Juhász Gyula

Azt álmodtam, hogy mind kihalt a földről

Az ember és a föld csak élt tovább.

Tavasszal kicsíráztak a göröngyök

És kivirítottak a violák.

A madarak vígabban énekeltek

És gondtalanul járt a szende őz,

A gólyák télre ismét útra keltek

És százszor szebben múlt a csendes ősz.

A börtönök küszöbét dudva verte,

Kivirágzottak az utcakövek,

Illat tömjéne szállt áldón az estbe

S örökre elhervadt a gyűlölet.

Gulácsy Lajosnak

Lajos, elér-e hozzád még a hangom,

Mely úgy remeg, mint nyárfák estelen,

Ha rajtuk ring az alkonyi harangszó

S rájuk ragyog a csillagszerelem,

Elér-e hozzád hangom, a szívedhez,

E nagy, bíbor virághoz, mely beteg

És az agyadhoz, mely - ó drága serleg! -

Gyász és nyomor borával telve meg!

Elér-e hozzád hangom, a naiv, bús

Juhászkolomp a végtelen teren

És fölver-e egy percre álmaidbul,

Melyekben nincs már többé értelem?

Ó értelem! Hogy tudja ezt a többi,

A kalmár, börzés, a kalóz, betyár,

Csak okosan, csak adni, venni, ölni,

Törvényesen, míg az idő lejár.

Csak enni, nőszni és álmodni néha,

De óvakodva, mert itt élni kell,

Potom a szépség és művésze léha,

Csak egy a mentség, egy csak: a siker!

Lajos, emlékszel, amikor először

Kerített össze minket alkalom,

A boldogságos, békés délelőttön

Gauguinnek száz lázálma a falon?

A sárga fényben a kövér banánok

S a sárga tájon barna emberek,

Az elveszett Éden, mely fájva-fájón

Bennünk zokog, ujjong, ragyog, remeg.

S a furcsa bálvány, szent fából faragva,

Mosolya sír és bánata mosoly,

Önarcképem! - mondottad és a zajban

Kacajod bongott, mint ha szél dobol!

Lajos, emlékszel Váradon, tavasszal

A kis csapszékben, hol Watteau lakott,

Lerajzoltál, vén márkit, vaskalappal

S tegnapnak láttad már a holnapot.

A Köröst néztük és láttuk Velencét,

A kávéházban Goethe ült velünk,

Esengtük Grandet Eugenia szerelmét,

A csillagot kerestük, amely letünt.

A csillagot kerestük... merre is vagy,

Hisz még nem hullottál az éjbe le,

Még ég fölötted estenden a villany,

Még mérik, lázad nő, vagy süllyed-e?

Lajos, hiszen mi voltunk már azóta

Ott is, tudod, nem mondom, fáj a szó...

Ahol ketyeg a lélek, mint az óra,

De nem mutat időt, irtóztató.

Te ott maradtál, hallom, jobb neked már,

Mint ez a másik, józan, gaz pokol,

Hol gond, ital, nő, robot és a seft vár

S a legszebb vágy legrútabban lakol.

Te ott maradtál: téren és időn túl

Sétálsz a kertben, csillag s híd alatt,

Nem hallasz már ugatni szűkölő bút

S nem látod a halált, amint arat,

A mosolyt, melyet festett Lionardo,

Nem látod a nőn, - csöndesen halad

Agyadban, mint a Léthe, mint az Arno,

Az örök semmi a vak nap alatt.

Nincsen remény s te nem tudod. Szeliden

És finoman - hisz művész vagy, Lajos -

Babrálsz a párnán ujjaddal. Az Isten

Legyen irgalmas. Ó csodálatos

Szent, tiszta művész, Giotto jó utóda,

Alázatos, hű, tőled nem kiván

Már e plánéta semmit és a holdba

Nakonxipán vár már, Nakonxipán!