2010. május 2., vasárnap, 23:07
(Vesztergom Andreának)
1.
Az óceánon nem juthattam át.
Kezdetben minden mozdulattól féltem:
indítanám, de az lesz majd a vétkem,
s a szégyen súgja, válasszak halált.
A balta kinn, a fáskamrában állt
a gyújtósvágó tönk mellett. S ha éppen
balról esett a fény, csillanta szépen,
hogy összevérezné velem magát.
A hétesztendős kisfiú kezébe
nem illett az. Se tű, se gyógyszerek.
Hogy halni vágyott, ne vessék szemére
szüleinek, hisz ők már nincsenek.
Mindkettőjüket ártatlannak lássa
az emlékezet halszemoptikája.
2.
Az emlékezet halszemoptikája
körülkeríthet múltat és jelent,
hibátlan, teljes összhangot teremt,
az elfelejtett kulcsot megtalálja,
mit gyermekként rejtettem, mélyre ásva,
fenyő tövébe, hol a gyökerek
vigyáztak rá, de azzal sem lehet
belépni tűnt mesékbe vagy csodákba.
A könyvespolcon nem laknak tündérek,
elcsavarogtak, nem segítenek,
s a nők szemében könnyű vágyak égnek.
Útját a férfi nem tagadja meg.
Kanossza volt? Ha járta, érted járta.
S feléd fordítja, hogy végleg lezárja.
3.
Feléd fordítja, hogy végleg lezárja
vonásaim a szigorú idő.
Az élő hal, a fű majd újranő,
ének kapaszkodik, de már hiába,
tettét a gyilkos bátran megbocsátja
az áldozatnak, kiről terhelő
bizonyítékok bukkannak elő
és jutnak „véletlen” a médiába.
A múlt azé, ki megművelheti.
Felejtsem el, hogy párszor hasba rúgtak
a részeg tisztek, oda se neki,
most történelmet formálnak maguknak,
és ők hirdetik tanulság gyanánt
kudarcaimnak magyarázatát.
4.
Kudarcaimnak magyarázatát
mindig kerestem, soha nem találtam,
ennek keresztje görbítette hátam,
hol „pusztulj innen”-t éppen az kiált,
ki komprádorként kapja baksisát,
mert ez a divat nálunk mostanában.
Szülőhazámban így lettem hazátlan,
s gyötört a honvágy harminc éven át.
Ne hidd, hogy hallod hívó hangomat!
Mint lávafolyam megkövesedése
elrejtve őriz gondolatokat,
a tűz emlékét, mintha mindig égne –
csak így hagyom Rád életem nyomát.
Most indulnom kell. Bárhová. Tovább.
5.
Most indulnom kell. Bárhová. Tovább.
Nem számít égtáj, tábla, koordináta,
sem az, hogy hány ígéret ejt pofára,
és hányszor tíz év penitenciát
ró még ki rám e renitens világ.
Szelíden éltem, senkinek sem ártva,
de utolért a terrorállam átka
és felém bökött: – szedje holmiját!
Hol következmény nélkül csalhat, lophat
a rendfenntartó, talpig büszke szerv,
miközben törvényt, alkotmányt lobogtat,
ott száz szonett is hasztalan keserv,
s a vers papírra, képernyőre szállva
utolsó szó, számból utolsó pára.
6.
Utolsó szó, számból utolsó pára:
képzelt szentesték gyantaillatát
hajlítgatom az éj rácsain át,
míg rám nem roskad két nagy oszlop árnya.
Sziklák ezek? egy zsarnok csizmás lába?
vagy parti plázák, posztmodern csodák?
Szűk végtelen, mely nem bocsáthat át
és itt kell várnom ember irgalmára?
Pedig csak otthont képzeltem magunknak,
könyvekkel zsúfolt dolgozószobát,
s hogy bátran őrzik íróasztalunkat
lyukas kavicsban lakó ideák.
Kiáltozom az örvénylő homályba:
ments fel, ne hagyj itt, nézz rám utoljára.
7.
Ments fel, ne hagyj itt, nézz rám utoljára!
Vagy utam most a végtelenbe ejt,
s hiába mondom, nem vagyok selejt,
amelynek másfél Euró az ára.
Azt várd, kinek csak egy szükséghazára,
volna szüksége, s mindent elfelejt.
Ajtód felől ha hallasz egy zörejt,
a rám sütött rőt bélyegek dacára
talán beengedsz, asztalt is terítsz,
aztán majd ágyat, hársillatú párna,
s ahogy csípőddel sok kis kört leírsz,
s a szerelem legősibb dallamára
alszunk majd el… az Isten megbocsát.
Egy életen át nem tarthat a vád.
8.
Egy életen át nem tarthat a vád.
Kinek görbült miattam haja szála?
Kérdőre vontam (figyelj válaszára)
a hét főbűnnek altábornagyát.
„Te Szokolay, fogd be a pofád,
te önmagadnak erkölcsi hullája.” –
S a sorsomba, mint kisfiúk útjába,
masíroztak az ólomkatonák.
Amíg nagyobb lehettem, elviseltem,
a méretarány később változott.
Kimondtam végül egyik decemberben:
nem én játszom, már velem játszotok
játszmás ügyet, mely végigkerget, éget
egy életen… de hol van már az élet?
9.
Egy életen… de hol van már az élet,
kezdettől fogva tudtam, ennyi lesz,
az idő széthull, bárkihez sietsz,
mint ócska kémfilm, úgy ér minden véget,
adásszünetben képernyőre téved
egy filmfoszlány: „ma végre megfizetsz”,
s egy sikoly még, utána semmi nesz,
csak néma, sűrű szaga száll a vérnek.
A hajdan halni vágyó kisgyerek,
s a bölcs, ki most int fityiszt a halálnak,
nem engedik, hogy elveszítselek,
kit valójában már nem is talállak.
A számvetések éjszakája van,
a végső parton állok egymagam.
10.
A végső parton állok egymagam,
ez itt ma London, Brüsszel, Moszkva, München,
és Békéscsaba, Gyula száll előttem,
és Zirc, Veszprém és Alsóörs, Tihany,
s a Kaukázust köszönöm, Uram,
és Erdélybe is hányszor vitt az Isten,
és Dushanbe és Pendzsikent ma innen
egy karnyújtásnyi távolságra van,
és Prágában a Hradzsin most is ott vár,
és Orosháza, Eger, Budapest
és Szekszárd, Vecsés, Pécel és Soroksár,
s mikor fáradtan elcsitult a test,
akkor már kétszer huszonegy gramm lélek
az őrtoronyból régen szerteszéledt.
11.
Az őrtoronyból régen szerteszéledt
harangzúgás hullámán ülve sírsz,
nincs térerőd, hálózat, melyre bízz
egy mondatot: indulj, itt várlak téged.
S a mélyben lent, hol örök rend sötétlett,
már fodrozódik, hív a szürke víz,
mint zongorából szálló Für Elise,
és elmerülnek benne mind a vétkek,
de fönn maradnak életünk helyett
a feltámadás elvi akadályát
elhengerítő cselekedetek.
A célhoz értek megnyugvása jár át:
sós víz koptatta, zöld, visszhangtalan
kövekre hull alá minden szavam.
12.
Kövekre hull alá minden szavam,
lassú beszéd, de ott fut ritmusában
az időmérték, mint a villanyáram.
A számvetések éjszakája van.
Én ártatlannak nem vallom magam,
de vádlóimnak vétkeit is láttam,
és tettét annak kell ma megbocsássam,
ki addig üt, míg szemem nyitva van.
A túlvilági szintézistörekvés
csak annyi lesz, hogy oszladozni kell.
Íródik néhány jegyzőkönyv, jelentés,
aztán a csönd. – Te itt vagy? Mondd: kivel
bújócskázol? Vagy eltűntél egészen?
Hadd lássalak még egyszer, fönn az égen!
13.
Hadd lássalak még egyszer, fönn az égen
egy felhő szélén ott guggolsz, tudom,
fényszál fut végig íves combodon,
és Pál apostoltól idézed éppen,
hogy homályosan látunk e vidéken,
de színről színre majd egy szép napon,
talán már pénteken vagy szombaton,
ha megtaláltuk egymást az igékben
és felfedeztünk egy hatalmas erdőt,
hol tébolyító csapdák nincsenek,
és fegyverekkel nem játszik a felnőtt,
s nem fél, ki voltunk, az a kisgyerek.
Azt kéri ő is, szólítsalak szépen
és olvadjak fényedbe észrevétlen.
14.
És olvadjak fényedbe észrevétlen,
mert visszabékül minden, úgy örök,
rejtsék bár égi-földi csöndrögök,
nem múlik el, kering a Mindenségben;
így őrködünk majd éjjel-nappal ébren
az öntudatlan csillagok fölött,
hogy torzonborz, diverzáns ördögök
ne rombolják hitünk a Nagy Kerékben.
Ma, 2010. május elsején,
mikor már szépen szólhat csont a csonthoz,
talán itt szállsz, Soroksár főterén,
és szárnytolladban megkapaszkodom, hogy
tanulhassam az aviatikát.
Az óceánon nem juthattam át.
15.
Az óceánon nem juthattam át.
Az emlékezet halszemoptikája
feléd fordítja, hogy végleg lezárja
kudarcaimnak magyarázatát.
Most indulnom kell. Bárhová. Tovább.
Utolsó szó, számból utolsó pára.
Ments fel, ne hagyj itt, nézz rám utoljára!
Egy életen át nem tarthat a vád.
Egy életen… de hol van már az élet,
a végső parton állok egymagam,
az őrtoronyból régen szerteszéledt
kövekre hull alá minden szavam.
Hadd lássalak még egyszer, fönn az égen,
és olvadjak fényedbe észrevétlen!
(Az illusztráció Johann August Strindberg festménye, Vita Marrn 1892)