Egy tini az utcán – Rémlátomás

A minap az utcán végig baktattam én,

s fülembe hosszú dalt dúdolt a szél.

Mini szoknyámban reszkettem nagyon,

ezért egy bisztróba tértem be, vakon..

A pénztárnál görbén nézett egy nő,

s az én szemem dühödten koppant egy kőn.

Minimben leülni nem mertem én,

így állva ettem, s ittam egy asztal szegletén.

Egy férfi, ahogy éppen harapott vón’

nyitva maradt szája, s nézett mohón.

Éhségem fogyván elbillegtem én,

de az utcán a férfi oldalamra lép..

Ám látom, hogy öreg, s kappan hangja van,

így szaltót csináltam egy kapu alatt.

Az öreg mire feleszmélt hűlt helyem volt,

hát nyelt egy jó nagyot, s rágta a bagót.

A sarkon egy ficsúr utánam szólt:

"Helló, csaj! Gyere, rázzunk sót!"

Arcom már tüzelt, fülem elkékült,

e vadtulok ordítás ahogy felém repült.

A járdáról leléptem – már késő este lőn –

útközépen mentem, utánam egy menő…

Nem néztem hátra, csak sejdítettem én,

hogy jó fej ez, csak – vigyázz, mert még meglép!

Lassan szaporáztam lépteim neszét…

Vártam a Messiást, a csodák Istenét,

de barbárnak tartott, mert bibliát soha

nem vettem kezembe, nekem mostoha…

Ám most már bánom bűnöm! Jaj, nagyon!

Mert az a jó fej, ott a piacon

krumplit és retket árul – már tudom –,

s míg az orrával nagyot trombitál

felüvölt „csendesen”: "hogy az anyád…!"

Így azután most már nem ismerkedem.

Nem keresek társat, istent, s egyebet.

Majd csak jön egy manó, s megszeret nagyon,

vagy elhagyva szerencsém: vénlány maradok…

/1967.//2009./

Zsefy Zsanett