A Verselő Antológia 2009. kötetben megjelent verseim:
Vak szerelem
Nélkületek
Utolsó ölelés
égszakadás
...gyere ölelj!
futnak a napok
/Megjelent: 2009. december közepén./
A "Megbúvó Csillagok" kötetben a Poet portál felkérésére két verssel vagyok jelen:
egy szál cigaretta
Megbúvó csillagok
/Megjelent: 2010. február /
ARANYCERUZA
SZÁZ RAJZ ÉS GONDOLAT AZ EMBERRŐLcímű antológia
egyik művénél a
Vak szerelem c.
versemből idézet jelent meg:
http://aranyecsetpalyazat.gportal.hu/
A Héttorony antológia 2010 kötetben - Szerkesztők ajánlására - megjelent verseim:
álmomban minden más volt
magamban dúdolok
/Megjelent: 2010.november/
Poet Évkönyv2010:
Az én Anyám
/Megjelent: 2010. december/
Magasztos ihletések - Édentől Keletre gondozásában -:
évszakok
/Megjelent: 2011. nyarán../
Ködlepel - DéeMKá gondozásában -:
kicsit még veled
Simogató
Megjelent: 2010. december
Vak szerelem
Szememmel nem látlak, te drága,
de pórusaimban anyám keze,
ahogy remegő ujjait vezette
arcomon, s a tárgyakat
sorra adta:
Legyen szemed a kezed!
A megismerés fegyverét
ujjredőimbe karcolva
így ismertem meg a világ felét.
Isten csak ezt adta nékem
útravalónak.
Nem tudom, miért volt hozzám
ilyen kemény?
Bár küldött melléje lágy trillákat,
zajt, zörgést, és kedves hangokat,
de a vágtázó lovak, a vonat zenéje
mégis alaktalanul háborgat.
Az illatokkal is együtt élek,
s képzelnék hozzá tárgyakat,
de az élettelen, fémes valóság,
szívembe markol, és felkavar.
A világot sohase láttam.
Nehéz értened, ez mit jelent!?
Az a szó, hogy "láttam ",
számomra a semmi,
csak a tapintható jelen.
A millió érintésben
annyi minden
másoknak hiábavaló,
de nekem ez adja
a bizsergő vágyat,
a szenvedést, a botlást,
s mindazt,
ami az életben jó.
Szememmel nem látlak, te drága,
de érzem, hogy itt vagy most is velem!
Érzem minden porcikádat,
nekem te vagy az élet,
te vagy a szemem!
Nekem illat vagy! Bársony!
Édes íz, dorombolás!
Lehetsz szép, vagy akár csúf másnak,
oly mindegy!
Nekem te vagy az egész világ!
Nekem téged adott az Isten,
- gálánsan fukar sorsomért -
ki nem tudja, hogy a vak szerelem
a nemlátónak
nem pusztán két szó,
de maga a sötétség és
maga a remény!
Nélkületek
(Szüleim emlékére)
A hó puhán omlik el, s vastagon.
Meleg takarója alatt szunnyad egy sírhalom.
Kemény rögök alatt pihennek csendesen,
Csak a lelkemben vannak itt, míg csontjaik odalenn.
Repedezett, kopott fejfák őrzik a nevetek,
Agyamban vibrál a bánat, s a kegyelet.
Emlékképek kúsznak a hidegben felém,
A szeretet megmaradt, de elfogyott a remény.
Mennyi támaszt, csodát, szeretetet adtatok,
De nem voltam ágyatoknál AKKOR, csak a kínzó fájdalom!
Mennyi mosoly törölte le régen arcomról a könnyeket,
S mennyi fájdalmat titkoltatok el, megóva engemet!
Hány ölelés adott újra erőt nekem,
S hány kedves szó simogatta gyermeki szívem?!
Hány pillanat, mit újra megidéznék,
S hány kimondatlan kérdés, mire most felelnék?!
Mellettetek fáradt, öreg sírkő támasztja a földet,
Oly árván, ahogy én, a semmibe réved.
Fájó szívem az idő sem gyógyítja,
Fájó lelkemnek az elmúlás gyógyírja?..
Tégy csodát Teremtő! Adj szívemnek erőt!
Erőt az elválásra, erőt a megnyugvásra!
Agyamnak tiszta képet, lelkemnek könnyű létet!
Rám törő rémképek, nem is volt emlékek,
Rossz álmok, mikre éjjel feleszmélek,
Vétkem, ami nem volt, s mégis mindig érzem,
Tűnjenek, s helyüket szívemben töltse be
Az elbocsátó végtelen SZERETET.
Így.
Nélkületek.
Utolsó ölelés
Vér és hamu lassan száll le, s a szív csak nem csitul.
Mély kék fátylán, éjféltájt már a Hold elővonul,
Könnyes ágyán, felhőpárnán villám járja át,
Sajgó vállát meg-megrántván kúszik, megy tovább.
Milliárdnyi csillag között aranyló fényözön:
Csillámporos égboltra fest csóvát egy üstökös.
Megtört fényű holdsugárra gyermekszem tapad,
Nem fogja fel, nem érti meg a vér miért reá ragad?
Bomba tépte két kezét az égre nyújtaná,
S szinte látja, szinte érzi ott fenn várnak rá.
Menne már, mert fájdalmát csak anyja értheti,
Menne már, de apja él és dehogy engedi.
Imádkozva egyre csak egy kis csendért könyörög,
Imádkozik, ne hallja már ahogy fenn az ég dörög,
Ne hallja a haláltusát, bombarobbanást,
Testvérei nyöszörgését, apja sóhaját.
Imádkozik, hogy útja végén az anyja várjon rá,
Hogy két karjába kapva ott, fenn enyhítse bánatát.
Két karjával - ami már nincs - átölelné őt,
S letörölné anyja arcán a leömlő könnyözönt.
égszakadás
lágyan libben a ligetben
a liliomok kis szoknyája
kócos avart kavar hamar
szellő úrfi s a nyomában
vihar veri tekergeti
őszbe fordult rozsdás erdőt
terelgeti elpihenni
mélyen csüngő sötét felhőt
Cseperésző csöppnyi csillag
milliói kergetőznek
kerekedő zivatarnak
dörgése közt versenyeznek
villám villan, a veremben
rókakölykök félve bújnak
varjúsereg a tarlóról
- tán nem késő ? - messze húzna
bújna szarvas , őz, a suta,
nincsen rejtek, nincsen hova
béka brekeg, birka béget
akol mélyén szép az élet
levél alól les ki, lapul
rovar, bogár, és a kis nyúl
búbos banka - üregében -
harkály helyén ül szerényen..
zivatar jött, zengett, zúgott
haragos széllel elhúzott
nyomában már vadkan matat
anyjával meg malac szalad
csicserészni kezd sok madár
- napsütésért csacsog imát -
nyuszi szőre már nem csapzott
Napnak fénye rajta ragyog
lágyan libben a ligetben
a liliomok kis szoknyája
táncra perdül pillesereg
önfeledten, nincs ki bántsa
tábor felett gyerekkacaj
messze hangzó
muzsikája
életre kelt minden alvót..
Gyere öleljük át
az egész világot,
mint hegyek ölelik
zöldellő síkságot,
mint tavat a ligetek,
Alpokat hósátor,
mint homoktenger
a kínzó forróságot!
Mint fák lombja
öleli a búvó madarat,
kánikulában
a gyötrő napsugarat!
Mint sóhaj öleli át
a titkolt vágyat,
mint szemed öleli
az aranyló tájat!
Ölelj úgy,
hogy minden' beleférjen:
aggastyán, kamasz,
szegény, szerencsétlen!
Beteg édesanyád,
szerető férjed,
apád gyötört teste,
óvó feleséged,
gyermeked, barátod,
szerelmed, s szomszédod!
Ne nézd hova való,
csak add ölelő karod!
Hagyd, hogy azt érezzék,
nincsenek egyedül.
Az egész világ ma egy
ölelésbe merül.
futnak a napok
csak futnak a napok egymás után
bársonyos léptekkel nap nap után,
hetekből halmoznak hótalan hót,
triumvirátusból négy ad egy jót...
futnak a napok egymás után,
hallgat a tücsök, fecske sincs már,
nem surrog éjjel zöld lombú ág,
délre húzott a vándormadár
rövid az este, a dal elcsitul,
pityókás vendég hazaindul,
fonnyad a fűben a réti virág,
víz után vágyott, szárad a szár
erdei padon egy szürke veréb
nem talál magot, morzsát remél,
sás között béka ül, már nem vidám,
hideg az éjszaka, szökik a nyár
aszú szemekben arany rekedt,
dolgos kezektől kincs lesz neked,
telik a hordó, csordul a lé,
jó magyar bornak minek cégér
táncol az avar, szélzene jár,
felkap egy halvány reménysugárt,
lengeti haját a napkorona,
bágyadtan néz be a kis fasorba
csak futnak a napok egymás után,
tükörbe néznem kár is talán,
rezdülő vágyak rozsdafalán
karcolom mélyre a nyár illatát
Édesapám emlékére.
egy szál cigaretta szád sarkában
kínokba vegyült morfium vágy
tétova lépted,- télutón végzed -
fájdalom szülte mostoha ágy...
szemed tört fénye pislákol, s kérted
ne kínozzon már a halál tovább
csöndesen éltél, - még kőbe sem vésték
mégis megőrzöm minden szavát -
sírköved felett, ha füst száll és lebeg
szívom titokban a békepipát
futottam tudod, mert nem hagyott nyugtot
lekéshetem én és nincs már tovább
rohantam volna, de nem értem oda
reszketett szívem, hogy eltávoztál
azóta mondom, nincs soha nyugtom
örökre elmaradt a kézfogás...
a Hold a Földdel körbe-körbe
örök táncot lejt miközben
milliárdnyi csillag fénye
útnak indult ezer éve
fényük még a végtelenben
sziporkázik néma csendben
hozzád mire megérkezik
eredeti nem létezik
gondolatod suhan vele
-álmaidnak vágy a neve-
versenyre kel képzeletben
a ritka pillanatok reménye
a megbúvó csillagok fénye
ma álmomban minden más volt
lábam elé hevertek a hegyek,
csak lépegetni kellett rajtuk,
s nem féltem, hogy leesek
ma álmomban minden más volt
táncra kért a rohanó, kósza szél
lábam sem éreztem, hogy fájna
szálltam vele könnyedén
ma álmomban minden más volt
megtaláltam mindent, mi elveszett
virágokkal fontam körbe
hogy örökbe eltegyem neked
ma álmomban minden más volt
gyöngyként gurultak a könnyek szerteszét
mosoly omlott rá a tájra
ahogy szivárványt kacagott a fény
ma álmomban minden más volt
átöleltek az évszakok
a hópelyhekből rügyek fakadtak
s illatoztak szikrázó jégcsapok
ma álmomban minden más volt
fátylat takart rám az Isten
s én engedtem, hogy egy érintése
csillagokkal engem is behintsen.
már szerény marokkal
szór csillámport a vágy,
fekete köpenyben ázik,
könnyek közt zihál,
kétes gondolatokat szül
a pillanat,
hiába a törekvés,
a szó üres marad.
a fűszál hegyén
harmatcsepp sem leszek,
gyöngysorrá
hiába fűz a képzelet,
alkonyi fénnyel
sem hozok csodát,
visszafogottan dúdolok
magamban tovább...
Az én Anyám
Az én anyám virág volt a réten.
Szellő simította minden hajnalon.
Harmatban fürdött az illatos szélben.
Nap ölén nőtt fel, attól ragyogott.
Az én anyám virág volt a réten.
Bársonyos szirmán élet zümmögött.
Szivárványból szőtt színeket az éjnek,
a csillagfényben némán tündökölt.
Az én anyám nem vágyott rózsa lenni.
Szebb volt annál, mert ő volt az anyám.
Nem csábította más vidék, más élet,
bár örökké égett benne a honvágy.
Az én anyám virág volt a réten.
Most is ott él a kéklő ég alatt.
Szirmait már nem bontja ki a rétnek,
de minden virágnak ő az illata.
fehérbe álmodtad magad
s a hóvirágok között
megbújva hoztad a tavaszt
a dús fürtű orgonák
tiszta illatában
oldódtál bele a mély lilába
hogy lebegve fordulva
magad után húzd
mint sarki fény
vibráló szentjánosbogarak
egész seregét
s mára ringó búzatáblák
aranyát szőhesd a világ köré
fehérbe álmodtad magad
bár tudtad elmúlik a tavasz
a forró nyár után
az ősz mesél regét
a hulló száraz levelek
befedik majd a kertedet
s a téli csípős fagy is soká'
lesz nálad kéretlen vendég
de ma még ringó búzatáblák
aranyát teríted magad elé
s minden éjjel
patyolat lepedőd szegletén
magadra kulcsolod szerelmed
fehérbe álmodott cirógató kezét
Csak egy résnyire hagyd nyitva az ajtót!
Még engedd be halkuló szavam!
Nem üvöltve köszönök rád, nem lesve.
Szótlan széllel hordozom magam.
Kopognom se kelljen!
Kezem fagytól még ne legyen jéghideg!
Ifjú lelked már más úton barangol,
de egy résnyire hagyd nyitva az ajtót,
szívem!
Az ősz rozsdabarna színeit kóstolja az éjfél,
mézízű álmaim sodorják fellegek,
szememben őrzött megannyi fénykép,
életszilánkok, fakuló sebhelyek.
Már erőtlen karom ölel dérlepte fákat,
madarak dalt idéznek hangtalan,
de te halld meg a csendet is a kiáltásban!
Ugye nem hagysz magamra,
kisfiam?
A tűnő idő lassan odakint marasztal.
Én várok. Szavam sincs. Reménykedem.
Tudom, ha kell újra kitárul, de addig
csak egy résnyire hagyd nyitva az ajtót,
gyermekem!
Simítsd rám a szót, simítsd rám, kedves!
Ne hangosan, inkább leheld lágyan, csendben!
Olyan megnyugtató, mikor rám hajol halkan,
- cirógató fényben - becézget, mint hajnal.
Legalább ma mondd ki, de ne is mondd csak súgjad!
Simítsd rám a szót, simítsd rám a múltat!
Látod, kigyúlt a fény is, bizsergeti testem,
hiába táncolnak rajt' fázós esőcseppek...
Mindent felszárít egy szó, ha rám simul:
szeretlek.
Zsefy Zsanett