Cseke Gábor: Visszaszámlálás, 2015

Jócskán hagytam elfutni a napokat, s azok futottak is, ahogy csak bírtak. Ha unokaöcsém nem említi levelében, eszembe nem jutott volna, hogy hátralékban vagyok. A lényeg: nem unatkoztam.

A szilveszter eltelt, Péter elutazott, újra ketten maradtunk - a hideggel és a madarakkal. Azok meg, amikor falrepesztő hideg volt, jöttek mint a bolondok, nem volt elég a megszokott napi adag napraforgó mag. Most meg, hogy majd minden elolvadt és nulla fok fölött mérünk, alig pár teszi tiszteletét... Ők tudják, mi itt vagyunk., S velünk az étkük is.

Egyik napról a másikra sikerült kivasalnom magamból egy Semmelwes- esszét. Amúgy is szükségem van rá az olvasókör első ülésére, de jobban sikerült, mint vártam. És ráirányította a figyelmet az orvos és az irodalom kapcsolatára. Egyre több érdekes oldalát fedezem föl ennek a témának, de nem sietem fel, egész sorozatra való ötletet jegyeztem le a napokban.

Tervek... Csak akkor jutok tovább, ha befejezem Ion Dumbrava kötetének fordítását, szerkesztését. Hogy miért? Mert nagyon kínos valamit félbe hagyni, majd lemondani róla. Nos, tegnap ezzel is sikerült végeznem. Most már talán egyenesben is vagyok magammal - ha nem jhut közben eszembe valami újabb "gondolat".

Rég nem látott unokaöcsém, Lacika küldött életjelt magáról, Manchesterből. Kószálkásairól szóló fényképeihez is elvezetett, egy Highlandsból (Skócia) való tájképet itt mellékelek. A maga furcsaságában is kedvesnek találom.

(353) Nem voltunk sokan, de kevesen se

2015. január 12-21.

Meghalt Andrassew Iván. Nekem ez elegendő súly volt a lelkemen napokon át. Tudtam hogy ez lesz a vége, de vele együtt valahogy mégis reménykedtem: hátha neki sikerül. Közel másfél évig élte túl önmagát, vagyis a műtét előtti állapotát. Tanulság: az agyba nem jó belepiszkálni. Hagyni kell, hogy magától próbálja meg kiigazítani magát. Ha tudja. Ha nem...

Dan C. megjelentette az Asymetrián a Franciskóról készített születésnapi összeállítást (60 éves), amit a Székelyföldnek készítettem. A lap még nem jelent meg, de napok kérdése és a piacra kerül. Nyilvánosan 22-én este mutatják be, a Magyar Kultúra Napján. Ilia Miskától örömteli levelet kaptam: nagyon egyetért a Francisko köszöntésével és a lap gesztusával.

Megvolt az olvasókör bemutatkozása. Várakozáson felül sikerült: nem voltunk sokan, de kevesen se. Akik eljöttek, azokat érdekelték az elhangzottak. Ha némi segédlettel is, de befértünk a két órába, amit igyekszünk nem túllépni. Örvendek, hogy nem lett protokolláris rendezvény, a hivatalosságok, vendégek kívül maradtak és minden mehetett a maga útján. A sajtó fontoskodása se hiányzott. Ami külön öröm: néhány fiatal is odacsapódott, s mindjárt munkát is vállaltak. A következő találkozó: február 23. Máris felrúgtuk a megegyezést (egyéb sürgető tevékenységek miatt a láthatáron).

(354) Sebaj, ennyi még elfér a vállamon - a többi mellett

2015. január 22-február 6.

Sok minden történt az elmúlt napokban, és mégis szinte semmi. Belső történések. Inkább csak gondolatok, benyomások. Azok meg hamar elszállnak. Mint a harmat.

Annyi azért megmaradt, hogy köszönöm almá-nak a jelzett beszámolót az olvasótalálkozóról. Nem az ő hibája, hogy a krónikás olyan érdemet tulajdonít nekem, amire méltatlan vagyok: az én szerepem Koszta Pista estjén csupán a felvezetés volt, s szívesen vállaltam, hogy a barátja (és az én ismerősöm) világháborús örökségét felkonferáljam. Valószínű, nem voltam elég világos, vagy krónikás hitte azt, hogy jobban tud valamit (amiben azért tévedett), s úgy mutatja be, mintha Kassay János honvéd háborús költészete és fotográfiái az én kutatásaimnak eredménye lenne. No szegény kutatás! Persze, ha valaki illetékes elolvassa a krónikát, én keveredek Háry János hírébe, de sebaj, ennyi még elfér a vállamon - a többi mellett.

Második bérletes előadás a színházban. Operett: Mária főhadnagy. Minél több operettet kaparnak elő évről évre a dramaturgok, annál porosabb és szétesőbb a hatás, amit bennem kelt egy-egy előadás. De a közönség tombolva tapsol és tapsolva tombol. Ez olyan, hogy a nyúl is mindig örvend a salátalevélnek, bár az mindig ugyanaz. Némi klorofil, rostok és sok-sok víz.

Péter februárban újabb ausztriai kirándulásra készül. Addig budapesti kiruccanásokon próbálgatja az új eljárásokat, többek között sikerült rögzítenie a teleholdat is. (Hogy mit tesz az állvány - és a türelem!)

Annyi év hallgatás után jelentkezet Sz. Sanyi barátom. Kiderült, 2011 óta elárvult, rá maradt szülei lakása, tárlatot akar bemutatni, elküldené képeit CD-n. Tegnap meg is érkezett. Nézem-nézem őket és azon tűnődöm, hová lett a régi jószemű Sanyi? Ezek a képek megrekedtek a 15 évvel ezelőtti szinten. Sőt: abból a sajtótermésből valók...

Veress Berci magyarországi jeles pszichiáter-díjat kapott életművéért. Közben leesett és három bordája törött. A pechsorozat nem tágít mellőle...

(355) Aki túl hamar hátat fordított a színpadnak

2015. február 7-18.

Sanyinak megírtam, hogy nem látom képeiben a kiállítást, Azóta hallgat. Ha jól meggondoljuk: mit is mondjon? Azt hiszem, nem is a kiállításról magáról van itt szó, hanem valamiféle megkapaszkodásról. Hogy még méllyebbre ne hulljon...

Figyelmemet két-három felé osztogatom: bővítem az "árnyékos költők" honlapját, befejezem a Kölcsönkönyv szerkesztését (az Olvasó Kör honlapján), tovább folytatom a világháborús gyűjtögetést és kihegedültem magamból a Vaszi Marika második könyvéről szóló olvasónaplót. El is küldtem neki, de még nem válaszolt...

Kányádi előtt tisztelgő felolvasó maraton volt a könyvtárban - és szerte a magyar nyelvterületen. A kedd délutáni, 3-4 közti holtidőben magam is elmentem, már csak kíváncsiságból is. Akárcsak tavaly, Móricz esetében, az egész Kányádi életmű kint sorakozott asztalokon, polcokon. Drámájából (Ünnepek háza) olvastam fel és beszéltem a színműíró Kányádiról, aki túl hamar hátat fordított a színpadnak.

Apropó színház... Kétszer színházban is voltunk. Előbb a kézdivásárhelyiek krimi-vígjátékát láttuk (elment), majd a Gruppenhecc kabaréját, ami gyalázatosan ocsmány és a műkedvelőnél is alacsonyabb szintű volt. Persze, garantált siker, hiszen december elsejével "viccelődtek" - szeredai közegben. Eszembe jutottak a párizsi karikaturisták...

Attila szerencsésen letette vizsgáit az első félévre. Megérte számára beiratkozni a pszichológiára. Csak ne törje le semmi a kedvét.

(356) Olyan lett, mint egy japán vers

2015. február 19-március 4.

Túlvagyunk az olvasókör 2. ülésén. A tervezett témák soknak bizonyultak, ezért csak kettőt merítettünk ki, a többit márciusra halasztottuk. Így is elszaladt velünk az idő. Egyesek az alapítók közül nem voltak ott, viszont jöttek új érdeklődők. A kör "kerek" volt.

D. Culcer barátom rámszólt, hogy ideje lenne beszélgetésünk hangfelvételét letisztázni. Arra kért, keressek gépírót, aki hajlandó letisztázni az egész napos beszélgetést. Ennél ostobább kérése nem is lehetett volna. Nem volt mit tennem, magam vágtam bele a fejszémet. Szerencsére már a vége felé járok, de ez a munka megkeseríti a napjaimat. Hiába, túl kell lenni rajta. Most ezerrel küldöm neki részletekben a jegyzőkönyvet.

Valahogy sikerült feltámasztanom a Fotótanút. Még döcög a feltöltés, de már mondhatni rendszeres. Péter fotói kisegítettek a gödörből.

Nemrég fejeztem be az Elekes Feri 80 éves születésnapját köszöntő anyagok feltöltését. A Káfé és barátai kitettek magukért. Jó összeállítás gyűlt össze. S ha már szülinapok, akkor:Attila fiunk 51 éves. Készítettem neki egy szülinapi fotót a legfrissebb amarillisz nyílásról. Olyan lett, mint egy japán vers. Ezzel díszítem a mai bejegyzést.

(357) Egy pillanatra azt hittem, hogy meghaltam

2015. március 5-6.

Tegnap, 5-én reggel kinyitottam az újságot (Hargita Népe) s egy pillanatra azt hittem, hogy meghaltam. Az Elhalálozás rovatból ugyanis vastag betűkkel szökött a szemembe a saját nevem. Vastagon szedett szöveg, hogy a szeretett édesapa, nagytata, testvér, rokon, koma, szomszéd és barát, özv. CSEKE GÁBOR kőműves nemes szíve életének 73., özvegységének 2. évében türelemmel viselt betegség után 2015. március 3-án megszűnt dobogni. Drága halottunk földi maradványait március 6-án 14 órakor helyezzük örök n yugalomra a Kalász negyedi ravatalozóból a helyi temetőbe...

Az értesítő adataiból, bár sok minden egyezett az enyémmel, volt néhány, ami reményre adott okot, hogy talán mégsem rólamk van szó.

Először is, nem 73, hanem 74 éves vagyok (bár ez lehetne elírás is). Nem vagyok özvegy, ez tény. Nem vagyok kőműves (bár lehettem volna) és mindenek előtt - nem haltam meg.

Ez a döntő érv fölötte megnyugtató volt, de azért az furcsa: a csíkszeredai telefonkönyvben ketten voltuk azonos nevűek, néha a másikat hívták az egyik helyett és fordítva, néha mi is beszéltünk egymással telefonon, de tudtommal sose találkoztunk. Furcsa: csak két utcányira, 3 perc járásra laktunk egymástól. Valahogy ösztönösen is – összezártunk...

(358) Fenébe a határidőkkel és a gyűlésekkel...

2015. március 7-14.

S minapi kis ijedelem nem ártott: próbálom összeszedni magam és nem gondolni e fatális közjátékra. Még élek, és ez a lényeg. Bár egyesek azt hiszik, hogy munkabírásom végtelen, mindenáron beráncigálnának mindenféle közületi ténykedésekbe, de ez már nem megy nekem. Sajnálom, és egyre jobban a nem jószántamból és nem a magam hasznára eltöltött időt. (Most például a könyvtár környékezett: ha már úgy is ott lófrálok körülöttük, akkor javasolnának a vezetőtanácsba. Merthogy a régi tag sose jelent meg az üléseken. Azzal vigasztaltam őket, én se jelennék meg, úgy hogy szemeljenek ki mást. Az életnek ez az oldala már nem érdekel. Fenébe a határidőkkel és a gyűlésekkel. Én már nem akarok másokhoz igazodni.)

Valahogy sikerült megszegnem a magamnak szabott fogadalmat, hogy felhagyok a versírással. Dan barátommal való párbeszédem jegyzőkönyvét róva szinte magamagától született meg a forradalmakról való elmélkedésem, amit versbe tördeltem ugyan, de lehet, hogy mégsem az. Inkább csak tűnődés, lírai beütésekkel. Nos, ha az, hát az...

Levizsgázott a HMKK fotósulijának 12. évada. 15 szépreményű ifjú fotós (talán egy kivételével, akinek a tél dere már megüté a fejét...) rajzott ki az életbe. A hagyományos közvéleménykutatást ezúttal kézzel írtam le, hagyományos módszerekkel, mert elromlott a hangrögzítőm. (Legalább nem kellett annyit szarakodni vele - közben és utána...)

Szombat este, március 15 előestéjén a csíki és szentgyörgyi zenekarok közös hangvesrsenye a felújított moziban. Nagyszerű hangzás. lehunyt szemmel ültem két órán át - mintha anyám tenyerében.

(359) Sándor, József és Benedek csapnivaló munkát végeztek

2015. március 15-25.

Túlvagyunk az olvasókör harmadik találkozóján. Most már elindult a saját kerekein. A honlap feltöltése is elégséges, már csak az abszolút újdonságokra kell figyelni.

Szívós (belső) háborúban a fejünk fölött lakóval. Több hónapja (éve?) folyik. Hangfalbőgetés, lábdobogások, vidám traccsolás zsivaja - legtöbbször kopogtatnunk kell a gázvezetéken, mert nem rohanhatunk minden panasszal fel az emeletre. Néha megkérjük szépen - de mintha süket falaknak. Amúgy rosszul vannak építve ezek a tömbházak, de azért annyira nem, hogy egy éjszaka hazajövő valaki léptei és zenehallgatási szokásai felébresszenek álmunkból.

A tavasz hol itt van és megmutatja mosolyát, hol meg duzzogva elvonul s jön helyette a búcsúzkodó tél, hóval, dérrel. A virágok azt se tudják, mit kell tenniük. A madarak sem. Egyrészt fészket raknának, másrészt még nem igen van természetes táplálékuk. Az idei melegethozó Sándor, József és Benedek csapnivaló munkát végeztek. Igaz, nem rajtuk múlik az egész, de legalább a forma kedvéért...

Nekiláttam a Nagyvilág átlapozásának. Hatalmas anyag, sok a ballaszt, de igen sok a jelentős mű is. Ha elgondolom, hogy világirodalmilag félig-meddig azon nevelkedtem... Igyekszem szemelgetni is belőle, főként a rövid műfajokból. És újra megcsodálom a hatvanas-hetvenes évek szovjet líráját: Jevtusenkót, Voznyeszenszkijt, Vinokurovot...

Péter Csehországban járt (20-22 között). A Duna-kanyarra emlékeztető dombvidékről hozott egy rakás képi anyagot. Szépek.

24-én felhívott Zs. néném. Május elején érkezne Szeredába, 5. lenne 100 éves néhai apánk. Azért szólt, hogy egyeztessük programjainkat. Kimenne a szentkirályi temetőbe. Hetek óta én is foglalkozom a gondolattal, elő-előveszem a könyvespolcról a munkáit, beléjük olvasok. nagyon élvezem a tiszta elméleti rész logikáját, a beavatásokat, de mihelyt képletekhez és képi ábrázolásokhoz érek, becsukódik az érdeklődésem. A matematika belső titkai nem akarnak kinyílni előttem. Késő lenne?

(360) Nem férek a bőrömbe, pontosabban férek, csak rosszul érzem magam benne

2015. március 26-április 6.

Se tréfák nem voltak április elsején, se igazi húsvét nem volt. Az egész időszakot nagyfokú bizonytalanság jellemezte. Se tavasz, se tél, se eső, se hó, se hideg, se meleg, de szél viszont dögivel. Olyannyira, hogy Attila nem is tudott végül eljönni - többszörösen megbetegedett. Úgy hogy háromfelé ünnepeltünk, de egyszer-kétszer összejöttünk egy-egy szkájpolás erejéig Annával és Attilával.

Pedig milyen jól elterveztünk mindent, bevásároltunk, kiokoskodtuk a menűt, aztán leguinkább csak itthon ültünk, magunkba gubózva. Időnként sóhajtozva néztünk a napról napra behavazódó, majd leolvadó hegyoldalra.

Régi, magam iránti tartozásokat vettem elő: így például a szüleim levelezésének a feldolgozását. Alig találtam meg a beszkennelt leveleket, pedig szépen föltöltöttem valamikor egy diszkrét zugba, viszont napokba került, mire a nyomukra bukkantam. (Itt olvashatóak a már elkészült, első fejezetek.) Mikor már mindennel egyenesbe kerültem volna, engem is letepert a betegség húsvét szombatján este: mikor hazaérkeztünk a délutáni sétáról, egyből kirázott a hideg, azóta nem találom a helyem.

Valami furcsa ez a betegség: teljesen kioltja az érdeklődést, lebénítja az agyat, szinte akadálytalanul siklik át az ember az ébrenlétből az álomba, ezért még olvasni sem igen lehet, mert mindegyre beleájul az ember. Rossz a közérzet, nem férek a bőrömbe, pontosabban férek, csak rosszul érzem magam benne.

Egyetlen esemény villanyozott föl: Pétertől ajándékba megkaptam Robert Capa háborús regényét (Kissé elmosódva), amire jó ideje áhitoztam, de még magamnak sem mertem bevallani. Ahogy haladok benne, a Fotótanúba írok egy-egy rövidebb kommentárt, észrevételt a könyvvel és szerzőjével kapcsolatban.

(361) Olyan ez mint a kártya keverése

2015. április 7-17.

Már-már úgy nézett ki, hogy megveti a lábát a tavasz. De úgy tetszik, nem csal napfény kell és meleg, de a vízre is szükség van. Hát most megint felhős, nyomott, esős minden. De legalább nem vacogunk. Lassan beköszönt a május elseje is.

Kissé felpörgettem a tennivalóimat, mert tíz napom majd kiesik a virtuális térből. Ha nem esek vissza a betegségbe, akkor kb. egy hét múlva átugrunk a fiúkhoz és ott ülünk egy hétig-tíz napig. Még meglátjuk. Édesapám születésnapjára szeretnék visszaérni. Akkor Zsóka néném is itt lesz. Ő majd továbbkészül Kolozsvárra, be szeretné járni az emlékek helyeit. Pár évvel ezelőtt mi is megtettük Ilonkával. Nem hiszem, hogy lenne még türelmem hozzá egyszer. Ámbár ki tudja?

Két nagyobb szabású feladat között osztom meg magam: a szülői levelezés és a Culcerrel való párbeszéd. Mindkettő erőteljes összpontosítást kíván. Úgy alakítani a szöveget, hogy a lényeg el ne sikkadjon.

A most záródó héten Péter fiam Angliában volt küldetésben. Délutánonként a szálláshelye körül kóricált, jó tavaszi képekkel szerelkezett föl.

Nehezen tudok ellenállni a Corvina könyvesbolt vonzerejének: régi könyveket árul, igen sokat 1-2-3-4 lejért is. A bejárat mellett halomban állnak az ilyen senkinek sem kellő könyvek, érdemes köztük turkálni, átrendezni az oszlopokat. Olyan ez mint a kártya keverése, másnap ha betér az ember, már más a leosztás, újabb címek kerülnek felül, a régieket vagy megveszik, vagy átrendeződnek. Valamelyik nap 4 igen érdekes könyvet vettem alig 5 lejért. Elgondoltam: mikor távoztam életemben ilyen kis költség fejében egy pakk könyvvel a hónom alatt? És nem jutott eszembe egyetlen eset sem...

A költészet napja után pár nappal meghalt Lászlóffy Csaba. Még egy nekrológ, amit nekem kellett megírni.

(362) Ablakunk alatt Bocskai István őrködött bronzlován ülve

2015. április 18-május 4.

Két hetet összefogni? Mi sem egyszerűbb: itt most már tényleg csak a lényeg lényege számít. Az, hogy túl vagyunk az áprilisi olvasókörön. Amelyről számos alapító tag hiányzott, de jöttek helyette frissek, mozgékonyak. B. Laci szerint ez volt eddig a legmozgalmasabb. Hiszek neki - magam is úgy éreztem.

Nap nap után egyre erősebb leszek, eltűnnek a betetgség kellemetlen mellékhatásai. Még félek attól, nehogy visszaessek, amikor éppen utaznunk kell Budapestre, de nincs időm problémázgatni - lesz, ami lesz. Mindent meg lehet valósítani és annak akár az ellenkezőjét is. Úgy lesz minden, ahogy alakul. Nem is hozom szóba az esetleges kudarcot, s jól teszem, mert már megvannak a vonatjegyek, már alakul az utazás menetrendje, sikerül előre elvégeznem néhány halaszthatatlan feladatot. Nyugodt lelkiismerettel ülök vonatra.

Kár, hogy az elektronikus könyvem végleg bedöglött, mert így 4-5 olvasnivalót is fel kell csomagolnom. Aztán a végén kiderül, hogy nem volt elég s cipelem hiába a kiolvasott köteteket. Így is jártam. Hazafelé úton már inkább aludtam, mint olvastam. Elfogytak a betűk.

Az első közös kiruccanásunk a gyerekekkel, amelyen nem sikerült rövid idő alatt dús programot teljesíteni. Szinte egy kerek napot lopott el tőlünk (a háromból) a rossz idő. Reggeltől estig csorgott az eső. Ennek ellenére Péterrel elmentünk fényképezni a hajduszoboszlói halásztavat és környékét. Erőltetett menetben, csatakos fűben jó kis séta volt. Nem győztünk a kora esti fényekben gyönyörködni.

Hajdúszoboszlón szálltunk meg, a Nelson fogadóban. A szálloda hajóbelsőt imitált, a falak tele voltak navigációs illusztrációkkal, tárgyakkal, az étterem is olyan volt, mint egy óceánjáró szalonja: függönyökkel, faberakásos oszlopokkal, bútorzattal, hajópadlóval, világtótestekkel. Szobánk ablaka alatt Bocskai István őrködött bronzlován ülve.

Igazából csak érkezés előtt fordultunk meg Hortobágyon, a kilenc lyukú hídnál és környékén, majd vasárnap a nyíregyházi állatkert és a debreceni nagytemplom és egy futó (központi) városnézés fért bele az időkeretbe. Ilonkával ott maradtunk Szoboszlón, az eltérített Hargita expressz még pár napig arra kerül s Érmihályfalvánál lép be Erdélybe. Így nem kellett Budapesttől zötyögnünk s ezzel megspóroltunk néhány órát. Negyedikén este futottunk be Csíkszeredába - koranyárból a koratavaszba.

A héten Zsóka néném lesz Csíkszeredában, várjuk a jelentkezését, hogy programot egyeztessünk.

A ritmusból kizökkenve, de csak továbbírtam szüleim levelezése alapján a Strada Braviilortól a Vígszínház utcáig és vissza című emlékezést, amelynek immár 20 fejezete olvasható.

(363) Egy halott szakma ravatala fölött

2015. május 5-15.

Fagyosszentekig tűrhető, kellemes tavasz. Minden megindult: rügyezik, virágzik, elnyílik A pitypang virágai besárgítják az egész tájat. (Másutt, síkvidéken inkább: a repce).

Aztán Szervácék bemutatják, hogy a szeszélyesség az ő lételemük. És azóta esik, fúj, az égen látványos felhőjáték.

Újabb váratlan feladatot veszek a nyakamba: felfigyelek Thamó Kata Téboly c. kötetére, amit a múlt héten mutattak be Székelyudvarhelyen. Előszó: dr. Veress Albert. A szerző elmebetegségét és a belőle való kilábalás folyamatát írja meg: hitelesen, izgalmasan, nagy átélő készséggel. Igazi irodalmi siker. Berci kölcsönadja egy napra a könyvet. Egyszuszra elolvasom (amúgy nem hosszú). Megjósolható siker. Mindjárt új gondot veszek a nyakamba: nem ártana az olvasókörben is eseményt csinálni a könyvből, amúgy is témába vág. De még inkább papírra vetném gondolataimat a műről - újabb olvasónapló születik a Kisebbségben számára. Ezzel a folyó ügyeket némileg kitoltam (remélem, magammal nem toltam ki...)

Hét végére a MÚRE 25 éves évfordulójára hívtak. Bár nem vagyok tagja az újságíró egyletnek, végül csak elmegyek az emlékező gyűlésre. A körítés gyanánt szervezett programok annyira belterjesek, hogy nem tudnak érdekelni. Nagyjából a magyar újságírók kiöregedett-kiöregedő nagy hányada van jelen a Sapientia aulájában. Ismerős arcok, a múltba révedve. Szakmai szolidaritást játszadoznak egy halott szakma ravatala fölött...

Zsóka néhány napig itt volt, a városban. Kétszer is találkoztunk, innen Kolozsvárra utazott tovább. Pár nap után onnan felhívott, megtudakolni: hogy hívják ma a hajdani Rákóczi utat? Nem tudtam. Aztán egy térkép segítségével kiokoskodtuk: Generalul Eremia Grigorescu. Hát persze, innen a Grigorescu-negyed is! Én meg sokáig azt hittem a festőről kapta a nevét. De úgy látszik, a katonák igen nagy becsben vannak errefelé...

(364) Miket irkálhattak egymásnak a kor emberei

2015. május 16-23.

Pünkösd! Ezt is megértük - mert felénk is elhozta a tavaszt. Minden gyorsan elvirágzott, hogy utolérje a "normális" vidékeket. A pitypang pl. alig pár napig állt ellen az időnek - alig volt virító sárga, egy-kettőre megőszült.

Egy évvel ezelőtt, ilyenkor a kórházban múlattam napjaimat (azzal a különbséggel, hogy a pünkösd június elejére esett), nem túl boldog hangulatban. Az élmény eltávolodott, de nem annyira, hogy figyelmeztető csengőként ne hangzodjék fel az emlékeimben. Próbálok odafigyelni minden falatomra, gesztusomra, nehogy megint ellőjem a nyaramat.

Már két osztálytársam is felhívott a május 27-re esedékes osztálytalálkozó miatt. Mindkettőnek azt válaszoltam: ha nem jön közbe valami, ott leszek. Közben Zsóka is jelentkezett Kolozsvárról, hogy elindult hazafelé (19-én), azóta már vissza is szokott a hétköznapi kerékvágásba. Majd kíváncsi vagyok, milyen élményekkel távozott, pozitív avagy negatív a mérleg.

Tegnap Péter újra Ausztriába indult, felhős-esős időben. Szerencsére a viharzóna megállt Erdély előtt, a búcsújárók kellemes melegben élhették át a csíksomlyói kalandot.

Megnyugtatóan haladok a szüleim levelezésével, körülbelül a félidőhöz jutottam. Minél jobban közeledik a házasság pillanata, annál bonyolultabb összefogni a történteket. Az olvasással kapkodva haladok: több könyvet is olvasok egyszerre, egyik sem kimondott irodalom, ezért könnyen megszakíthatók. Meglepődtem, milyen könnyen olvastatja magát egy olyan könyv pl. mint amilyen a Jancsó Béla levelezése (I. kötet), szerkesztette Cs. Péter. Az ember kíváncsiságát az táplálja, hogy megtudjuk: miket irkálhattak egymásnak a kor emberei - privátan? Nos, eddig a legjelentősebb élményem az, hogy megtudtam: Tamási Áron verseket is írt (25 darabot hét nap alatt, méghozzá Amerikában!), ebből 10-et elküldött Jancsó Bélának, közlés végett. A levél (a nyom) megmaradt, a versek sehol. Miért maradt meg az egyik s miért tűnt el a másik egyazon hagyatékból? S nyomára bukkannak-e valaha?

(365) Gondolatban keresztet vetek a telefonra...

2015. május 24-27.

A pünkösddel együtt oda a jó idő is. Orbán jégesőt, lehűlést hozott: duzzadt folyók, alacsony felhőtömeg, dörgés-villámlás, szélvihar. Odalett a tavasz minden varázsa. (A Péter kirándulásába is belerondított...)

Szerdán, 27-én kamikaze-utazás: reggel fél ötkor vonatra szállok Szeredában, 9.50-kor leszállok Kolozsváron. Erőltetett menet a végig feltúrt Horea-úton. Kilencen várnak a régi iskolánál. Velem 10. Megindulunk a régi Vasas üzlet felé, a megszokott törzshelyünkre. Dohányzó rekeszben terítenek, kisebb-nagyobb döcögésekkel megtartjuk az osztályfőnöki órát. Mindenki az egészségéről beszél. Ami nincs. Azaz van, csak erősen sérült, kérdőjeles. Elhunyt tanárok és osztálytársak emlékére: egy perc (valaki közbekotyog, ezért megismételjük).

Valaki felolvassa utolsó halottunk (Brassai, X. A), id. Hommer László búcsúversét. Jó színész volt, remekül szavalt, verseléséről nem tudtam. Már csak azért is érdekelne a dolog, mert ez a verse jó. Legalább így kerüljön a nyilvánosság elé - ideírom.

Köszönöm

Most, hogy látótávolságra van a halál tőlem,

Hozzád fordulok, Uram, nem segítségért, csak

hogy vedd el a halállal járó minden sallangot,

és hagyd, hogy úgy tudjak elmenni,

ahogy éltem...

nem harsányan, nem rivaldafényben,

csak csendben, szinte észrevétlen.

Én nem akarok úgy halni, mint a hősök,

kik feltépik mellükön az inget, és azt kiáltják:

ide lőjetek!

Vagy mint a mártírok, kik Fiad szavait

ismételve, ellenségeiket védik, hogy:

nem tudják, mit cselekszenek...

Hanem csak úgy szürkén felolvadni a ködben,

lassan eltűnni, mint az árnyék.

És ne emlegessék mit tettem, míg éltem,

kihez szóltam, kiknek mondtam verset,

csak azt mondják, hogy:

tényleg, volt egy ilyen ember,

de már nem is emlékszem, hogyan végezte.

Hát ennyi, Uram!

És azt is megköszönöm,

hogy meghallgattál, megértettél engem.

Bernecebaráti, 2013. november 28.

Az együttlét újra beleolvadt valami zűrzavaros, ebéddel egybekötött hangzavarba, amiből mindig jól jön távozáshoz az előre megvásárolt retúrjegy hazafelé: fél kettőkor felállok, elbúcsúzom, de olyan balfékül, hogy a telefonom ott marad az asztalon, a tányér mellett. Visszafordulni nincs időm, gyalog vágtatok az állomás felé. Ha taxival meg is próbálnék visszamenni, azalatt valaki biztosan észreveszi a társaságból és elindul utánam az állomásra. Gondolatban keresztet vetek a telefonra, legfeljebb nem nálam fog csörögni egy ideig; hogy megtalálják és magukhoz veszik, az száz százalék... Úgy is történt: G. Feri már várt rám az állomási nagy csarnok közepén. Rendszerint ki szokott kísérni az állomásra, így tudta, hogy én csak gyalog közlekedek, trolibuszra ült és elcsípett. Köszönöm neki - és nem tőle függött, hogy a balszerencse tovább üldözött még a nap folyamán. Maroshévíznél szólt a kalauz: 2-3 órát veszteglünk egy helyben, mert eltörött egy síndarab és ennyibe kerül, amíg biztonságosan kicserélik. Belebambultunk a várakozásba, a vagon szellemi csatatérré vált, ahol a legjobb az volt, ha meghúztad magad. Olvasnivalóm elfogyott, inkább szunyókáltam. Este 23 órára értem haza - a 20 óra helyett. Jól számolt a kalauz...

(366) Ez a fajta "puska" sokszor visszalő...

2015. május 28-június 10.

Folytatódik a nyár. Teljes erővel. A ritkás záporok nem tudják kiszorítani az Olt-völgyéből a meleg levegőt - szerencsére. Mert különben maradna a nedves, ködös, hűvös június.

Látunk néhány színházi előadást (Lurkó fesztivál), a kamaszoknak szóló produkciókból. Kísérleti darabok, mindenképpen gondolatokat ébresztenek. Az egyik beletalál épp a romániai valóságba: néhány hete öngyilkossági láz terjed, masasépületek tetejéről ugranak le (v. akarnak leugrani) - a darab meg éppen ezt járja körül. Persze, a kérdésekről (bármennyire kényesek) beszélni jó, de - miért? Mi a cél? Hogy beszéljünk? Ez a fajta "puska" sokszor visszalő...

Péter Tihanyban járt, körbesétálta a félszigetet. Pár hét múlva újra Ausztriába készül.

Szüleim levélregényével hol jobban, hol gyengébben haladok. Amikor megakadok, mást csinálok. Folytatódik az orvos-sorozat: Fejér Dávid és Kercsó Attila után most - Csehov van soron. Olvasmányaim kissé feltorlódtak. Válogatok közöttük, de egyet sem viszek végig igazán. Amolyan étvágytalan "csipegetés".

Németországba szakadt osztálytársam, akivel nemrég találkoztam Kolozsváron, beszélni akart velem, de nem volt rá alkalma. Most felhívott otthonról. Valamikor jókat gombfociztunk vagy nálunk, vagy náluk. Szegény, nagyon gyenge volt számtanból, a pionírosztag engem bízott meg, hogy foglalkozzam vele - bajtársi alapon. Teljesen fölösleges volt. De azért jól szituált üzletemberként ment nyugdíjba. Ékszerész volt.

(367) Majd minden múlt időbe került, elfelejtődött

2015. június 11-15.

Viharok. A meleget próbálja megtörni valami, de nem sikerül neki. De szerencsénk van: errefelé "csak" 26-28 fokig kapaszkodik a hőmérséklet. És reggel 13-14-ről kezdi újra, ami tűrhető.

Szüleim szerelmi regényében jócskán előre szaladtam, de még mindig "maradt" két és fél hónapnyi idő az esküvőig. Észrevettem, hogy egy-egy rész után, ha tartok egy napi pihenőt, nagyobb lendülettel tudom folytatni. Akkor már valósággal "kívánom" a folytatást. És ez a lényeg.

Újra fölfedezem magamnak Dóra-Radó Sándort. Valamikor a hetvenes évek elején robbant a könyvpiacon a nagy térképész memoárja, akiről kiderült, hogy az egyik legfontosabb szovjet kém volt a második vháborút megelőzően és idején. Akkor, 71-ben, amikor először jelent meg a könyv, csodálkoztam, hogy "ilyen is van". Aztán láttuk a könyvből készült (halovány) filmet is a televízióban, majd minden múlt időbe került; elfelejtődött.

Most a könyvesbolt régiség részlegén 1 lejért megválthattam egy nagyon jó állapotú első kiadást (azóta 4-szer is kiadták), s úgy olvasom, teljesen más szemmel, mintha most fedezném föl igazán. Kiderült: a legutolsó kiadás volt a teljes, amit fogadott fia állított helyre az eredeti kézirat alapján, amely jelenleg Berlinben található, az egész Dóra hagyatékkal együtt. És abból az is kiderül, hogy a szuperkémet, szolgálatai fejében, 10 évi lágerre ítélték a háború végén, koholt vádak alapján. Ő pedig hallgatott róla...

(368) Tavalyi írásom kissé előre is vetítette a mostani hisztériát

2015. június 16-21.

Benne vagyunk a nyárban. Megvolt a legrövidebb éjszakánk is (az idén). Sőt, a leghosszabb napot is magunk mögött hagytuk. Ilyen gyorsan és egyszerűen történnek a dolgok - csak ki kell várni az idejét mindennek.

Holnap, hétfőn lesz az olvasókör utolsó ülése - az őszi évad előtt. Két hónap szabadságot adunk magunknak; de nem az olvasásnak! Az megy tovább, akár csak eddig, ki-ki életében.

Egyik tavalyi olvasónaplóm - a Hans Habe Küldetés-éről írtam - most "visszaütött". Kiderült, hogy a menekültek, a migránsok kérdése már-már örök időkben színezte az emberiség életét. A tavalyi írásom kissé előre is vetítette a mostani hisztériát és aggályoskodásokat és azt jelzi, hogy bár szinte tavaly is tudtak mindent a világ és Európa nagy fői, mégsem történt semmi érdemleges lépés. Sőt, a témát csak most vették elő, de most már szinte "vakulásig". Azt tervezem, hogy a tavalyi naplómat továbbírom, az idei események és fejlemények tükrében.

Már-már a szüleim esküvőjéhez értem: már csak pár hét választ el tőle. Sőt, már annyi sem, mert az írott források kb. két héttel a kritikus dátum előtt megszűnnek, a fiatalok ugyanis találkoznak Budapesten, aminek nem maradt írásos nyoma, csak töredékekben, az utólagos levélváltásban a rokonokkal. Érdekes tapasztalat volt, mondhatom ez a levélböngészés és sokat tanultam belőle - nem csak a szüleimről, korukról, hanem saját magamról is.

(369) A füsteffektusok nem csípték a szemünket

2015. június 22-28.

Várakozáson felül sikerült a Téboly-bemutató. Mind a doktor úr, mind a szerző állták a sarat. Valaki utána megkérdezte: milyen volt a találkozó, mert nem volt ideje eljönni. Valami ilyesmit válaszoltam: képzeljen el egy bonctermet, amelynek a közepén ott a páciens s vele az orvos, körben pedig lélegzetvisszafojtva a kíváncsi közönség. És ott, előttünk, mindenki szeme láttára zajlik a nyilvános műtét... Hát ilyen volt. Mindenkire nagy hatást tett...

Másnap zárt a színházi évad. Valahol hátul kaptunk csak helyet, de jó volt olyan szempontból, hogy a füsteffektusok nem csípték a szemünket, nem ingerelték hörgőinket. Filmdalokat adtak elő a színészek - lazán és felszabadultan, mint mindig, ilyenkor évad végén, aztán koccintással búcsúztak a közönségtől - őszig. Másnap irány, Kisvárdára... (Ahogy hallottam, az idén nem nagyon jeleskedtek...)

Sikerült a szülői levélregény végére érnem - nagy vonalakban, persze. Hátra van még az alapos korrektúra (sok a melléütés, betűhiány, elírás, tárgyi tévedés is) és bizonyos kiegészítések, átírások. Úgy tervezem, hogy július 15-ig, az esküvő "napjáig" mindennel elkészülök.

Viharok, esők váltják a szép időt. Szerencsére az idő nem hűl le egészen - érezni a nyarat.

Perbe fogott polgármesterünk megszólalt, miután lemondott tisztségéről. Beismerte, hogy szókimondása miatt szálka volt a helyi rendőrség, a belügy szemében, s mindent elkövettek, hogy lehetetlenné tegyék. Sikerült. (Különben ez minden esetben borítékolható...)

(370) A jó szándék és a jó ötlet nem találkozott spiritusszal

2015. június 29-július 5.

Kánikula Európában. Ez mifelénk nem egyéb, mint egy becsületes nyár. Csak az a baj, hogy a reggeli meleg után beáll egy heves légmozgás és estig, bár meleg van, egyet fúj a szél. Aki nem bírja a huzatot, az ezt sem szereti. A szél pedig jókora felhőket is hoz-visz, néha úgy besötétedik, mintha este jönne...

Június 29-én, Péter-Pálkor (mellesleg Anna születésnapja) megnyílt Ádám Gyula szabadtéri fotótárlata a 25 éves Hargita néptáncegyüttes életéről. Az ötlet jó, szép, a kivitelezés sajnálatosan gagyi. A megszokott pannós megoldás helyett igazából plakátolásról lett szó, a fotók terjedelme is korlátozott. A jó szándék és a jó ötlet nem találkozott spiritusszal - és ezért lett belőle karikatúra. Annyi jó származott belőle, hogy a szeredaiak újra látták a fotóművészt - aki valamikor remek táncosként is szerepelt - táncolni.

Befejeztem a szüleim regényét. Egy pár napig ültem a babéraimon, s most nekiláttam a csiszolásnak. Külön honlapot nyitottam a szövegeknek, minden fejezet önállóan megnyitható, illusztrációra is lesz elég tárhely. A másodszori újraírás során sok mindent sikerült átgondolni, kijavítani, kiegészíteni.

Hasonló műveletet végeztem a régizene fesztivál különböző rendezvényeiről összeállított anyagaimmal is. Nagyjából ezzel telt el az utolsó hetem. És lelkileg felkészültem, a jövő hétre, amikor majd minden napra két-három zenei esemény esik majd.

Unokahúgom, Ágnes testvérem lánya új gyereknek adott életet, immár negyven valahány évesen. Ritka teljesítményként jött hát a világra a kis Olivia Torontóban, a család egyik utolsó, legkisebb sarja. A hírt Andrea unokánk írta meg, Albertából, mert Annáék közben elutaztak nyaralni Victoria Harbour-ba, ahol nincs internet.

(371) Ahol még a szivárvány születése sem giccs

2015. július 6-14.

Az elmúlt napok sűrítménye: Régizene Fesztivál. Kis kivételektől eltekintve a rendezvények jórészén jelen lehettem. Ez azért fontos, mert megszoktam, hogy az egészre rálátásom lehessen - és van is rá lehetőség, csak fel kell áldozni az időt. Mert olyan esemény ez, amely egész embert követel. Ha csak éppen belekóstolsz, akkor torz élménnyel marad az ember.

Örvendek, hogy az ezzel való foglalatosságomat külön oldalra terelhettem, hogy ne keveredjen egyebekkel. Ott nagyjából minden megtalálható, ami lényeges az elmúlt héten történt. Mármint a fesztivál terén. Mert azon kívül inkább csak a regény kéziratán dolgoztam, meg Káféztam. Mindkettőt amolyan takaréklángos pótcselekvésként.

Péter megjárta az elmúlt hét végén Ausztriát (Krimml), vonzotta az ottani vízesés, mely a legmagasabb Európában. Ha nem is ez a rekord a lenyűgöző benne, de a látványa mindenképpen. Olyan, mint az erdőből, a hegyoldalból időnként elő-előtörő Csoda. Olyan hely, ahol még a szivárvány születése sem giccs, hanem maga a legnagyobb természetesség (fénytörés a vízpermeten).

Zsóki unokahugom látogatott el hozzánk Párizsból. Néhány hetet egykori városában (Csíkszereda) tölt, közben ide-oda utazgatva. Attila fiammal egykorú. Szép és (méltán) büszke nő. Látszólag előítélet mentes, de mint mindenkinek, neki is megvannak a maga előítéletei. (Sajnos, ez egy ördögi kör). Amíg nálunk volt, leálltunk az élettel: megebédeltünk és jól átbeszéltük a világ folyását. Sajnáltuk abbahagyni, de mit tegyünk? eltelt az idő... Szebenbe készül, a jövő héten még találkozunk egy napon, mielőtt hazautazna. Kár, hogy olyan ritkán találkozunk...

(372) Az én szemem sem áll már a helyzet magaslatán...

2015. július 16-25.

Egyre vastagabb szeletekre szabdalom az időt. Valamiért a napi feljegyzések a terhemre vannak. Más dolgokat tekintek most fontosabbnak. Pedig...

A múlt időbe rakott eseményekből a székelyudvarhelyi pár nap kiemelkedő: Ilonka második szemműtétje. Elegáns, rutinos művelet, gyors gyógyulás, és mégis... A drukkot nem lehet megspórolni, mert egy műtét esetében minden lehetséges, bár az ember szeretné nagyon kizárni a lehetőségét... Rekkenő hőségben, de szerencsére minden a lehető legsimábban ment. Ugyanúgy, mint a másik szeménél: egyik nap megműtötték, másik nap délben kieresztették. Egy hét múlva ellenőrzés. Egy hónap múlva szemüveg-ellenőrzés, esetleges korrekció.

Erről eszembe jut, hogy az én szemem sem áll már a helyzet magaslatán, de aztán elhessentem a témát: még nem jött el semminek az ideje.

A másik esemény: befejeztem szüleink könyvének tényleges részét. Nagy lélegzetvétellel nekiláttam az utószónak, ami a legnehezebb számomra: vallani és értelmezni. De ha már nekikezdtem, nem odázhatom el.

Közben eszembe jut a 2012-es családi kiruccanásunk Szentegyházára. Valamikor ilyenkor lehetett, mert a születésnapomat már biztosan ott töltöttük. Ugyanolyan mosolygós nyár van most is, mint akkor. Meg mint 2013-ban. Amikor Annáéknál voltunk és Montrealba készülődtünk. Most a csíkszeredai Városnapok várnak ránk, a nyitókoncerttel. Azt nem lenne jó kihagyni.

(Péter szombaton a Kerepesiben fotózott...)

(373) A konfessziók mindenképpen hatásosak voltak

2015. július 26-augusztus 3.

Anna-nap - elmúlt. Születésnap - letudva. Megyek a 75 felé. (A kérdés: de meddig?) Szüleim regényével még mindig nem készültem el. Sokat tökölődöm a befejező résszel. Nem akar olyan lenni, amilyennek szeretném. Vajon ez baj-e? Még nem tudom eldönteni.

K. Francisko szülinapi ajándéka: cikket írt a Kölcsönsorok II-ről a Vatrába (elküldte előzetesnek) és újabb verseket fordított, ezúttal a Szerpentin vándorából. Így aztán jelentősen "vastagodott" románul olvasható szövegeim csomója.

Dancs Artur 1994-es képgyűjteménnyel lepett meg: az árkosi Előszoba találkozóról készült Sz. Sanyi képekből kötött csokrot (ezek már nem is voltak meg nekem, úgy látszik, Sanyi betartotta az ígéretét és a résztvevőknek elküldte a megígért személyes portfóliót).

Nagyszerű hangverseny az idei Városnapok előestéjén. A Szt. Ágostonban volt a nyitány, egykori zenészekből, zeneiskolai tanítványokból összetoborzott nagy zenekar adta elő + az iskola vegyeskara. Az idén is felemelő hangulatot keltettek. (A többi városnapi rendezvény, hozzá mérve, valahogy túl vulgárisnak tűnt.)

Hétfőn, 3-án este a Petőfi kávézóban (volt mozi) négy színész performanszát néztük végig a szülésről-születésről. Látszott, hogy szívügyük a témáról beszélni-beszéltetni. A konfessziók mindenképpen hatásosak voltak. A mesterkélt - kitalált - szövegrészek hamisan csengtek. Ha tőlem függne, a spontán beszélgetős blokkot erősíteném - ott jönnek be a legkeményebb és a leghitelesebb dolgok. És a propagandát hagynám a fenébe. De azért jó, hogy vannak még kezdeményező, valamiért rajongó színészek...

(374) Ötletszerűen kihúztam a polcról egy könyvet

2015. augusztus 4-12.

Rossz hírek: Andrea unokánk hegymászás közben leesett, lábát törte. A családtól ezer kilométerekre. Riadalom. Műtét, lábadozás, hosszas rekuperálódás. Nagy a család s valahol mindig felüti a fejét a baj. Ha hosszabb ideig nincs valami zűr, akkor az már gyanús.

A fiúkat várjuk, meg Imolát. Felkészülünk arra is, hogy nem minden úgy fog történni, ahogy azt eltervezzük. Mire jól megvénülünk, mi is megtanuljuk, hogyan kell legyűrni a sokkokat és a megdöbbenéseket. Hogyan kell alkalmazkodni az élet időjárásához.

Elkészültem a szülők regényének szerkesztett, letölthető változatával is. Csatoltam a honlaphoz, a szöveg végéhez, ahonnan le lehet tölteni. Egyedül Zs. néném jelzett vissza olvasás után. Az is valami... Bár ha csak én olvastam volna el, akkor is érdemes volt megírni.

Alig értem a végére, most egy újabb "kaland" van kilátásban: a könyvtárban dolgozva, teljesen ötletszerűen kihúztam a polcról egy könyvet - egyfajta családi krónikát, s ahogy beleolvastam, kiderült, hogy annak a famíliának a története, amelyikből Luka László (Vasile Luca) származott. A szerző, az egyik leszármazott megpróbálta összegyűjteni a család emlékezetéből mindazt, ami a politikus rokonra vonatkozott. Hiszen nagy a hallgatás, illetve a torzítás, a hazugság körülötte. Távolról sem hibátlan ember, nem Grál-lovag, de emberi bánásmódot érdemelne, legalább a megítélése. Most azzal foglalkozom, hogy kihámozom a könyv szövetéből a legizgalmasabb vonulatot. Nyilván, nyersanyagnak - utána jön majd a meditáció, az értékelés.

(375) Egy-két éven belül ki kell javíttatnom a betonfedelet

2015. augusztus 13-23.

Tíz sűrű nap a végéhez ért nyárból: 16-ától máig itthon voltak a fiúk. Igaz, két részletben érkeztek (Péter 16-án, Attila 19-én), de az idő végig esős, viharos és enyhén hűvös volt. Az első napokban ki se mozdultunk a házból: Péter nem tudott fényképezni, az esőben pedig nem esett kellemesen a séta.

Attila jövetelével megváltozott a helyzet: pénteken, 21-én sikerült eljutnunk Borszékre, este pedig elutazott Péter. Másnap Kézdivásárhelyig szaladtunk, bejártuk a főtérről nyíló udvartereket, fagylaltoztunk, a lepusztult városon merengtünk, majd a kászoni úton hazajöttünk. Útközben megálltunk a szentkirályi temetőben is, szüleim sírjánál. (Megjegyzem: egy-két éven belül ki kell javíttatnom a betonfedelet, mert kikezdte a téli hideg és erőteljesen elkezdett morzsolódni.)

Az őszi, október végi hagyományos kiruccanásunk úgy tűnik, halasztást szenved: Attila lakás- és állásgondjai miatt bizonytalan a helyzet, nem tud elígérkezni, ez pedig a közlekedést bonbyolítja. Abban egyeztünk meg, hogy még kivárunk a döntéssel, bár ha menni szeretnénk, időben kell helyet foglalni.

D. Katinak megírtam a könyvéhez az utószót, majd nekiláttam a menekült kérdéssel kapcsolatos olvasmányaim és búvárlásaink rendszerezéséhez. Egyelőre szaggatott feljegyzéseket készítek, s próbaképpen közlök belőlük a Káfé főnixen. Nehéz, bonyolult munka lesz, de végre megint valami, ami ébren tartja a gondolkodást. Amúgy lehangol a nyár könyörtelen búcsúja.

Kanadából jött a hír: Andrea lába szépen gyógyul, hamarosan kiveszik a csavarokat a csontból, még mankóval jár, de már lassan ráállhat a saját lábára.

Egy hónap múlva Olvasó Kör, összeállítottam az elképzelt műsort. Jó lenne, ha meg is valósulna...

(376) Egy éve, hogy az új laptop munkába állt

2015. augusztus 24-31.

A hosszú, forró nyár most teljesíti ki magát. Amikor már mindenki az őszi idényre felkészülten lemondott a melegről. Még egy nap... És még egy... számolgatjuk. Ilyen cseppekben jön az öröm.

A városban még a nyári eseménytelenség utolsó pillanatait éljük. Holnaptól a könyvtár is teljes gőzzel működik, pontosabban a nyár idején ideje volt elgondolkoznia azon, hogy a sok programon túli feladatának úgy tegyen eleget, hogy hosszú távon is győzze erővel. Ezért a rendezvényeket ezután egy órával hamarabbra igazítják és a záróra este 6-kor lesz. Ezt illik megjegyezni, mert könnyen meglehet, hogy egyszer újra a számítógép-szolgálatára fanyalodok.

Igen, egy éve, hogy az új laptop munkába állt az asztalomon és megszabadultam a 2003-ban vásárolt "monstrumtól". Azóta könnyebb az életem, de belül egyet rettegek: nehogy valami belerondítson ebbe az örömbe.

Kellemes meglepetés: Veress Berci színészfia, aki gyerekkorában érdeklődött a fotózás iránt (még az RMSZ-nél is nyert valamilyen levelezői versenyben), most magára talált, kedvet kapott a komoly fotózáshoz. A maszol.ro-n interjúvolták meg sokoldalú érdeklődéséről, az interjút jobbnál jobb fotói díszítik. Onnan hoztam ide egy általam sikerültnek tartott darabot.

A migráns-összeállítással így-úgy haladok, néha azt hiszem, hogy túlbecsültem az erőmet, ellankadok, máskor elkap a téma sodra és újabb adalékokra bukkanok. Meglátjuk, ez is egy kaland az eddigi sok közül. Közben a Sütő-kerekasztal anyagából szerkesztett tanulmánykötetet is átolvastam, a HN vár róla beszámolót. Ez a mai penzum, szeptember elsején. Van min töprengenem.

(377) Éppen hallgatta a madarakat...

2015. szeptember 1.

Színházi bérletvásárlás. Szeretnénk helyet változtatni, az eddigi túl közel esik a színpadhoz, s nagyon zavaró az állandó füstképzés a "hatás" növelése érdekében. Ehhez viszont bérleti napot is kell változtatni, találunk egy nem éppen ideális, de jobb megoldást. (Hamlet bérlet, 4-es sor). Meglátjuk, milyen lesz.

Ilonka elutazott Udvarhelyre, szemüveget írnak föl neki a műtét után. Egy későbbi busszal ment, csak ketten utaztak egész a célállomásig. Plusz a sofőr.

Attila megtelefonálta az új telefonszámát. Nagyjából túl van a költözésen, éppen hallgatta a madarakat. Nincs olyan közel a forgalomhoz, mint az Apor téren.

Szeptember 2.

K. Tibivel találkoztam a színház előtt. Meghalt a felesége, szomorúan állapította meg: fiatal korában úgy szerette a magányt, a függetlenséget! Most képtelen elviselni. Polcz Alaint olvas, terápia végett...

N. Jóska levele Bp-ről: olvassa a migráns-sorozatot és a témában alapmunkának tartja. Nincs miért kételkednem a szavaiban: szakember mondja.

Elkészültem a Sütő-kötet recenziójával. Nagy kő esett le a szívemről (remélem, nem a lábamra...)

Szeptember 3.

Levél Annától: hamarosan búcsúznak a tóparttól. Kanadában is eltelt a nyár.

Ilonka szerencsésen hazaérkezett. Egész nap írtam, kissé kába a fejem a sok betűtől. Valahogy le kellene állni pár órára. Csakhogy a tanulmányt most már illik befejezni.

Holnap román-magyar focimeccs. Újabb fölösleges izgalomkeltés idegessé váló köreinkben.

(378) Egyszer csak muszáj nekiülni

2015. szeptember 4-9.

Hiába próbáltam meg napi szakaszokra osztani a feljegyzéseket, kisiklik a kezemből az idő. Nincs türelem napi rendszerességgel összegezni az élményeket. Ez van. Rendszerint úgy működtem, hogy hagytam a körmömre égni a gyertyát. Nem nagyon, csak egy kicsit. Ami épp elég.

Mostanában, ha valamihez nincs kedvem, hangulatom, akkor azt a végletekig tudom halasztani. Mostanság az írás is így megy. Napokig szöszmötölök, tapogatózok, aztán egyszer csak muszáj nekiülni, mert különben biztosan nem lesz semmi a dologból.

(Na és? Ki kell próbálnom azt is, hogy nem lesz semmi... De hát ezt már hosszan próbálgattam erőm teljében, amikor azt hittem, valami nagy dolgot csinálok azzal, hogy egyensúlyban tartom 20 embernek a sorsát. Micsoda illúzió! A tehetetlenség tartott minket! Az, hogy nem mertünk megmoccanni s ez megőrizte az egyensúlyt...)

S. szentgyörgy kulturális főváros akar lenni - négy más székely várossal együtt. Összehívták a Nagy Fejeket mindenünnen, ötletelni. Az első találkozóra szinte senki se tudott elmenni. Most még egyszer meghirdették az agytréninget. Jövő keddre. Kíváncsivá tettek, bár nem hiszem, hogy meg tudnánk alapozni egy ilyen kérést...

Péter ismét Angliában. És küldi a képeket. Szeretem ezt az ide rakott, Themze parti kis fogadót a Vén Horgonyhoz...

(379) Röhögve láttam, hogy kiúszom a partra

2015. szeptember 10-24.

Ha egy hét átsuhan a fejem fölött, akkor a második már észrevétlen megy utána. Pedig események voltak. Sőt...

Először is, megvolt az Olvasókör hetedik ülése. Ez azért esemény, mert kiesett volt a nyár a működéséből és kérdés volt, hogy milyen lendülettel indul útnak. Hát - éppen elegen voltunk. Ráadásul új környezetben. A könyvtárban ugyanis befuccsolt a cserkészek teázója is (a főbejárat baloldali sarkánál), a felszabadult térben összetolták a kis asztalokat egyetlen nagy kerekasztallá, s oda "ágyaztak" meg nekünk. Azt hittem, hogy zavarni fog a nyíló ajtóban felbukkanó, vagy kimenő forgalom, de hamar megszoktuk a párhuzamos világot. Az alapemberek jelen voltak, a két fiatal megint kihúzott a csávából. Amíg csak lehet, építek rájuk.

Hasonlóan a nyakamon volt a D. Kati kézirata, amit 19-én végre kézhez kaptam, eléggé zilált állapotban (mármint a könyv - nem én), de sikerült hamar gatyába ráznom. Közben rávettem magam, hogy az "árnyékos" költőkről szándékozott tanulmánynak nekiüljek. Az elején úgy éreztem magam, mint akit túl nagy tóba löktek, amikor már a vége felé jártam, akkor röhögve láttam, hogy kiúszom a partra.

Ugyanakkor a Széllel szemben c. riport- és olvasónapló gyűjteményemből csináltam kettőt, két kezelhetőt. Együttesen már akkorára duzzasztották a leendő könyvet, hogy bármilyen érdeklődőt elriasztottam volna.

Tegnap (24-én) Szentegyházasfaluban (volt Vlahica) a könyvtárban Thamó Kata Téboly-át mutattuk be, előtte az Erdővidéken csatangoltunk Ilonkával és Attilával. Miután nem sikerült az útviszonyok miatt eljutnunk az Almási barlangba, Homoródfürdőn lehorgonyoztunk és megebédeltünk. Onnan gurultunk be estefelé a szentegyházasfalui kultúrházig. A bemutató a helyi asszonyklub égisze alatt zajlott, zsúfolásig megtöltötték a klubtermet. Kissé tartottam tőle, hogy lapos rendezvény lesz, de mind a szerző, mind a jómagam mindent megtett, hogy az érdeklődést fenntartsuk. A hálás közönség pedig hagyta magát.

Gondolom, ebből az is kiderült, hogy Attila itt van velünk, holnapután készül hazamenni. Azt hiszem, ez volt az idei őszi kirándulásunk (csak Péter hiányzott... ő további képeket rakott fel angliai útjáról.)

(380) Ha én hallom, más is hall engem...

2015. szeptember 25-október 2.

Attila elment. Előtte még megbeszéltük, hogy talán világításra megpróbálnak hazajönni Péterrel, s akkor pár napot együtt töltünk Szépkenyerűszentmártonban. Péter amúgy is régen nem járt arra. Sikerült is meggyőzni őt, amikor vasárnap szkájpoltunk, s már rögtön szamosújvári szállodai helyek után érdeklődött. Amúgy egy másik "Szentmártonba" is készült (2-án indult), ami Ausztriában található.

Leadtam a D. Kati kéziratát, s hozzá még a képjavaslataimat is, de csak a fejezetek közti illusztrációkat vállaltam. A többi már egy képszerkesztő feladata, aki a tördeléssel is foglalkozik. Végre, most már rendszeresebben foglalkozhatom a második világháborús antológiámmal. Napról napra duzzad, lesz egyre erőteljesebb, bár nem látványosan. Amiként a beválogatott szövegrészeket javítgatom, pászítgatom, mind érdekesebbnek és életrevalóbbnak tűnik.

Ahogy az lenni szokott, mindig közbejön valami váratlan, "nemszeretem" esemény, ami eltereli az energiáinkat a maradék kis élettől. A tömbházunkban dúló fűtésreform-láz (bár azt hittük, régóta túlvagyunk rajta), minket is elért: alsó szomszédunk mindenáron meg akart szabadulni a régi átmenő csövektől, erre rávett bennünket, hogy mi is szabaduljunk meg tőlük, mert ő segít a szerelésben. Na aztán, 2-án úgy megsegített, hogy itt maradtunk a négy helyiséggel és négy lyukkal a padlón, amin át a beszélgetések is hallatszanak, meg a csomó falmorzsalékkal és porral, hogy majd a napokban elegyengetik. Egy nyugodt, mindennapi lakásból egyből felfordult építőtelep lett. Minden a hegyén hátán, ráadásul minden áthallatszik. S ha én hallom, más is hall engem. És még mindig nem biztos, mi lesz a fejünk felett, mert onnan kiköltöztek, de ha jön is valaki időközben, amúgy is meg volt gyűlve a bajunk az ott lakókkal. (Jól értünk hozzá, hogy azt a maradék hátralévő időt is elrontsuk - semmiért -, ami még kiméretett...)

(381) Szomorú szívvel iktattam be őt is...

2015. október 3-7.

Miközben Péter Ausztriába utazott, a fiúk egymás között tosztázták, hogy világításkor Szépkenyerűszentmártonba megyünk, s el is rendezték az adminisztratív tennivalókat (autóbérlés, szállodafoglalás stb.)

Vasárnap reggel a Káfé elérhetetlenné vált. Menten értesítettem a mentesítő csapatot, aki csak hétfőn válaszolt, majd rendre kiderült: műszakilag a kezdeti mentorunk távoztával, senki sem foglalkozik a honlappal, ez úgymond a mi hatáskörünk. Már-már keresztet vetettünk a hat éve jól működő Káféra, s kínomban meg is indítottam egy blogspot lapot, leutánozva a Káfé grafikáját (olyan jól sikerült, hogy azóta is "másodpéldánynak" tovább szerkesztem, amíg meg nem unom...). G. Tamás szerencsésebb volt: egyenesen a régebbi Káfé mentorához fordult, aki azonnal közbelépett és egy este fél kézzel megoldott a a gordiuszi csomót. Sőt, vállalta, hogy vészhelyzet esetén mindig közbelép, rajtunk tartja atyai tekintetét.

Kedden Pusztai jelezte (őt is értesítették), hogy Kamenitzky Tóni meghalt. Némi telefonálgatások után kiderült: szombaton érte agyvérzés, Vásárhelyre szállították, ahol kómában volt, s hamarosan lemondtak róla. Anyját, feleségét kevéssel korábban veszítette el. Tizedik verseskönyvét készült tető alá hozni. Nem hagyta nyugodni a kétely, hogy ő vajon költő-e, vagy csak ő hiszi annak magát? Tény, hogy szép, tetszetős, s még csak nem is üres verseket írt. Nem érdekelték az éppen divatos, bevett áramlatok, ment a maga útján, elképzelése és érzései szerint, megőrizve a vers klasszikus díszeit és formavilágát, legbensőbb érzéseiről vallva. Igaz, az utóbbi időben egyre több a halált hívó, azzal packázó verse. Ezt most így, utólag visszaolvasva verseit tudom megállapítani, korábban az ember nem vehette komolyan. Úgy látszik, tudatosan készült a halálra, amelytől azért tartott is valamelyest. Szomorú szívvel iktattam be őt is az "árnyékos" költők sorába. Egyszer talán még feljön a csillaga...

(382) Most meg világszerte keresett olvasmány lett belőle

2015. október 8-9.

A Corvina könyvesbolt 1 lejes turkálójában (ennyibe kerül az ott megvásárolható könyvek döntő hányada) rábukkantam a már-már örökre elveszettnek hitt Előre Naptár 1986-ra. Hiába kerestem könyvtárban, barátoknál, akikről tudtam, hogy gyűjteményt őriznek a naptárból. S most egyből az ölembe hull - 1 lejért. Így most már teljes a digitális kollekcióm. Ráadásul ebbe a számba került be annak idején A bozót néhány első fejezete...

Kiosztották az idei Nobel-díjakat. Az idei irodalmi díjas Szvetlana Alekszijevics fehérorosz írónő. Bármennyire is példamutató az, amit a dokumentumirodalomban felmutatott, a döntés inkább tűnik politikainak, mint esztétikainak. Első, visszhangos könyvét (A háború nem női mesterség) még a Szovjet Irodalom c. folyóirat közölte, s 2011-ben a folyóiratból készített blogba is felvettem (Volt egy Szovjet Irodalom), hat folytatásban. Most meg világszerte keresett olvasmány lett belőle. Látszik a forgalmi statisztikán is: egyre-másra keresik fel a mai olvasók. (Az más kérdés, hogy amikor könyv alakban megjelent, már egy új, gondosabb fordítás került belőle piacra.)

K. Tóni temetéséről mesélte Zs. Marci, hogy nem tudni, mi lesz majd az irodalmi hagyatékával, közvetlen leszármazottja nem maradt, az örökséget távoli rokonok osztogatják majd szét egymás között. Neki is adott Tóni több leragasztott borítékot, hogy nagyon vigyázzon rájuk, már azt is elfelejtette, mit kellene velük tennie. Egyiket se bontotta ki, egyszer majd erőt vesz magán és akkor a kíváncsiság győzni fog.

Havazást ígérnek napok óta, de még mindig nem hűlt le igazán az idő itt Csíkban. Ilyen enyhe ősz rég nem járta errefelé.

(383) Most nincs spam, de van hozzászólás

2015. október 10-19.

Versenyfutás az idővel. Amíg tart a lendület, be akarom fejezni a második háborús antológiát. Zötykölődve haladok: hol megiramodok, hol helyben topogok. Egyre jobban belemerülök az olvasásba - a szerkesztés kárára. És egyre jobban tetszik az összeálló szöveg.

Aztán egyszer csak: megvan. A legnagyobb nehézséget a bevezető írás összehozása jelentette. Mert rájöttem, hogy a szemelvényekről külön-külön nincs mit írni, az emlékek tényőrző szerepéről a történelemben annál többet. Ennek kellett komolyabb helyeken utánanéznem.

A Káfé most jól fungál. Közben kiderült, hogy a spamszűrés túl szigorúra sikeredett, a hozzászólásokat is mind "kiszűrte", ezért lazítottunk a hámon, most nincs spam, de van hozzászólás. De azért az ikerhonlapját tovább vezetem a Káfénak, ott is megjelentek az első látogatók.

19-én, hétfőn megvolt az olvasókör októberi találkozója. Ez is sikerült - nyertünk egy újabb hónapot. Lassan a világításra készülődök, még nem döntöttem el, hogy szüleim sírját a szentmártoni utazás előtt vagy után keresem fel. Az viszont biztos, hogy november elseje után nekifogok a szobám-könyvtáram takarításának és ha naponta nem is dolgozok többet két-három óránál, alaposan veszem sorra minden zugát a szobának, különös tekintettel a könyvespolcok magas tetejére.

Péter újra Ausztriába készül, de addig is jó képeket küldött a Filozófusok kertjéről és Buda és Pest kisasszony szobráról, mindkettő a Gellért-hegyet díszíti.

(384) Egy kicsit az idő kútjába is beletekintek

2015. október 20-22.

Néha visszatekintek és megszemlélem, mennyi gyűlt már össze ebből a végeérhetetlennek tűnő "visszaszámlálásból". Nem szeretném sürgetni az időt, annál kevésbé, hiszen amúgy is visszafelé forog, de nem gondoltam volna, hogy ennyi erőbevetést igényel ez a fokozatos búcsú.

A napokban elhatároztam, hogy apám beszkennelt, legutolsó naplólapjait becsületesen beírom a saját szövegembe, hogy mindenki által olvasható legyen. Időközben pedig előkerültek a velük párhuzamos, ama utolsó éveiben apámnak írt leveleim, üzeneteim - amiknek létezésére nem is gondoltam. De ott voltak, egy borítékban összehajtogatva, penészes iratok között, ahogy a csíkszentkirályi házból sietősen elmenekítettem egy kartondobozban, ezernyi más kacattal együtt. És ezekben a napokban most ismét átéltem 1980-1981-1982-1983 sűrített eseményeit. Azt hiszem, azoknak a leveleknek is itt van a helyük. Hogy milyen formában, teljes szöveggel vagy szemelvényesen, még nem tiszta előttem, de biztos, hogy teljesebb lesz az önelszámolás, ha egy kicsit az idő kútjába is beletekintek...

(385) Talán a legnagyobb összhangban teltek napjaink

2015. október 23-november 4.

1956-ról szóló könyveket hajtok fel, Nem kimondott célzatosan, de valahogy a kezembe kerülnek. Mintha valaki úgy intézné, hogy ezeket olvassam - és sose mást. Kamasz koromtól izgat, érdekel a magyar forradalom (?) minden rejtélye, ellentmondása. Tudom, hogy a sorsdöntő két hét alatt sokféle erő és szándék keresztezte egymást, de a valóságot kibogozni nem engedi a két véglet. Most felfedezett olvasmányaim korábbi gyanúmat igazolják.Készülődünk a halottak napi utazásra. Kissé ideges a hangulat, mint minden nagyobb utazás előtt, de aztán végre valahogy elrendeződnek a dolgok és csodás őszi napokon töltjük október végét Szamosújváron és Szépkenyerűszentmártonban. Örvendek, hogy a két fiú összehangolt szándékkal szerencsésen eljött és végig támaszaink voltak az utazás során. Igaz, vitatkoztunk olykor, de talán a legnagyobb összhangban teltek napjaink. A szállodát és az étkezést részben mi fizettük.Szentmártonban, miután gyertyát gyújtottunk apósomék sírján, Péterrel elindultunk az egyik falu fölött strázsáló domb megmászásának. Háromszáz valahány méter csupán, de jól látszik róla az egész szentmártoni medence. Útközben nem lett volna semmi baj, de az út mentán tehéncsordára bukkantunk, amelyet egy bika őrzött, s bár villanypásztor választottal el tőlünk, bőszen kezdett ránk fenekedni, s jobbnak láttuk elkerülni közelségét. A menekülésben némileg kifulladtam, ezért Péternek megadtam a lehetőséget, hogy első és egyetlen legyen a csúcstámadáskor.November elsején, vasárnap elváltunk: a fiúk és Ilonka Pestre, magam Csíkszeredába tartottam. Úgy határoztam, hogy november első napjaiban a könyvtár rendezésére és takarítására áldozom az időmet. Nem siettem el, csak ma, november 4-én jutottam oda, hogy kidolgozzam a haditervet. A művelethez be kellett szereznem egy létrát, hogy a polcok tetejét is elérjem. A Fotótanún fotónaplót nyitottam a konyhaablak előtti nyírfa őszi metamorfózisáról. Érdekes kísérlet, a kép ha apróbb részleteiben is, de naponta változik. És megjelentek a madarak. Naponta két-három maréknyi magot felzabálnak.

(386) Néha jön, hogy csaljak, összecsapjam az egészet...

2015. november 5-7.

Pontban ötödikén reggel nekiláttam a takarításnak. Jó, hogy tervet készítettem: legtöbbször a kapkodás szokta megtorpedózni a jószándékomat. Azt mondtam: hiába szeretném gyorsan befejezve látni az egészet, csak a délelőtti órákat szánom rá, amikor látni lehet és friss az ember. Ebéd után már csak szellemiekkel foglalkozom.

És így lett, legalább is máig. Az az igazság, hogy 12-re-1-re alaposan elfáradok. Már nem pontosak a mozdulataim, kapkodok, kiesnek kezemből a könyvek. Ilyenkor leteszem a lantot. Annyit még megcsinálok, hogy a napi por, hulladékok, pöszlékek stb. nagyját felporszívózom, hogy emberi formája legyen a helyszínnek. Csak a felső polcokat nehéz takarítani: előbb le kell pakolni a sok könyvet, s kizárólag a létrán le-fel kapaszkodva. Mikor azon túl vagyok, már könnyebb. Néha jön, hogy csaljak, összecsapjam az egészet, de aztán megharagszom magamra és lebeszélem magam róla. Az apró lépések lassan sikerre vezetnek.

Minden nap lefényképezem a helyszín részleteit. Legalább maradjon valamilyen nyoma. Mert azt hiszem, a rend nem sokáig marad meg. Ezért nem is kezdtem el eszményi rendezést, mert akkor sose találnék meg semmit. Így "lefényképeztem" az agyammal, hogy mi hol van, leporszívóztam és - visszatettem.

Jó, hogy a főzéssel nem kell foglalkoznom, csak hét végén. A kenyérüzlet mellett működő bisztró egészen jól kihúzott a bajból. Ha nem is sok kacattól, de némi fölösleges dologtól máris megszabadultam. És még hátra van öt nap...

(387) Az idei régizene fesztiválra valahogy „elfelejtették” meghívni

2015. november 8-13.

Az az elsóhajtott öt nap, a múltkori bejegyzésé végén, már régóta múlt idő. Talán igaz se volt. Úgy ülök a munkám (emlékének) trónján, mint egy szultán, akinek nem maradt semmi dolga. De tényleg, olyan érzésem van, mintha valami nagy dolgot vittem volna véghez, pedig fenét - máris gyűjthetem az erőmet és a türelmemet a következő takarításhoz.

De csitt, ebből elég! Fő, hogy szerencsésen túléltük és a világ megyen a maga útján előre. Sajnos, vannak akik le-lemaradoznak útközben. A napokban egy még fiatal hokis (volt játékos, később edző) esett ki a főtéren a 10. emeletről, bár azt gyanítják, hogy inkább ugrott, különben nem volt mit keresnie odafönt, hiszen a lakása a másodikon volt. Ki tudja, mi történhetett vele, mindenesetre, becsülettel eltemették, legyen a kath. egyház dicséretére mondva.

Nagyjából akkor érkezhetett Kobzos Kiss Tamás dalművész halálhíre odaátról. Szomorú, hogy mi, csikszeredaiak még csak el se búcsúzhattunk tőle illendően, tapssal s csodálatunkkal, mert az idei régizene fesztiválra valahogy "elfelejtették" meghívni. Hogy kié volt a mulasztás, ma már kit sem érdekel - de tény, hogy Tamás minden évben megjelent köztünk a lantjával és a nagy bajuszával és felejthetetlen koncerteket adott. Jó utat, cimbora!

Még mi is volt? Könyvbemutató egy sepsiszentgyörgyi könyvesboltban, Thamó Kata Téboly-át vittük jó szívvel. Nem voltak túl sokan, de valamennyien érdeklődve ültek be a hangulatosan berendezett emeleti boltba. Alul kávét fogyasztottak a gyanútlan vendégek, fent meg elmebetegségekről és stigmákról, lelkünk bajairól beszélgettünk. Olykor szembe is kell néznünk saját ördögeinkkel, hogy békét hagyjanak.

Ilonka pontban csütörtök este, menetrend szerint hazaérkezett. Azóta megy tovább az élet, a régi mederben...

Ja, és első ízben megünnepeltük törvényesen a Magyar Nyelv Napját. November 13-án. A törvényt kezdeményező Hargita megye díjat is alapított az esemény tiszteletére (Kájoni Jánosról nevezték el), díjazottak: Kozma Mária (író), Cseke Péter (író), Márton László (mérnök, szakíró), Vaszi Levente (csángóföldi tanárember).

(388) Lépéseink is meg vannak számlálva!

2015. november 14-21.

Még tart a tisztaság érzése szobámban, de talán már nem sokáig. A könyvek helyét még sikerült úgy-ahogy respektálni. Hamarosan azonban megint szanaszét találják magukat. Pedig milyen egyszerű volna rendet tartani! (Csakhogy: pillanatnyilag mégis csak a rendetlenség az, ami előnyös...)

K.M. rákapott az olvasókörre. Azt, hogy valaki eltávolodott tőle, azt már átéltem. De ez valami új. Jó lenne megfejteni. Nagyon kell szeretni az olvasást, hogy a róla szóló fecsegést is életedhez tartozónak érezzük. Ezzel máris ott vagyunk, ahol a "part szakad": a könyvtár rendezésnek az az eredménye, hogy minden a helyére került s úgy ítéltem meg, hogy néhány új könyvnek még helye van a többi mellett. Mikor lesz már vége? De ha 5 lejért sikerült megvenni 1956 napjainak sajtóját (albumban összegyűjtött fakszimilék), akkor hogyan tudnék az ilyesminek ellenállni?

Váratlan értesítés Ági húgomtól: Tamás öcsém kórházba került, megoperálták, fél vesével maradt. Hála az égnek, jól viselte a műtétet, még ő volt, aki biztatta a környezetét: ne csüggedjenek. Az esemény még körültekintőbbé tesz: nem csupán napjaink, de lépéseink is meg vannak számlálva!

Pár napja megjelent a D. Kati riportkönyve, "Vezényszó nélkül is haptákba állt a század..." címmel. Kissé nehéz megjegyezni egy ilyen hosszú címet, de csak ne berzenkedjek, mert az én konyhámban készült. Tekintélyes, fokos kötet, nem gondoltam, hogy ilyen komoly hatást tesz az emberre, aki kézbe veszi. Ezek szerint hamarosan elindul a verkli: a könyv bemutatása. Hiszen karácsony közeleg, amikor minden eladó. (És még az is, ami nem...)

(389) De a hegyek fehérben állnak

2015. november 22-30.

26-án megvolt a D. Kati könyvbemutatója. A könyvtár szeretne túllenni már az év végi rendezvényeken, kissé elfáradt már a társaság, ez a találkozó is fáradtra sikerült. De meglepetésre, volt elég közönség, s a könyv elkezdte élni a maga életét. Ettől a pillanattól kezdve megszűnt számomra létezni: elvégeztem, ami rám hárult.

Fáradt színházi előadás 28-án este, a marosvásárhelyi Spectrum színház előadásában. Úgy adták elő Moliere Nők iskoláját, hogy még mosolyogni is alig lehetett rajta. Minden, amit rendezői újításnak és kellemkedésnek szántak, az nézői szempontból fölöslegesnek és semmitmondónak bizonyult. Ezt a fajta "újítást" (zene, diszkrét táncmozgás) jócskán meghaladta az idő.

Megérkezett az első hó. Pár napig szakadt az égből, vizes volt, aztán az utóbbi napokban szinte eltakarodott. Sok hűhó semmiért. De a hegyek fehérben állnak...

Újabb honlapot kezdtem építeni (Mit csináltam 56-ban?), egyelőre magamnak. 1956-nak kerek évfordulója lesz jövőre - itt az ideje, hogy magam is tisztábban lássak az események bozótjában. Éppen elég, hogy amikor zajlott, kamasz fővel annyi ellentmondó információt kellett lenyelnem, és nem volt lehetőségem tisztába tenni a dolgokat. Aztán elteltek az évek, a téma "kiment divatból" - de vajon tényleg igy van-e? Ezt remélem megtudni a következőkben. Néhány alapkönyvet sikerült potom áron beszereznem. És olvasok, olvasok...

K. Zoltán megkeresett e-mailban: szeretne Édesapámról tanulmányt írni, dokumentációra és illusztrációs anyagra volna szüksége. Gyanítom, hogy az ügyben István unokatestvérem keze van benne, amit mindenképpen köszönök. Magamtól egy ilyen lépést soha nem tettem volna meg. A következő napokban be kell szkennelnem a válogatott szövegeket, képeket. Nem lesz könnyű eldönteni, mi a fontos és mi nem...

(390) Egyik forrás felkínálja a másikat

2015. december 1-12.

Váratlanul felgyorsult idő. A nemzeti ünnep csúnya provokációkat gerjesztett Háromszéken (zászló, terrorgyanú), ez lefed szinte minden más eseményt, ami pedig fontosabb a jövő szempontjából. Így szokott ez lenni.

Barlangrajzok címmel elkezdtem régi, 89 előtti naplóimat lemásolni, digitalizálni. Közben ismét átélem azokat a napokat, heteket, hónapokat. (Sok mindent el is felejtettem azóta a részletekből, a nehezen olvasható sorok jó emlékeztetők. Érdekes: ahogy haladok előre az időben, egyre megszokottabbá válik az eleinte felismerhetetlen ákombákom...)

Az 56-os anyag meglepően gyorsan kezd összeállni. Egyik forrás felkínálja a másikat, de szerencsére, ennek a témának a szórása távolról sem olyan nagy és elérhetetlen, mint volt az I. vhb esetében. Ahhoz képest, hogy hányan éltük át közvetve vagy közvetlenül, s mennyire közel van még az emlékezethez, eléggé labilis a rendelkezésre álló anyag. Az igazi emlékek egy alapítvány adatbázisában vannak, s körülményes a kutatása. Szerencsére, engem nem az érdekel, hogy mikor mi történt pontosan, hanem hogy kinek milyen emlékei, élményei, benyomásai és gondolatai voltak azokból a napokból.Lassan kialakul a karácsonyi programunk. Ha minden igaz, mindkét fiú hazalátogat.

(391) Csak magasodik, egyre nő a stósz

2015. december 13-18.

Könyvek kavalkádja - szerzői példányok. Kenéz F. jelezte, hogy székelyföldes kollégáknak átadta új kötetét. Kocsis Francisko irt, hogy úton új kötete (be is futott két nap alatt). Szente Cs. János prózakötetet, Fülöp Kálmán verseket küldött. Ugyanakkor Ferencz Imrével találkoztam az egyik nap, elegáns verseskönyvvel ajándékozott meg - talán a legütősebb könyve mostanig. Mikor fogom mindezt megemészteni? Nem beszélve arról, hogy csak magasodik, egyre nő a stósz.

Remélem az idén nem lesz több könyvbemutató. Az utolsó munkanapokra eső események nem sikeresek: érzik rajtuk a muszáj- hangulat. Meg aztán a tél nyomott hangulata sem buzdít lelkes aktivitásra. Egyelőre a Barlangrajzok beirása folytatódik - már 1983-ban járunk...

Ferencz Imrével egy pohár bor mellett: a folytatás értelméről beszélgetünk. Ő úgy érzi, nagyjából kiírta magát. Én úgy, hogy még van egy adósságom, amitől félve óvakodom, de januárban el kell kezdenem - ha azt akarom, hogy egyáltalán meglegyen. Többet magamnak sem árulok el, legyen ez a cselekvésre ösztönző titok.

Már alig egy hét és itt lesznek a fiúk. Némi lazítást tervezek s több beszélgetést. Bár még most is úgy érzem, hogy az elszálló szó - időpazarlás.

Dancs Artur jelzi, hogy sanfranciscoi blogjába friss képek kerültek fel. Jelzésnek itt van egy, de igaza van: érdemes ott végigjárni az ő útjait...

(392) A Balrangrajzokkal egyelőre megálltam...

2015. december 19-26.

Bevásárlások (ennivaló, ajándékok - 4 személy részére), aztán megjöttek a fiúk is: előbb Attila (23-án este), majd Péter (24-én kora reggel). Azóta lelassult az idő. Értelemszerűen összeszorultunk a két szobában, de már bejáratott gyakorlatunk van hozzá, sőt forgatókönyv is, hogy ki melyik zugban húzza meg magát.

Szokásos módján megvolt az ajándékozás is. Mindenki kapott és adott is: ki többet, ki kevesebbet. Kaptam egy új e-olvasót (a régi végérvényesen halott), s ráadásnak megleptem magam egy 1 terrás külső merevlemezzel, dokumentumtárolás céljára. Az ajándékozás érdekesebb része: mindenki kapott 1-1 tábla csokoládét, a csomagolás alá pedig egy szombatra szóló színházjegy volt becsúsztatva: a helyi csapat dec. 26-án rögtönző színházi előadásra vállalkozott, kísérleti jelleggel, a felújított

moziteremben. (Amúgy nagy siker lett, a nézőtér dugig megtelt. Folytatást ígérnek...)

Az idén valahogy nehezen fűlt a fogam az üdvözletek írásához, küldéséhez. Rapszodikusan válogattam a címek közül, biztosan akadnak, akiknek elfelejtettem küldeni. Ha majd jelentkeznek, megkapják a kellő választ, készen állok.

Amúgy terméketlen ez az év vége. Kisebb munkákba belevetem magam (Sz. Feri kért meg egy lektorálásra, Sz. Zoli provokált vitát a reményről, ezeknek mind próbálok megfelelni), valószínű, ebben az évben még lesz egy bejegyzés a naplóban.

Apropó, a Barlangrajzokkal egyelőre megálltam. (Különben T. Hajnitól kaptam egy verseskönyvet, magyar és angol nyelvű versei vannak benne, a lánya fordította, címe: Barlangfeliratok...) Oda magány és saját rendelkezésre álló idő szükséges. Majd az új évben.

(393) Hamarosan beszélünk néhány percet...

2015. december 26-31.

Az utolsó idei bejegyzés. Alig pár nap telt el a fiúk érkezésétől, kitört rajtam a nátha. Szokatlan erővel, ahogyan az idén még egyszer sem. Pár napja szinte teljesen tehetetlen és kedvetlen vagyok, tengek-lengek és az a legrosszabb, amikor valamiért ki kell mozdulni a lakásból.

Mondhatom, dolgozni sem akaródzik igazából. Szemem káprázik, ég, hol elönt a meleg, hol a hideg lel, szerencsére láz nincs. Rossz így zárni az évet, de talán pár nap alatt levonul ez a nyavalya és aztán minden visszatér a régi kerékvágásba.

Péter, amióta itt van, minden nap lencsevégre kap egy csapat cinegét. A seregletből választok ki egyet...

Azért még sikerült befejeznem a Koholt mesék c. kötetemet, néhány szívbeli barátomnak el is küldtem, újévi kártya gyanánt, bizonylatként, hogy még élek és nem fordultam föl.

Szinte tehetetlenül fogadom a távoli barátaim jelentkezését. Karácsony óta képtelen vagyok arra gondolni, hogy valakiknek jókívánságokat ötöljek ki. Igy ha valaki bebotlik a küszöbön, annak nagy nehezen megköszönöm.

A derűs időjárásból fagyok lettek, Annáék is félbeszakították a tóparti kirándulásukat, mert hideg van, de hó sehol. Inkább ülnek odahaza. Hamarosan beszélünk néhány percet, együtt lesz az egész család.