Méla Béla

Úgy jártam, mint az egyszeri gyerek, mikor közlik vele, hogy zagyvaságot írt: Pedig jók a betűk!..mondta.

Bennem is először jó volt a ritmus meg a téma , de mire elkészült - belátom -kissé béna...

Béla már enyhén koros,

bundája kissé poros volt,

mikor egy őszi, borús estén

házunk előtt

esendőn rám meredt

kerek szemével, s kérte

ne hagyj itt, ha lehet

vigyél fel engemet!

Az idő, mint már mondtam

őszbe, s rosszra fordult:

eső esett, a széltől

ajtó is megcsikordult,

sötétedett.

Mégis hiába kínálta hallal

és sok- sok jó falattal,

- mint máskor - egy duci hölgy

ő nem engedett,

mert engemet

követett gyalog, s ahogy

ballagtunk a lépcsőkön felfelé

füléhez közel hajoltam

és kedvesen belebúgtam:

felőlem feljöhetsz,

de hiába mackó, jövődre nézve

nagyon apró esélyed,

ha lehet.

Ám Béla az enyhén koros,

bundája még kissé poros,

iromba macskafi

- láttam, hogy nem érti,

jobb, ha nem is kérdi,

mi vár rá odabent -

halkan válaszolta: jól van.

Akkor nem volt nagyobb gondban.

Haladt fel csendesen.

Ajtónk elé értünk, s azon,

hogy betérünk

a félsz bennem tovább dagadt.

Már láttam, ahogy tépik,

karmolják, s nem védi

odabent senki sem.

De ő csak tolatott,

s az egész már úgy hatott,

mintha vezetne engemet.

Egy óra se múlt talán,

mire a kis mokány,

már nevére hallgatott,

és ott ült a többi közt,

- a kutyám, s két macska közt -

büszkén a pamlagon.

Annak több éve már,

hogy a hat kilós mokány,

méla tekintettel az utcán

rám meredt,

de nem bánja senki sem, hogy

azóta csendesen

családunk becses tagja lett.

Zsefy Zsanett