hétköznapi villanások: emlékbuborékok

Egyre szórakozottabb vagyok.

Na, ne mondja senki, hogy ez a korral jár!

Azért se vallom be azt a néhány évet amit a negyedik x után leéltem..

A szívemet leszámítva jól vagyok, az éjszakákat kivonva pedig fele annyi idős, mint azzal együtt.

De úgy látszik időnként az inaktív - annyi, mint nyugdíjas - dolgozókat is utoléri ez a kicsit kellemetlen helyzeteket is produkáló állapot. Mint ma is, amikor főzés közben úgy döntöttem, hogy feldobom magam egy kis kávéval.

Csak egy icipicivel, mert ugye a vérnyomás..

A kávé kész volt, késhegynyi cukorral megízesítettem, majd leheletnyi tejet is löttyintettem hozzá. Azzal már fel is hajtottam azt az összesen egy kortynyi kávét, amit ugyanazzal a lendülettel a mosogatókagyló meglátogatására ösztönöztem. A gáztűzhelyen spagettinek feltett forró vízbe ezek szerint meg cukrot tettem - konstatáltam, miközben a sós kávé utóízétől próbáltam megszabadulni. Na mára a meleg okozta sóveszteségemet valószínű, hogy sikerült pótolnom..

De még így sem érzem magam igazán zseninek, - rájuk mondják, hogy mindig jár az agyuk, s emiatt igencsak szórakozottak a hétköznapi életben -, de még titánnak sem..

Apropó titán.

Egyszer az egyik munkahelyen a nagyfőnök megjelent az oldalán egy fiatal kollégával, hogy bemutassa őt jövendőbeli főnökének, Jánosnak.

- Szervusz János. Engedd meg, hogy bemutassam leendő kollégádat! Igazi titán...- majd odahajolt Jánoshoz és a fülébe súgta: Ti tán tudtok kezdeni valamit vele...

A drága jó szüleim mindig sokat adtak a nevelésemre és a neveltetésemre. Igazán jó iskolában tanultam az alapokat, majd erős gimnáziumban csiszoltak tovább.

Az otthonról hozott útravalóim egyike a viselkedj mindig rendesen, illendően, tisztelettudóan, ne beszélj csúnyán!

Szüleim meggyőződése volt - és én is sokban egyetértek velük -, hogy a gyerek a rosszat nem a születésével hozza, hanem a jóval együtt eltanulja, legtöbbször a felnőttektől.

Így, ha egy gyerek csúnyán beszél, akkor otthon kell a forrását keresni a bajoknak..

Egyik alkalommal, édesanyám az akkor még két éves unokájával, a kisfiammal az egész napos bébiszitterkedés után hazaindult, hozzánk. Nem laktunk messze egymástól. Úgy öt perces sétaút volt felnőttnek.

Kellemes nyári délután volt, így Zozó nem nagyon kapkodta a piri lábait, hogy anyucihoz hamar hazaérjen. Inkább - ahogy a gyerekek szokták - rábeszélte a nagyit még egy kis játszótéri hancúrra. Amivel nem is lett volna semmi baj, ha a kutyák nem éppen azon helyen könnyebbültek volna meg korábban..

Ennek az lett a következménye, hogy a mászókázás helyett nagyinak higiéniai feladatokat kellett ellátnia a gyerekcipő eredeti állapotának visszaállítása céljából.

Látszólag a feladatot sikeresen el is látta, majd kicsit dohogva, hogy mit mond majd anyu, ha ezt megtudja, most már célirányosan hazafelé kormányozta kis unokáját.

A tízemeletes bérház hetedik emeletén laktunk akkor, egy másfél szobás lakásban. Hármónknak, nekem, a páromnak és Zozónak - az idegbajt okozó minimális konyhát leszámítva - ideális első otthon volt.

Anyukám és Zozó hosszas várakozás után végre beszállhattak a liftbe, két huszonéves fiatalemberrel együtt. A két fiatal első perctől kezdve széles mosollyal vizslatta Zozókát, aki a cipőjére szegezett tekintettel mélyen hallgatott. A nagyi közben kényelmetlenül izgett-mozgott, s kerülte a fiatalok tekintetét. Az a félsz járt benne, hogy ezt az "illatot" nehéz félremagyarázni..

De végre megérkeztek a hetedikre, ahol már egy mély levegővételre is sor kerülhetett.Volna.

Ahogy odaléptek a két fiatal mellett a nyitott liftajtóhoz, hogy kiszálljanak, Zozó hanyag mozdulattal a feje búbjára tolta a simléderes sapkáját, és a cipőjéről a fiatalemberek szemébe nézve határozottan kifejtette:

- Batta meg..

A két fiatalember kirobbanó nevetését még akkor is lehetett hallani, amikor már Zozó és édesanyám - ő szintén a nevetéstől pukkadozva - beléptek a lakásba.

2009. augusztus 31.

Zsefy Zsanett