Takarjon fréziák illata...

Álmomban pőrén álltam a havas utcán,

míg a macskakövek égették fázó talpamat,

jégtömbbé szilárdultam, fel mégsem adtam,

de a lelkem örökre ott ragadt.

Átkozhatnám a percet, mert ilyen lettem,

sivár, átlag-szürke, sehol-sincs-már,

romlott húsát kínáló, senki-kincse,

szirénhangú hűség, apró szilánk.

Lehettem volna tán ünnepelt szépség,

de én meztelen adtam rút magam,

a fényt tőletek kaptam-csentem,

vagyok mégis magányos néma lant.

Előttem, ha fellebben az égi fátyol,

a holdsarló penget felettem altatót,

és a madárdal - 'mi ritka vendég nálam -,

lesz néha felcsengő siratóm.

A föld minden virága balzsamos ágyam,

fájó szavakból borul majd rám a hant,

könnyektől mégsem éled létem hiába'sága,

legyen hát takaróm is illatos alkonyat...

De addig teszem a dolgom, aprókat lépve,

csipegetek morzsát, terítem asztalomat,

fréziát szórok eléd utca kövére,

s hagyom, hogy átlépd az árnyékomat.

2010.10.22.

Zsefy Zsanett