Milos könyve 01 (2002 május)

Május 30. (csütörtök) Némileg a tegnap megkezdett csapáson lépek tovább, Miloskám, mert tapasztalt távgyaloglóhoz illően tudom a végső tanulságot: az út azért van, hogy végigmenjenek rajta. Én megyek, s Te majd követsz, amikor odaérsz, hogy mehetnéked támad. Tegnap meséltem arról a hitemről, hogy mindenáron jó és becsületes meg ilyesmi akartam lenni. Ez a hitem kitartott azokban az években is, amikor családot alapítottam, amikor első gyermekeim születtek és cselekedeteimben igyekeztem ehhez igazodni. Ekkoriban kerültem kapcsolatba a német konkrét költészettel, tudod, amikor a költő elveti a megszokott költői sallangokat és metaforát, hasonlatot félretéve, a dolgokat néven nevezve világosan fejezi ki gondolatait - azok egyszerűsége, lényegre csiszoltsága hordozza magában a lírát. Szörnyen rokonszenves lett számomra ez az irányzat, amikor a világ a szóvirágok felé terelte a közgondolkodást, amikor 1970 után a párt és országvezető kultuszát kezdték újból elültetni egy ország fejében, s hatása alatt egy sor versem is született. Különösen büszke voltam az alábbira, amely címet se kapott - annyira önmagáért beszélt - és egy 1980-ban megjelent verskötetem egyik indító verse lett:szépenigazulelvszerűensose önzőnbátranlelkesültenbölcsenmásokért is

makacsul

utolsó leheletig

mintha csak egy nap lenne az élet

Akkoriban egy Bukarestben megjelenő, az egyetlen romániai magyar ifjúsági hetilapnak voltam a főszerkesztője. Az újságot, akár csak minden kiadványt akkortájt, a pártközpont irányította, oda kellett előzetesen benyújtanunk a lapterveket, utólag meg már a kefelevonatok alapján betördelt félkész lapot. Ami nem tetszett, avagy disszonáns volt odafönt, azt egyszerűen törölnünk kellett, különben nem ütötték rá a terjeszthetőségi pecsétet.

A nagy Vezető születésnapja január végén volt s eljött az idő, a mikor leszóltak odafentről: minden kiadványnak kötelezően meg kell emlékeznie a hőn szeretettről. Az ember berzenkedett magában, kereste a kibúvót, az egérutat: amilyen szinten én magam voltam, nehéz lett volna a retirálás. Annyit tehettem, hogy kollégáimat nem kényszerítettem semmilyen "nemszeretem" lépésre. A kritikus nap előtt kínomban elővettem a fenti néhány sort és kis tépelődés után feléje írtam, címként:

Az Elnök hite

Így küldtük nyomdába, születésnapi köszöntő gyanánt. Odafent fél napig töprengtek, hogy rábólintsanak-e vagy eltanácsolják. Végül is azért nem tudtak belekötni, mert mindaz, ami bennem eszmény volt, kivetítettem az elnökre. Ha pedig valaki azt állítja, hogy ezzel csúfot űztem az illető hitéből, akkor maga alatt vágja el a fát. A vers aztán sokszor megjelent, ilyen-olyan alkalmakkor, díszkötetbe is került, román nyelvre is lefordították, az évente egymást követő születésnapok alkalmával - jobb híján? - elő-előkerült. Sajnos, az első kompromisszum után már a másikat könnyebb volt megtenni, a harmadikat, negyediket pedig már azzal a gondolattal, hogy - most már úgy is mindegy. Amikor 1989 végén nálunk is fejetetejére fordult a világ, majd az agyondicsért vezetőt pillanatok alatt falhoz állították, és szitává lőtték, a következő, az 1990-es januárban, a születésnapi dátum közeledtével próbáltam írói számvetést készíteni magammal. Ennek a nyoma az alábbi, korabeli jegyzőkönyv:Ilyenkor már a penzumonjárt az eszemminden kényszerű sor le nem mosható szenny

az életemen

soha többé hozsannát senkinek

fogadom

és ez már nem az első

alkalom

minden magyarázatom csupa nevetség

holnapi énem hallgatom

soha többé tollat a kézbe

de hát tehetem-e

birkózik bennem a szégyen s a versfaragás

szelleme

mint aki elkártyázta minden pénzét

egyetlen éjszaka

fázik éhes

de tudja soha se mehet

már haza

Azokban a napokban világossá vált előttem: a megváltás nem következik be könnyedén, önmagától. Lehet, hogy soha sem talál rám, hiszen az aljasságot szülő szabályozott rend most hirtelen fellazult és ellenőrizhetetlenné vált. Most már nem csak egyvalakitől vagy valamitől tartottunk, hanem minden irányból gyaníthattuk az ütést.

Azóta se sokat változott a helyzet.

Mintegy magamra mért penitenciaként visszaparancsoltam magam az irodalmi életből a hallgatásba. Hosszú éveken át nem mutattam, nem adtam verset közlésre senkinek. Ezzel mitsem akartam bizonyítani: így találtam illendőnek.

Az itt mellékelt két kép - a Nagytakarítás (Székely Sándor munkája) és az Erőszak nélkül (Victor Stroe fotója - a falra írt szavak románul vannak: fara violenta) - azoknak a tisztulni vágyó napoknak a lenyomatai, akár csak a mai napot záró verssorok:

Vezeklés

Vakon hittem hogy veszély les reám

a hóban katona topog tova fegyver kelepel

a kinyomott újság kötegével a fejem alatt

egy íróasztal lapján szunnyadtam el

álmomban mindenki mindenkivel harcolt

torkomat keresve vonaglott egy dühödt marok

aztán az az ablakon beözönlött szennyesen a hajnal

ott talált gyáván gyötrődve: szabad vagyok

Május 29 (szerda) Kedves Milos, te még annyira az út elejét taposod, hogy a felnőtt lelkizések szerencsére, még nem érinthetnek meg. Tudod, most, hogy már jókora időt eltöltöttem benne, kezdem úgy elképzelni az életet, mint egy többé-kevésbé tágas szobát, amely növekedésünkkel mind jobban összeszorul körülöttünk, levegője mind szennyezettebb, fojtogatóbb, az ember menekülne belőle, saját vétkeit próbálja felsorjáztatni, amiért ilyen helyzetbe jutott, vagy ha erre képtelen, akkor megkeresi azt a személyt, akire ujjal mutogathat, akitől minden rossz eredendően származik. A továbbiakban kénytelen leszek ilyen lelki szellőztetéssel elviselhetőbbé tenni a szobában tartózkodást, amíg az egyáltalán esedékes. Életem olyan időkkel vágott egybe, amikor mi, felnövekvő gyerekek, miközben a nyakunkba kötötték a piros úttörő nyakkendőt (s milyen büszkén viseltük, mikor azt mondták, hogy az országban csak összesen száz gyereket ért még e kitüntetés, s az egyik mi voltunk!), egymással versengve fordítottunk hátat szüleinknek. Abban a minden népit egekbe emelő hangulatban elhittem, hogy tanár szüleim tétova harmadik utasok, kerékkötők, becsületesek, ámde kijátszhatók, korrumpálhatók, eltéríthetők. Büszke voltam, hogy az iskolában orrunk előtt meglobogtatott ateizmus okán hátat fordíthattam a vallásnak, a klérusnak (a szenteskedést azóta se tűröm - de nem csak vallásgyakorlók esetében...). Szerettem volna magam is munkás-paraszt társaim szerencsés helyében lenni, akik közül nem egy becsületesen igyekezett mindenben az élre érdemelnie magát, mások meg csak az előjogok közelébe kívántak kerülni, élni, majd visszaélni velük.

Becsületesen szembenézve a múlttal, a megtett úton mindenütt a gyalázat sara is ott van, s cipőnktől kezdve a lelkünk mélyére is rászáradt. Érdekes, nyíló eszemnek volt egy olyan felderengése, hogy én leszek az a szerencsés, akitől tovafelé immár csakis igazságos, jogos és elvszerű dolgok történnek. Hogy elég a kormányosnak bemérni a törekvés irányát, és a szélfúvásokkal mit sem törődni, tartani a kormánylapát dőlésszögét. Sajnos, elbuktunk mi is. Ha egyénenként nem is mind, de közösségként, nemzedékként sajnálatosan. Ezt, ha legalább a végjátékot becsületesen szeretnénk letudni, be kell ismerni: magyarázatra igen, mentségre semmi szükség... A nemrég tragikusan fiatalon elhunyt marosvásárhelyi Molnár Dénes kiváló grafikus, karikaturista remek sorozatot rajzolt egyénről és tömegekről. Ebből küldöm most aZászlóvivő-t.

A másik kép a csíkszeredai Ádám Gyula fotója, kászoni cigánynegyed szétdúlt díszletét ábrázolja: mikor a helybeli cigányok összeférhetetlenségére hivatkozva, a kilencvenes években a falu székely lakói felgyújtották a cigánytábort. Hosszú évekig tartó tömegper lett belőle és székely szégyen...

Gyónás helyett

vallani köpni kikotyogni

elszólni mintegy mellékesen

bedobni

kimondani

talán

de bűnbánatért soha

tetteinket míg elkövetjük

földre szállt angyalok vagyunk

utána

csak utána

kapunk észbe hogy eltörtük az egyetlen poharat

szilánkjai sebeznek

szívünk alá gyűlve

szőnyeg alatt a szemét

az irgalom tanyáján

a szárnyak bénák szennyesek

elrejtenénk de hová

lógnak csapzottan érdesen

lessük az ég szavát

Május 28 (kedd) Olvasom, hogy borongós a család kedve, a Milosé meg egyenesen oltás-nyűgös, ami azt jelenti, hogy vége ám a gondtalan, zsenge babanapoknak. Te is beléptél immár azok sorába, akiknek kötelezettségeik vannak - hogy a jogokról most ne is beszéljünk, mert azok a kutyát sem érdeklik a dolgok jelenlegi állása közepette. Hát ez bikfanyelvűre sikeredett, de sebaj, mert a különféle oltások mellé a felnőttek nyakatekertségéhez is meg kell szerezni a tolmácskészséget. Mindenesetre, most egy kis derűlátást igyekszem belopni házatokba, bár most itt is kergetőzik a vihar, amely a saját farkába akar harapni, ezért aztán olyan forgószeleket rittyent, hogy csak úgy rizegnek beléjük az ablakok. Azt mondják, ismerősök között nem illik eluralkodni hagyni a tömeges borongást. Ezért most innen, Bukarestből küldeném a halványka kedvet a folytatáshoz. Annak ellenére, hogy itt hetek óta azt rebesgetik: katasztrófális földrengés elé néz ez a város. Ami azt illeti, a kilencedik emeleten jól meglógatna minket egy komolyabb földmozgás. Kívánom, ne ismerjétek meg ezt a fajta élményt. A mai versekhez Kósa Gergely két fotója illik: a Kertkapuból, no meg a Nagyapó.

Képkivágat

kapualjak

kijáratok

látványhoz

képkivágatok

amire rávetül a fény

a felszikrázó tünemény

mindig a valóság maga

a dolgok jobbik oldala

Tökéletes világ

sehol egy ránc egy gyűrődés a tájon

csak tűnékeny sóhaj sirályfohász

gyöngén támadó szél borzolja maradék hajam

mintha csak nagyapám lenne csontkemény

merev ujjaival

ahogy sose tudott életében símogatni

csak a fát

a papírost

a térképeket

a menetrendek csomópontjait

hágók és tengerfokok menedékét

hegycsúcsokat krátereket és vöröslő őszi tisztást

a város fölött

mindig csak későn ébredünk

mikor már elhamvadt tüzek

mélyén a felgyémántló bölcsesség kilátszik

elnézek visszafelé

a mélység

fölzenél egy hangolt hárfa

feszülő húrjain

még élek

és ez elég elég

Május 27 (hétfő) Amikor 1994-ben Kanadában jártam, sok-sok reggelen jókor felpattant a szemem, amikor az ég éppen csak derengett, s a hálószoba ablakába könyökölve elnéztem a mókusok játszadozását. Egész kanadai utamon végig jelen volt ez a játékos állat: kíváncsian, már-már pimaszul kért helyet magának a városlakók életében. Parkok, ligetek fái, bokrai teli vannak odúikkal. Vidáman hancúroznak a sétára vitt kutyákkal, szorgalmasan elássák az emberek ajándékozta mogyorót, amit már nem tudnak megenni. Keresztül-kasul járta a ház előtti veteményest, s ha csönd volt a konyhában, a kertre kinyitott ajtón át bemerészkedett az asztal alá, emberszagot szimatolni.

Mindenütt jelen vannak, gyorsak, mint a gondolat, s ha tőlem függne, próbálnék valamit kitalálni, amivel hasznos munkára foghatnánk őket. (Mókusék szerencséjére: nem tőlem függ...)

Mókushajnal

mókus inal át hajnalomon

szökellve bátran könnyedén

akár egy dallam ütemébe zártan

hogy inal!

bokortól bokorig

a csönd tisztásán keresztül

az alig kiserkent tavaszi gyepen

futás közben még vissza-visszanéz

követem-e

nyomába szegődnék de jaj ha elijesztem

oly kedves törékeny

annyira önmaga

megfoghatatlan

talán ígéret

talán sosemvolt éjszaka

tébolyult álom emlékűzés

huncut varázslat

maga a menekülő szándék

volt nincs

a bújdosó bánat

Kanadában a Niagara vízeséshez ellátogatva eszembe jutott az a riportkönyvem, amit még a rendszerváltás előtt állítottam össze, de már a romániai fordulat után került piacra. Álruhában a címe, s a történetek hősei - egy matematikus, egy tévériporter, egy hajóskapitány, egy hegymászóházaspár, egy geológus stb. - egyes szám első személyben mondják el életük kalandját vagy nagy kalandjait. A történeteket ők mondták tollba, én magam csak a bőrükbe bújva megszerkesztettem a mesét. A vízesés mellett reménykedni kezdtem: végre, itt állok a világ egyik leghíresebb látványossága mellett, s könnyen megeshet, hogy a következő pillanatban magam is egy váratlan, valódi kaland részese lehetek. Csak hát hiába csapkodott a préri felől érkező erős szél és csapta a szemünkbe, szánkba, orrunkba a vízesés permetét, ezen kívül nem történt velem semmi - a kalandok, ahogy én látom, mindig másokkal esnek meg. Mi csak hallgatjuk és végigborzongjuk a történeteket... Pusztai Péter barátom Szamarak a tetőn c. képe egyike az ilyen, mások számára tartogatott kalandnak. Érdekes, ugyanabban az országban járva, úgy lehet, nem vettem volna észre...

Álruhában

bennetek megsokszorozva

a legbensőbb gondolatba öltözve

onnan kikandikálva fintorogva de mindig

a bőre szabott álca mögött

lapulva élem végig sorsotok

egyiket a másik után

vagyok a tengeren hányódó kalandor

az elorzott álmú repülős a magaslati

mámor kínozta hegymászó

a rendezett agyú matematikus az életet

habzsoló természetjáró

vagyok az örök don juan a kaszát

forgató mezőpásztor

honnan ennyi tapasztalat ily érdeklődés

ki oltotta belém e bújkáló létet

amelyben minden elképzelhető

kaland hőse magam vagyok

mégis

mások pusztulnak belé

Május 26 (vasárnap) Az élet egyik legizgalmasabb és legfigyelemreméltóbb arcát az illúziók adják.

Milos barátocskám, tulajdonképpen már Te is egy illúzió tárgya vagy, tehát átéled mindazt, amiről alább szólok.

Mamád-papád úgy hiszik (joggal), hogy Te egy két hónapos bébi vagy, aki korán jött ugyan a világra, de azért végül is sikerült megkapaszkodnia, és áldozatos segítségükkel kilábaltál a kockázatos helyzetből. Ez természetesen így van, de azt hiszem, a teljes igazsághoz tartozik, hogy Te is nagyon akarsz élni, ergo nem vagy ám olyan öntudatlan, mint ahogy azt a felnőttek gondolják. Illúzió a mese is, akár csak nagy mesemondónk, Benedek Elek, akinek szobráról és kisbaconi kúriájáról (ma múzeum, emlékház) küldök most neked nézegetni valót. Elek apóról még hallani fogsz: meséi közkézen forognak ma is. Akkora legenda övezi, hogy legszívesebben föllebbentenénk róla a fátylat és mögéje néznénk: van-e ott egyáltalán valami, vagy csak képzelődünk?

Az illúziók olyanok, mint minden, aminek két pólusa - sarka, véglete - van: mondjuk, egy hideg és egy meleg. Van, aki inkább a meleget érzékeli, más inkább a hideget és tulajdonképpen a langy középútban találkoznak s csapódnak le a sarkított benyomások. Sebaj, ha most fogalmilag nem igazán tudsz követni és az elvont gondolkodástól jócskán megsajdul ifjúi koponyád. Ezt bízzad egyelőre ránk. Te most arra törekedj, hogy a későbbi kockázatokhoz, kihívásokhoz szükséges ellenállásodat megszerezzed. Nőj, gyarapodj, alkalmazkodj, használd ki a jó napokat, aludj, amennyi beléd fér, nyújtózzál, ásítozzál, csücsöríts, kuncogj, tiltakozz, sikkants, kápráztasd el az otthoniakat, s tanulj meg jó nagyokat szellenteni, mert attól mindjárt Embernek érezheted magad. Ráadásul egészéges is. (Később majd azzal hoznak zavarba: nem illedelmes. Ez is igaz... - nos, hát ilyen az Élet mifelénk...)

Könyöklő

szélesre tárom a tenger ablakát

hadd zúduljon be rajta mindaz

amit föld és ég ringat

egyetlen furcsa ütemre

le fel

de csak szél iramlik

akár egy fölösleges sóhaj

és már nem tudom

én könyöklök az ablakban avagy a hullám simul makacsul

kisebesedett könyökömhöz

Deszka

a fenyődeszka érett illata mint a méz

az erdei méhek zsongó odujából

soha nem láttam mézvár őrizőit

a deszka csontszíne messzire világol

mézüket se kóstoltam soha még

csak egy illúzió iratja velem e verset

az összefüggések mint a jelenvaló holtak

egy fenyődeszkán ülve dalra kelnek

Május 25 (szombat) Amíg Bukarestben, ebben a délromániai, alföldi városban meg nem telepedtem, nem kóstoltam halat. Itt megtanultam: valamikor a szegények eledele volt, a telemeának nevezett sóstúróval, a puliszkával, az olajbogyóval (maszlina) és a savanyú ciberével (bors) együtt, ami kötelező bármilyen leves - itt csorbának mondják - készítéséhez.

Aki szegény volt mint a templom egere, ezen megélt. Fillérekbe került. Sőt, a bukaresti ember sokszor ingyen is hozzájutott a nagytestű, kövér pontyokhoz vagy a kárászokhoz: a román fővárost övező tavak teli voltak tenyésztett hallal, amit aztán a jónép úgy lopkodott, ahogy nem szégyelt. Mondják, koraősszel olyan halsűrűség volt a tavakban, hogy ha beléállt a vízbe az ember, kézzel is kiemelhette az ebédre valót. Az első hónapokban képtelen voltam betelni a halhúsok ízével. Mert ahogy a sajtokból is sokféle van, így a halfajták íze is nagyban különbözik egyik a másiktól, mindegyiknek van egy olyan sajátossága, amiért az emberek élnek-halnak érte.

Mára a szegények eledelének nevezett étkek legalább olyan elérhetetlenek a pénzteleneknek, mint például a fekete kaviár. Csakhogy míg a legegyszerűbb hal is drágább a disznó vagy a csirke húsánál, tehát ha a szegény embernek van némi pénzecskéje, akkor azt biztosan nem halra költi elsősorban - az után csak a nyála csorog legfeljebb. Tehát ha a hal méregdrága lett, akkor a fekete ikra szörnyen méregdrága hozzáképest, de mert erről is, arról is lemondunk, testvérek lesznek a mellőzésben. A mai versezet - fabula, mert állat szereplője is van - egy fiók mélyéről került elő, ahová eldugtam a kíváncsi szemek elől. Már nem is emlékeztem rá, egy elkeseredett hangulatomban írtam, még az 1980-as években, s egyszer meghökkentésül fel is olvastam egy irodalmi esten, zsúfolt hallgatóság előtt. Érdekes kísérlet volt: azokban a nem túl dicsőséges és vigyázz-állásos időkben, amikor a halandók számára a külföldi utazás elérhetetlen álom volt, rejtjelezve illett megszólítani az olvasóközönséget, hogy értse is, meg nem is, hogy miben él, milyen csapdában élünk mindannyian. Az első részét nevetgélve, hangos érdeklődéssel fogadták, de ahogy kiejtettem azt a szót, hogy "ottfelejtett mikrofon", megfagyott a teremben a levegő: olyan sűrűvé vált a csend, hogy a fele is elég lett volna. Hiába fejeztem be a verset, senki nem merte összeverni a tenyerét, még udvariasságból sem. Sokukon láttam: legszívesebben nem is lennének bent a teremben, vagy elbújnának, hogy ne lássa őket senki. Nagyon megsajnáltam őket és elszégyeltem magam a provokációnak is felfogható gesztusért. Akkor dugtam el jól a szöveget, s nem kezdtem volna hozzá a napokban az élet-leltárhoz, ki tudja, mikor került volna és kinek a tekintete elé?

A Fabulához leginkább a bukaresti Kósa Gergely fotója illik; Gergő atomfizikusnak tanul pillanatnyilag Bukarest mellett, egy campusban és tehetséges fotós, grafikus is. Nem csoda: tehetségét édesanyjától, a karikaturista Keller Emesétől örökölte, aki a Szegények karácsonya c. rajz szerzője.

Fabula

friss hallal a hóna alatt

beállított hozzám a tenger istene

részeg volt de

nem látszott nagyon rajta

a tátogó síkos jószágot egyetlen

mozdulattal az asztalra

csapta

és inni kért

nem adtam néki

hogyis ne

még majd azt mondanák

hogy titkon

világkörüli

útra készülődöm

biztosan megorrolt

de azért sikerült kitennem

a szűrét

néztem néztem a halat

mit ottfelejtett

akár egy rejtett mikrofont

hát akkor elő

a kést hisz fejtől

büdösödik mint tudjuk

filéztem sütöttem roston rántva

pikkelyeit szálkáit

kidobtam

így lett a hal kelendő

így maradtam halandó

Május 24. (péntek) Milyen az, amikor az embernek nincsenek még emlékei? Azt hiszem, kedves Milos, erre Te sem tudod a választ, hiszen már biztosan neked is megvannak a kis élet- és környezet azonosító jeleid: megismered a mama és a papa szagát, egy-egy erősebb fény vagy árnyékmozdulás forrását, és emlékeszel már hangokra, szófoszlányokra, most mindinkább záporozik rád mindaz, amit el kell raktároznod a világból, hogy otthonosan érezzed magad benne, hogy hinni tudd: ez igenis, a Te világod, neked hajlik a falomb, ha fektedből felnézel a magasba, neked csácsognak a madarak, téged szolgál, mert egyre érettebbé tesz a múló idő. Csak hát ezalatt az emberben olyasmi is lerakódik, megmarad, amiről később úgy gondolja, hogy a legjobb lett volna elfelejteni. És ha történetesen, valamilyen betegség folytán az ember felejteni is kezd, a teljes emlékezetkiesés oly ritka! Valami csak marad bennünk, odabenn, ami nem hagyja nyugodni az embert, szívesen megfejtené, mint a makacs, megnyílni nem akaró rejtvényt, egy visszaderengő dallamot vagy egy homályba vesző történés gyökerét.

Emlékezni kell, és nem szégyen farkasszemet nézni azokkal az emlékeinkkel sem, amelyek, úgy tűnik, nem kívánatos vendégeink.

Segítségünkre vannak a képek, a betűk: ó, ezt már láttam, ezt már olvastam (így is hallani fogod majd, ítészi szájból: déja vu, déja lu...) valahol, ez olyan ismerős táj - de hol? mikor? - és bármi legyen is rá a válasz, ne féljünk kimondani.

Szentes B. Lajos csíkszeredai fotós, képzőművész és költő képei ilyen vérbeli, "már láttam, de hol" látványok közül valók.

Régi fénykép

még romlatlan minden ezen a tájon

még munka a munka és fű a fű

úgy zengenek ifjú korunk húrjai bennünk

mint csöndben a mélyhegedű

Érintés

királyló gyümölcs ághegyen

mosolyog rád a szerelem

már már hiszed elérheted

nyújtózik még egy keveset

mind magasabbról kandikál

kikezdte már egy víg madár

s míg tenyereden tarthatod

hívó mosolyát láthatod

a tiéd lett mint annyi más

hol van a tikkadó varázs

majszolod nézed forgatod

hátha valamit visszalop

a tűnt napokból idelenn

és belefáradsz hirtelen

tán nem is benned élt a vágy

megérinteni legalább

Aláaknázott kertek

ahogy felfénylik a szomszéd ház homloka

háttérben fenyvessel havassal

ahogy a pajta a farakás a körtefa és a kapu

kihúzzák magukat a hajnali derengő

homály méhében ahol a nagy álmok

fogannak vagy elvetélnek

ahogy az ég aljába a vörös

A harmadik képnek Rohanásban cimet adta készitője, néhai Imreh Albert - igy hivtam: Berci bátyó -, aki egy kis Zágon melletti faluban, Papolcon élte le nyomorú életét, mindkét lábát combtól levágták, nehogy elüszkösödjön, s úgy tengette napjait, felesége mellett, ágyban, olykor egy rokkantaknak való kosaras motorbiciklibe merészkedett, de az utolsó években már egy-egy ilyen utazásból mindig csak tüdógyulladás lett. Ő épitett magának fényképezőgépet, nagyitógépet, kipróbált minden egyszerű fotótechnikát s a végén még könyvet is irt kisérleteiről. Nagyon szerettem, olykor felkerestem, de mint a sérült emberek általában, szörnyen érzékeny volt, minden meg nem gondolt szóra felkapta a fejét, duzzogott. Úgy kaparták el szegényt, nyomorúságban, mint egy kutyát. A fia nem törődött vele, most is csak járja a világot...

Május 19. (vasárnap)

Nagyon izgattak mindig a postaládák. Mindenek előtt az, amelyikbe a postás dobta a nekünk szánt leveleket és egyéb küldeményeket, de az is, amelybe mi dobtuk be azt, amit másoknak akartunk küldeni: borítékban, felbélyegezve.

Egy ilyen ládát, házi használatra, magam is összeütöttem hajdanán - nagyon-nagyon rég volt ám! -, azt nagy büszkeségemre felszegeztük a kertkapura belülről, pontosan illesztve a deszkába vágott hasítékhoz, amin keresztül a postás bácsi (mindig csak bácsik jöttek annak idején, sose nénik!) becsúsztathatta azt, amit a mi címünkre valaki elpostázott.

Jött oda minden: képeslap fürdőhelyről, születés- és névnapi üdvözlet tántiktól, mindenféle rokontól, telefonszámlák, később egy-egy szerkesztőségi válasz, idézések, csomagküldő szelvények, ritkásan egy-egy levél Nyíregyházára kitelepedett (egyik, az anyai) nagyapámtól, aztán kérésemre kis nyugdíjából elkezdte küldeni nekem a Nagyvilágot is, amit különös izgalommal lestem hónapról hónapra s olvastam át az elsőtől az utolsó betűig...

Ez a láda sokáig élt. Édesapám aztán magával vitte, amikor nyugdíjas korában Kolozsvárról a Csíki havasok alá, egy falusi házba költözött. De akkortól aztán lassan meggyérült a ládikó forgalma - bár öten voltunk gyerekek szüleinknek, nem törtük össze magunkat azért, hogy rendszeresen írjunk nekik, legalább néhány sort. Ma már tudom, mert érzem a saját bőrömön: elég lett volna hetente annyi is, hogy "jól vagyunk, amihez hasonló jókat Nektek is kívánunk, vigyázzatok magatokra..."

És akkor úgy várták volna üzeneteinket, mintha személyesen mi érkeztünk volna.

Képzeld csak el, Miloskám: öt ilyen üzenet egy héten, hát ne örvendezzék tőle az ember?

A valamikor méregzöldre festett ládikó - a festék az esőtől, a rothadástól védte a deszkaanyagot - édesanyám, majd édesapám végleges eltávoztával magára maradt. A falusi portára, ahol nagyritkán - eladásáig - meg-megjelentem, már senki se küldött levelet. Madarak vertek benne tanyát.

Ma már meg sem merem nézni, hogy a kerítés, amelyen fityegett, létezik-e még egyáltalán...

Zöld postaláda

1.

Hírektől nyög a postaláda

éjszaka mikor senki se látja

sírva fakad majd felnevet

rázkódnak benn a levelek

s a leselkedő virradatra

útra kelnek ki erre ki arra

2

Kerítésen a zöld postaláda

énekes stiglicek háza

ideszoktak jól érzik magukat benne

magam ácsoltam gyermekkorom hajnalán

asztaloskodó nagyapámnak még volt hozzám türelme

megkorhadt mohalepte félfarasan fityegő

a piheágy belőle sose fogy el

a rés mögötti sötétség dalok otthona lett már

az egész kert a jókedvű trillákra figyel

vihar tépázzon lombot eső csurogjon egyre

ő csak fújja a magáét a láda koncertterem

rohadjon le róla valamennyi deszka

a hűség halhatatlan dalt terem

Bukarest, 2002. május 19.

Arra gondolt Apukád, hogy ha már itt van ez a szép nagy könyv, még szinte csupa üres lapokkal, hát tegyünk bele képeket is, hogy a szemnek is megadjuk azt, ami neki kijár.