Folytatása itt:
http://mek.niif.hu/02400/02440/02440.htm
Szergej Jeszenyin: A kutya
Mint tűzvirág, elnyílt a hajnal,
s fakó gyékényen, suta
szalmakunyhóban hét piros
kölyköt fiadzott a kutya.
Nyelvével fésülgette őket,
ki nem ment volna percre sem;
ott mókázott, s meleg hasából
habos tej csurrant édesen.
S hogy leragadt a nap szeme,
s elcsitult a baromfihad:
jött a gazda, zsákba kötötte
mind a hét kis kutyafiat.
Nyomába loholt a kutya -
elmaradoztak a hegyek...
A páncéltalan víztükör
fázón, sokáig remegett.
Amint gyötörten hazaért,
nyaldosva izzadt oldalát:
egyik kölykének nézte a
holdat, mit ringattak a fák.
A szikrázó űrbe meredt,
szimmantott és nyítt és nyögött,
de a vékony hold is lecsúszott,
eltűnt egy kék halom mögött.
S mint akinek kenyér helyett
kötődő kéz követ hajít:
hullatni kezdte lassan a hóba
szeme arany csillagait...
Képes Géza fordítása
A RÓKA
Sántikál, biceg, odú elé dől,
összement, akár a gombolyag.
Íme vére szunnyadó fejéről
hóba rajzol csipkefoltokat.
Puska dördült, neki úgy derengett,
még az ingovány szemében ott lebeg, / még szemében ingovány lebeg,[2]
borzas szőrü szél, hasítva csendet,
zúgva szórja a söréteket.
Mint a harkály, hánykodott az este,
vérvörös a táj, nyirok tapad,
rőt fejét riadva égre szegte,
vérző nyelve sebre leragad.
Sárga farka hóba hull parázslón,
ajkán rothadt répa lángja ég...
Dér s föld égett szaga száll a lápon
S csendesen csepeg a vére még...
1916
ERDŐDI GÁBOR
A TAVON
A tavon az alkonyi bíbor szőve már.
A fenyvesben fajd zokog. Zengve sírdogál.
Faodúba bújt bele, zokog a rigó.
Csak magam nem sírok. A lelkem ragyogó.
Érzem, jössz ma este kanyargós utakon
friss kévékre ülni a szomszéd asztagon.
Csókollak a mámorig, elhervasztalak.
Boldogot nem bántanak a pletykaszavak.
Cirógatlak, mígnem a fátylad leszeded,
s viszlek a bokorba, míg virrad, részeget.
Csak zengjen a fajd dala, zokogjon nagyon!
Boldog bánat is van a bíbor hajnalon.
JÁNOSY ISTVÁN
ABLAKOMBAN SZÉL SÍR
Ablakomban szél sír, hold ragyog fehéren,
ezüstfényű nyárfa hajbókol a szélben.
Harmonika zendül, sirdogál magánytól,
oly közel szivemhez, s mégis olyan távol.
Sír-nevet a dallam, nincs az éjben társa.
Merre-hol talállak, zsengetörzsü hársfa?
Valamikor én is, vigalmas vasárnap,
harmonikán húztam dalt egy szép leánynak.
Immár senki-semmi lettem a szemében,
más dalára sírok-nevetek az éjben.
RAB ZSUZSA
A CSAVARGÓ
Eső-seprű gyűjti garmadába
lapályon a fűzfa-szemetet.
Lombesővel csapkodj, te garázda
bús-szilaj-szél - egy vagyok veled.
Szeretem a bozót kék homályát;
sűrűje, mint szundító bivaly,
súrolja a fák erős bokáját
zöld hasával, dús lombjaival.
Őszi bokrok, veresszőrü nyájam!
Rólad szebben senki nem dalolt.
Látom: Ott az alkony aranyában
ember-lábnyom issza fel a port.
Kék hazámat, mindig őt szerettem,
dalom kincse mind övé marad.
Füveivel megszelidítettem
fájdalmam, a vérivó vadat.
A hold vödre lepereg kötélen,
nyíres langy tejében elmerül.
Kitártkarú fakereszt az éjben,
megfojtja, ki tövéhez kerül.
Dombtetőkön félelem barangol,
rablók sötét lelke kódorog.
Mivé lettem, jól tudom magamról:
pusztai vad lókötő vagyok.
Nézd, az éjben tajtékos virágok:
bodzabokor habja felpezseg.
Látom magam, keresztúton állok,
szöges bottal utasra lesek.
Foszlik hajam színarany bozótja,
versek malomkövét forgatom.
Vagyok szívem veszni-ítélt foglya,
dalaim a börtönudvarom.
Szél, suhogj, ne félts, te nyughatatlan,
csapkodd rám a rongyolt levelet.
Ha "költő" is, vad legény maradtam,
dalaimban egy vagyok veled.
RAB ZSUZSA
A CSAVARGÓ VALLOMÁSA
Énekelni nem tud akárki.
S nem tud mindenki almaként
gurulni más elé a sárba.
Szeretném most magam kitárni.
Ez: a csavargó nagy vallomása.
Igy jó nekem, ha gubanc a sörényem!
Fejem petróleumlámpása fénylik vállamon.
A szívetek: kopár táj őszi éjben -
hát jólesik, hogy beragyoghatom.
És jólesik, ha mint követ hajítják
a szitkot rám. Mikor felém sivít,
üstököm lengő szappanbuborékját
szorítom csak meg jobban egy kicsit.
S jobban esik az emlék: hogy van egy faluszél,
kis békalencsés tó, égerliget,
s hogy valahol apám, anyám is él,
s hogy bánják is ők a verseimet!
Mint a földet, mint vérüket, szeretnek,
mint langyos záport, mely aranyat ért,
és vasvillával rontanának nektek
minden rámhulló rossz szavatokért.
Szegények, ti, parasztok!
Azóta biztosan csúnyára nyűtt az élet.
Ma is istentől féltek, s a láptól borzadoztok.
Fiatok, a belőletek szakadt,
a legjobb költő orosz ég alatt -
ó, hogyha értenétek!
Nem a ti szívetek lett sorsáért zúzmarás,
mikor gázolt mezítláb az őszi pocsolyákban?
Most nézzétek: fején cilinder-csillogás,
és lábán lakktopán van.
De benne él a falusi legények
kötekedő-vad, sűrü kedve.
A hentescégérre pingált tehénnek
messziről köszön, kalapot emelve,
s emlékezik, ha konflislovakat lát,
hazai rétek trágyaillatára,
és felfogná minden lovacska farkát,
s mint menyasszony-uszályt, vinné utána.
Szeretem földemet.
Nagyon szeretem földemet
igy is, hogy rápereg e rozsdás fűzfa-bánat,
éjjel a zengő békaéneket,
a csupasár, kedves disznópofákat.
Gyermekemlékek könnyű láza ver le,
április-esték kékjét álmodom,
látom juharfánk: mintha térdepelne,
úgy melegszik a máglyafényü alkonyon.
Vén fa! De sokszor másztam sudaradra,
tojáslopó, fészkedúló gyerek!
Lobog-e még zöld koronád, juharfa?
Kérged az idő nem őrölte meg?
Hát te, te kedves zsemleszín kutyám?
Öreg lehetsz már, vaksi, morgolódó,
udvarban ténferegsz, farkad lecsügg sután,
s szimatod elfeledte, hol a csűr, hol az ajtó.
Megint emlék - a szívem beledobban!
Loptam egyszer: anyámtól kenyeret,
és eddegéltünk nagy-titokban, ketten,
morzsáig-híven osztozva veled.
Nem változtam szívemben
egy kicsit sem.
Szemem: búzavirág a rozsban, tiszta-kék.
Versek arany gyékényét elterítem,
s nektek valami jót, gyengédet mondanék.
Jó éjszakát!
Jó éjt mindnyájatoknak!
Az est kaszája már halkan surrog a fűben.
Szeretném ma nézni a teliholdat
kisablakomból ....................
Kék fény ragyog, özönlik, árad,
olyan kék, hogy most meghalni se kár.
Mit bánom én, hogy cinikusnak látnak,
ki farára lámpást akasztva jár!
Vén Pegazus! Agyonhajszolva nyargal.
Mi örömöm a roskadt ügetésben?
Azért jöttem, hogy szigorú szavakkal
a patkányokat áldjam és dicsérjem.
Fejem, mint szelíd nyárutója,
hajam mustként csorog le róla...
Szeretnék lenni sárga vitorla
és szállni, ahová kivánkozunk.
RAB ZSUZSA
A FARKAS HALÁLA[1]
Múltam csodás birodalma,
elülsz, mint sors szele,
a falut nyakon ragadta
a város kőkeze.
Rémült, hófödte határon
felcsap a kongó iszonyat.
Jöjj hát, fekete halálom,
már néked adom magamat.
A város, a szörnyű minket
elitélt, mint múlt szemetét.
A mező bánatba dermedt,
nyög póznáktól a vidék.
Ránk ült erezett-kezü ördög,
rokona ez a durva vasút.
Minket nem először döntött
le a földre, veszejtve falut.
A szivemnek, akár a kés most,
állati jogok dala -
a vadász így űzi a farkast,
beszorítva szűk satuba.
A vad megingott... fák komorultak...
Kezek fegyver ravaszán...
Ugrom s kétlábú támadómat
darabokra tépi pofám.
Drága vadállat, üdv tenéked,
küzdesz, míg kés leterít,
hiszen engem is űz, aki téged:
vas-ellenség bekerít.
Miként te, vagyok ugrásra készen,
győztes füttyét fülelem:
bevérzem ellenségem
s magam is halálba vetem.
S ha majd a hóra zuhantam,
mely betemet, eltakar,
bosszúból értem harsan
a túlsó parton a dal.
1921
ERDŐDI GÁBOR
A FELHŐ, MINT CSIPKE
A felhő, mint csipke - egybefogta
a ligetet; füstölög a köd.
Állomásról, nagy sárban kocsizva
megyek - falum a hátam mögött.
Az erdő már némán holtra dermedt;
a sötét, mint kendő, lóg a fán;
sírós gond nyom itt szivet és lelket...
Szülőföldem, hej, nem vagy vidám.
A fenyőt is szomorúnak látom;
a kocsisom búsan így dalol:
"Meghalok én egy rossz börtönágyon,
eltemetnek majd csak valahol..."
JOBBÁGY KÁROLY
A FÖLD KAPITÁNYA
Nem kormányozta
senki e planétát,
még senkitől
nem zengtem éneket.
Ő mondta csak
kitárva két kezét ránk,
"A világ egy család
egyetlenegy."
Nem kábit el
a himnusz-szó a hősnek.
Nem reszket
vérem millió ere.
Boldog vagyok, hogy
ha időnk borús lett:
éreztem, lélegeztem, éltem
Ővele!
Nem csak nekünk,
kiknek közeli
minden -
csoda az elefántnak is,
hogy a
szerény fiú,
ki született Szimbirszkben,
nagy országának
lett kormányosa.
Hullám bőgött...
A tisztogatás hevében
szigorú volt,
s gyengéden szeretett.
Mint marxista eszmélkedett,
s egészen
lenini módon élt,
cselekedett.
Nem!
Ez nem Sztyenyka-féle rend itt!
Nem Pugacsov-trón
s fölkelés!
Ő falhoz nem állított
senkit,
de az
ember-törvénykezés.
Értelme bátorsággal teljes.
Éppen
csak megragadta,
s fogott kormányrudat,
hogy megtörjön
a partfokon a vész, hogy
hajójának adjon
szabad utat.
Ő kapitány!
Kormányos ő!
Szörnyű, ha
örvény-szélroham jár?
Matrózai:
hazánk különböző
népeiből összegyűlt
egész Párt!
Nem gyáva az,
ki tengert nem szokott.
Hogy beteljék
a jobb igéret:
gyújtnak vezérlő lángokat,
s a szárazföldre
visszatérve,
majd egy új költő
köztetek,
más sorsú
- én már meg nem érem -
új, más szavakkal
éneket
dalol e harc dícséretére.
"Csak az hajós
- dalol e látnok -
ki lelkét
harcokban megedzve,
világunknak
a még nem látott
új szárazföldet
felfedezte."
JÁNOSY ISTVÁN
A HAJNAL A HAJNALT VÁLTJA
A hajnal a hajnalt váltja,
zabtáblán pára lebeg...
Eszembe jutottál, drága
anyám, te szegény öreg.
Mint hajdan, igyekszel a dombra,
támasszal a durva bot áld,
és látod a habba hullva
a hold elnyűtt saruját.
Tudom, fejed egyre azon jár,
az a gond görnyeszti le:
fiadnak az otthon után már
csöppet se fáj a szive.
Tipegsz a kis temetőig,
figyeled sírkő-sürüjét,
s könyörögsz, hajolva földig,
sok hűtlen gyermekedért.
Bicskás-szilajon nőttünk fel,
s hugaink, mint május-iram.
Kis vaksi fürge szemeddel
ne nézz búbánatosan.
A bánat, a bánat elég már!
Most éled az ősz idejét:
az almafának is így fáj
elveszteni lombja rezét.
Az öröm csak ritka mámor,
mint májusi, hajnali dal.
Ne fonnyadozzak az ágon,
perzseljen az őszi vihar.
WEÖRES SÁNDOR
A KECSKERÁGÓ VÉRFOLT
A kecskerágó vérfolt,
ezüstös-kék a tó,
fáradt lovas a vén hold,
csöndesen baktató.
Kék hattyú a magasban
a sűrűdő sötét,
a szárnyán hozza lassan
mesék igézetét.
Hazám, elér-e hangom?
Csak szántasz és busulsz,
s mint fűz a Volga-parton,
a mély fölé borulsz.
Ütött az óra, kelj fel,
a megváltás közel.
Nézz fel szivárvány-szemmel:
a hattyú énekel.
Hulló nap-áldozattal
megváltottad magad.
Megújult szellő nyargal,
öles nagy hó szakad,
de langyos áram zúg át
tested hűlt erein...
Esőben gondolok rád,
én, Szergej Jeszenyin.
RAB ZSUZSA
A KÉK TŰZESŐ
A kék tűzeső hamu lett.
Lemondtam a kóborlásról.
Legelőször most szeretek,
búcsúzva duhajkodástól.
Kívántam a bort, a leányt
s mi voltam? Elgazosult kert.
De most az ivást-mulatást megutáltam:
rontja az embert.
Csak téged lássalak én,
az örvényt barna szemedben.
Ne bolyongj a múlt sürüjén,
ne lakjék más a szivedben.
Te finom-suhanásu leány,
makacs szíved érti-e végre:
a csibész szeretni tud ám!
És engedelmes a vére!
Fene mind az ivó-helyeket,
verset sem írok, ha kivánod;
simogatnám lágy kezedet
s hajadat, mint őszi virágot.
Örökre nyomodba megyek,
itthon, vagy akárhova, távol...
Legelőször most szeretek,
búcsúzva duhajkodástól.
WEÖRES SÁNDOR
A KISDED JÉZUS
Istenanya hívogat
cinkéket meg darvakat,
szólván:
"Gyertek, égben szárnyalók,
imádkozni szálljatok
hozzám!
Hajtsátok meg térdetek,
oldjátok a vétkeket,
gyertek!"
Ház küszöbén üldögélt,
tejbekását eddegélt
a gyermek.
Leszállt hozzá a cinke,
éhenkórász, kicsinyke,
megállott:
"Imádkoztam már sokat,
a térdem is hasogat,
látod!"
A daru meg krúgatja:
"Te vagy mindünk szent atyja,
etess hát!"
Az istenke letette,
velük mind megetette
a kását.
Aranyházból Mária
nézi, merre jár fia
az égen.
Küszöbön a kisgyerek
alamizsnát kéreget
éhen.
Istenanya hívogat
cinkéket meg darvakat,
mondván:
"Útra kerekedjetek,
hozzatok sok kenyeret
hozzám!"
Azok fölkerekedtek,
útban esők eredtek:
késnek.
Az istenke cibálja
édesanyját, hiába,
éhes.
Szűzanya a mezőbe
kiszalad az esőbe,
vár csak.
A mezőn csak szél lobog,
mint a ménes, elrobog,
vágtat.
Küszöbön a kisgyerek
könnyet hullat, kesereg,
ó jaj!
Ahogy ott ül, sírdogál,
arra száll egy nagy madár:
egy gólya.
Az istenkét vigyázva
piros csőrébe zárta,
vitte,
fenyő csúcsán végtére
szélben ringó fészkére
tette.
Hazafordult Mária,
nézte, merre jár fia -
eltünt!
Kis batyuját kötötte,
messzi útra érette
indult.
Megy sokáig, mendegél,
fenyves sűrüjébe ér -
mit lát?
A fészekben kisfiát -
Ott hempergett, tapsikált,
hintált.
Istenanya hivogat
cinkéket meg darvakat.
Szólt így:
"Eztán kéregessetek,
magot szemezgessetek
holtig!
A szép fehér gólya meg,
ki fiammal hempereg,
táncol,
kisgyereket, örömre,
tegyen minden küszöbre
mától!"
RAB ZSUZSA
A LÉLEK AZ ÉGBE VISSZAVÁGY
A lélek az égbe visszavágy,
sóvárog túlvilági berket.
Szeretem, ha lobog az ág
s zöldellő tűz a fákon reszket.
Aranyló törzsek ágai:
mint gyertya, a titoknak lobban -
Nyílnak szavak csillagai,
mint virágok a Kezdet-Lombban.
A Föld igéje súg nekem,
de kínokat már le nem rázok.
Mint völgy, mely vízen megjelen,
nem ráz le égről csóva-lángot.
Holdat se ráz le a ló sörénnyel,
hisz gerincén a deleje.
Bárcsak szememmel, mint gyökérrel
nőnék, mint fák, a földbe le.
1919
ERDŐDI GÁBOR
A MÉNES
A dombsoron lovak dobognak át,
fújják a völgybe szét napok aranyporát.
Lerontanak, s hol reng a kék öböl,
sörényük olvadt szurka szétömöl.
Nézik a víz csillámló fodrait.
Nyakukba most a hold ezüstpányvát hajít.
Árnyától megriad a ménes, elrobog,
a kelő nap felé sörénye fellobog.
*
A lófejek körül a tavasz napja zeng.
A bőgölyhad még álmosan kereng,
de este már csípése mérges -
fülét lesunyja, fölnyihog a ménes.
Pata robajlik, egyre élesebben
felcseng a hang és elhal a füzesben.
A víz a csillagos nagy égig tornyosul,
tükrére bőgölyök hamu-esője hull.
*
Réten az alkony fáradt kékje leng,
sípja szaván a pásztor elmereng.
Figyel a ló, lehajtja nagy fejét,
hallgatja csöndesen a pásztor énekét.
Visszhang harangja zeng, finoman rezzenő,
üzen a széllel egy sosem-legelt mező...
Szeretem nappalod, borongós éjjeled;
rólad zengek, hazám, tűnődő éneket.
RAB ZSUZSA
A POSTAKOCSIS
Messzi sztyeppek hóbuckáin
szánom fehér port kavar.
Sárkányvérű paripáim,
röpítsetek el hamar!
Szunnyadó kis falvak álmát
körülfonja füst-selyem.
Bűvös-szép toronyszobáját
nyitja már egy lány nekem.
Festett jármon, cifra hámon
esti kék sugár ragyog.
Suhanj, pehelyröptű szánom,
sólyom-lovak, szálljatok!
Ezüst zengés-pengés támad,
csengő csendül, szépszavú.
Ha kurjantok egy vidámat,
kitódul a fél falu.
Lány, legény jön nagy seregbe,
falu csöndjét felverik.
Száll az este, téli este -
énekelnek reggelig.
RAB ZSUZSA