Én nem tudtalak mindig átölelni,
megdermedt a vágyott mozdulat,
két karommal átfogtam a lelked,
de nem hagytad, hogy veled gyógyuljak.
Én nem tudtalak mindig átölelni,
pedig minden hajnal hozzád vezetett,
és veled búcsúzott a fáradt nappal,
az öröm benned feltöltekezett.
Én nem tudtalak mindig átölelni,
most úgy éget, hogy pernye lett szívem,
beborít míg fuldokolva súgom:
ugye érezted, hogy közben szenvedek?
2010.06.14.
Zsefy Zsanett