Szabó Lőrinc versek

   Lóci óriás lesz        

    Veszekedtem a kisfiammal,

    mint törpével egy óriás:

    - Lóci, ne kalapáld a bútort!

    Lóci, hová mégy, mit csinálsz?

    Jössz le rögtön a gázresóról?

    Ide az ollót! Nem szabad!

    Rettenetes, megint ledobtad

    az erkélyről a mozsarat!

    Hiába szidtam, fenyegettem,

    nem is hederített reám;

    lépcsőnek használta a könyves

    polcokat egész délután,

    a kaktusz bimbait lenyírta,

    és felboncolta a babát.

    Most nagyobb vagyok, mint te! - mondta

    s az asztal tetejére állt.

    Nem birtam vele, tönkrenyúzott,

    de azért tetszett a kicsi,

    s végül, hogy megrakni ne kelljen,

    leültem hozzá játszani.

    Leguggoltam s az óriásból

    negyedórára törpe lett.

    (Mi lenne, gondoltam, ha mindig

    lent volnál, ahol a gyerek?)

    És ahogy én lekuporodtam,

    úgy kelt fel rögtön a világ:

    tornyok jártak-keltek köröttem,

    és minden láb volt, csupa láb,

    és megnőtt a magas, a messze,

    és csak a padló volt enyém,

    mint nyomorult kis rab mozogtam

    a szoba börtönfenekén.

    És ijesztő volt odalentről,

    hogy olyan nagyok a nagyok,

    hogy mindent tudnak és erősek,

    s én gyönge és kicsi vagyok.

    Minden lenézett, megalázott,

    és hórihorgas vágy emelt

    - föl! föl! - mint az első hajóst, ki

    az egek felé szárnyra kelt.

    És lassan elfutott a méreg,

    hogy mégse szállok, nem növök;

    feszengtem, mint kis, észre sem vett

    bomba a nagy falak között;

    tenni akartam, bosszut állni,

    megmutatni, hogy mit tudok.

    Negyedóra - és már gyülöltem

    mindenkit, aki elnyomott.

    Gyülöltem, óh hogy meggyülöltem!...

    És akkor, zsupsz, egy pillanat:

    Lóci lerántotta az abroszt

    s már iszkolt, tudva, hogy kikap.

    Felugrottam: Te kölyök! - Aztán:

    No, ne félj, - mondtam csendesen.

    S magasra emeltem szegénykét,

    hogy nagy, hogy óriás legyen.

    1933

Lóci meg a számok

Fáradtan rakodtam le. Lóci

épp aludni ment, toll, füzet

s könyv feküdt mellette. - Ma este

mesélsz, ugye? - örvendezett.

- Ej! - De! - Nem! - Apu! - Nincs időm. - Azt

a Szun Vu Kung majomkirályt! -

- Ugyan már, az száz oldal. - Akkor

kurtábbat... - addig kunyorált

s alkudozott, míg belementem:

- Hát jól van, játszunk valamit,

csak ne soká. - Ő ágyba bújt, s én

csüggedten folytattam: - De mit? -

Az ám: mit? - vette át a szót ő

vidáman, s elhelyezkedett,

én meg sóhajtva mellé ültem,

utálva az életemet,

amely precíz s okos lehet, de

rég nincsenek tündérei...

S a gyerek szólt: - Apu, tudod mit?

Taníts meg engem osztani. -

Osztani? - Igen. - És a játék? -

- Ez a játék. - Te, mi bajod? -

néztem rá gyanakodva. - Semmi,

csak hát jó volna tudni, hogy

például 865-ben

hányszor van meg a 15,

mert, mondom neked, hogy titok van

mindenféle számok között. -

- S ez érdekelne? - Hogyne - mondta

Lóci -, mese ez, igazi,

titok, és mint a keresztrejtvényt,

ezt is meg lehet fejteni.

- Meg lehet! hogyne! - kaptam észbe -

mint a keresztrejtvényt, igen! -

S elővettük a számtankönyvet

és egyszerre tündérien

izgalmas lett a téli este

és körénk szállt a túlvilág:

számok nőttek elő a földből

és bujkáltak egymáson át,

szám-törpék, - óriások, - erdők,

önműködő varázslatok,

s mi, mint két vadölő detektív,

fejtettük, gyilkoltuk a sok

titkot, csodát, az iskolában

még ismeretlen tizedes -

törteket mind kiszámítottuk

s úgy találtuk, érdekes,

minden érdekes a világon

s a tündér nem fogy ki soha...

Fél tízig eltartott a játék,

aztán Lóci ásítva a

fal felé fordult. - Köszönöm, hogy

meséltél, apu! - mondta még

és elaludt...Szerettem volna

belülről látni a fejét.

Lóci verset ír

Ünnep előtt volt. Kint a kertben

húsvéti bárány bégetett,

most borult virágba az alma,

a barackfa már vetkezett,

én meg épp versbe igyekeztem

fogni életet és halált,

mikor egyszerre nyílt az ajtó,

jött Lóci és elémbe állt

s megszólalt: – Apu, verset írtam!

– De hisz még nem tudsz írni, te!

– Nem is írtam, csak kigondoltam.

– No, halljuk. – Hát figyelj ide, –

szólt Lóci, azzal nekikezdett

s két sorban elmondta a verset:

„Az életet adja, adja,

egyszerre csak abbahagyja.”

Én nagyot néztem: – Ki? Kiről szól

a versed? Ennyi az egész?

– Hát az istenről, az a címe! –

magyarázta a gyerek; és:

– Nem kéne még valami hozzá?

kérdeztem én kiváncsian.

– Nem hát, – felelt ő, – ez az élet,

ebben már minden benne van.

– Benne van, jól van, igazad van,

szép a vers, menj és játssz tovább! –

Szinte ijedten csókoltam meg

Lóci hatéves homlokát…

Ő elrohant… Kint ragyogott a

tavasz, a bárány bégetett

s én eltünődve ezt a verset

írtam a magamé helyett.

Mindenütt ott vagy

Mindenütt ott vagy, ahol valaha

tudtalak, láttalak, szerettelek:

út orom, erdő veled integet,

falu és város, nappal s éjszaka

folyton idéz, őszi hegy s tél hava,

vízpart s vonatfütty, s mindenben ott remeg

az első vágy s a tartó őrület

huszonöt kigyúlt tavasza, nyara.

Mindenütt megvagy: mint virágözön

borítod életemet, friss öröm,

frissítő ifjúságom, gyönyöröm:

minden mindenütt veled ostromol

de mindig feljajdul a halk sikoly:

e sok Mindenütt mindenütt Sehol!

Szabó Lőrinc: Nyitnikék

Alszik a hóban

a hegy, a völgy;

hallgat az erdő,

hallgat a föld.

Mikor legutóbb

jártam itt,

nyár nyitogatta

pipacsait,

a nyár nyitogatta,

temette az ősz;

és volt, aki vesztett,

és nincs, aki győz.

Lombnak, virágnak

nyoma sehol,

fekete csontváz

a fa, a bokor,

s halotti csipke

a díszük is,

az a törékeny

tündéri dísz,

mit rájuk aggat

éjszaka

fehér kezével

a zuzmara.

Alszik a hóban

a hegy, a völgy,

hallgat az erdő,

hallgat a föld.

Egyszerre mégis

rezzen a táj:

hármat fütyül

egy kis madár.

Háromszor hármat

lüktet a dala,

vígan, szaporán,

mint éles fuvola.

Az a fuvolás

a Nyitnikék!

Már kezdi is újra

az énekét:

kék füttyre mindig

'kvart' lefelé:

nem sok, de örülni

ez is elég.

Nyitni kék, fütyüli,

nyitni kék,

szívnek és tavasznak

nyílni kék!

Nyitni, de - nyitni,

de - nyitni kék!

Fütyülöm én is

énekét.

Nyitni kék, fütyüli,

nyitni kék,

a telet bírni

illenék!

Bírni és bízni

illenék!

Fütyül és elszáll

a Nyitnikék.

Nyitni kék! –

fütyülök utána

s nézek az eltűnő

madárra.

Nyitni kék, fütyülöm,

nyitni kék,

hinni és bízni

kellenék,

mint az a fázó

kis madár,

aki sírja, de bírja,

ami fáj,

akinek tele rosszabb,

mint az enyém,

és aki mégis

csupa remény.

Nyitni kék, indulok,

nyitni kék,

fog az én szívem is

nyitni még.

Nyitni kék! Ébred

a hegy, a völgy,

tudom, mire gondol

a néma föld.

Ő volt a szája,

a Nyitnikék,

elmondta a holnap

üzenetét:

a hitet, a vágyat

fütyülte szét,

kinyitotta a föld

örök szivét:

fütty-fütty-fütty, nyitni kék,

nyitni kék -

Nyisd ki, te, versem,

az emberekét!

Szabó Lőrinc: Kis Klára csodálkozik

Jött a kis Klára: -Apu, adj pénzt!

- Majd holnap. - Most! irkára kell! -

Megnéztem mégegyszer a tárcám:

- Sajnos nincs. - Ő nem hitte el:

- Nincs egy pengőd? ugyan, ne viccelj! -

és hangosan fölnevetett:

-Irkára kell, hát hogyne volna!

-Kéne, de ha nincs, hol vegyek?

- No, majd anyu retikülében! -

villant fel ekkor a szeme.

De a retikülben sem volt pénz:

- Ilyet még nem láttam sose -

szólt méltatlankodva a kislány

s ahol valaha pénz akadt,

eredménytelen huzogatta

sorra mind a fiókokat.

- Csakugyan nincs - suttogta végül,

aztán kitört keservesen:

- Egy rendes házban legalább száz

pengő mindig kell, hogy legyen!

- Úgy...száz pengő...- mondtam, mulatva

és ő folytatta: - Úgy bizony,

hiszen mi nem vagyunk szegények! -

Ezt hajtogatta makacson,

majd elhallgatott, gyanakodva,

hogy mégse rendes ez a ház,

s szemében szomorúságnál

nagyobb volt a csodálkozás. 

Semmiért egészen

Hogy rettenetes, elhiszem,

De így igaz.

Ha szeretsz, életed legyen

Öngyilkosság, vagy majdnem az.

Mit bánom én, hogy a modernek

Vagy a törvény mit követelnek;

Bent maga ura, aki rab

Volt odakint,

Én nem tudok örülni csak

A magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:

Még nem szeretsz.

Míg cserébe a magadénak

Szeretnél, teher is lehetsz.

Alku, ha szent is, alku; nékem

Más kell már: Semmiért Egészen!

Két önzés titkos párbaja

Minden egyéb;

Én többet kérek: azt, hogy a

Sorsomnak alkatrésze légy.

Félek mindenkitől, beteg

S fáradt vagyok;

Kívánlak így is, meglehet,

De a hitem rég elhagyott.

Hogy minden irtózó gyanakvást

Elcsittithass, már nem tudok mást:

Mutasd meg a teljes alázat

És áldozat

Örömét és hogy a világnak

Kedvemért ellentéte vagy.

Mert míg kell csak egy árva perc,

Külön; neked,

Míg magadra gondolni mersz,

Míg sajnálod az életed,

Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan

Halott és akarattalan:

Addig nem vagy a többieknél

Se jobb, se több,

Addig idegen is lehetnél,

Addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak

Még jó lehet;

Törvényen kívűl, mint az állat,

Olyan légy, hogy szeresselek.

Mint lámpa, ha lecsavarom,

Ne élj, mikor nem akarom;

Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan

Börtönt ne lásd;

És én majd elvégzem magamban,

Hogy zsarnokságom megbocsásd.