Utolsó ölelés

( Vers a polgárháborúkban, háborúkban vétlen, szenvedő gyerekekért)

Zorán: Kell ott fenn egy ország

Vér és hamu lassan száll le, s a szív csak nem csitul.

Mély kék fátylán, éjféltájt már a Hold elővonul,

Könnyes ágyán, felhőpárnán villám járja át,

Sajgó vállát meg-megrántván kúszik, megy tovább.

Milliárdnyi csillag között aranyló fényözön:

Csillámporos égboltra fest csóvát egy üstökös.

Megtört fényű holdsugárra gyermekszem tapad,

Nem fogja fel, nem érti meg a vér miért reá ragad?

Bomba tépte két kezét az égre nyújtaná,

S szinte látja, szinte érzi ott fenn várnak rá.

Menne már, mert fájdalmát csak anyja értheti,

Menne már, de apja él, s sehogy sem engedi.

Imádkozik, s egyre csak egy kis csendért könyörög,

Imádkozik, ne hallja már ahogy az ég dörög,

Ne hallja a haláltusát, bombarobbanást,

Testvérei nyöszörgését, apja sóhaját.

Imádkozik, hogy útja végén az anyja várjon rá,

Hogy két karjába kapva ott, fenn enyhítse bánatát.

Két karjával - ami már nincs - átölelné őt,

S letörölné anyja arcán a leömlő könnyözönt.

Bejegyezte: Zsefy Zsanett