* Barátom, Kocsis Francisko

A kitűnő román költő, kritikus, műfordító 60. születésnapjára

Testvérem lehetne, akár éppen öcsém, de jó oka van annak, hogy leginkább barátomnak nevezzem. Mert az élet megtanított arra, hogy a vérségi kapcsolat kötelezi ugyan az embert, de nagyon sokszor ezt semmibe veszik. A barátság, ha valódi és kölcsönös, jobban állja az idők erózióját.

Akkor hát – barátom, Kocsis Francisko 2015. január 18-án éppen hatvan esztendős, ám felköszönteni nem csak az illendőség késztet, hanem az a szilárd meggyőződés, hogy a barátom értékteremtő teljesítményéről, sokoldalúságáról minél szélesebb körben érdemes megemlékezni.

Közel tíz esztendeje tudunk egymásról – múltnak ugyan nem sok, tartalmasságában viszont gazdag, gyümölcsöző idő ez. Valószínűleg, ugyanaz a kíváncsiság hajtott mindkettőnket a másik megismerésében és elfogadásában, mivel többszörösen tapasztalhattuk: másság-befogadó törekvéseink őszinték, belső indításúak, hitelesek és hosszú távra szólóak.

2013 végén megjelent, Prieteni apropiaţi. Lecturi empatice - 'Közeli barátok. Empatikus olvasmányok' (Editura Ardealul) című tanulmánygyűjteményét forgatva akár a tartalomjegyzékben is tetten érhető az a természetesség, ahogyan a román és a magyar kultúra átjáróiban meghordozza az olvasót. Román költőportréi között teljesen magától értetődő helye van például Szőcs Gézának is, akinek az Al-legóriás ember (Irodalmi Jelen Könyvek, 2003) című versgyűjteménye – amit ráadásul nem is maga a szerző, hanem fiatalabb kortársa, Orbán János Dénes állított össze, Szőcs korábban bevallott szándékától eltérően, aki 1992-ben megjelent kötetében (A vendégszerető, avagy Szindbád Marienbadban) látványosan vett búcsút a líra műfajától. A 2003-as gyűjtemény viszont éppen arról győzte meg Kocsist, a kritikust, hogy a maga nemében a Szőcs-féle költői játékosság Szilágyi Domokoshoz képest is gyökeresen új szemléletet jelez az erdélyi magyar költészetben; a tragikus, súlyos felhangokat a gúnyos többértelműségek, a szövegek többrétegűsége, fű alatti üzenetei váltják fel, s ilyen értelemben a szerzői búcsú a versírástól inkább pózként hat, semmint egy kísérlet feladásaként. Elemzésében Kocsis Francisko úgy fordul a román olvasóhoz, mint akiről eleve feltételezi, hogy otthonos a kortárs magyar költészet berkeiben is, de mert tudatában van annak, hogy ilyesmit hinni illúzió lenne, úgy kanyarítja érvelését, hogy állításai mellé a beavatáshoz szükséges minimális tény- és érvanyagot is szolgáltassa.

Kocsis magyar irodalmi olvasmányélményei nem egyszerű impressziók, még kevésbé ötletszerű széljegyzetek: legtöbbször azokról ír, akiket fordít is, akik szellemi műhelyébe bizalmas bejárása is volt már. Esszében vallja meg "szerelmét" Ady egyedülálló kötészete iránt, de Szilágyi Domokos zsenijének és tragikus sorsának is árnyalt figyelmet szentel. A magyar irodalom értőjeként elemzi s ítéli meg, bátor kritikai vértezetben Nicolae Balotă rendkívüli szellemi teljesítményét, amit a Scriitori maghiari din Transilvania 1920-1980 – 'Erdélyi magyar írók 1920-1980' című könyve a román szellemi élet egyik kulcsfontosságú kútfője jelentett a kölcsönös megismerés szempontjából, s amelynek szakmai erényeit maga is igyekezett a magyar irodalmi jelenségek közvetítése során érvényesíteni.

Nem tekinthető véletlennek, hogy Kocsis Francisko prózai olvasmányai közül kiemelkedik az ízig-vérig erdélyi gyökerű Radu Ţuculescu, akinek emlékezetes, mélységesen poétikus és erdélyiségében utánozhatatlanul eredeti regénye, a Povestirile mameibătrâne – 'Öreganyó meséi'. (Editura Cartea Românească, 2006) nem csupán a mai transzszilván falura jellemző, hiteles együttélési metszetet nyújt, hanem az elkerülhetetlen közös pusztulásban megnyilvánuló egybefonódást is érzékletesen ábrázolja. Ezt az értékspecifikumot igazából Kocsis képes a leginkább értékelni, már csak azért is, mert földrajzi-etnológiai-történelmi gyökerei hasonló közegből sarjadtak. Onnan jön, ahol az együttélés, az egymásra figyelés és a sorsok egybejátszása köznapi törvényszerűség, gyakorlat.

Születésnapi köszöntő sorokhoz kötelezően hozzátartozik elárulni a születés helyét is. Ami nem más, mint a Marosludashoz közeli pár száz lakosú Csekelaka (Cintos község), amit a benne élők román öntudata is készségesen elfogadott Cecălacának, s amelynek színes világában természetesen helye van a Kocsis családnak is, akiről a költő így vallott egy interjúban: „Hármas eredetű: magyar, román és tót. Valamikor régen dédnagyapám még tudott tótul, nagyapám már alig, apám viszont már magyarul beszélt. Anyám ágán pedig román származású vagyok. Háromféle vérkering bennem...” (Európai Utas, 2007/3-4. szám)

Ez a fajta hármas vétetés nem rendkívüli mifelénk, Erdélyben, s talán még a Kárpát-medencében sem. A sorsok és a vérvonalak elvegyülése, összefonódása számos esetben marad rejtve, hiszen az életünk nem azzal telik el, hogy múltba vesző családfákat rekonstruáljunk és retusálgassunk; viszont nem lepődünk meg, ha kiderül, hogy az együttélés valóságából a saját mikrovilágunkra is vetül valamennyi kézzelfogható tanulság. Kocsis Francisko úgy viszonyult a rá hagyományozott másságokhoz, hogy kíváncsi és türelmes befogadójává vált környezete kultúrájának. Fentebb idézett interjúját például ekként zárja: „Olvasom a verseket, és szinte azonnal megszületik a fejemben a fordítás. Magyarul olvasom, de románul értem Adyt. Biztosan a sokféle vér, amely bennem kavarog, segített hozzá ehhez a képességhez.”

Két kultúra kapujában

A költőt és műfordítót tehát tudatosan foglalkoztatja alkotó munkájának belső motívumrendszere, s anélkül, hogy megtagadná mai, végső identitását, gyümölcsözően építi bele mindennapi tevékenységébe a távolabbi kultúrákat keresztül-kasul beutazó természetes kalandvágyát. 2008-ban, amikor első nagyobb interjúmat készítettem vele, így vélekedett erről:

„Mindenképpen kiváltságosnak érzem magam, amiért a sors úgy hozta, hogy két kaput nyitott meg előttem, lehetővé téve két kultúra megismerését, elsajátítását, összehasonlítását, amelynek során gazdaggá lettem. Persze, ezt a vagyont nem kis erőfeszítéssel szereztem meg, de annál édesebb a gyümölcse... A két nyelvet egyszerre tanultam, az alapot gyerekkoromban szereztem, de tanulmányaimat román nyelven végeztem, s magyar szókincsem megmaradt elemi szinten. Ezt igyekeztem bepótolni Marosvásárhelyre kerülve, ahol szembetaláltam magam egy csodálatos könyvtárral, könyvesboltokkal, ezekben pedig számomra ismeretlen magyar írók nevével találkoztam. Habár kis vidéki iskolából kerültem ki, s a román kultúra terén is jócskán volt behoznivalóm, valami ellenállhatatlan érdeklődés folytán magyarul is elkezdtem olvasni. Nagyon nehezek voltak az első szövegek, szótárhoz kellett folyamodnom, de megveszekedett csökönyösséggel folytattam. Barátságot kötöttem egy magyar költősüvölvénnyel – később nem bizonyított, habár tehetséges volt –, ő volt első és egyetlen kalauzom, később már az irodalomtörténészekre bíztam magam.”

Ettől azonban még nem lesz törvényszerűen műfordító – s ráadásul nem is akármilyen! – az emberből. Ahhoz Kocsis esetében is szükség volt egy személyes közjátékra, egy kihívásra, valamilyen indítékra. Erre így emlékszik:

„1975-ben már rendszeres kávéházi látogató voltam. A vásárhelyi főtér egy kellemes és tágas cukrászdájába járt akkoriban Romulus Guga, Dan Culcer meg a többi, az én szememben befutott író és művész. Tudor Balteş költő is közéjük tartozott, örökké ugyanabban a sarokban ült, keményen cigarettázott, olvasott, jegyzetelt és fordított. Egyik nap a szomszédos asztal mellett találtam helyet, s mert mindig és mindenhol olvastam, elővettem egy könyvet és belemerültem. Egy idő után Balteş idegesen összegyűrte maga előtt a lapot, és egy költői tirádával elnyomta a cigarettát. Elég szavaiból ennyit idézni: „... mama mă-sii”... Felnéztem és összemosolyogtunk. Intett, üljek át az asztalához, bemutatkoztunk és elmondta, mi bosszantotta fel. A Vatrának készített egy csokrot Szőcs Kálmán verseiből, és sehogy sem találta azt a hangot, mely visszautalna az eredetire. Elmondtam neki, hogy versírással próbálkozom, meg hogy beszélek magyarul. „Na, ez jó. És mit fordítottál?”. Semmit, erre nem is gondoltam. „Akkor mi a fenéért tudsz magyarul? Figyelj csak, hogy hangzik ez?” – és olvasni kezdte egyik fordítását. „Nem elég, hogy elolvasod a másik nyelven, a tieden is meg kell kóstolni. Akkor jó, ha így is szép”. Ettől kezdve rendszeresen találkoztunk, általa ismertem meg számos tehetséges fiatal költőt, belőlük állt össze a későbbi vásárhelyi csoport... Egy másik napon – máig bánom, hogy nem jegyeztem fel az időpontot –, amikor találkoztam vele a kávéházban, egy nővel és egy nem túl jó bőrben lévő, középkorú férfival ült ott. „Szisz” – mutatkozott be a férfi. Akkor még nem tudtam semmit róla. Szisz ideges volt, türelmetlen, hirtelen felállt és távozott. Puiu megjegyezte: micsoda fantasztikus költő ez a Szisz, sajnálhatod, hogy nem olvastad... Másnap a könyvtárból minden fellelhető könyvét kikölcsönöztem. Életem egyik első revelációja volt. Lefordítottam a Mozartot, és szaladtam megmutatni Puiunak. „Hát jó, de...”, és elkezdte aláhúzni, ami nem jó, vagyis majdnem mindent. Visszapillantva: valóban nem volt valami kitűnő az a fordítás, de minden ott dőlt el.”

Románul tolmácsolt magyar szerzők Kocsis-féle lajstroma

Azóta eltelt legalább négy évtized. Kocsis Francisko mögött saját vers- és prózai kötetek, továbbá akár alapműveknek is tekinthető, antológiákba szerkesztett vagy számos lapban közölt műfordítások egész sora áll – a természetes kíváncsiság, a barátság és a fordítói érdeklődés okán alkalmam volt szinte valamennyit olvasni, áttanulmányozni. A lefordított magyar szerzők lajstroma önmagában is lenyűgöző – egy ilyen kivételes, ünnepi pillanat jó alkalom arra, hogy az egészet teljességében közzétegyük. Íme:

Ady Endre, Áprily Lajos, Balási András, Balázs Imre József, Balogh Tamás, Bartha Sándor, Beszédes István, Borcsa János, Bordás Sándor, Boross F. László, Bozsik Péter, Bródy János, Cseke Gábor, Csernovits Samuel, Csonka Zoltán, Darvas László, Demény Péter, Déry Tibor, Dézsi Zoltán, Dsida Jenő, Farkas Árpád, Fekete Vince, Forbáth Imre, Gángoly Attila, Grecsó Krisztián, Gyergyai Albert, György Mátyás, Hász Róbert, Hatvani Pál, Háy János, Illyés Gyula, Jánosházy György, Jász Attila, József Attila, Káli István, Kállai Ernő, Kányádi Sándor, Kassák Lajos, Kincses Elemér, Király László, Kolozsi László, Kontra Ferenc, Kovács András Ferenc, Kovács Kálmán, Kudlák Lajos, László Noémi, Lászlóffy Aladár, Lengyel József, Lövétei Lázár László, Mácza János, Markó Béla, Mátyás Péter, Méliusz József, Mirnics Gyula, Moholy-Nagy László, Nagy Pál, Orbán János, Orbán János Dénes, Orbán Ottó, Orcsik Rolánd, Petri György, Radnóti Miklós, Reiter Róbert, Reményik Sándor, Sánta Pál, Sántha Attila, Schein Gábor, Sütő András, Szabó Lőrinc, Szabó Róbert Csaba, Szálinger Balázs, Szántó T. Gábor, Szathmári István, Székely János, Szilágyi Domokos, Szőcs Géza, Szőcs Kálmán, Szörényi Levente, Térey János, Tompa László, Tóth István, Újvári Erzsi, Ungvári Zrínyi Ildikó, Vermes Ferenc, Vörös István.

(Kocsis szerint a lista még így sem teljes, de hát ezután is még egyre alakulni fog... nyilván: bővülni...)

Névsorról lévén szó, ne felejtsük, hogy az – a mennyiségtől eltérően – nem foglalja magába automatikusan a minőség ismérvét is. A fordítások hiteléről, irodalmi értékéről, általában a fordító beleérző képességéről mi magunknak kell meggyőződnünk, méghozzá Kocsis Francisko művészi tolmácsoló munkájának megismerésével, felbecsülésével. Mint műfordítónak, van néhány tagadhatatlan csúcsteljesítménye, amelyek igaz, hogy egyelőre inkább csak hagyományos szöveghordozókon (papírkiadásban) terjedtek, s elérhetőségük is jobbára könyvtárfüggő, de minden bizonnyal megszólítják majd az utókort is.

Az antológiák

Első figyelemre méltó fordításgyűjteménye 2006-ban jelent meg (Efectul admiraţiei. Poeţi maghiari din Transilvania. O antologie de Kocsis Francisko – 'A csodálat hatása. Erdélyi magyar költők. Kocsis Francisko antológiája'), amelyet a fordító mellett az értő szerkesztő- és költőtárs, a Párizsban élő Dan Culcer látott el beajánló tanulmánnyal. Mind a Culcer-, mind a Kocsis-féle bevezetők jóval többek egyszerű udvariassági gesztusoknál: úgy vezetik be az olvasót az erdélyi magyar költészet értékvilágába és problémakörébe, hogy az beavatásnak is megfelel, miközben az avatotthoz is van eligazító szava. Ezt a fajta tájékozódó közvetítést azok a miniatűr, tartalmas életrajzi-bibliográfiai jegyzetek látják el, melyek egy-egy költő verscsokrát „felkonferálják”. Egyik nagy érdeme e válogatásnak, hogy merészen beviszi például a román irodalmi köztudatba Ady Endre erdélyiségének a magyar irodalomszemléletben sem egyértelműen meghonosodott, ám tényekkel bizonyítható gondolatát, s ezzel némileg az erdélyi költészet „másságát” is indokoltan teszi a helyére a globális magyar irodalom vonatkozásában. Ugyanakkor az Adytól Kovács András Ferencig terjedő, nem túlzottan népes, de elismert pilléreken nyugvó költői vonulat nemcsak átfog egy zaklatott, ám kiteljesedésében folytonosságát kereső irodalmi szellemiséget, hanem a felbecsülhető értékek legjavából válogat – anélkül, hogy föladná saját fordítói szempontjait. Kocsis antológiájának köszönhetjük – egyebek mellett –, hogy Reményik Sándor költői életművéhez a román olvasó immáron nem ideologikus előítéletekkel közeledhet, hanem az erdélyi magyarság sorsáért aggódóan felelős alkotó munkáiból ismerhet saját nemzeti szorongásaira is.

Két évre A csodálat hatása... megjelenése után látott napvilágot Kocsis Francisko újabb nagyszabású műfordítói vállalkozása (Avangarda maghiară în texte şi portrete – 'A magyar avantgárd – szövegekben és portrékban'. Editura Ardealul, 2008), ezt gyakorlatilag kiegészíti azt a 2009-ben Temesváron megjelent Balázs Imre József-féle monográfiát (Avangarda în literatura maghiară din România – 'Az avantgárd a romániai magyar irodalomban'. Editura Bastion), mely addig kevéssé ismert, a huszadik századi modernizmus meggyökereztetése oldaláról hozza közel a román közönséghez a magyar irodalom egy korszakteremtő vonulatát. Kocsis különös érdeklődését az avantgárd iránt számomra érthetővé tette az az irodalomtörténeti tény, hogy a román irodalom nem egy kimagasló személyisége (Tristan Tzara, Ionesco, Urmuz, Ion Vinea, Geo Bogza stb.) ugyanolyan iskolát teremtő vezérszerepet játszott az avantgárd elmélet gyakorlatba ültetésében, akár a magyar szellemi életben Kassák Lajos, Moholyi Nagy László, Uitz Béla, Reiter Róbert, Radnóti Miklós, Máttis Teutch János stb. Mi vezette a huszadik század első felének jeles művészeit egy látszólag bomlott, minden logikával és ismert esztétikai kánonnal szakító, távolról sem olvasó- és közönségbarát alkotói stílus érvényesítésére, amivel nem csupán a polgárpukkasztás célját érik el, de szép számú híveket és követőket is szereznek? – a válogatás reflektorszerűen ennek a kérdésnek a megválaszolását tűzte maga elé.

Kocsis Francisko előtt két út állhatott: vagy egyszerűen csak lefordít egy, a magyar avantgárd jelenségét boncolgató korszerű munkát – mint amilyen a Balázs Imre Józsefé, s ezzel is tesz egy becsületes téglát az eddigi építményre, vagy a román olvasó asztalára helyez egy olyan szöveggyűjteményt, amely tartalmazza mindazokat az alapszövegeket, illetve azon művészi életművek keresztmetszetét, melyek nem csupán példázzák, hanem magyarázzák és alakítják is az alkotói elmélet gyakorlatát. Kocsis Francisko a lehetőség szerinti nehezebb utat választotta: egyrészt, műfordítóként olyan szerteágazó és egymástól gyökeresen különböző alkotások és szövegek újrateremtésére vállalkozott, amelyek eredetiségükben is kellően enigmatikusak, nehezen felfejthetők, nem szokványos módon kódoltak, ugyanakkor nem csupán egyszeri stilisztikai mutatványok, hanem jellegzetes szeletek egy-egy alkotó életművéből, ugyanakkor e sziszifuszi munka árnyékában a vagy-vagy helyett az is-is megoldást választva, rekord idő alatt lefordította Balázs Imre József könyvét is. Így aztán a két, egymást kiegészítő és generáló könyv szinte egyszerre került tető alá, Kocsis Francisko pedig meghatványozta teljesítménye jelentőségét. A két mű, kitűnően párosulva a magyar formabontók műveivel, jókora szakaszt fed le a huszadik századi magyar irodalom megismertetéséből, értelmezéséből és a rokon törekvések párhuzamba állításából.

József Attila a láthatáron

Emlékszem, milyen kellemes meglepetés ért, amikor Kocsis 2012-ben elküldte hozzám József Attila Tiszta szívvel című versének általa készített fordítását, amit még azon melegében közzé is tettem a világhálón. A kísérőlevélből kiderült: 2012 nyarát és őszét a költő gyakorlatilag József Attilának és költészetének szentelte, s egyáltalán nem zavarta annak a tudata, hogy évekkel korábban Paul Drumaru már letett az asztalra egy gyűjteményes – és tegyük hozzá: tüneményes – román József Attilát. Érzett magában annyi alkotó- és értelmező erőt, hogy felvegye a versenyt a legjobb teljesítményekkel. Hamarosan egész bő csokor fordítást közölt az általa szerkesztett folyóiratban, s az eléje írt bemutató esszében ekként értékelte a tragikus sorsú költőt: „József Attila életrajza markáns, rendhagyó fordulatokban gazdag, már gyermekkorától kezdve, ami döntően befolyásolja jellemét és érzékenységét. Élete és költészete egy sor folyamatos tapasztalatnak tűnik, élet- és tudáspróbatételnek, amivel személyesen is mindent átél; ő maga alkalmazkodásra képtelen, mert soha sehol nem érezte "otthon" magát. Meglehet, hogy ez a felkavaró érzelem befolyásolta abban, hogy vakon belevesse magát hol az anarchisták, hol az illegalitásban tevékenykedő kommunista párt táborába, hol meg a lelki labilitásba, az "öntudat éjszakájába".” Minden egyes Kocsis-féle fordítás tulajdonképpen jellemzés, újabb költői bizonylat József Attila költői kiválóságáról. Ne felejtsük azonban: azok, akik Kocsishoz hasonlóan tartósan bensőséges viszonyba kerülnek a józsefattilai költészettel, annak lényegével, könnyen meg is perzselődnek az életmű tüzétől, óhatatlanul rajtuk marad a bélyeg és bennük a sóvárgás a magyar költőóriás teljességigényének legalább a megközelítésére.

Lévén magam is javíthatatlan József Attila-rajongó, fontosnak tartottam, hogy e fordítások minél szélesebb körben ismertekké váljanak, ezért vettem rá a fordítót, osztanánk meg őket a Magyar Elektronikus Könyvtár révén gyakorlatilag az egész világgal. Így született meg az a kétnyelvű József Attila-válogatás, amelyet most, e kiemelt születésnap ürügyén kiemelten is az olvasók figyelmébe ajánlok.

Kocsis – a költő

Bármennyire hasznos és nélkülözhetetlen feladatot tölt be Kocsis Francisko a magyar irodalom román nyelvű értelmezésében, ne felejtkezzünk meg róla, hogy mindenek előtt költővel van dolgunk, akinek egyéni hangja egyre tisztábban ismerszik föl pályatársaié közül. Igaz, hogy 2006-ban megjelent egy rövidprózai kötete is (Plimbări cu Freud – 'Séták Freud oldalán', Ardealul, 2006), illetve Radu Bălaşsal együtt riportkötetben dolgozta föl a marosvásárhelyi zsidóság – tíz túlélővel készült mélyinterjúval illusztrált – 1944-es deportálásának történetét (360 de zile de teroare – 'A terror 360 napja', Cronos, 2003), alapjában véve a líra az, ami önkifejezésének meghatározó közege. Ő maga is elsősorban költőnek tartja magát – olyan alkotónak, aki egyáltalán nincs „elszállva” saját magától, de folyamatosan megkínlódik a versért és vallja, hogy „az alkotó tevékenység ideje, nem egyforma mindenki számára, és ez az egyetlen, amiért érdemes élni. Csakhogy oly rövid szakaszokból tevődik össze, hogy a legagyafúrtabb matematikai képleteket alkalmazva sem tennének ki egy esztendőnél többet az életünkből, esetleg valamivel többet is, de egyenlő sose lehetne egy felnőtt ember életkorával.” Így aztán be kell érnie azzal az „esztendőnyi nyűggel” az életéből, amit a versírás – becslése szerint – gyakorlatilag kitesz a költő mindennapjaiban.

Két-három évente megjelenő köteteiben a gondolatiság egyre rafináltabb magaslatait ostromolja ez az alkatilag is filozofikus költő. Következetesen nyomon követve költői útját, mára sikerült magyar nyelven egy sokoldalú, különböző alkotói korszakait árnyaltan mutató Kocsis Franciskót tennem az olvasó asztalára A Magyar Elektronikus Könyvtárban található, szabadon letölthető kétnyelvű gyűjtemény (Muzica nopţilor - 'Éjszakák zenéje'. Válogatott versek, 2012) gyakorlatilag átfogja a költő eddig megjelent valamennyi kötetét, s ismerteti azt a 2007-es rendhagyó költői kalandot is – amikor először magyarul írta meg a versét, majd később vetette papírra annak román változatát –, amiről a kötet élén álló interjúban a következőképpen vall:

„Emlékszem arra a minden szempontból kivételes pillanatra, elsősorban azért, mivel a szöveg az én második nyelvemen született meg, majd az azutáni kettős gesztus miatt is. Mivel csak nagy ritkán történik ilyesmi az emberrel, hát még velem, aki emlékezetében szövegeket hordoz; a szöveg volt az, ami arra késztetett, hogy azon nyomban leírjam, akárha diktálás után tenném, meg se fordult a fejemben, milyen nyelven írok, csak amikor már megesett a dolog, akkor tértem magamhoz, a tudatosodás pedig kiváltotta a fordítást, majd az újraírást, mintha csak azt kerestem volna, hogy visszanyerjem megszokott, a számomra kényelmes egyensúlyt. Emlékszem, azon melegében küldtem el neked a verset, mindjárt megírásának reggelén, te pedig nagylelkűen kiigazítottad stiláris tétovaságaimat. De azt is meg kell vallanom, nem is tudom, mely alkalommal említettem neked, hogy nem ez volt az első hasonló próbálkozásom, már régebben is írtam néhány verset egyenesen magyar nyelven, igaz, hogy nagy időközönként történt mindez, s úgy tudom, kettő meg is jelent a Látó folyóiratban. Demény Péterrel beszélgetve, aki eleve románul írta meg egy verscsokrát, amit aztán a Vatrában is közöltünk, azt ígértem neki, hogy egy szép napon fogom magam és összegyűjtöm valamennyi magyarul írt versemet, hátha lehet velük kezdeni valamit. Ennyit az én kétnyelvűségemről. Mivel ezúttal szintén valamiféle „szerelemről”, „kalandozásról” van szó, akár „kiruccanásnak” is nevezhetjük ezt a váratlan közjátékot, aminek a nyomán valami rendkívüli elégtétel és borongós hangulat fogott el, az újrázás vágyával együtt.”

Sokoldalú, széles kitekintésű, nyitott és előítélet mentes embert, gondolkodót és alkotót ismertem meg Kocsis Franciskóban, aki az évek teltével – a jó borhoz hasonlóan – egyre csak nemesedett, s úgy tűnik, a továbbiakban újabb bőséges termést ígér, mindannyiunk örömére.

Cseke Gábor

Csíkszereda, 2014 januárjában

Kocsis Francisko verseiből

Óramű

(Ceasornic)

renyhe kísértése a sorsnak

minden óra mely ketyeg,

egyhangú ütemben arról szólnak,

hogy egyszer csak elmegyek

oly tájakra hol elmosódnak

szokatlan égi jelek

egybehangzóan róluk szólnak

a fák, a fehér kövek

sírokon ahol a fű neszez

borzong belé a mélység,

ó jaj! mily gyakran feledem meg-

hallani ketyegését

egy más órának, mely nem kímél

éltünk napjaira jár,

a létezés néma ütemén

óra fogy óra után.

A puska

(Puşca)

Túlontúl buzgón tisztítom a puskát

szuronyán a vércsatornát, amelyen, tudom,

vér még sose csurgott,

sűrű olajjal kenegetem a szíját

a puskatust viasszal átitatott

orosz nemezzel subickolom

apróra ellenőrzöm az összes illeszkedést

hogy minden tökéletes rendben legyen

mikor meg kell húzni a ravaszt -

se magammal, se mással

nem alkuszom, nincsen pardon,

a puskának tökéletes állapotban kell lennie,

hogy működése a lehető leglátványosabb

mozihatást érje el

zsúfolt képzeletemben, melyben a leírások

azt szolgálják, hogy hűen és nyelvtani

pontossággal leképezzék

a kizárólag virtuális helyzeteket is

Hideg

(Frig)

Letiţia Ileának

a könyvtárakban szavainkat a hideg rázza

az ember bőre is így borzolódik télen

egy fűtetlen hodályban

a könyvtárakban megdermed

a fagytól a szó értelme, minden árnyalata

létének egész értelme

ha egyetlen szenvedélyes olvasó sincs kinél otthonra lelne

a tenyerek fészek-melegében

ne csodálkozz hát ha szerény szavaink

kezükbe veszik a sorsuk

és olykor elmenekülnek a könyvtárakból

és leszólítják az utca emberét,

és úgy találják, hogy annyira nem értik egymást

mintha egymástól jócskán távol került nyelvjárásban

már-már önálló nyelveken szólalnának

mintha más idősíkba tévedt volna a vers

úgy érzi kisebbségi sors vár rá

vagy nemhivatalos nyelvvé züllene

mintha a könyvtárak a világ

végén lennének

ha nem épp ama másikon odaát

2011 október

(Octombrie 2011)

Elfajzott álarcok kószálnak az utcán

minden sarokról színjáték köszönt rám;

bűvölő dallam, mintha idegen nyelven

szólnának s a szörnyű függöny szétlebben

két ember között, egyik él, mint a másik,

a függöny mégis bazalthegyet játszik;

az egyik hallgat, a másik meghallgat,

mokány eső csapódik a falnak;

szokatlan város, fura egy vidék,

a színpadokról megszökött a nép,

utcákon csatangoló színészsereg

szomorúan játssza ki-ki a szerepet;

két fél csupán, soha se egység,

picinyke világ, akár egy hibajegyzék.

Teliholdas éjszaka

(Seară cu lună plină)

Mintha csak vérbe fagyott harcmező fölé,

a hold égre kúszik akár egy Ady Endre-versben,

egy beszegett felhő véres árnyát hinti ránk

az esteledés finom hamujával;

megdermedt hullámok taraján, furcsa repülő halak

úsznak a mindent elnyelő légtengeren,

mintha a királyalbatroszok ősei volnának;

régi feljegyzések a fák törzsére vésve,

a szél olvassa őket halk mormogással

s értelmüket a gyümölcsök magvai őrzik;

a fű ismeri a világ minden kiterjedését, félni csupán

csak a sötét üregekből előtörő szörnyű kiáltásoktól fél,

ahol még egyetlen őse se járt;

a városszél fényei a mezőre tévednek, lepkéket és bogarakat

szédítenek magukba, majd szárnyaikat leperzselik

akárha naiv kis angyaloknak kik először kapnak kimenőt.

Cseke Gábor fordításai

Szilágyi Domokos - a tragikus játékos

Nem lennék őszinte, ha elhallgatnám, hogy Stefan Bottoni leleplezései jócskán megingatták csodálatom építményének dór oszlopait, amelyet a magyar líra eme ontológiailag friss vonulata iránt éreztem. Tudat alatt képtelen voltam hárítani a sokkot és az azonnali várakozás elé, akár egy jelképes üvöltés, hamuból emelt fal magasodott. Az életben sajnálatosan volt már szerencsém néhányszor olyan emberekhez, akik kizárólag a rombolás szakértői voltak. Akik rombolástechnikai mesterfogásaihoz képest én csupán egy, a fintor eszközével élő civil lehetnék. Egy hangra vártam, bármilyen halk is legyen, csak mondjon valamit, bármit, egy szót csupán, ami megtámaszthatná az összeomló világot. Egy "Chagall-szárnyú angyal" védelmében.

Egy adott ponton, a zsdanovi esztétikai normákra adott válaszként, az ideologizált kurzusban felnőtt első érett nemzedék, amelyhez Szilágyi is tartozott, meghirdette "az őszinteség forradalmát". E kifejezően képszerű fogalom manapság egészen másként hangzik, mint ahogy azt az ötvenes évek elején, a hetedik évtized kezdetén értelmezni lehetett. Az őszinteség forradalma ugyanis válasz volt egy másik, tragikus, véres, elszigetelt forradalomra, a magyarokéra, amiről nem lehetett beszélni, mintha nem is létezett volna, s amelyen a csizmák és a lánctalpak a diótörő ritmusára gázoltak keresztül. Egy ekkora lelkiismereti megrázkódtatás után a világ egyetlen hatalma sem képes némaságot parancsolni, hiszen minden egyes gesztus, minden kiejtett szó vagy elhallgatás üvöltéssel ért volna fel, mert aki azt várta, hogy a költői-művészi kurzus majd ugyanúgy folytatódik tovább - a politikairól szó sem lehetett, bár az is árnyaltabb lett, s méghozzá nem is jó értelemben -, ugyanabban a stílusban, mintha az egész csak egy éjszakai rémálom lett volna, az vagy hülye volt, vagy megalkuvó, netán gázmaszkot öltött, hogy túlélhesse az akkori idők fojtogató légkörét. Ezért aztán, talán itt az ideje, hogy mindenek előtt újraolvassuk a meghatározó szerzők műveit, hogy fölfedezzük szorongó szimbolizmusukat, minden támogatást nélkülöző lábadozásukat mindazoknak, akikről az a hír járta, hogy újra felfedezték az egyszerű, "természetes" beszédet, sejtelmességeket és kódolt értelmű áthallások nélküli, vallomásos értékrendet. (Az igazság az, hogy a költészet egyre gyakrabban nyúl majd a rejtvényszerű, parabolikus kommunikálás eszközéhez.) És valóban, a nyelvi kifejezés síkján bekövetkezik a szépetmondással és az objektívnek látszó dogmatizmussal való szakítás, még ha a témaválasztásban tovább kísértenek is olykor, részben mert meg kell fizetni az érvényesülés árát, bár nem lehet rajtacsípni, hogy ne volna őszinte, és érződik, hogy a pátosz visszafogott, már-már nem is létező. E kijelentésekből kellene kiindulnunk, hogy észrevehessük, a lírai vallomás milyen tétovázó, a diskurzus mennyire átíródik, újraértelmeződik, a szavakra megújuló szemantikai félárnyék vetül, a verssorok között beteges lehangoltság köde szállong. Néha pedig nyilvánvalóan az avangardizmus szellemében történt kísérlet a proletkulttól való elszakadásra, amelynek legnyilvánvalóbb jele József Attila, Radnóti Miklós, Szabó Lőrinc és a többiek újra felfedezése, úgy, hogy az egész nemzedék ezek védőpajzsa alá sorakozott.

Szilágyi Domokosnál ez a stratégia a tekintélyes szerzők mind gyakoribb parafrazálásában nyilvánul meg, előbb csak szövegi szinten, nagyfokú függőséget eredményezve, amit aztán egy magasabb, egzisztencialista szint vált fel, ahol a játék tragikus színezetűvé válik. Nála a "játék, a játékosság" nem kötődik a vídámsághoz, még akkor sem, ha amúgy minden csupa tréfa. Valamennyi kritikusa hangsúlyozta Szilágyi hajlamát az ötletes morfológiai, szemantikai, jelképszerű, kultikus megoldások iránt a lírai építkezésben. Ezért aztán, e megjegyzések fényében történt átértékelés nyomán az újraolvasás más hangsúlyokat kap, a szavak más értelmet nyernek, bizonyos szerkezeti megoldások azt a bölcs erőfeszítést sugallják, amivel sikerül a kitörő üvöltés energiáját a kimondás nyugalmához szelidíteni. Csiki László maga is próbált magyarázatot találni erre a Tengerparti lakodalom c. posztumusz kötet utószavában: "Nem is játszott soha «felszabadultan», sem tanulva, mint a gyermek. Talán leginkább mégis bátorsága bizonyításáért játszott: hogy íme, meri - és tudja - levegőbe perdíteni a súlyos, nagy dolgokat, magas talapzatra helyezni a banalitást." Amennyiben ezekben állnak a sorssal való, a tragikus határain is túlmutató játék okai, akkor minden tárgytalan, öncélú, tétnélküli. Ám jóval többről van itt szó: már-már metafizikai félelemről hibáink, gyengeségeink beismeréséről, ugyanakkor jókora erőfeszítésről is, hogy ne hagyjuk magunkat legyűrni, ne hódoljunk be a szenvedésnek, álljunk ellen a végsőkig. Szilágyi Domokos játékai e feszültségeket ostromolják. És ehhez társul egy másfajta játék, a veszélyes, a perfid, a lelkiismeret játéka, csábításokkal és önváddal, bénító csődjével, vétkességével és mentségeivel együtt az erkölcs síkján.

Amikor felismeri a játék iránti hajlandóságát, lelkiismerete még makulátlan. Az 1959-ből származó Nyár című vers talán az első, amely nyilvánvalóan jelzi elkötelezettségét a játékos, a ludikus szemlélet iránt, s egyidőben két kaput is nyit: az egyik a formálható, a szétszedhető és újrailleszthető nyelvezet, amely a hatásos asszociációk, árnyalatok, hatásos képek, váltakozó rímek élményét hozza: Hajadon füzek, búzabóbiták -... amott, az ég alatt / pisze szellő szalad, / a felhő szétszakad, / s látszik egy kék falat / égbolt - alatta sirül el a nyár, / s pacsirtaszóval frissen kiabál; a másik pedig, amely után a vídámságnak hirtelen vége szakad, bár még elég távol áll attól, hogy elérje a csúcspontját, de megérzi és retteg tőle, hogy mivé válhat a játék: Én játszom ugyan, / de ti / vegyetek komolyan. Ez az egyetlen eset, amikor még figyelmeztet bennünket, több alkalom nincs rá. Ettől kezdve részesei és társai vagyunk. Megszólít bennünket. Meg kell fejtenünk játékszabályait, logikáját, értelmét, kódját. Minél közelebb kerülünk a bejárathoz, nő a tét, a feszültség, minden bonyolultabb, fokozódik a beavatottság és mennyire súlyosbodik a következmény!

Mihelyt a kapu megnyílik, a játék szakaszai a létezés részeivé válnak, a játék beavatottjai leszünk, az őszinteség nemzedéke ébredésének cinkosai, érthetővé válik, hogy a gyermeki, önzetlen, magáért való játéknak hirtelen, egycsapásra befellegzett, s kezdetét vette az önmagunkkal való bújócska, önmagunk játékos fölemésztése. Ekként jutunk el Mozarthoz, a gyermekhez, aki nem ismert másfajta játékosságot: Ó, vidámnak, mert fiatalnak / lenni s maradni, / szomorún is / és megvénült-fiatalul! / kacagni, míg a kacagás / titokban zokogni tanul! / játszani - s a játék titokban / holt-súlyossá komolyodik. Ott van aztán a többi játszótárs: József Attila, Szabó Lőrinc, Weöres Sándor, Radnóti Miklós, Nagy László vagy Babits Mihály, akikhez sokszor megtér majd, egy-egy strófát, egy-egy képet kölcsönözve tőlük. Mintha értékes játékokat cserélnének.

Maga Szilágyi nevezi néven a játék tétjének okát és fokát 1975-ből származó két versében (Játékok I és Játékok II). Akárha egy végrendeletben, a "kéretlen költő" minden mellébeszélés, kétértelműség nélkül beszél a játékról mint befejezett cselekvésről, "Európát játszottam", "tán Európa voltam én magam, / föltámadásra várva, holtan", az életesdi játékról, amelyben látnod kell a "játékon-is-túlit", "szertefoszlott / - vagy eljövendő? - álmokat", ahol "légy élő, a jövőt sose félő, / akár az időt a halott." Az időre játékvezetői szerep hárul, a halhatatlanság nincs a kezedügyében, hogy mindig újra lehessen kezdeni, mindent csak egyszer lehet kockára tenni, végérvényesen. "Játsszuk, ami nincs, de lehetne. / Játsszuk, ami nincs, de szeretne / lenni. Esendő mimagunkat." A játékot feladni, kiszállni belőle csak egyszer lehetséges, visszavonhatatlanul.

Kezdetben Faust sem volt tisztában a játék erkölcsi kockázatával. Szilágyi jónak látja a Napforduló-ban feleleveníteni, újratárgyalni az egyezség "tételeit", hogy visszanyerhesse elvesztett sorsát, de kétségbeesett kísérlete változatlanul kudarcba fullad. Az életrajz újabb adalékai tükrében újraolvasva e versét, úgy érzem, mintha egy hosszantartó jajkiáltást hallanék. Az "egyezség", az ígéretek és a kedvezmények, a derűs ámítások dacára a vég egy és ugyanaz: maga a mélységes kiábrándulás. Korábban azt gondoltam, micsoda pompás metafizikai feleszmélés ez, az elpusztíthatatlan lény parabolája az utolsó pillanat küszöbén. Most ennél sokkal többet érzek: a meghasonlás nem csupán metafizikai jellegű, hanem a vétkesség megbélyegzése, a lelkiismeret tisztulási kísérlete. Föltettem magamban hát a kérdést: a leleplezések mennyiben hatnak majd ki költészete befogadására? Számomra a mű olyan mélységeket tár fel, amelyek eddig föl se tűntek, el se tudtam képzelni az azt életrehívó szenvedések mértékét. "Tisztelt Ügyészség, ő nem volt hibás! / saját teste pártolt át a külvilághoz" írja a Följelentés-ben. Amennyiben volt "átpártolás", akkor iszonyú volt az ára, az erkölcsi kamat annyira elviselhetetlen, hogy a Circumdederunt-ban akár le is teszi a fegyvert a győztes előtt: "Körülvettenek engem az élet ördögei, árnyai", a kapu becsukódott, és nincs az az erő, ami feloldozzon, csupán a meghasonlás gondolata vergődik előttünk, mint egy fehér zászló, jelezve a kikerülhetetlent, hiszen "halál elől ne meneküljön, azki meghaló".

Szilágyi Domokos merész építész volt, aki dacolt a fizikai ellenállás törvényeivel, akkora tereket tervezett, amelyeket csak a gondolat ereje képes megtartani. Maga körül felépítette a piramist. Befalazta magát ebbe a tekintélyes építménybe. Szilágyit, az embert magába zárta az épület szerkezete. Mintha sose is létezett volna. Vagy mintha a mű lett volna az, aki őt életre hívta.

Kocsis Francisko

2008 májusában

(Fordította Cseke Gábor)

Szilágyi Domokos két verse – Kocsis Francisko tolmácsolásában

Noapte şi linişte

(Éj és csend)

Noapte şi linişte şi umbra morţii.

Se mişcă, iată, în cameră

aripa palmierului, se zbate, de parcă

ar zbura o galerie suspendată,

şi­ ar desface frunzarul,

aduce o aversă de curcubeie,

o scutură peste tine, inima mea,

inima mea, tu, cazarmă sumbră,

parcă ai sta în poziţia drepţi pentru iubire,

fiecare nerv, fiecare vas de sânge

în poziţia drepţi, precum teama -

pe tine te aşteaptă, dacă aşteaptă,

noaptea şi liniştea şi a morţii umbră.

Éj és csend és halálnak árnya.

Meglibben, lám, a pálma szárnya

szobámban, verdes, mintha szállna

valami földfeletti tárna

felé, levélzetet kitárna,

szivárvány-zivatart lehozva,

szívem, tereád záporozza,

szívem, te szigorú kaszárnya,

szerelemé, vigyázzban állna

minden idegem, vérerem,

vigyázzban, mint a félelem -

mintha terád várna, ha várna,

éj és csend és halálnak árnya.

Înviere

(Föltámadás)

L-­ au ucis pe poetul din mine.

Un poet l-­ a ucis.

Era mort, dar s­ -a întrupat.

Ei, nu rostesc nume.

Să nu bârfim. Nici morţilor

nu le place. Funinginea

să nu mânjească numele lor

de aur cizelat.

Îmi trăiesc timpul

şi - dacă vreau - poate

însumi mă voi învia.

Megölték bennem a költőt.

Egy költő ölte meg.

Holt volt, de testet öltött.

No, nem mondok nevet.

Ne pletykáljunk. A holtak

se szeretik. Arany

nevüket, a csiszoltat

ne illesse korom.

Élegetem korom,

s talán – ha akarom -

föltámasztom magam.

Ady Endre verse – Kocsis Francisko fordításában

Drumuri înfundate

(Az elsüllyedt utak)

Larg câmp de taine mă chema,

Cu sute de căi netede ispita,

Iar eu hotărât şi fredonând

Am izbit în urmă-mi poarta.

Strălucind se pierdeau printre flori

Drumuri ce urcau spre piscuri,

Eu uitam ograda liniştită,

Îmbătat goneam peste câmpuri.

Goneam cântând şi orbit,

De miresme noi, minunate înrobit,

Şi n-am observat la capătul sutelor căi

Că orice drum s-a sfârşit.

Nicăieri, niciunde vechea vatră,

În noapte şi ceaţă s-au pierdut

Şes, drum, flori, miresme şi curte,

Poartă, credinţă, chef, extaz, trecut.

Ades mă-ncurc în sălbatice hăţişuri

Când străbat bezna pustiului

Printre spaime şi amintiri

Şi deasă ceaţa destinului.

Înapoi, spre curtea liniştită,

S-au surpat drumurile toate,

Departe-n ceaţă şi noapte aud

Că-i deschisă-o poartă veche.

*

Hívott a titkok nagy mezője,

Kellette magát száz sima út

És én legényesen, dalolva

Csaptam mögöttem be a kaput.

Valamennyi út fölfelé tört,

Ragyogón és virágba veszőn

S én feledtem a csendes udvart,

Rohantam részegen a mezőn.

Rohantam dalosan s vakultan,

Befogtak új, csodás illatok

S száz út végén nem vettem észre,

Hogy már minden utam elfogyott.

Sehol, sehol a régi hajlék,

Ködbe és éjszakába borult

Rét, út, virág, illat és udvar,

Kapu, hit, kedv, mámor, nóta, mult.

Vad bozótok el-elbuktatnak,

Emlékek és borzalmak között

Taposom a vaksötét pusztát,

Sorsomat és a sűrű ködöt.

Vissza, a vén csöndes udvarba

Elsüllyedt azóta mind az út

S távolból hallom, ködben, éjben,

Hogy nyitogatnak egy vén kaput.

József Attila két verse – Kocsis Francisko fordításában

Cu inima curată

(Tiszta szívvel)

Nu am tată, mamă n-am,

nici dumnezeu şi nici neam,

nici leagăn, nici giulgi nu am,

nici sărut, nici dragă n-am.

De trei zile n-am mâncat,

nu-s flămând, nici săturat.

Anii-mi douăzeci - putere,

i-o vând orişicui mi-o cere.

Şi de nimeni nu o vrea,

poate dracul s-o-ndura.

Tâlhar cu sufletul curat,

şi om ucid de-s obligat.

M-or prinde, m-or spânzura,

în drag pământ m-or îngropa,

din inima-mi minunată

va creşte iarbă-nveninată.

martie 1925

Nincsen apám, se anyám,

se istenem, se hazám,

se bölcsőm, se szemfedőm,

se csókom, se szeretőm.

Harmadnapja nem eszek,

se sokat, se keveset.

Húsz esztendőm hatalom,

húsz esztendőm eladom.

Hogyha nem kell senkinek,

hát az ördög veszi meg.

Tiszta szívvel betörök,

ha kell, embert is ölök.

Elfognak és felkötnek,

áldott földdel elfödnek

s halált hozó fű terem

gyönyörűszép szívemen.

1925. márc.

De ziua mea

(Születésnapomra)

Treizeci şi doi de ani făcui -

surpriza-i găteala acestui

poem

boem:

un dar cu care mă surprind

eu, singur singurel fiind

la ca-

fenea.

Ca o pală mi-s duşi anii,

sub două sute încă-s banii.

Chiară,

Ţară!

Puteam să fiu învăţător

şi nu doar un biet scriitor,

vlăjgan

sărman.

Dar n-am putut, din păcate,

m-a alungat din facultate

hapsân

stăpân.

Brusc, brutal şi dintr-o dată,

de poemul "Nu am tată"

ţara

fiara

o apăra cu paloş scos.

Ţin minte acest firoscos

nume

spune:

"Cât eu voi mai putea vorbi,

aici profesor nu vei fi" -

scânci,

roşi.

Dacă Horger jubilează

că astfel mă-ndepărtează,

slabă

treabă -

Eu întregul popor îl voi

învăţa-n viitor la şcoli

supe-

rioare.

11 aprilie 1937

Harminckét éves lettem én -

meglepetés e költemény

csecse

becse:

ajándék, mellyel meglepem

e kávéházi szegleten

magam

magam.

Harminckét évem elszelelt

s még havi kétszáz sose telt.

Az ám,

Hazám!

Lehettem volna oktató,

nem ily töltőtoll koptató

szegény

legény.

De nem lettem, mert Szegeden

eltanácsolt az egyetem

fura

ura.

Intelme gyorsan, nyersen ért

a "Nincsen apám" versemért,

a hont

kivont

szablyával óvta ellenem.

Ideidézi szellemem

hevét

s nevét:

"Ön, amig szóból értek én,

nem lesz tanár e féltekén" -

gagyog

s ragyog.

Ha örül Horger Antal úr,

hogy költőnk nem nyelvtant tanul,

sekély

e kéj -

Én egész népemet fogom

nem középiskolás fokon

taní-

tani!

1937. ápr. 11.

Születésnapi kérdezz–felelek:

6x3 Kocsis Franciskóval

Kedves Franciskó, a rendkívüli alkalomra való tekintettel, hat kérdést teszünk föl Neked, amelyek mindegyikére 3-3 választ kérünk. Rendben?

(Nem tiltakozott. Tehát egyetértett.)

1. Szerinted melyik a román nyelv három legszebb szava?

Lehetetlen helyzetbe hozol, hogyan is diszkriminálhatnék egy egész szótárt... Hogy lásd, milyen furcsán válaszol egy elcsábult elme, agyam rebellis féltekéje máris kész a válasszal: pâine, părinţi, prietenie, de a másodpercnek ugyanazon töredékében újabbal próbálkozik: dor, dragoste, Dumnezeu (figyeld csak meg, hogy mindkét esetben elemi szervező erő működött, a hangzás), de továbbra is elégedetlen magával, mert több tucatnyi hasonló válasza lehetne, ezért aztán nem is tartom őket jellemzőeknek, fogadjuk el, hogy ebben a pillanatban, a neuronok ki tudja mely szeszélye folytán, a fentiek bukkantak elsőnek elő...

2. A kérdés mint előbb, ezúttal a magyar nyelv viszonylatában.

Fent mondottak ezúttal is tökéletesen érvényesek, s a közismert jókívánság jutott eszembe: bor, búza, békesség (s lám, itt is betartom a szervezőelvet).

3. Nevezz meg három jelenkori román költőt, akik a román költészet jellegzetes képviselői?.

Ez esetben a három név annyit jelentene, mint egy sem. Lehetne valamivel hosszabb névsorral szolgálnom? Virgil Mazilescu, Cezar Baltag, Mihai Ursachi, Nichita Stănescu, Mircea Ivănescu, Marius Robescu, Ana Blandiana, Aurel Pantea, Mariana Marin, Marta Petreu, Ion Mureşan, Dan Damaschin, Nicolae Coande, Emilian Galaicu-Păun, Radu Vancu, akárcsak barátaim, Teodor Borz és Ion Dumbravă, akik csöppet sem maradnak el a többiektől, lefeljebb kevésbé ismertek.

4. A magyar költészetből készült mely három fordításodat tartod a legsikerültebbnek?

József Attila: Cu inima curată (Tiszta szívvel), Ady Endre: Cu Leda la bal (Lédával a bálban), Dsida Jenő: Elysium, de szorongva írom le a választ, mert még sok szöveget tartok igen sikerült fordításnak.

5. Mi lenne a három kívánságod a következő tíz esztendőre?

Lássam az unokáimat jó körülmények között és jó egészségben felnőni, megírhassam azt az egy szál regényt, amiről harminc éve álmodom, és írjak még vagy száz verset (s közülük kettő remekmű is legyen, ha nem vagyok túl igényes).

6. Sorolj fel három könyvet, amelyek döntő módon hatottak gondolkodásodra és alkotó munkádra.

Az Odüsszeia, a Biblia, a Tao Te King.

Éjszaka, hajnalig / Noapte, până în zori

A kinti Európa repesve várja mikor nyílik már ki

jelképesen a cseresznye virága; éjszaka van és régi

blues ritmusát hallgatom hangjai ellenállnak

a számítógépek előtt görnyedők hadának

ha üt az óra egy csöppet megpihen

de az idő még tiktakkal üzen

testünk órája bennünk egyre jár;

egy zöldesen derengő fénysugárba

belebódul a lapuló pók a falon;

szomorú hangszerek zenebonája

dobhártyát riaszt hirtelen,

felrobban a halál egy sötét madárban

a lábujjhegyre állt éjjelen.

Gondolataim meg nem állnak,

nincs éjjelük, s míg Európa egyre vár,

hogy kivirágozzék a cseresznye, köröttünk

zavaros eszmék kísértete jár,

az ütemektől lelkünk csupa érzés

s tüneményesen mindent szublimál.

Hajtóvadászat dörgő bémolban a hajnal;

széthull mi összetart s vele a lényeg:

bárhogyan ne jöhessen a halál érted.

Afară, Europa aşteaptă să înflorească

cireşul simbolic; e noapte şi ascult

ritmuri vechi de blues rezistent la asaltul

unor armate instruite pe calculator -

după bătaia orei se blochează ceasul,

dar tic-tac-ul se aude în continuare -

al ceasului biologic integrat;

pulsaţia unei lumini în ton vernil

zăpăceşte păianjenul baricadat în colţ;

ca un timpan trezit într-o orchestră

de instrumente nostalgice,

pasărea morţii explodează

în noaptea aproape liniştită.

Ideile mele nu au destulă noapte

ca să se culce. Afară, Europa aşteaptă

să înflorească cireşul, identităţi confuze

încearcă să se materializeze în năluci

când ritmurile se apropie de sublimul

percepţiei cu toate simţurile deodată.

Vânătoare cu hăitaşi în bemol profund

- zorii; destrămare în conţinut şi consistenţă

a efortului de a nu muri oricum.

Napló az Éjszaka, hajnalig-hoz / Jurnal la Noapte, până în zori

Gyerekként, a dombokra boruló sötétben, ahol a fű valóságosan zizegett, anélkül, hogy a legcsekélyebb szellő is lendült volna, csak attól, hogy növekedő szálai simogatóan egymáshoz értek, kísértetet láttam; meglehet, hogy csupán nagyapám történeteitől felajzott képzeletem játszott velem. Nagyapám, aki a császári hadsereg egykori tisztjeként szolgált, amikor "Európán kívül" tartózkodott, a téli hadjáratok idején a cseresznyevirágzásra várt, hogy újabb nyári reménységbe kapaszkodhassék. Itt és most én is a cseresznyevirágzást lesem, s közben zenét hallgatok - a versírás estéjén történetesen bluest - Európában, ha a velejét nézzük, alig változott valami, talán csak annyi történt, hogy az életünket kitöltő dolgok jobban észrevehetőek. Az óraütés mintha felfüggesztené az időt, a nyomában beálló csönd azt a benyomást kelti, mintha a folytonosság hirtelen megszakadt volna, és akkor meghallom ama biológiai órát, tudatosul bennem, hogy még mindig az egyetemes és az élettani koordináták között tartózkodom. Olyan pillanat ez, melyben Európa, miközben az éjszaka fecsegését hallgatja, saját képének számtalan változatával szembesül. Minerva baglya szerteszaggatja a vaksötétet. A dolgok a helyükön vannak, pantha rei, minden mozgásban van. A jelen áttűnése a múltba egy pillanatra sem szünetelt. Mintsem hogy mindennel számolj, szerencsésebb, ha érzékeidre és a ritmusra bízod magad, kikapcsolod az agyadat, amíg azt érzed, hogy valamennyi érzéked egyetemesen működik. Élsz. Várod a cseresznyevirágzást. A remények, a zavaros eszmék próbálnak testet ölteni, ők az éjszaka kísértetei, melyek napvilágnál szétfoszlanak. A hajnal úgy szabadul a világra, mint egy hajtóvadászat, vadászkürt szavával, hogy vackukról felriassza a vadakat és a lapuló állatokat. Vadászok és vadak. Európa mindennapos foglalatossága. Pontosan tudod, hol a helyed. Mindegyre abban reménykedsz, hogy nem állsz a puskacső előtt. Kivilágosodik. Kilépek Európába. Munkába indulok. Európában az éjszakák őszintébbek és biztosabbak a nappaloknál.

Copil, în întunericul dintre dealuri, unde iarba chiar foşnea şi fără să fi trecut măcar o adiere de vânt, doar de la cum se mângâiau între ele firele în creştere, am văzut năluci; e posibil să fi fost doar în mintea mea înfierbântată de poveştile bunicului, fostul ofiţer din armata imperială care, când a fost „afară în Europa", în iernile campaniilor militare, aştepta să înflorească cireşul, ca să le mai dea „speranţă de-o vară". Acum, aici, şi eu aştept să înflorească „cireşul", ascult între timp muzică - tocmai blues în seara scrierii poemului -, nu s-a schimbat mare lucru în Europa, în măduva ei, atâta doar că lucrurile cu care ne ocupăm viaţa sunt mai la vedere. Bătaia ceasului pare să suspende timpul, liniştea ce-i urmează creează impresia că se întrerupe brusc continuitatea, şi-atunci îl aud pe cel biologic, conştientizându-mă că mă aflu încă între coordonate universale şi biologice. E clipa în care Europa vede sumedenii de ipostaze ale propriei imagini, ascultă zvonurile nopţii. Pasărea Minervei sfâşie bezna. Lucrurile par să fie în ordine, pantha rei, nimic nu stă pe loc. Transformarea prezentului în trecut nu s-a întrerupt nici o clipă. Decât să te gândeşti la toate, mai bine te abandonezi simţurilor şi ritmului, îţi decuplezi creierul până ai senzaţia că percepi cu toate simţurile deodată. Trăieşti. Aştepţi să înflorească cireşul. Speranţele, identităţi confuze, încearcă să se materializeze, năluci ale nopţii care se risipesc la lumina zilei. Zorii năvălesc peste lume ca o vânătoare cu hăitaşi, cu larmă de corn, ca să stârnească din culcuşul lor fiare şi animale blânde. Vânători şi vânat. Ocupaţia zilnică a Europei. Ştii precis unde te afli. Speri mereu să nu te afli în bătaia puştii. Se luminează de ziuă. Ies în Europa. Mă duc la serviciu, în Europa, nopţile sunt mai sincere şi mai sigure decât zilele.

Egy könyv / O carte

Egy könyv sosem tartja észben

undok arcát annak ki bántja

és megtépdesi bamba vigyorral

a történetet is gyalázza;

a borítók közt üresség tátong

pedig ott egy egész világ volt,

s nincs az az ész ezen a földön,

mely egy dúlt mesét újra szőjön;

egy könyv sebét sosem gyógyítja

sebész kése varázskeze,

minden lap egy-egy külön élet,

hang ami nélkül nincs zene;

egy könyv nem fog vádat emelni -

s hullaházában elhever,

a könyvtárból sem lehet kivenni,

mint bármely halott, úgy múlik el.

O carte nu-şi aminteşte chipul

monstruos al celui ce i-a rupt

rânjind debil un pumn de file

în care povestea s-a întrerupt;

între coperte se cască un gol

unde a fost o lume aievea,

unei cărţi rupte nici fantezia

nu-i poate reface povestea,

unei cărţi nu-i poţi închide

rana prin grefa ori transplant,

fiecare pagină-i cu rostul

pe care-1 are la portic un atlant;

o carte nu acuză la tribunal -,

zace-o vreme la morga cărţilor,

apoi dispare din bibliotecă,

asemenea tuturor morţilor.

Fordította: Cseke Gábor

Forrás: Kocsis Francisko: Melancolii in forma continuata. Editura Ardealul, Tg. Mures, 2012.