Rabindranath Tagore
Rabindranath Tagore: Ne menj el
Rabindranath Tagore
Ne menj el, míg tőlem engedélyt nem kérsz, szerelmesem.
Átvirrasztottam az éjszakát s most pilláim az álomtól
súlyosak.
Félek, hogy elveszítelek, ha alszom.
Ne menj el, míg tőlem engedélyt nem kérsz, szerelmesem.
Felrezzenek s kinyújtom a kezem, hogy megérintselek. Kérdem
magamtól: "Álom ez?"
Csak tudnám meghurkolni szívemmel lábadat s szorítva
tarthatnám keblemen.
Ne menj el, míg tőlem engedélyt nem kérsz, szerelmesem.
A BAJADÉR
Kosztolányi Dezső fordítása
Az út porán Madera kapujánál
Ugaponta közönyösen hevert.
A kapu zárva volt, a lámpa oltva,
az ég bús arca felhőkkel kevert.
A jámbor alvó mellett csöndbe rezzent
egy női láb. Az ékszere dalolt.
A pap ocsúdva látja, lámpa lobban,
s két szem tekint rá, lágyan, mint a hold.
A bajadér bámulta Buddha papját,
kösöntyű lángolt pálma-termetén
és részegen az ifjúság borától
szólt az alvóhoz: "Mért vagy itt, szegény?
Nem méltó hozzád a por és a bánat,
"ne a port csókold, adj csókot nekem",
... "Csak menj előre lassan, én követlek,
ha kell, melletted termek, gyermekem!"
Szilaj villám nyargalt az égen által
és Ugaponta mélázott tovább,
a lány remegve menekült hazáig
és ő szomorún nézte lábnyomát.
*
És múlnak hónapok esőbe, fénybe
és Ugaponta némán megbúvik.
És a tavasz jön tréfás furulyákkal -
akkor a Szent kimegy a kapuig.
Ki fekszik ott Madera kapujánál,
ki az, akit az úti por takar,
ki az, kinek kelés nő rózsa-mellén,
s elpoklosítja a fekete var?
A bajadér! A pestis rágja testét!
Ide kergették a kapu elé!
Nincs egy barátja, aki száraz ajkát
egy korty szelíd vízzel üdítené!
Ugaponta fejét ölébe vette,
és ült vele az út porába lent
és megitatta és sebét bekente
és megszentelte életét a Szent.
"Ki vagy?" kiált a nő, "Irgalmas angyal!"
"Te jó, miért adsz annyi jót nekem?"
"... Mert megígértem, hogyha kell, követlek,
s most itt vagyok melletted, gyermekem."
VAK LEÁNY
Kosztolányi Dezső fordítása
Egy vak leány jött a kertembe reggel
s virágfüzért adott, zöld levelekkel.
Én a virágot a nyakamba tettem
s könny csillogott föl mind a két szememben.
A lányt megcsókoltam, majd szóltam: "Áldott,
vak vagy te is, akárcsak a virágok.
Te nem tudod, hogy mily szép, amit adtál
és nem tudod, hogy szebb vagy önmagadnál".
LÁMPA AZ ÚTRA
Kosztolányi Dezső fordítása
Béke veled, béke szívem.
Válni kell, váljunk szelíden.
Teljesülés ez a bús út.
Nem halál. Mondj néma búcsút.
Bánatunkból dal, mesés lesz,
vágyunkból emlékezés lesz.
A fészekről messze röppen,
száll, tovább, vidám körökben.
A kezed még lanyha, drága,
halk legyen, mint éj virága.
Csöndben állj, Föld és - csodás dal -
most beszélj a hallgatással.
Lámpámat magasra tartva
fényt vetek nagy-nagy utadra.
DAL
Weöres Sándor fordítása
Miért aludt el a mécs-láng, miért?
Szellőtől óvtam a köpenyemmel,
ezért aludt el a mécs-láng, ezért.
Miért száradt ki a folyó, miért?
Gátat vontam rá, hogy enyém legyen,
Ezért száradt ki a folyó, ezért.
Miért pattant el a lant-húr, miért?
Oly dalba fogtam, nem bírta jármát,
ezért pattant el a lant-húr, ezért.
AHOL A SZELLEM...
Radó György fordítása
Ahol a szellem nem ismer félelmet,
és emelt fővel jár az ember,
ahol szabad a tudás, és
ahol a világ széjjel nem törött
szoros válaszfalak szabdalta törmelékké;
ahol a szó forrása
a mély-mély igazság;
ahol a lankadatlan feltörekvés
a tökély felé nyújtja
karját;
ahol az értelem tiszta folyója
még nem veszített utat
a holt megszokás homok-sivatagában;
ahol eszünket Te irányítod
az önmagát kibontakoztató
gondolat és cselekedet felé –
a szabadságnak e mennyországa
engedd, Atyám,
felébredni hazámat.
DAL
Weöres Sándor fordítása
Miért aludt el a mécs-láng, miért?
Szellőtől óvtam a köpenyemmel,
ezért aludt el a mécs-láng, ezért.
Miért száradt ki a folyó, miért?
Gátat vontam rá, hogy enyém legyen,
Ezért száradt ki a folyó, ezért.
Miért pattant el a lant-húr, miért?
Oly dalba fogtam, nem bírta jármát,
ezért pattant el a lant-húr, ezért.
TE ALKOTTÁL VÉGTELENNEK INDIA
Zoltán Vilmos fordítása
Te alkottál végtelennek,
Mert úgy tetszett a szívednek --
Lelkem törékeny edénye,
Mert akartad, testet öltött,
Újra, újra kiüríted,
S friss élettel újratöltöd.
Ezt a kicsiny nádtilinkót
Mindenütt hordod magaddal
És betöltöd a világot
Örökké új dallamokkal.
Kezed halk érintésére
Szívem bilincse lepattan,
S ujjongó szavak születnek
Arra, ami mondhatatlan.
Amit adsz, oly véghetetlen,
Hogy nem fér el két kezemben --
Évek tűnnek, korok múlnak,
Folyton töltesz dús kezekkel,
De az edény nem telik meg,
S ahova tölts, mindig lesz hely.
CSALOGÁNY CSATTOG
Balássy László fordítása
Csalogány csattog. Honnan tudta már
a fény előtt, hogy kél a napsugár,
midőn még az éj sárkánya az ég
köré fonta fekete kötelét?
Szárnyas kis hírnök, hogy talált reád
Kelet heroldja a sötéten át,
míg szunnyadtál a bozótban, s a lomb,
az ég sátra sűrűn föléd hajolt?
Az éjbe-merült táj felett a te
dalod volt az élet üzenete.
Ébredj, alvó, emeld fel homlokod,
öleld az áldó, vérpiros napot,
s zengd a csalogány ujjongó dalát!
AFRIKA
Csoóri Sándor fordítása
Ama hajdan-volt, zavaros időkben
midőn a mennybolt-arcú isten haragjában
ismét szétrombolt mindent, amit alkotott...
Egy napon, midőn a vigasznélküli Föld
ős-dühétől remegni kezdett,
a Vörös Tenger kezei téged, ó Afrika,
a szárazföldtől elszakítottak;
eltéptek a keleti kontinenstől
és odalöktek a hegyek közé, az erdők
alvilágába, hová alig-alig csurog be a fény,
kiszolgáltava durván a tigrisléptű sorsnak.
Más inkább kincset: te titkokat gyűjtöttél össze,
vizet tártál fel, mely hasonlatos az éghez;
s a természet rejtelmet-szülő varázsa
szerelmet támasztott benned a titokzatosság iránt.
Ó, maszkokban táncoló földrész, ijesztő ruhákba bújtál
s holdig-futó vigyorral zavartad szét a rémeket,
de ha megszólaltak fakéreg dobjaid,
szent áhitatodban szellemekért kiabáltál.
Ó, te homályba-búrkolózott,
te, akinek emberi arca
fekete hámréteg mögé rejtőzik el
méltatlan szemek tekintete elől,
megaláztattál mindörökre.
Rádtört az erőszakosok csordája,
korbács-vihart zúdított rád, az átok fekete vízesését,
bilincset hozott, mely mint a hiéna karma, tép;
jöttek a mész-arcúak, a kiművelt barbárság rettenetével,
koponyájukban éjféli sötét és kapzsiság.
Amerre jártak fölgyülemlett a gyász,
s a vérrel-öntözött ösvényeken
sár lett a könnyű por, iszonyú sár,
s e meggyalázott sár göröngyein
te szomorú búcsúzásra készülődtél.
S ugyanekkor az óceán tulsó partján
galamb-álmú harangok szóltak
a naptámadat s az alkonyat óráiban,
dicsőítvén a boldogító istent;
rózsák és gyerekek gömbölyödtek,
s költők énekeltek a láthatatlan szépség
diadaláról versenyezve...
De most, amikor a nyugati szél
élesen süvít, napnyugta előtt,
most, amikor álcázott odujukból
előbujnak a ragadozók és üvöltenek,
jövő század költője,
jelenj meg az elerőtlenedő világon
s kiálts oda a lelkiismeretét eltékozolt hódítónak:
csak ennyit kiálts: „Térj észre, őrült!”
Az állati hangok jajdulása közt
ez lesz a legutolsó szó –
az emberiség tisztán kimondott szava.
ÁLDOZATI ÉNEK
Dsida Jenő fordítása
Csak pillanatig add nekem,
hogy melléd ülhessek bár, kérve kérlek,
munkámat aztán befejezhetem.
Nem tud elülni a szivem.
Arcod látása nélkül egyre küzdök
kesereves, meddő, pattalan vizen.
Ma ablakomra hullt remek,
sóhajszerelmű zenéje a nyárnak,
s dongó méhektől zsongott a berek.
Most Téged nézlek egyedül,
míg valahol nagy élet-áldozatról
a semmittevés álma rám terül.
Ő JÖN!
Franyó Zoltán fordítása
Nem
halljátok lépte hangját, hogyan suhan szelíd szelekkel? Ő jön, ő jön, ő jön! Miden
órán, nappal-éjjel, minden percben, este-reggel, ő jön, ő jön, ő jön! S én dalolva,
mint a részeg, bűvös dallal dalt idézek, s minden éneken keresztül,
halk, közelgő
lépte rezdül, ő jön, ő jön, ő jön!
Illatos
tavasz tüzében, mély vadon illatos árnyán ő jön, ő jön, ő jön! Dörgő fellegek
batárján, nyári zápor enyhe szárnyán ő jön, ő jön, ő jön! És ha mély kínok gyötörnek,
mindennél különb gyönyörnek üdveként megint e kába bús kebelhez ér a lába, ő jön,
ő jön, ő jön!
HIÁBA VÁRLAK
Franyó Zoltán fordítása
Felhők
torlódnak – köröttem fénytelen boru van. Miért kell rád hiába várnom lent a kertkapúban?
Itt a végső napsugárnak fényövében egyre várlak. Nappal ember-ár sietség, zúg
körül gyanutlan. Ó, miért váratsz meg engem lent a kertkapúban?
Elrejtőzöl
tán előlem? Már nyomod se leljem? Hogy' lehet e felhős órák terhét elviselnem?
Messze nézek, egyre leslek, mindig, mindenütt kereslek; sóhajom panaszkodón száll,
szellő búgja búsan. Ó, miért váratsz meg engem lent a kertkapúban.
A RABTARTÓ RABSÁGA
Franyó Zoltán fordítása
„Ó, valld meg, árva rab, ki vert bilincsbe?”
„Az én uram volt – így felelt a rab –,
azt hittem, engem illet földi kincse,
s hatalmam által bárkin túlteszek;
kincstáramat megtömtem színarannyal,
mely csak királyomat illette meg.
Midőn az álom elfogott, kinyúltam
az ágyon, mely nemes gazdámra várt,
és ébredéskor láttam, hogy csalárd
kincstáram foglya én magam vagyok.”
„Rab mond nekem, ki fűzte rád a láncot?”
„Én voltam az – felelte most a rab –,
ki gonddal kovácsolatam ezt a láncot.
Azt hittem, hogy hatalmam győzhetetlen,
rabláncon tarthat egy egész világot,
s zavartalan szabadságban hagy engem.
Így éjjel-nappal óriási tűzben
sok száz kegyetlen kalapácsütéssel
vesződtem, míg a láncot összefűztem.
Mikor kész volt a mű, s a láncszemek
eggyéfonódtak oldhatatlanul –
azt kellett látnom, hogy vaskarmai
csak engem, engem fognak át rabul.”
A FÖLD DRÁGA PORA
Franyó Zoltán fordítása
A
földön minden szép – a völgyek, ormok és szép, mi bőséget terem s erőt; oly szép
a föld – és én a porba omlok a földi por előtt.
A
titkos ősanyag még szebbre szépül; az elmúlásban ez picinyke rész, mely szétporladva
új relytéjbe épül, s a mindenségbe vész.
Örömre
szít korábbi életemből a nagy szabály, mely szebb, mint bármikor: hogy halhatatlanság
lesz rög-szívemből, legdrágább földi por.
A FÖLTÁMADT EMBER
Franyó Zoltán fordítása
Nézzétek, itt jön ő – a nagy hatalmú földlakó! A réten minden kis, fakó fűszál
kivánja, remegve várja. A kagyló-kürt szavától zeng az istenek hona, s az emberek
között rivall a harci harsona. Nézzétek, oly közel van már az óra, midőn új élet
támad virradóra, a folytó éjjel védőgátjai így fognak porrá mállani.
Az új lét friss, hívó szavához
a visszhang új vigaszt sugároz,
s a hajnal orámról a hang ezerfelé rezeg:
„Ne féljetek! Ne féljetek! A föld feltámadt emberének
győzelem, győzelem!”
Ezt visszhangozza most az ének
át a mély, mély égen.