Folytatása itt:
http://nyitottegyetem.phil-inst.hu/kmfil/kmkt/benczik_book/3_2_2.htm
3.2.2. Szóközök, központozás
Kezdetben az írás -- miként már többször említettük -- mindenekelõtt az élõbeszéd rögzítésének az eszköze volt. Ez a scriptio continua, a folyamatos -- szóközök nélküli -- írás, amely nem egyéb, mint a szintén folyamatos beszéd pontos leképezésére irányuló törekvés. A szóközözés nélküli írásmód egészen a középkorig az írás domináns formája maradt.
A korai írásmûvek zömét azonban felolvasásra szánták, lévén hogy a bennük foglalt üzenetek sokkal több embert érintettek annál, mint ahányan olvasni tudtak. A tagolatlan szöveg azonban igencsak megnehezítette a felolvasást a mai mércével nagyon gyenge olvasónak számító antik és középkori ember számára. Ezért már igen korán megjelent az írás valamilyen tagolásának és írásjelekkel történõ értelmezésének az igénye, de hangsúlyoznunk kell, hogy az írás kezdetben kizárólag olyan tagolást volt képes tükrözni, amit az oralitás már nyilvánvaló módon véghezvitt némely szövegfajtában. (Mester*) Már a legkorábbi föníciai, görög, etruszk és latin feliratokon is elõfordul, hogy a szóhatárokat (nem mindegyiket!) függõleges vonallal vagy ponttal jelezték, máskor pedig aposztróffal vagy akár szóközzel. Az elsõ “rendszeres” központozás Arisztophanész Büzantiosz (Kr. e. 257–180) görög grammatikus és alexandriai könyvtáros nevéhez fûzõdik, aki Homérosz “kritikai kiadását” is közreadta. Õ kizárólag pontot használt erre a célra: a sor alján levõ pont a mai vesszõ, a sor közepére tett a mai pontosvesszõ, a sor tetejére került pont pedig a mai pont jelentésével bírt. Az akusztikus reprodukciót elõsegítendõ a görög írásokban tíz hangsúly- és hehezetjel volt. (Keszler 1993, 19–20) Arisztophanész Büzantinosz központozási módszere közel egy évezreden át fennmaradt, de soha nem vált általánossá.
A Kr. u. 4. században terjed el az ún. per cola et commata írásmód. Ez abból állt, hogy a szöveg ritmusának érzékeltetésére a nagyobb egységeket rövidebb mondatokra tördelték, sõt olykor külön sorba is írták. (Keszler 1993, 27) A korai bibliai szövegekben lehet vele elõször találkozni, de az 5. századtól Szent Jeromos nyomán terjed el, aki latin bibliafordítását, a Vulgatát tördelte ily módon, hogy megkönnyítse a szövegnek az istentiszteleteken történõ felolvasását. (Bischoff 1990, 169)
A karolingi minuszkula megjelenése után Arisztophanész Büzantinosz rendszere nem volt használható, mivel a betûk már nem egy sorban íródtak (hanem háromban), így a pontok alsó-középsõ-felsõ pozíciója viszonylagossá vált. Ezért a minuszkula megalkotója, Alkuin is bevezetett központozási jeleket, többek között a rövidebb szünetre, hosszabb szünetre stb. (Keszler 1993, 37) Természetesen az Alkuin-féle “központozás” sem vált a mai értelemben általánossá. Fontos leszögezni, hogy az írásjelhasználat a kezdetektõl fogva -- eltérõen a mai grammatikai alapvetésû gyakorlattól -- intonációs-szünetjelölõ jellegû volt: mint már mondottuk, mindenekelõtt a felolvasást kívánta segíteni.
Az írásjelhasználat egységesítésének igényét csak a könyvnyomtatás megjelenése veti fel, addig ugyanis minden írásmû lényegében egy példányban készült (a másolás mindig változással járt, s így nem volt két teljesen azonos példány), s a potenciális olvasók köre igen szûk volt. A könyvnyomtatás révén ez az olvasói kör többszázszorosára bõvült, s a korábbinál sokkal több figyelmet kellett szentelni a szöveg könnyû olvashatóságának és értelmezhetõségének. Az elsõ lépéseket ebben az irányban idõsebb és ifjabb Aldo Manuzio itáliai nyomdászok tették meg 1495-ben, illetve 1566-ban. (Keszler 1993, 61)
A írásjelhasználat a tudományos szintaxisok 17-18. századi megjelenésének hatására elmozdult az intonációs-szünetjelölõ -- tehát akusztikai -- elvektõl a grammatikai elvek felé. A különbözõ európai nyelvekben eltérõ központozási gyakorlat vert gyökeret. Egyes nyelvek (pl. az angol, francia, holland) “könnyû punktuációjúak” lettek, míg mások (pl. a német, finn, lengyel) szigorúbban, aprólékosabban szabályozzák az írásjelhasználatot. A különbségek ellenére azonban az európai nyelvekben az írásjelhasználat viszonylag egységesnek mondható. (Keszler 1993, 67–68; 104–112) Az akusztikumtól elváló, grammatikai alapú központozás kialakulásának igen jelentõs szerepe volt abban, hogy az írásbeli nyelvhasználat az idõk során bizonyos fokig autonómmá vált.
Ez a fejlõdési irány nem aratott osztatlan sikert az íráshasználók körében. A közgondolkodásban mind a mai napig él az a felfogás, hogy ott teszünk írásjelet, ahol szünetet tartunk, felvisszük a hangunkat stb. Ugyanakkor a spontán beszédben nem találunk például szünetet a kötõszók elõtt, ahova pedig mindig teszünk írásjelet. (Gósy 1999, 55) Az ember nehezen veszi tudomásul, hogy az írásjelhasználat lényegében elszakadt a nyelvi akusztikumtól.
Az ún. “intonációs párt” hívei még 1953-ban is tettek olyan javaslatot, amely tucatnyi írásjelet vezetett volna be pl. a harag, gúny, bizonytalanság stb. kifejezésére. (Uo.)
A szóközök fontosságát az írásgyakorlat csak igen lassan ismerte fel. A Kr. u. 1–2. században a latin szövegekben ugyan még minden szó után tettek egy elválasztó funkciójú pontot, a késõbbiekben viszont ez elmaradt -- valószínûleg azért, mert a szóhatároknak nincs akusztikus relevanciájuk. Az egyes szavak írásbeli elkülönítésének a szükségessége a kelta és germán íráshasználóknál merült fel elõször, akik nem tudtak jól latinul. A karolingi idõkben még általános gyakorlat volt, hogy legalábbis az elöljárókat és a rövidebb szavakat egybeírták a következõ szóval. A szóközözés a brit szigeteken bukkan fel a 7–8. században, Európában a 10. században kezdett terjedni, s a 12. századtól általánossá vált. (Bischoff 1990, 172–173)
A szóközös írásmód általánossá válásának igen nagy szerepe volt abban, hogy az ókortól létezõ, de csak kivételképpen elõforduló néma olvasás szélesebb körben kezdett terjedni. (Vö. Demeter 1998a, 1998b; Svenbro 2000) Paul Saenger elõször gyakran hivatkozott klasszikus tanulmányban hívja fel erre a figyelmet, majd egész könyvet szentel a témának: Space Between Words: The Origins of Silent Reading (“Szóköz: a néma olvasás eredete”). A szóközök emellett hozzájárultak a nyelvi tudatosság és az analitikus gondolkodás elmélyítéséhez is, hiszen szakadatlanul sulykolták az olvasó elméjébe a szavak különállóságának tudatát.