Világ életemben imádtam az állatokat. Lett légyen az kutya, macska, gyík, béka, ló, tehén - mert mi gyerekkorunkban, nagyszüleimnél mindig így hívtuk a Riskát -, bármi. Ezt a jó tulajdonságomat máig megőriztem. A családom szerint - akik hasonló tulajdonságokkal bírnak - szerencsére.
Legfeljebb néhány rovart, bogarat nem kedvelek. A csótányt - mivel volt szerencsém annak idején panel lakásunkban találkozni vele - kifejezetten gyűlölöm. Attól idegrohamok kerülgettek. Ma már ilyen veszély nem fenyeget, mert sikerült anno kiírtani, és már nem abban a lakásban élünk.
Még azt hiszem 1984-et írtunk, amikor négy fős családom egy Mihály napi kirándulás során két fővel gyarapodott. Két hullámos papagájjal. Gyurival - aki zömében zöld színű tollakkal ékeskedett -, és Zsuzsival - aki tiszta citrom sárgában pompázott -.
Édes pofák voltak.
Nem telt bele pár hét, olyan nagy barátságot kötöttek egymással, ami idővel szerelembe csapott át. Éveken át éltek így körünkben, míg vonzódásuknak egyik évben - úgy nyolcvannyolcban - meg is lett az eredménye. Majd kb fél év múlva ismét. Zsuzsika 10-12 tojást rakott a keltetőodúba.
Sajnos nem maradt minden fióka életben. De közülük mindkét alkalommal hat-nyolc olyan gyönyörű egyeddé fejlődött, hogy nem volt nehéz számukra gazdát találni.
Annál nehezebb és zajosabb volt a nevelkedésüket elszenvedni. Ahogy kibújtak a tojásból, al' a natúr csupaszon, kis elesett csúnyaságok voltak. De olyan igazi, szeretetre méltó csodabogarak.
Zsuzsi és Gyuri nagyon jó szülőknek bizonyultak.
Nem úgy, mint a gazdi.
Miután a kis pöttömök odáig fejlődtek, hogy néhány tollpihe is megjelent rajtuk - többnyire még piszkos fehérek, vagy szürkék - a kis csúnyaságok igazán ronda egyéniséggé váltak.
Ám a küllemükkel még meg is barátkoztunk, hiszen olyan elesett volt mind. Csakhogy az idő múltával már nem csak az örökké éhes kis csapat fülsiketítő csipogását kellett hallgatni éjjel-nappal, de rá kellett - legalább éjszaka - segíteni a repülési gyakorlatokra is.
Nem hiszem, hogy el tudod képzelni kedves Olvasó, amikor nyolc órai munka, több órás háztartási teendők elvégzése, családi programok, közös lecketanulások mellett a kis házi kedvenceket nemcsak tiszta kalitkával, és finom magokkal kell ellátnod, de ha nem akarsz megőrülni az éktelen sipítozástól, akkor heteken át majd' minden negyed órában a keltető rúdjára kimerészkedett, s a kalitka aljára lepotyogó fiókákat is vissza kell rakosgatni az odújukba.
Mindezt teszed annak tudatában, hogy negyedórán belül újra kiállnak a röptetőrúdra, meglengetik idétlenkedve alig pelyhes szárnyukat, és zsupsz ismét lent landolnak. Ott azután kétségbeesve kiabálnak, hogy ugyan tegye már vissza őket valaki, hogy kezdődhessen minden elölről..
De nem kell sajnálni bennünket. Igazán annyi örömöt hoztak az életünkbe, hogy elfelejti idővel az ember a mindennapos porszívózás fáradalmait is.
Nyolcvannyolc nyarán három hétre, szokásunkhoz híven, szüleim víkend telkére mentünk kipihenni az elmúlt félév fáradalmait.
Akkor még nem volt kocsink.
Így taxival oldottuk meg a költözést. Mert az már az volt. Két felnőttnek, két lurkónak a ruháin, utóbbiak néhány játékán, könyvén kívül, tartós és nem tartós élelmiszereket, edényeket is vittünk magunkkal. Ezeken felül két kalitkát. Egyikben Gyuri és Zsuzsi papagájjal, a másikban az akkor már gyönyörűen kifejlődött, kb két-három hónapos nyolc fiókával.
Látni kellett volna a taxis arcát, amikor a millió cuccot bepakolta a csomagtartóba, s mi ártatlan arccal varázsoltuk elő a kocsi mellől a madársereget, és foglaltuk el nem éppen ennyi utasra tervezett üléseinket.
Az biztos, hogy minden négyzetcentimétert kihasználtunk.
Sajnos a kirándulásunk Gyuri elvesztésével zárult.
Egyik nap a kertben egy óvatlan pillanatban a rosszul bezárt kalitkaajtót kinyitotta, és hangos csivitelés közepette örökre elhagyott bennünket, mindőnk nagy bánatára.
Nem is volt addig nyugalom, amíg a nyaralás befejezése utáni napon azonnal nem vettünk egy kék hullámos fiút. Kisebbik fiam szerint Zsuzsi bele is halt volna a magányba..Hát egy darabig még nem hiszem, mert beletelt egy jó pár hétbe, mire minden fiókájának sikerült gazdát keríteni. Addig se Zsuzsi, se mi nem unatkoztunk.
De még ennél is izgalmasabb lett az életünk, amikor bemasírozott kilencedik emeleti lakásunkba kisebbik fiunk társaságában Csöpike, a ravasz tacsi.
Ez egy külön fejezetet érdemel, de el kell mondjam, hogy 1989. igazán fordulópont volt az életünkben. Akkor dőlt el, hogy minden korábbi tiltakozásunk ellenére a legvalószínűbb, hogy valamilyen állattal - kutyával, s akkor még elképzelhetetlennek tűnő gondolat volt az, hogy esetleg valaha még macskával is - meg fogjuk osztani hátralevő évtizedeinket.
De az egyetlen dolog - ami a későbbiekben be is bizonyosodott -, amivel mégis csak le lehetett bennünket venni a lábunkról az az elhagyott, segítségre szoruló állatok voltak.
Így kezdődhetett egy újabb fejezet az életünkben, nyolcvankilenc augusztus 19-én.
Kép: indafotó oldaláról illusztrációként: