Rakovszky Zsuzsa versei

 A Kettő és az Egy

A Kettő és az Egy Kezdetben ott állt a világ és

köztem.

Akkora nagy volt, hogy észre se vettem,

hogy tőle kapja a bögre, a kisszék

a kurta gyep azt a könnyű ezüst fényt.

Amikor elment, a hóba, a szélbe

sírva kitett a világ küszöbére.

Később úgy jött, mint kedves fiatal nő

ember-alakban, éppen ahogy illő.

De a Mindenség rejtjele, az arca

mindent ígért, bár ő nem is akarta.

A kozmoszt gyönge vállaira raktam

sokallta, elment, magamra maradtam.

Most pilleként itt repdes a szememben

pillám mögött, és nem hagyhat el engem.

Most látom csak: az abroszból, a tálból

a falból is az ő léte világol.

Az ág lombja, az árny bolyha mögött: ő.

Én elfogyok, s megint egy lesz a kettő.

Egyirányú utca

De ami volt, az nem jön vissza többé

soha. Az idő egyirányú utca.

Örökké zuhog a jelen, s örökké

száraz lábbal kelünk át rajta: a múlt fölissza

szempillantás alatt. Lábbal előre vissza

nem szökken a műugró a trambulinra, és nem

lesz már a csorba ép, a foltos újra tiszta,

de ha mégis lehetne, hogyha valami résen,

a kozmosz féregjáratain át

zuhannál fölfelé, míg eléred azt a pontot,

ahol elromlott minden, hogy fölfejtsd a hibás

szemig a múlt kötését, másként legyen, ne mint

volt,

bölcsőjében fojtsd meg a zsarnokot, vagy

kivándorlásra bírd tulajdon nagyapádat,

vagy azon vedd magad észre: egyszer csak ott vagy

saját gyermekkorodban, épp vasárnap

dél van, most merik szét a húslevest,

s te fényes űrruhádban, dülledt üvegszemed

rájuk emelve, a jövendő elvetélt

embriója, merev térdekkel lépegetsz

feléjük, vagy csak egy hang, testetlen sürgetés

vagy tiltás oldaluknál, súgod: „Tedd!” vagy „Ne

tedd!”

– az is hiába volna. Nem lehet

csak egy szálat kihúzni, ha nem az összeset,

olyan szorosra szőtt a múltak szövedéke.

Mint buldózer tolja maga előtt

a voltak összessége a rákövetkezőt,

ami volt egyszer, annak nincsen sohase vége,

vétkes vagy áldozat: nem felejtesz, nem felejtek,

a sérelem sérelmet szül, a seb

sebezne, és nincsen, ki mint bokára ejtett

szoknyából vetkező, a múltjából kilépne,

s azt mondaná: „Igen, én ezt tettem veled,

ahogy mások velem: bocsáss meg érte!”

És ha lehetne, ha mégiscsak visszatérne,

ki már soha, megint csak gázszámlákról beszélne,

csöpögő vízcsapokról, s te is csak azt felelnéd,

amit akkor, s nem mondanád: „Ne menj még!

Fél életem viszed magaddal, hogyha elmégy!”

A SZOMORÚ FELESÉG

Míg vágom a répát, minden szeletét át-

meg átszurkálja a fény;

mind kis kerek ablak – halvány sugaras nap

fényérzékeny lemezén,

mintha kusza írás, holt nyelven, amit más

még megfejthetne – de én?…

Súrlódva a vájdling vízben habkristály ring,

csillogva összeomol.

Ahogy takarítok, elveszettnek hitt gomb

hunyorog ágyam alól,

egy régi ruhámról, az is, az a mámor

él még lappangva – de hol?

VAN GOGH

Minden, amit megszállt a nyár

– vashíd, barackfa, búzatábla–,

virágban áll vagy lángban áll,

krómsárga, okker, sárga-sárga.

A szem, az elme lángban áll,

lángban a kettő közt a pálya,

aztán a szürke ár, az ár:

depresszió, a lét apálya.

A gát bedőlt, nem zár a zár:

az idegpályákat bejárja

a külvilág élet-halál

sötét-fény skizofréniája.

ŐSZUTÓ

Tört fényű, sárga fasorban baktatok.

Képzelt kutyámat pórázon rángatom.

Árnyék-anyám ül egy távoli padon,

mindig eggyel odébb, hol el nem érem.

Ahogy ő nincsen, ahogy mint halott,

annyit érzek most Bécs, Róma zajából,

fényeiből – úgy leszek egyre máshol,

kereshetsz bármelyik ponton a térben.