Paul Verlaine versei

Nagy fekete éj

száll szívemre lágyan

aludj, minden kéj,

aludj minden vágyam!

Már semmi se fáj,

ó szomorú óra!

nem gondolok már

se rosszra, se jóra.

Bölcső vagyok én,

ringat egy kéz engem

sírom peremén -

Hallga, hallga, csendben...

Babits Mihály

Hallgasd a szelíd dalt...

Hallgasd a szelíd dalt szíveddel,

érted sír, s mert reméli: tetszhet.

Halk és könnyű, mint lehelet:

Moha fölött fut így a csermely.

Ismered a hangot (s szeretted?):

ragyogását már fátyolozta,

mint bánatos özvegy, de tiszta

büszkesége mit sem felejtett,

s ha őszi szelek hasogatják

nagy fátylát, libbentve mutatja

az ámult szemnek, hogy alatta

csillagként ragyog az igazság.

E hang, hogy újra rátaláltam,

azt mondja: életünk a jóság,

s minden gyűlölség és mohóság

nyugtalan elvész a halálban,

s mondja: a szív egyszerűsége

felett örök glória reszket,

s aranylakodalom a legszebb

s a győzelem-nélküli béke.

Szeresd: szerelem dala, szent hit,

makacs hit ez és nászi ének.

Hisz maga is gyógyul a lélek,

mikor egy másik lelket enyhít!

"Fáradozik" s "az Úrhoz óhajt",

haragtalan tűrés a gyásza,

s oly tündöklő a tanítása...

Hallgasd csak, óh hallgasd a jó dalt.

(Fordította: Szabó Lőrinc)

Érzelmes dialóg

Magányos, ódon parkban a havon

Két árny sétál az éjben, ballagón.

Szemük holt fény, ajkuk zenéje mély,

Alig hallatszik, hogy mit is beszél?

Magányos, ódon parkban a havon

Két árnyék révedez rég múltakon.

- Eszedbe jut-e még a mámorunk?

- Hogy gondolod, oly messze már a mult!

- Nevemre néha nem dobban szived?

Lelkemről álmodsz olykor? - Azt hiszed?

- Ó üdvösségünk tűnt szép napjai,

A boldog csók! - Volt benne valami!

- Mily mély hitünk volt és mily kék egünk!

- Elszállt a hit, a komor égbe tünt!

Ballagnak ők balgán a bús úton

S csak a vak éj tűnődik szavukon.

(Juhász Gyula fordítása)

A MEGHITT LÁMPAFÉNY

A meghitt lámpafény, a kandallóparázs,

könyökre dőlve szőtt édes álmodozás

a két egymást kereső szempár egymásba veszve,

a párolgó tea s becsukott könyvek estje,

a boldogság, mikor az este véget ér,

a nászi félhomály és a mézédes éj

előtti élveteg bágyadtság és imádott

várás, ó, csak ez az, mit a halogatások

idején meghatott lelkem nyomon követ,

s szid minden hónapot, átkoz minden hetet!

(Kálnoky László)

Költészettan

Zenét minékünk, csak zenét,

ezért a versed lebegőben

ragadd meg a lágy levegőben,

amint cikázik szerteszét.

Ha szókat írsz, csak légy hanyag,

és megvetőn dobd a zenének,

mert édes a tétova ének,

s a kétes olvadó anyag.

Fátylak mögött tüzes szemek

és déli, reszkető verőfény,

s a langyos őszi ég merő fény,

kék csillagok tündöklenek.

Mert csak te kellesz, Árnyalat,

és semmi Szín, koldusi ékül,

ó, fuvola s kürt összebékül,

e síma álomszárny alatt.

A gyilkos Csattanó gaz úr,

baj lenne ha versedbe hagynád,

az ötletet, e durva hagymát,

melytől könnyez a szent Azúr.

Szónoklat? Törd ki a nyakát

és jó, ha izmod megfeszíted,

pórázra szoktatván a Rímet.

Mi volna, ha nem volna gát?

Ó jaj, a Rím silány kolomp,

süket gyerek, oktondi néger,

babrál olcsó játékszerével

s kongatja a szegény bolond.

Zenét minékünk, muzsikát !

Legyen a vers egy meg nem álló

lélek, mindig új vágyba szálló,

mely új egekbe ugrik át.

Egy jó kaland legyen dalom,

hajnalban, az ideges szélben

mentákra üljön észrevétlen...

A többi csak irodalom.

/Kosztolányi Dezső fordítása/

ÁLMODOM EGY NŐRŐL

Álmodom egy nőről, akit nem ismerek,

forró és különös, áldott, nagy Látomás,

aki sohasem egy, s aki sohase más,

aki engem megért, aki engem szeret.

Mert ő megért. Neki, ó jaj, csupán neki

bús, áttetsző szívem többé már nem talány,

sápadt homlokomnak verejték-patakán

frissítve omlanak az ő szent könnyei.

Barna, szőke, vörös? Ó, nem tudom én, nem.

A neve? Emlékszem: lágyan zendül, mélyen

mint kedveseinké ott lenn, a sírba, lenn.

Nézése hallgatag szobrokénak mása,

szava messziről jön, komoly, bús, fénytelen:

mint elnémult drága szavak suhanása.

(Ady Endre)

Óvatosság

Csak halkan. Fogd kezem. Ülj le mellém ide,

ez órjás fa alá, melynek lombsátorában

A hold cirógató fénye fehérlik lágyan,

Míg elfullad a szél végső lehelete.

Süsd le szemed. Csak ülj. Ne gondolj semmire.

Álmodj. Fürtünk bagoly súrolja a homályban..

Hadd fusson örvtelen, amerre vonja vágya,

az illanó gyönyör s a szív múló heve.

Remélni is feledj. Csak csendesen, szelíden,

hogy folytathassa majd a szíved és a szívem

e csöndet és a nap derűs enyészetét;

Hallgassunk. Meg ne törd ez éji békességet;

nem jó zavarni, ha becsukta már szemét,

a vad Természetet, e néma Istenséget.

(Szabó Magda fordítása)

Őszi sanzon

Õsz húrja zsong,

jajong, busong

a tájon,

s ont monoton

bút konokon

és fájón.

S én csüggeteg,

halvány beteg,

míg éjfél

kong, csak sirok,

s elém a sok

tûnt kéj kél.

Óh, múlni már,

õsz! húllni már,

eresszél!

Mint holt avart,

mit felkavart

a rossz szél…

TÓTH ÁRPÁD fordítása