Folytatása itt:
A féktelen időt zaboláznám,
míg térden áll a képzelet,
engedjem szabadon szállni,
hogy elnyelje a végtelen.
A prizma-szabdalta fénysugár
visszaveri, sorba nem rendezi,
rám vár, hogy csokorba fogjam őket,
a sorsomat enyhíteni.
A múlt pókhálójában lesben áll,
kivár sóváran pislogó végzetem,
de áldozat a hálójában,
hiába hízeleg nem leszek.
Lelkem befogad mindent,
de tagadja a hazug imát,
álszent mosoly nem fér el benne,
kiszorítja őket, s úgy áll tovább.
Bejegyezte: Zsefy Zsanett