Folytatása itt:
(Szüleim emlékére)
A hó puhán omlik el, s vastagon.
Meleg takarója alatt szunnyad egy sírhalom.
Kemény rögök alatt pihennek csendesen,
Csak a lelkemben vannak itt, míg csontjaik odalenn.
Repedezett, kopott fejfák őrzik a nevetek,
Agyamban vibrál a bánat, s a kegyelet.
Emlékképek kúsznak a hidegben felém,
A szeretet megmaradt, de elfogyott a remény.
Mennyi támaszt, csodát, szeretetet adtatok,
De nem voltam ágyatoknál AKKOR, csak a kínzó fájdalom!
Mennyi mosoly törölte le régen arcomról a könnyeket,
S mennyi fájdalmat titkoltatok el, megóva engemet!
Hány ölelés adott újra erőt nekem,
S hány kedves szó simogatta gyermeki szívem?!
Hány pillanat, mit újra megidéznék,
S hány kimondatlan kérdés, mire most felelnék?!
Mellettetek fáradt, öreg sírkő támasztja a földet,
Oly árván, ahogy én, a semmibe réved.
Fájó szívem az idő sem gyógyítja,
Fájó lelkemnek az elmúlás gyógyírja?..
Tégy csodát Teremtő! Adj szívemnek erőt!
Erőt az elválásra, erőt a megnyugvásra!
Agyamnak tiszta képet, lelkemnek könnyű létet!
Rám törő rémképek, nem is volt emlékek,
Rossz álmok, mikre éjjel feleszmélek,
Vétkem, ami nem volt, s mégis mindig érzem,
Tűnjenek, s helyüket szívemben töltse be
Az elbocsátó végtelen SZERETET.
Így.
Nélkületek.
Bejegyezte: Zsefy Zsanett