az alkonyi fények húrjain
a hársillat bársonyosan rezdült
s a bódult szél hárfáján
itt-ott fájón belecsendült
szikrázó csillagoktól
pezsgett a végtelen ég
pajzán esőcseppek
ritmust doboltak a part fövenyén
az éj karjába menekült a táj
a frissítő zápor ahogy jött
már odébb is állt
a hold vágyakozva nézett le a földre
a mámorító illat ködében
ezüstjét félve mérte
elmosódott kontúrok
oldódtak a légben
földszagú zizzenések
rebbentek szét a sötétben
az éjszaka kosarába gyűjtötte
a millió pillanatot
megédesíteni
a még rejtőző holnapot
míg az alkonyi fények húrjain
a hársillat tovaúszott
az éjszaka a csend takarója
alá óvatosan bekúszott