Méla Béla
Úgy jártam, mint az egyszeri gyerek, mikor közlik vele, hogy zagyvaságot írt: Pedig jók a betűk!..mondta.
Bennem is először jó volt a ritmus meg a téma , de mire elkészült - belátom -kissé béna...
Béla már enyhén koros,
bundája kissé poros volt,
mikor egy őszi, borús estén
házunk előtt
esendőn rám meredt
kerek szemével, s kérte
ne hagyj itt, ha lehet
vigyél fel engemet!
Az idő, mint már mondtam
őszbe, s rosszra fordult:
eső esett, a széltől
ajtó is megcsikordult,
sötétedett.
Mégis hiába kínálta hallal
és sok- sok jó falattal,
- mint máskor - egy duci hölgy
ő nem engedett,
mert engemet
követett gyalog, s ahogy
ballagtunk a lépcsőkön felfelé
füléhez közel hajoltam
és kedvesen belebúgtam:
felőlem feljöhetsz,
de hiába mackó, jövődre nézve
nagyon apró esélyed,
ha lehet.
Ám Béla az enyhén koros,
bundája még kissé poros,
iromba macskafi
- láttam, hogy nem érti,
jobb, ha nem is kérdi,
mi vár rá odabent -
halkan válaszolta: jól van.
Akkor nem volt nagyobb gondban.
Haladt fel csendesen.
Ajtónk elé értünk, s azon,
hogy betérünk
a félsz bennem tovább dagadt.
Már láttam, ahogy tépik,
karmolják, s nem védi
odabent senki sem.
De ő csak tolatott,
s az egész már úgy hatott,
mintha vezetne engemet.
Egy óra se múlt talán,
mire a kis mokány,
már nevére hallgatott,
és ott ült a többi közt,
- a kutyám, s két macska közt -
büszkén a pamlagon.
Annak több éve már,
hogy a hat kilós mokány,
méla tekintettel az utcán
rám meredt,
de nem bánja senki sem, hogy
azóta csendesen
családunk becses tagja lett.
Zsefy Zsanett