Ajánlás
(Dedicaţie)
Ne haragudj. A rét deres volt,
a havasok nagyon lilák
s az erdő óriás vörös folt,
ne haragudj: nem volt virág.
De puszta kézzel mégse jöttem:
hol a halál nagyon zenél,
sziromtalan csokrot kötöttem,
piros bogyó, piros levél.
S most add a lelked: karcsu váza,
mely őrzi még a nyár borát -
s a hervadás vörös varázsa
most ráborítja bíborát.
Nu te supăra. Lunca era
de brumă, munţii foarte mov
şi-o pată roşcată pădurea,
nu te supăra: nu mai sunt flori.
Dar tot n-am venit cu mâini goale:
unde cântă moartea-n dodii,
am strâns buchet fără petale,
de boabe şi frunze roşii.
Dă-mi sufletul: vază suplă
păstrând, de vin, aroma verii –
Acum îşi revarsă vraja
de foc purpura ofilirii.
Szeptember
(Septembrie)
Jaj, ezek a homályos reggelek,
amikor minden vágy a nyár után hal!
Huszonöt éve, fázós kisgyerek,
az iskolába indultam apámmal.
A kert fölött már leng a szürke szál,
hörögve gördül már a szomju hordó.
A kőfalnál lecsüggedt fejjel áll
s sziromtalan borzong a napraforgó.
De túl a hegyről már a fény izen,
a nap hideg gyöngyös levélre csillan,
s felgyújtja borzongó, sötét szivem,
mint egy homályos kis körtét a villany.
Vai, aceste dimineţi ceţoase,
când dorul strigă după vară!
Puşti zgribulit, acum un sfert de veac,
am plecat cu tata spre şcoală.
Deasupra grădinii zboară funigei,
butoiul scoate un sunet înfundat.
Floarea-soarelui, lângă zidul de piatră,
stă fără petale, cu capul plecat.
Din munţi, lumina trimite mesaje,
pe frunze perle de brumă lucesc;
un fior mi-aprinde inima tristă,
cum aprinde curentul un bec.
Carpe diem...
Most értelek meg, réges-régi szó.
Más így nem érthet, csak a búcsuzó,
ki kedves arcokat lát s nyugtalan,
mert tudja, hogy már nem sok napja van.
Carpe diem... Jöjj, drága napsugár.
Legyen minden napom aranypohár,
aranypohárban aszubor legyen,
mely fenn termett a hervadó hegyen,
olyan bor, melynek alján nincs salak,
olyan bor, melytől pezsdül az öröm,
hogy mondhassam, ha csendes óra jön
s napomnak esti számadása vár:
öregség kincse, szép aranypohár,
ma végső cseppedig kiittalak.
Cuvânt străvechi, acum te-nţeleg abia.
Doar cine-şi ia adio te pricepe aşa,
cine priveşte chipuri dragi şi-i neliniştit,
căci ştie, zilele-i sunt spre sfârşit.
Carpe diem... Vino, rază de soare.
Potir de aur să-mi fie zilele, fiecare,
potir de aur cu vin dulce
pârguit chiar sus pe munte,
vin limpede, fără drojdie pe fund,
vinul de care spumegă bucuria,
să pot rosti, când va bate ora
şi-mi voi face socoteala serii:
potir minunat, comoara bătrâneţii,
azi până la ultimul strop te-am golit.
Csend
(Linişte)
Gyertyán és bükk. Alattok
őz járt: az érre ment.
Egy titkos fejsze csattog
az erdőn, messze, bent.
Megálltam és figyeltem:
megállt és megpihent.
Csupa csend volt a lelkem,
s az erdő csupa csend.
Carpeni şi fagi. Printre ei
s-a dus cerbul spre izvor.
Foarte departe, adânc,
bocăne un tainic topor.
M-am oprit şi ascultam:
s-a oprit, se odihnea.
Linişte era în suflet,
pace în toată pădurea.
Nyár
Marosszentimre,1921
(Vară)
Mi már a tengert nem látjuk soha.
Nekünk a tenger látomás marad,
melyre olasz-kék menny ont sugarat,
elérhetetlen part, hullám-csoda.
Itt nem fogadnak bókos pálmafák,
pártázatos, fehér kastély helyett
mogorva templom vár a víz felett,
falusi fűz, falusi árvaság.
De ez a nagy folyó, látod, tied,
sugaras Lidód; zúgó tengered,
s ez a hömpölygő dallam, lásd, enyém -
És este kinyitom az ablakom
és a históriáit hallgatom:
egyetlen transsylvan hősköltemény.
Noi marea n-o vom mai vedea nicicând.
Pentru noi va rămâne o fantasmă
scăldată în azur italian,
ţărm îndepărtat, talaze bătând.
Aici nu fac plecăciuni palmierii,
iar în locul castelelor albe
ne-aşteaptă sălaş posac peste ape,
ternul provincial şi arinii.
Dar râul e al tău până-n zare,
Lido însorit, vuindă mare;
mi-e valul muzicii mi-l lasă –
Seara deschid larg ferestrele
şi-i ascult povestioarele:
unica epopee transsylvană.
Menjünk a hóba
(Să mergem prin zăpadă)
Milyen fehér az út. Menjünk a hóba,
hagyd itt ma ezt a sápadt koronát,
amit a villanylámpa-gloriola
munkára hajló homlokodnak ád.
Levetném én is most egy alkonyatra
a fáradtságom: szürke rabruhám,
s hagynám, simuljon drága égi vatta
éber sebemre altató-puhán.
Ilyenkor, egyszer... szálltunk még a hóba,
tündér karácsony volt, emékezel?
(A csónakunk sosem siklott azóta
boldogság kék partjához oly közel.)
Hó volt a fákon, vagy tündér-kelengye?
Szél járt felettünk, vagy varázs-fogat?
S havasra vittek, vagy a végtelenbe
a párás, zuzmarás mokány-lovak?
Fenn házikó várt - mint a Grimm-mesében -
és pattogó tűz és arany tea,
s hórengetegben nagyra nyílt sötéten
bennünk egy vérvörös ázálea...
Azért - fehér az út - menjünk a hóba,
fogadd el azt a fényes koronát,
amit a pelyhek csillagzuhogója
a múltba fordult homlokodnak ád.
Ce alb e drumul. Să mergem prin omăt;
aruncă azi palida coroană,
nimbul ce becul electric la masa
de lucru pe frunte ţi-l aşază.
Mi-aş lepăda şi eu timp de-un amurg
veşmântul gri de rob: oboseala,
mi-atingă rana vie cerescul fulg,
mă-nvăluie moale ca picoteala.
Tot astfel, cândva... pluteam în ninsoare,
ţi-aminteşti, într-un crăciun minunat?
(Barca noastră nicicând atât de-aproape
de ţărmul fericirii n-a lunecat.)
Nea era pe ram sau zestre de zână?
Vânt gonea în văzduh sau car vrăjit?
Caii mocăneşti cu ciucuri de chiciură
spre munţi fugeau ori spre nemărginit?
Ca-n basme – sus ne-aştepta o căsuţă,
ceaiul auriu, focul trosnitor,
a-nflorit în potopul de zăpadă
o azalee de sânge în noi...
Drumu-i alb – să umblăm prin zăpadă;
acceptă coroana lucitoare
ce-o pune pe fruntea-ntoarsă spre trecut
fulgii ca nişte stele foşnitoare.
A tűz az ormon
(Foc pe pisc)
Kis esti láng
rokkant a csúcsra távol.
Szakadt szilánk
a hűvös este csillagából.
Valakit ott
a hold álomba ejtett:
tüzet szitott,
de gallyat rakni elfelejtett.
S most már remeg,
piheg a lobbanása:
bágyadt, beteg
madárszívecske dobbanása.
Piros szirom
üszkös, fekete ágon,
olyan finom,
elfújná esztendős leányom.
Alvó vadász
vagy bundás kecskepásztor
ott éjszakáz,
de nem tud még a hamvadásról.
S ha felijed
s meglátja fenn a holdat:
hulló, hideg
harmattól fázva összeborzad.
Pe pisc, în noapte,
a pâlpâit o flacără.
În seara rece,
dintr-o stea o ţandără.
A prins pe cineva,
în somn, luna în mreje:
a aprins focul,
dar n-a mai pus găteje.
Acum tremură,
abia-abia mai pulsează:
ca o inimă
de pasăre, sleită, bolnavă.
Petală roşă
pe negrul, de tăciune, ram,
atât de gingaşă
c-ar stinge-o fata mea de-un an.
Vreun vânător
a înnoptat, ori pe şubă
vreun păstor;
nu ştie că moare sub spuză.
Din somn de va sări
şi va vedea în ceruri luna,
se va zgribuli
de roua rece ce-o bura.
Szeptemberi fák
(Copacii în septembrie)
Bükkök smaragd színét erezve fent
az első pár vörös folt megjelent.
Állunk. Kezedben késő kék virág.
Azt mondod: Ősz. Az első őszi fák.
Én azt mondom: Vér. Vérfoltos vadon.
Elhullt a Nyár a nagy vadászaton.
Amerre vitte buggyanó sebét,
bíboros vére freccsent szerteszét.
Ahol a nyom-vesztő bozóthoz ért,
hogy tékozolta, nézd, a drága vért.
S míg vérnyomán vad szél-kopó csahol,
hörögve összeroskad valahol.
Colorând smaraldul tâmplei, fagii
şi-arată primele pete arămii.
Stăm. În mâini ai târzii albastre flori.
E toamnă, spui, în primii arbori.
Eu spun: Sânge. De sânge e preajma.
La marea vânare a fost rănită vara.
Cu rana gâlgâind pe unde-a rătăcit,
purpuriul sânge totul a stropit.
Iată, în desişul ce-i trădează urma,
preţiosul sânge cum şi-l risipea.
Se va prăbuşi undeva, horcăind,
cu ogarii vântului pe urme, chelălăind.
Nyárvégi játék
(Joc la sfârşitul verii)
Már nem jutok sem Svájcba, sem Tirolba.
De itt a tornyos felhők fényesek.
S mintha minden felhőnek bérce volna,
fel-felragyognak, mint az Alpesek.
Játékot űz az ég nyárvégi kedve,
hó-fényességből látomás terem:
Ifjú vagyok s a gyorsvonat lihegve
hívó Párizs felé rohan velem.
Nu mai ajung în Elveţia, nici în Tirol.
Şi aici lucesc turlele norilor.
De parcă pisc ar avea fiece nor,
strălucesc albi, asemenea Alpilor.
Un joc vesel văzduhul încropeşte,
luciul de nea naşte o fantasmă:
sunt tânăr, iar rapidul goneşte
spre Parisul care încă mă cheamă.
Narcissus
Megláttam a tükörben testemet,
s elgondoltam: Istenem, hova lett
a füleslabda-lendítő izom
karjaimon,
s a férfimell, a domborúra feszült,
amelyre mindig büszke volt, ki szült -
Poharamban sincs már egy cseppnyi bor,
mellyel mámorba szédítném magam -
Pedig
közeledik
a döntő, sűrű pillanat, mikor
birkózni kell, vén test, birkózni kell.
Trupul în oglindă mi l-am revăzut,
şi-am gândit: Doamne, unde-au dispărut
muşchii, ce-azvârleau mingi hăt departe,
de pe braţe,
pieptul viril, ca un arc încordat,
mândria celei ce m-a alăptat –
În pahar n-a rămas nici un strop de vin,
măcar de-o clipă de extaz divin –
deşi vine,
s-apropie
clipa densă, hotărâtoare, când
va trebui să lupţi, trup bătrân.
Kocsis Francisko fordításai