Szabó Endre: Karácsonykor

Mintha csak ma volna, úgy eszembe van még,

Az asztalnál körben ült a kis család,

Kint a vihar tombolt, oda-odaverte

Ablakainkhoz a zúzos rózsafát.

Fekete ruhájú, gyászló özvegyasszony

Magához vonta két árva gyermekét:

„Mikor eltemettük szegény jó apátok,

Ilyen rút idő volt odakívül ép.”

Közelebb simultunk gyászoló anyánkhoz,

A két árva gyermek: kis öcsém meg én:

Nyugtalan szemekkel, néma félelemmel

Csüngtünk könnyben úszó, bús tekintetén.

– De zördült a fenyő gyertya-fényes bokra,

A gyertyák fénye ránk víg derűt vetett,

Szemeinkben a könny fénymosolyra vállott…

Oh, a gyermek szíve oly hamar felejt.

A karácsonyfánk csecsebecsés terhét

Kis öcsém csacsogva számolá nekem:

Én, mint az okosabb, megintettem őt, hogy

Imádkozni kell most, komolyabb legyen.

Anyánk mosolyogva állott meg felettünk,

Összetett kezekkel mink letérdelénk…

Oh, e szeretettel teljes pillanatnak

Ma is érzem még áldó melegét!

Rég volt! Bár nagy idő nem volna az annak,

Ki az örömökből ki nem fogy soha,

De ah! annak a két árva kis fiúnak

Ez volt a legutolsó jó karácsonya.

Kis családjuk fészkét vihar tépte össze,

S üldözte őket a bajok tengerén,

idegen szigetre menekült a testvér,

S messze tőle puszta partra estem én.

A karácsony estét most magamba’ töltöm

Ülöm az emlékek fájó ünnepét…

Forró homlokom, ki megsimítsa, nincsen,

Arcom oly hideg, míg szemem könnyben ég.

Hallgatok sötétben… az utcák havában

Tomboló vihar, a tél ekéje szánt…

Ilyen rút idő volt odakívül éppen,

Mikor eltemettük szegény jó anyánk.