volt a szándékom, hogy mindent eltüntetek, ami az újságíráshoz köt. És minden kéziratot eldobtam. Ennek praktikus okai is voltak, mert meg kellett válogassam, mi az, amit elhozok magammal Csíkszeredába és mi az, amit nem. És tudtam, hogy annak a munkámnak az a része nem sokat ér, tehát nem fog túlélni engem... És akkor eldobtam mindent. Újságokat, kéziratokat, satöbbi... Amikor a már említett Jelentések - magamról című könyvemet írtam, rájöttem, hogy az eldobott örökség nélkül nem lehet hitelesen vallani és akkor elkezdtem járni a könyvtárakat, újsággyűjteményeket bújni.

Újságíróként rengeteg közhelyet lélegeztem be, amelyek azóta is vissza-visszalőnek. A közhelyek, a sablonok olyanok, mint a bogáncs. Akkor is az emberre ragadnak, ha leseperjük őket. Sőt, olyankor talán még jobban ragaszkodnak az emberhez. Így vannak megteremtve és ezért. Hogy mindenkit gondolkodás nélkül kiszolgáljanak. Makacs népség. Ezek leginkább prózai szövegeimet lepik be, teszik nyögvenyelőssé, nehezen emészthetővé, de ha nem vagyok résen, mindenütt felbukkannak. Megszabadulni tőlük egy másfajta élet kellene. Az pedig nincsen.

Idő éppen csak arra van, hogy számba vegyem, futólag, mindazt, amivel még rendelkezem. Ezek jobbára a műveim. Úgy határoztam, hogy bárkinek legyen hozzájuk szabad hozzáférése. Ami nem kötelezettséget jelent, csupán jogot. Írásaim zöme már most elérhető az interneten, nagyobb részük a Magyar Elektronikus Könyvtárban. Baráti segítséggel szerkesztek egy saját honlapot, az Urszu 2-t, annak van egy bemutatkozó oldala (Rólam), legfőbb életrajzi adataimmal. A bal oldali oszlopból egy kattintással elérhetőek a könyveim és az általam szerkesztett blogok - hadd ne untassuk itt felsorolásukkal az olvasót, akit tényleg érdekel, majd fedezze föl magának -, az oldal közepén pedig azon könyvek elérhetőségei, amelyek szintén az interneten találhatók, én magam digitalizáltam őket, de jobbára barátaim a szerzők. A világhálóra nyitott íróasztalom mellett telnek napjaim és ez olyan végpont, amihez sokat nem lehet hozzátenni, de már elvenni sem igazán... Legfeljebb egy-egy verset, mint ezt itt:

Egy nap a véletlenben

szeretnék már a véletlenben élni

át egy napot ne lássam végét-hosszát

a percek múlásától semmit nem remélni

csodálni nyárban is fagyos fát

és télben selymes simuló füvet

megannyi bomlott álomkép szeszélyét

nem érezni hogy valami muszáj

s kóstolgatni a kalandok veszélyét

kifeküdni a sínek közé az éji

töltés megremeg de mégse jön vonat

tücskök jajonganak minden bokorból

s némán áldom jó sorsomat

hogy ezt a verset sem kell befejezni

egyszer talán majd vége is kerül

de mi a vég? - fehéren hull a harmat

s orrom tövén vize csak egyre gyűl

Csíkszereda, 2012 szeptemberében

/Publikálási dátum: 2012. szeptember 29. (szombat) 13:51/