Az a gyermek már meg nem születik,
szunnyadva marad benned s bennem.
Pedig, de sokszor látom!
ott bujkál kék szemedben,
hajadban kócolom haját
s néha szólok is:
„Ne nyafogj!”
Néha becézem:
„Lásd, most szeretlek kisfiam,
mert apukádnak szót fogadtál.”
És kézenfogva sétálni viszem.
Kerek szemével elbámulja
az utcákat, a házakat,
a kirakatokat,
a tovasuhanó autók után
kapdos tekintetével
s olykor kérdez is:
„Ha megnövök, én is olyan erős
és nagy leszek, amilyen te vagy?”
Én rábólintok?
„Úgy lesz kisfiam…”
De, az a gyermek már meg nem születik,
évek kolonca tartja fogva,
s ő a mi kurta létünknek foglya,
kerek kék szeme bennünk marad,
velünk száll sírba az a gyermek,
kinek sosem volt kezdete,
elvették jogát, hogy éljen,
elette testét az idő.
Az a gyermek már meg nem születik,
lassan kihuny a vágyunk,
nem lesz se fiúnk, se lányunk,
mert későn jött találkozásunk.