Folytatása itt:
2010, február 15 - 15:55 | Kabosa
Érdekes, nehéz és kockázatos feladatra vállalkoztam. A versről, versírásról kezdek egy sorozatot, nem csak költőknek, hanem azoknak is akik szeretik a verset. A sorozat jövője attól függ, hogy fogadjátok, ha senkit nem érdekel, ez lesz egyben az utolsó rész is, de ha úgy érzem érdemes folytatni, természetesen végig csinálom.
Kölcsey, 1866-ban kiadott munkájában így ír a kritikáról: „Nincs nálunk sem inkább gyűlölt, sem kevésbé értett szó mint ez: kritika! A nagyobbrész, olcsálrásnak és hibák utáni leskelődésnek tartja azt, mely az írói világban elrettentéssel pusztaságot, az olvasó világának pedig untatás által csömört okoz”. Majd később így fojtatja: „Nincs író, kinek gondolkodásmódja, ismereti, hajlandóságai s művei jobbítást nem fogadhatnának el; s jaj annak, aki ezen jobbításra teljes erővel nem törekszik. De a jobbítás mestersége nehezebb, mint gondolhatnók. Nem elég változtatni, nem elég szót szóval, sort sorral felcserélni; hanem Principiuminkat (alap elv, vezér elv/Kabosa) tisztogatni; ismereteinket mind bővíteni, mind czélra irányzani; érzelmeinket, gondolatainkat nemesíteni, s művészi hajlékonysághoz szoktatni; phantasiankat gazdagítani, erősíteni és fékezni; nyelvünknek, kitételeinknek könnyű lebegést, erőt s ezerféle, de mindig illő szint keresni: ez a titok, ami által a classicusság úta felnyílik.”
Elnézést a hosszú bevezetőért, de úgy gondoltam, hogy ez a pár sor, amit több évtizeddel ezelőtt olvastam először, ez talán nálam hitelesebben fejezi ki miért is van szükség beszélni, véleményt mondani egymás írásairól, és azt is, hogy mindezt hogy kell, vagy hogy érdemes kezelni.
Ehhez azonban az kell, hogy némileg, vagy teljesen tisztába legyünk magával a verstannal, ami megtanulható, és a bennünk lévő ösztönös tudás, illetve tehetséggel párosulva, fogalmunk legyen a költészetről, a versről.
Célom tehát az, (és meglehet, hogy túl nagy fába vágtam a fejszémet) hogy lépésenként tegyünk szert verstani ismeretekre. A költészet meg nem tanulható, mert – mint ahogy ezt Hegedűs Géza igen bölcsen megállapította – a költészet művészet, de senki nem lesz hegedűművész, ha nem tanul meg hegedülni. Tehát, ha nem lettem volna elég világos, mindkettőre szükség van ahhoz, hogy valakiből költő legyen: Tehetségre is és verstani ismeretekre szintén.
Talán túl mélyen kezdtem? Nem hiszem. Nem lehet ugyanis versről beszélni, ha nem tudjuk mi az a próza, és mi a vers, az alapok nélkül nem értjük, nem érthetjük
A dolog nem olyan egyszerű, mint gondolnánk. Bár sok jeles kutató igyekezett gyarapítani verselméleti tudásunkat, általánosan kialakult vélemény alig van. Gáldi László 1961-ben először megjelent „Ismerjük meg a versformákat”c. könyve elején írja ezt, és így folytatja: ”Tudós kutatóink újabb műveit a nagyközönség legfeljebb hírből ismeri, a hozzájuk fűződő vitákat még kevésbé s költőink, akik pedig élményszerűen, belülről érzik a verset – hiszen nap mint nap viaskodnak a versbe öntendő anyaggal -, többnyire tartózkodóan hallgatnak műhelytitkaikról.”
Nos a helyzet azóta se változott sokat, ezért aztán elhatároztam, hogy kis közösségünk segítségével, itt a Csillagon indítok egy ilyen „költő tanfolyamot”, amit ugye „saját kútfőből” nem vagyok képes megoldani, segítségül kérem majd a fent említett urakon kívül a Csillag poétáit is.
Az általam leírtakat egészítsék majd ki saját tudásukkal, hozzászólásaikban, így aztán mindannyian tanulhatunk.
A látszatát is szeretném elkerülni annak, hogy én ilyen nagyon okos vagyok, munkámhoz, nagyrészt Hegedűs Géza: „A költői mesterség”c. könyvét használom, és néhány más könyvet is, amelyeket mindig igyekszem majd cím szerint ismertetni.
Ennyi előzetes után talán vágjunk is bele a legfontosabb kérdéssel:
Mi a vers?
Ha irodalmi szöveget hallunk azonnal felismerjük, hogy az próza, vagy vers, ha olvassuk akkor már megjelenésében is felismerhető mindkettő.
A versek általában versszakokba rendezve, a próza pedig lapszéltől lapszélig íródik.
Természetesen ha ezt fordítva teszem, a próza akkor is próza marad, a vers pedig vers, nem ez dönti tehát el, hogy a vers vers legyen, de akkor mi?
Miből ismerjük fel a verset azonnal – minden verstani ismeret nélkül is – és mi különbözteti meg a prózától?
Az emberek nagy része, a rímben véli felfedezni a költészet jellemző vonását.
Igen, a rím valóban jellemző a versekre és fontos része is, de csak ott, annál a versnél, ahol van rím és ott sem mindig ez a legfontosabb.
Hullajtja levelét az idő vén fája
Így kezdődik Arany János hőskölteménye a „Buda halála”. Ha tovább hallgatjuk megérkezik a rím is:
Hullajtja levelét az idő vén fája
Terítve hatalmas rétegben alája
De szerintem se kell megvárni a második sort, az elsőből is kiderül, hogy ez bizony vers,
Hullajtja | levelét | az idő | vén fája
Érezzük, a hangsúlyos és hangsúlytalan szótagok szabályos váltakozását.
Van olyan vers is, ahol hiába is várnánk a rímeket, mert nincsenek, itt van például ez a két József Attila sor:
„ Roskad a kásás hó, cseperészget a bádogeresz már,
Elfeküdt kupacokban a jég elalél, tovatűnik.”
Ez így tagolható:
Roskad a | kásás | hó, csepe- |részget a | bádoge- |resz
már,
Itt a szótagok hosszúságának és rövidségének jut szerep. Ez a hosszabb, vagy rövidebb szótagok közötti időkülönbség hoz létre valami törvényszerűséget.
Fülünk, illetve figyelmünk beállítódik erre a törvényszerűségre és felismeri az azonos jellegű lebegés visszatérését.
És a visszatérés nem csak itt kulcsfontosságú, maga a rím sem egyéb, mint valaminek a visszatérése.
Azonos, vagy hasonló hangzású szótagok térnek vissza, amelyeknek már várjuk a visszatérését.
S mindez, hangok által történik, akárcsak a zenében.
A vers tehát a nyelvben levő hangtani elemeknek észlelhető törvényszerűség szerint való visszatérése.
Ez lehet hangsúlyos és hangsúlytalan szótagok valamiféle rendszere, lehet a szótagok hosszúságának különbségéből származó rendszer és lehet azonos vagy hasonló zengésű szótagok visszatérése.
A legtöbb esetben ezek az akusztikus visszatérések együtt fordulnak elő, mint például a magyaros verselésben. De erről majd a következő részben.
2.
Mielőtt folytatnám az első részben elkezdett költészettant, gyorsan elmondom, hogy a verstan tudománya, a nyelvi elemek verssé válásának törvényszerűségeit kutatja, s rávilágít a versek szövegének akusztikai összefüggésére. Fontos tisztázni azt is, hogy versnek, csak az akusztikus visszatérésen alapuló szöveget mondjuk.
A „szabad vers”műfajilag költemény, de prozódiailag nem vers (mint ahogy ezt már hozzászólásában Esotericus – nagyon helyesen – megjegyezte valahol).
Ebből többek között az is következik, hogy ahány nyelv, annyi verstan. Minden nyelvnek sajátos hangsúlyozási törvényei vannak.
Minden népnek megvan a maga versrendszere is, amely népdalaiban, népköltészetében él, és innen átkerült a műköltészetbe.
Ha a magyar szó és beszéd hangsúly rendszerint nem az első szótagra esne, ritmikus formájú közmondásainkban, népi verselésünkben sem volnának túlnyomórészt olyan ütemek, ahol szintén az első íz nyomatékos.
Más nyelvekben azonban a szó és mondathangsúly másképp helyezkedik el, s ennek megfelelően szükségszerűen más jellegű a legegyszerűbb ütemek, dinamikus kialakítása is. Nem igazán akarlak ezzel untatni benneteket, de egy érdekes példát lestem el Gáldi Lászlótól, ez szemléletesen és világosan bemutatja miről is van szó.
„Lassan járj | tovább érsz” – tartja a régi magyar mondás;
„Chi va piano, | va sano | e va lontano” – válaszol rá az olasz. Népies színezetű nyolcas van az olaszoknál is, de náluk a hangsúlyeloszlás – a sok utolsó előtti szótagon hangsúlyozott szó miatt (pl.amore, caminare)- egészen más.
Lépjünk most át különböző nemzetek verstanain és foglalkozzunk a magyar verstannal, itt is lesz elég dolgunk, már rögtön az elején, mert ugyebár a magyar nyelv se állandó, folyton változik a szavak kiejtése, hangsúlyozása is. A mi számunkra az „a” névelő rövid, száz évvel ezelőtt még hosszan ejtették.
Tehát amíg Berzsenyinél vagy Vörösmartynál hosszú kiejtést követel az „a” addig József Attila hexametereiben már rövidet.
A fül igénye is változik.
Tinódi a XVI. században még rímnek érezte ha ugyanazt a szót „vala” teszi a sorok végére. Száz évvel később Zrínyinek ez már nem volt rím, de ami neki rímnek számított, nekünk már nem az.
Néhány évszázaddal ezelőtt, a magyar fül még összecsengeni vélte a magas és mély hangokat.
Amott kerekedik
Egy fekete felhő,
Amott száll, amott száll
Egy fekete holló.
(népdal)
A szöveg hullámzása, a mi számunkra is vers, de a holló és felhő nekünk már nem rím. Annyit mindenesetre levonhatunk következtetésképpen, hogy a verstan, történeti jellegű tudomány, nyomon követhetnénk, a magyar verselés történetét, de nem tesszük, mert nem a nyelvtörténet verstani vonatkozásaival foglalkozunk, hanem a mai magyar nyelv verstanával és a most érvényes verstani jelenségekkel.
Amikor általában verstanról beszélünk, azokra a jelenségekre gondolunk, amelyek mérhetők és számolhatók.
A szótaghosszúságot, hangsúlyosságot finom műszerekkel is le lehet mérni. A sorokat és a sorokban a szótagokat, meg lehet számolni.
Az egész irodalomtudomány legegzaktabb területe, ez a kvantitaív (mennyiségi) verstan.
Arról, hogy egy vers, szép vagy nem, lehet vitatkozni. Még arról is lehet vita, hogy műfajilag óda, vagy elégia. De arról nem lehet vita, hogy hét, vagy nyolc szótag van-e egy sorban, meg kell számolni.
Arról sem lehet vita, hogy egy vers, szonett vagy nem, mert ennek az alakzatnak pontosan körülírt és mennyiségekkel kifejezhető ismérvei vannak.
Miért tartottam fontosnak mindezt leírni?
Mert a verstan klasszikus alapja ez a kvantitatív verstan, amely a szöveg hangtani hullámzásával foglalkozó tudományból (prozódia), továbbá a rímelésre és a versalakzatokra vonatkozó vizsgálódásokból áll.
Van a verstannak egy másik ága is, ami azt vizsgálja, hogy egyes verstani jelenségek hogyan hatnak az emberre, mi a funkciójuk. Ez a funkcionális verstan, a versek pszichológiai és fiziológiai hatását figyeli, tehát elősegíti a forma és a tartalom kapcsolatának alaposabb ismeretét.
(Képzeljük el, ha egy vers tettekre akar késztetni, de ritmikája megnyugtató hatású, vagy a tragikus tartalmú verset, ahol a rímek nevettető hatást keltenek.)
Miből áll a vers
Gáldi László szerint, a magyar vers jellemzése azért nem egyszerű, mert századok óta három versrendszer él egymás mellett, illetve már inkább egymásba fonódva.
1. Népi versformáink, melyeket Arany János „nemzeti versidom” néven foglalt össze.
2. Ókori görög formák, melyek hozzánk jórészt latin közvetítéssel kerültek
3. Nyugat-európai formák, melyek verselésünk egész technikáját befolyásolták.
Bár ezt a három formátumot külön kezelték, vitathatatlan, hogy vannak alapjaikban közös vonások.
Gáldi könyvében még mindhárom rendszert igyekszik párhuzamosan bemutatni, alkotó elemei szerint, mivel meggyőződése, hogy minden magyar verset három szempontból lehet vizsgálni:
1. A sorok ritmikai alkata, azaz a vers sorfaja szerint
2. A sorvégek kialakítása, tehát többek között (de nem kizárólagosan) a rím és az asszonánc, (magánhangzós fél rím, olyan rím amelyben csak a magánhangzók azonosak pld. három-vágom/Kabosa)
3. A nagyobb versegységek elsősorban a versszakok szempontjából.
Tehát e három szempont alapján vizsgálja a három fent említett versrendszert.
Én - ha megengeditek - maradok Hegedűs Géza általános elemzésénél, nem azért mert egyszerűbb, hanem mert korban egy kicsit mégis közelebb áll hozzánk és mert szerintem fölösleges részletekkel ne foglalkozzunk, ha nem muszáj és amit Gáldi még fontosnak tartott az most itt nekünk, már talán nem ugyan olyan súllyal bír.
(Úristen mire nem vetemedek!)
Tehát még egyszer: Miből áll a vers?
Minden vers szavakból, a szó egy vagy több szótagból áll. A szótag is tovább bontható; hangokra. De ennek már nincs jelentősége a versben.
A legkisebb egység, ami már befolyásolhatja a verssor lüktetését, az a szótag.
De egy szótag, önmagában még nem vers, olyan ez mint az anyagban az atom. Egy hidrogén atom még nem víz, habár nincs víz hidrogén nélkül. Egy oxigén atom sem víz. De ha két hidrogén atom és egy oxigén atom összekapcsolódik az már víz. Két hidrogén és egy oxigén atom már egy molekula, ami magában hordozza a víz tulajdonságait (ezt az egy molekulát ismerem).
Ha azt mondom „talp” mint szót értem, tudom mit jelent, de mint egy szöveg szerves része, szerepelhet bárhol.
Most ragozom a szót és azt mondom „talpra” így, ebben a formában is szerepelhet sokféle szövegkörnyezetben. Petőfi egy egész nemzetet talpra állított vele: Talpra magyar!
Az eredeti atom a „talp” itt már három másik szótaggal kapcsolódik.
De ennek a négy szótagnak, nem azonos a hangtani jellege. Mondjuk csak ki ezt a „Talpra magyar!”-t. Az első szótag, a „talp”nyomatékosabban ejtett, mint a „-ramagyar”.
Vagyis, egy hangsúlyos szótagra három hangsúlytalan következik.
Azt persze tudjuk, hogy minden magyar szó első hangja hangsúlyos, tehát a „magyar” szóban is a „ma” hangsúlyosabb, mint a „-gyar”, de ezt a hangsúlyt, szinte teljesen elnyeli a négyes szótagcsoport első tagjának, a „talp”-nak a hangsúlya.
Ez a négy szótag együtt, az első szótagot hangsúlyozva, már vers!
Azaz egy vers molekulája, ami már magán viseli a jellemző tulajdonságokat.
„Talpra magyar!” (egy hangsúlyos és három hangsúlytalan szótag)
„Hí a haza!” (itt is ugyanaz a helyzet egy hangsúlyos és két hangsúlytalan szótag)
És mondhatjuk végig a verset, ugyanez a hangalakzat fog végig visszatérni.
Tehát a szótag önmagában még nem vers, de a szótagok kapcsolódása hoz létre olyan egységeket, amelyek már verstulajdonságot, vagyis füllel észlelhető szöveghullámzást hordoznak.
A fül akkor fogja fel a verset, amikor már visszatér. A „Hí a hazá”-nál már felismerjük, hogy ez ugyanúgy lüktet, mint a „Talpra magyar!”
Mi adta ezt a lüktetést?
Ezt majd legközelebb!
3.
Aki olvasta az előző két részt, talán feltűnt, hogy nem zárom le a megkezdett témakört, hanem a következő részben folytatom. Így van ez most is.
Az előző részt egy kérdéssel zártam, mégpedig, hogy mi adja a verssor lüktetését.
Az tény, hogy a szótagok különböző tulajdonságokkal rendelkezhetnek.
Egy szótag, a szóban elfoglalt helyzete szerint lehet hangsúlyos és hangsúlytalan. Azt is tudjuk, hogy minden szótag lehet hosszú vagy rövid is. A szótag hosszúságát, a benne lévő magánhangzó határozza meg.
Persze azért ez sem olyan egyszerű.
A ház, a néz, vagy a ró, hosszú szótag, de az ad, vagy vesz, vagy a nagy, ezek itt önmagukban rövidek.
De ha azt mondom, adtam, akkor már az ad-ot hosszan ejtem, mert az „a” hangra következő mássalhangzó-torlódás megnyújtja a kiejtés idejét.
Tehát:
Rövid az a szótag, amelyben a magánhangzó rövid, és utána legfeljebb egy mássalhangzó áll.
Hosszú az a szótag, amelyben vagy hosszú magánhangzó van, vagy rövid magánhangzó és utána egynél több mássalhangzó.
A hosszú szótag, tehát lehet természeténél fogva hosszú, vagy helyzeténél (pozíciójánál) fogva hosszú.
Van olyan szótag, amely önmagában rövid, de összetételében hosszú lesz, mert még egy mássalhangzó kerül mögé.
Hol? - Ez rövid szótag. De például Vörösmarty Mihály: Zalán futása c. eposzában a
„Hol vagyon, aki merész ajakát hadidalnak eresztvén”
A kezdő „hol” kérdés már hosszú, mert egy mássalhangzó követi és így együtt: „hol vagyon? ” már egy hosszú és két rövid hang kapcsolódása.
Ez is versegység már, ez is molekula, csak itt nem hangsúlyos és hangsúlytalan szótagok lüktetése adja a vers füllel felfogható hatását, hanem a hosszú és rövid szótagok törvényszerű váltakozása.
Azt a vers egységet, amely hangsúlyos és hangsúlytalan szótagokból kapcsolódott össze ütemnek hívjuk,
Azt a versegységet pedig amely hosszú és rövid szótagok különbözőségére épül, verslábnak nevezzük!
Ha bele gondolunk nem is olyan bonyolult ez, mint ahogy első hallásra tűnik.
A megszokott jelölési rendszer szerint a hosszú szótagot vízszintes vonással (-), a rövid szótagot felül nyitott félkörrel jelöljük (csak hát olyanom nincs!) (u)
Ezzel tulajdonképpen átvergődtünk a szótagokon, mint a versalap egységein, de az ismétlésnek még nincs vége, mert a most következőket is tanultuk már valamikor csak nem biztos, hogy emlékszünk.
A szójáték és a rím
A legtöbb verskedvelő olvasó számára a vers legszembetűnőbb tulajdonsága a rím.
Az is biztos, hogy a legismertebb versek jelentős részénél a sorok végén - sokszor még sorközépen is - ott a rím.
Az akusztikus visszatérésnek ez a formája viszonylag későn jelent meg a költészetben.
Az európai költészetünkben kb.1500 éve.
Mit is jelent az, hogy két, vagy több hangcsoport összerímel?
Nézzünk egy nem éppen költői példát:
A mohácsi kompon álltam
S ezt a verset komponáltam.
Szemközt épp a teátrummal,
Egy úr iszik teát rummal.
De mire a tea kész lett,
Eltörött a tea készlet.
Arra ment egy fiakeres,
Akit pont a fia keres.
Stb.stb.
Ez egyáltalán nem költészet, a rímek nagymértékben fülbemászóak. Ezekben a sorokban, valamennyi sor végső négy szótagja párosával hangtanilag szinte teljesen azonos egymással, bár értelmileg másképpen kell tagolni és persze az azonos hangcsoport mást jelent az egyik helyen és mást a másikon.
Szóval ez egy szójáték.
És tulajdonképpen a rím is az.
Alaktanilag - bármilyen furcsán hangzik is - a rím a szójátékból származik.
Most menjünk bele, hogy mi is az a szójáték?
Olyan tréfás elmetevékenység, amelynél egy szónak, vagy szócsoportnak egymástól eltérő jelentését tesszük egymás mellé, és nevetve fedezzük fel, hogy azonos, vagy nagyon hasonló hangzású szóalakzatok jelentésben mennyire különböznek egymástól.
Tehát jelentésbelileg is, alaktanilag is egymástól teljesen különböző két szó…de akusztikailag történetesen azonosak. A mulatságos hatást az a felismerés kelti, hogy ami a fülnek azonos, vagy hasonló, az az értelemnek eltérő tartalmat jelent.
És miért foglalkozom evvel?
Mert ez a lényege a rímnek is!
Legszebb és leghitelesebb költeményekben is találunk olyan sorokat, ahol ugyanaz a szó áll a sorvégeken, de mégsem szóismétlésnek érezzük, hanem rímnek mert más a jelentése.
Arany János: Török Bálint c. balladájában találjuk ezt a két sort:
„Összegyűjti budai tanácsot:
Jóemberek, adjatok tanácsot”
Rím ez? Igen az.
Szójáték? Igen szójáték.
De még ha egy-két hang el is tér az összecsengő szótagcsoportokban akkor is felismerjük a szójáték jelleget, annyira feltűnő a hangtani hasonlóság és az értelmi különbözőség egybeesése.
Például:
„Lecsuklik minden pilla most,
Nem is találsz már villamost.”
(Kosztolányi Dezső: A bús férfi panaszai)
Arany János annyira érezte az erősen kicsengő rímeknél a szójátékszerűséget, hogy gúnyos hangú versében ennél a két sornál:
„Tanulnának Kölcseynktől
És más régebbi bölcseynktől”
(Arany János: Báró Kemény Zsigmondhoz)
a „bölcseynk írásmód tréfájában a rím egyenesen megcélozta a szójátékot.
(Persze ez az Arany-vers éppen a költői gyakorlatban megjelenő frivolságokat pellengérezte ki, többek között a kínrímeket.)
Kínrímnek azokat a rímeket nevezzük, amelyek túlontúl összecsengnek, annyira, hogy az olvasó, vagy a hallgató már nem rímnek, hanem szójátéknak hallja.
A kínrím olyan a rímek között, mint a majomképű ember az emberek között, nagyon is hasonlít az ősökhöz, tehát már nem szép.
Mire a szójátékból rím lett, háttérbe szorult az értelmi eltérés felismerésének groteszk élménye és előtérbe lépett az akusztikus visszatérés - minden versre jellemző ismétlődési élmény.
Ajjaj, akkor most álljunk csak meg egy szóra!
Ki a fene mondja meg nekem, hogy amit én írtam, vagy olvastam, az egy szójáték, kínrím, vagy igazi költészet?
Senki. Ez a költő fülén és tehetségén múlik és persze a versen, amit ír.
Gáldi László még a rímkutatás dilemmájaként említi a kérdést, hogy szabad-e a rímek esztétikai hatását úgy lemérni, hogy a vizsgált rímszókat egyszerűen lefejtjük a hozzájuk tartozó sorokról. Mára szerintem ez már nem kérdés, nem szabad.
Vegyünk egy példát innen a Csillagról:
Itt van Esotericus tréfás verse, a: Füle-farka, amely 2008. február 25.-én jelent meg a Csillagon.
A férfi több hete boroz már.
Vele öccse, Elmo, a rozmár.
E kettő sokat bír: katalán.
Nekik sül kinn a birka talán?
A séf blőd képregényt lapoz;
készül a svéd sertéslapoc-
ka, mely meglátszik Natalin.
Elég volt a hinta-palin-
ta! Engem nem vehet palin,
vagy pontosabban palira,
ha ki is rak a fali ra-
gaszok közé, mert esze-ment;
köt állomány-szürke cement,
s minden sora kongó sikátor,
nem hálok vele holmi sátor-
ban, mely ragad dekadens kosztó'';
neki mani jár, nekem posztó,
mert kiaszottan fennkölt posztmo-
dern. Punc(t).
Ebben a versben Esotericus, - akárcsak a fenti példában Arany – az írásmódban is rájátszik a több szótagos összecsengésekre.
Ha kiemelnénk a rímpárokat a szövegkörnyezetből szánalmas eredményt kapnánk,de ez a vers nagyon jó példa arra, miért nem kell kiemelnünk.
A költő nem titkolja, hogy ez csak játék, sőt, nemcsak hogy nem titkolja, igyekszik egyértelművé tenni a vizuális hatással. Ha nyelvtanilag helyesen olvasná fel valaki, és csak hallgatnánk, a kierőszakolt rímek nagy része eltűnne, eltűnne a szójáték, a kínrím-hatás is és maradna egy jól tagolható, szabályos ritmikájú tréfás vers.
Hogy mi célból íródott, azt a szerzője tudja megmondani, de számunkra így is szórakoztató.
Tehát minden esetben a vers írójának kell éreznie, hogy hol mit engedhet meg magának, milyen rímet vagy felosztást választ.
Az egy más dolog, hogy a kritika ezt hogy értékeli.
A rím másik előzménye, a hangtani ismétlődés a vers egységek (rendszerint hangsúlyos ütemek) elején. Ez az alliteráció.
Nem tudom kell-e beszélnünk erről, manapság, jórészt csak egyébként is rímes versek díszítőeleme.
Egy szép példát azért megérdemel:
„Csalogatja csemegével
Muci paripáját;
Lebke szellő lebegteti
Tengerzöld ruháját”
(Arany János:Rozgonyiné)
Mivel Babits Mihály alliterációi a legismertebbek sokszor elsütöm azt a beugratós kérdést, hogy ki írta ezeket a sorokat:
„Szekszárdon születtem,
Színésznőt szerettem”
Mivel mindenkinek rémlik hogy Babits Szekszárdon született, és gyakran használta költői eszközként az alliterációt, szinte mindenki rávágja, hogy: Babits Mihály.
Pedig ezeket a sorokat Karinthy írta Babits Mihályról az: „Így írtok ti”c. könyvében.
(Elnézést a kitérőért, már megint csak a műveltségemet fitogtatom)
Tehát akkor jöjjenek – immár letisztulva – a rímek
Maga a kialakult rím már, mint kifejezetten akusztikus visszatérés áll előttünk.
Amikor a rímelő hangcsoport először csendül fel, még nem érezzük rímnek (csak ha már ismerjük a verset). A rímnek ezt az első megjelenését hívó rímnek nevezzük, a rácsendülő azonos, vagy hasonló hangcsoportot válaszoló rímnek.
Maradjunk a fenti példánál:
A férfi több hete boroz már. (hívó rím)
Vele öccse, Elmo, a rozmár. (válaszoló rím)
E kettő sokat bír: katalán. (hívó rím)
Nekik sül kinn a birka talán? (válaszoló rím)
(Esotericus: Füle-farka )
A rímes versnél, már várjuk a rímet, ezért aztán különös nyomatékot kaphat a rímes sorok között, egy rímtelen kicsengés.
De erről majd legközelebb.
4.
Szóval ott hagytuk abba, hogy a rímes versnél már várjuk a rímet, ezért aztán különös nyomatékot kaphat a rímes sorok között egy rímtelen kicsengés.
Itt van mindjárt egy jó példa: Ady Endre: Hun új legendájában.
Ha ki király, Sorsának a királya,
Mit bánom én, hogy Goethe hogy csinálja,
Hogy tempóz Arany s Petőfi hogy istenül!
Adynál egyébként elég gyakori megoldás ez.
A költői gyakorlatban, - mint ahogy majd látni fogjuk – csak a legegyszerűbb rímképletű versekben érzik azonnal a változó rím.
A költemények tekintélyes részénél ez a várakozás és kielégülés sokkal bonyolultabb folyamat. Van úgy, hogy egy hívó rímre több válaszoló rím is érkezik. A régi magyar versek szokásos négyes rímelésénél egy hívórímre egymás után három azonos csengésű rím válaszol.
Mint például Balassinál:
Júliámra hogy találék,
Örömömben, így köszönék,
Térdet fejet neki hajték,
Kin ő csak elmosolyodék.
(Balassi Bálint: Hogy Júliára talála)
A világirodalomban nemegyszer előfordul, hogy egyazon hívórímre sorok tucatjain keresztül érkezik a rímes rácsendülés. Gongora, XVII. században élt spanyol barokk költő - de már előbb is nem egy spanyol és portugál poéta - megcsinálta azt, hogy száz soron keresztül csendített azonos hangzású rímet. Persze az ilyen mennyiségbeli túlzás, ugyanolyan szójátékosan komikussá válik, akárcsak a túlzottan fülbecsengő rím, vagy a sorokon keresztül tartó unos-untalan visszatérő alliteráció.
A rím általában a sor végén van, bár néha a sorközép is összerímel a sorvéggel.
Ha az ilyen középrím, következetesen végig vonul az egész versen, akkor a fül ugyanúgy várja, mint a sorvégi rímet. Ez esetben a sorközép valójában sorvéggé válik, ha a költő utána nem is kezd új sort.
Ezt találjuk például az amerikai Edgar Allan Poe híres költeményében, A holló-ban. Most Babits Mihály fordításában idézem az első szakaszát:
Egyszer unt éjfél közelgett, bóbiskoltam elfelejtett
Tudományok furcsa könyvén, ellankadva teljesen.
Lassan múlt az éji óra, könyvem nem nyújtott a búra
Feledést, ó holt Lenóra, érted édes kedvesem,
Kit az angyalok Lenóra néven hívnak kedvesen
Itt lenn nincs már neve sem.
Az első, harmadik és negyedik sor középrímje az egész költemény során formai sajátosság marad.
Vagyis itt ezek a sorok, lényegében két-két sort tartalmaznak, csak a költő szeszélyesen egyfolytában írta őket.
Hogyha azonban a középrím csak itt-ott bukkan fel, tehát váratlanul éri a fület, akkor ez a várakozások és kielégülések közé a rímizgalmat fokozó közbecsendüléseket hoz.
Mint Arany Jánosnál A walesi bárdok-ban.
Van-e ott folyó és földje jó?
Legelőin fű kövér?
Vagy később:
Vadat és halat, s mi jó falat
Szem-szájnak ingere
Az eddigiekben is észrevehettük, hogy a rímek vagy csupán a végső szótagban jelennek meg, vagy több szótagra is kiterjednek.
Van-e ott folyó és földje jó?
Itt a rím csak a végső szótagok összecsengéséből keletkezett.
Vadat és halat, s mi jó falat
Ez már két szótagnyi hosszú rím.
Lecsuklik minden pilla most,
Nem is találsz már villamost
Ebben a már idézett Kosztolányi versben három szótagig megy a rím.
A három szótagnál hosszabb rímek, már igen-igen szójátékosan hatnak.
A költőnek kell döntenie, hogy helyes-e ha ilyet használ.
Babits Mihály Vasárnap című versében a
„Búslakodva” és „Bús lakodba”, Kosztolányi a Boldog, szomorú dal-ban a
„Borom is van” és „szomorítsam” rímel össze 4-4 szótagban. Ami még ennél is hosszabb, azt már csak a legritkább esetben érzi a fül költőinek, mert groteszkké válik a túl hosszan tartó összecsengés.
Ha a költő nagyon erőlteti rímeinek megnyújtását, hogy minél művészibbé váljon, pont az ellenkező hatást éri el.
Mert hát ki érezné költészetnek az ilyen fajta egészen tökéletes, hat szótagra terjedő rímszörnyeteget mint:
Ámbár várta-Márta másé.
Igen, Márta már Tamásé.
Azt azonban, hogy hol a határ rím és szójáték között, - mint ahogy már írtam is erről - nehéz megmondani.
A rímek, nem egyenlő erővel csendülnek össze, az összecsendülésnek fokozatai vannak.
Halál és talál, erény és szerény, asztal és vigasztal, - ezek teljes hangzásbeli azonossággal csendülnek össze.
De harap és darab, ebéd és ekép, parázs és hatás ugyan összecseng, de nem olyan tisztán.
Az egészen tiszta rím ritkább, mint az ilyen megközelítő egybehangzás.
A verstan a rímelés alsóbb fokozatait, amelyekben nem minden hangzó azonos, asszonáncnak nevezi. (Latin-francia eredetű szó: összecsengést jelent.)
A tisztán rímelő szótagokban minden hangzó azonos. Ez nem jelenti azt, hogy minden leírt betűnek is azonosnak kell lennie, csak a kiejtés számít. A fáradt, tisztán rímel a járat szóra, mert a dt-t gyakorlatilag t-nek ejtjük.
Az asszonáncnak különböző fokozatai vannak. A magánhangzóknak, akárcsak a tiszta rímeknél azonosnak kell lenniük, de a mássalhangzók különbözhetnek. Ha ezek a mássalhangzók rokon hangzásúak, mint például a d,t,k,g,n,ny,stb. akkor az asszonánc kicsengése elég közel marad a tiszta rímhez.
A fák közt volt egy kecskebak,
Emiatt volt a nagy harag.
(Füst Milán: Katonák éneke)
Itt az összecsengést egy szótagra terjedő asszonánc adja, a fülnek mégis zavartalan rím élménye van. Ugyancsak teljes a rímélmény, ha a végső szótag magánhangzó.
Befordultam a konyhára,
Rágyújtottam a pipára..
(Nem írom le ki írta)
Akkor azonban, ha azonos magánhangzók mellett, nagyon is távoli hangzású mássalhangzóra végződik a sor, akkor a rímcsengés elhalványodik, mintha nagy távolságról érné a fülünket. Persze sajátos hangulatoknál ennek is helye van. Milyen távoli asszonánc zeng Adynak e híres versszakában:
Én a halál rokona vagyok,
Szeretem a tűnő szerelmet.
Szeretem megcsókolni azt,
Aki elmegy.
(Ady Endre: A halál rokona)
Talán úgy tűnhet, hogy feleslegesen sokat foglalkozom a rímekkel, talán unalmas is lehet, de higgyétek el ezek az alapok és ezek nagyon fontosak. Tapasztatból tudom, hogy versírás közben nem kezdem számolgatni és vizsgálni a mássalhangzókat, ösztönösen keresem a helyes szót, de egyfajta biztonságot ad, hogy tudom mit teszek, és a kész versnek meg tudom fogalmazni a hibáit.
Szóval még egy kis kitartást, ezeken menjünk már végig, ha belekezdtünk.
A rímeknek az egyik minőségi különbsége a tiszta rím és az asszonánc különböző fokozata.
A másik minőségi különbség a rímek élességében nyilvánul meg. (Francia mintára, előfordul, hogy férfi és női rímként emlegetik, noha a névszók nemi különbségeit nem ismerő magyar nyelvben a rímek nemének sincs különösebb értelme.)
Talán és falán, erény és szerény, temető és te meg ő. Ezekben a rímpárokban a végső szótag hosszú és előtte rövid szótag áll. Ennek következtében a rím kicsendülése a sor legvégére esik.
Ezt nevezzük éles rímnek (vagy a francia párhuzam alapján férfi rímnek)
Nézzük a fordítottját:
Élet és éget, bárka és márka, ostor és kolostor. Ezekben az utolsó előtti szótag a hosszú és a sorvég utolsó szótagja rövid. Itt az összecsendülés nyomatéka az utolsó előtti szótagra esik, és onnan nyúlik tovább a végső szótagra.
Ezt nevezzük tompa rímnek (illetve franciásan nőrímnek; valójában persze semmi köze sincs a francia nőrímhez, amely a ki nem ejtett szóvégi e-ből és az előtte álló azonos szótagból alakul; ilyen a magyar nyelvben elő se állítható, de a párhuzam folytán a francia nőrímmel végződő sorokat tompa rímelésű sorokkal szokták magyarra fordítani, ezért nevezik az éles rímet férfi rímnek is és a tompa kicsengésű magyar rímeket nőinek).
Az éles rím akár egy szótagos is lehet.
„…Imhol kezem: fogadd jegyül
Békében és hadban frigyül.
És Bendegúz és Detre szász
Kezet kézben ropogva ráz.
(Arany János: Keveháza)
A tompa rímnek mindig legalább két szótagra terjedőnek kell lennie, hiszen a kicsengés az utolsó előtti szótagra esik.
Karóval jöttél, nem virággal,
Feleseltél a másvilággal,
Aranyat ígértél nagy zsákkal,
(József Attila: Karóval jöttél)
A későbbiekben valószínűleg nem bánjátok majd, hogy ennyit foglalkoztunk az éles és tompa rímekkel ugyanis fontos szerepük lesz a nyugat-európai típusú verselésben.
Most lezártunk egy anyagrészt, (azért is lett egy kicsit hosszabb a mai rész)
Következnek a verssorok, versszakok, rímrendszerek.
5.
A szótag a vers atomja ebből készül a vers, de a szótag önmagában még nem vers.
Mint láttuk, prozódiai minősége szerint, négy fajta lehet egy szótag: 1.hosszú hangsúlyos, 2.hosszú hangsúlytalan, 3.rövid hangsúlyos, és 4.rövid hangsúlytalan.
Ebből a négyféle atom kapcsolódásaiból keletkeznek a vers molekulái, a hangsúly alapján kapcsolt ütemek, illetve a hosszúság alapján kapcsolt verslábak. Ezek már nagyon sokfélék lehetnek, mint azt majd a különböző verselési rendszereknél tüzetesen sorra vesszük.
Az ütemek és a verslábak már verstani egységek, amelyek kapcsolatai létrehozzák a költemények különböző összetett egységét: az ütemek és verslábak kisebb-nagyobb láncolatából álló verssort, majd a verssorok rendszerét, a versszakot.
A verssor, ha nem is gyakori, állhat egyetlen egységből, egy ütemből, vagy egy verslábból is.
Fölfelé megy | borban a gyöngy;
Jól teszi.
(Vörösmarty Mihály: Fóti dal)
Vagy:
Megy az eke, | szaporodik
A barázda.
(Illyés Gyula: Megy az eke)
Ezeknél az első sor két hangsúlyos ütemből, a második sor mindössze egy hangsúlyos ütemből áll. Tehát adott esetben egyetlen ütem is verssor.
József Attila „Születésnapomra”c. versében a versszakok végén két-két olyan sor áll egymás alatt, amelyek mindegyike egyetlen időmértékes versláb (jambus). És olyannyira teljesek ezek, hogy még össze is rímelnek egymással:
Az ám
Hazám
Vagy
Szegény
Legény.
De azért a költészetben igen-igen ritka, hogy egy verstani egység formáljon egy egész verssort. Még ritkább, ha az az egység egyetlen szótagból áll, de még ilyen is előfordul:
Ezrivel terem a fán a
Meggy
(Petőfi Sándor: Ezrivel terem…)
Vagy:
Egy
Mennyi mindent próbáltam én – de minden egyre megy
(Babits Mihály: Kabala)
Kétségtelen, hogy itt egyetlen szótag is teljes verstani egységet (egy hangsúlyos ütemet) ad. De azért ezek, ha magukra maradnának, mégsem lennének versegységek, csupán az előtte álló, vagy utána következő sor hangtani összefüggésében vállnak verstani egységgé.
A verssorok általában több egységből alakulnak ki, ütemek, vagy verslábak láncolatai.
A verssorok összetételük szerint lehetnek egyneműek, vagy különneműek.
Egynemű az olyan verssor, amelyben végig azonos ütemek, vagy verslábak szerepelnek. Különneműek akkor, ha nem azonos versegységek kapcsolatából származnak.
Nézzünk egy-két egynemű verssort:
Szeretnék | szántani
Hat ökröt | hajtani
(népdal)
Itt minden sorban 3 szótagból álló ütemek kapcsolódnak: egy hangsúlyos és két hangsúlytalan szótag, utána megint ugyanez:
3|3
3|3
Vagy:
S mint a holló, mint a felhő,
Mint az árnyék, mint a szellő,
Oly sötéten, annyi zajjal
A zsiványhad messze nyargal.
(Arany János: Az egri leány)
Itt négy szótagos ütemek kapcsolódása adja a verssort:
4|4
4|4stb.
Itt van azután egy időmértékes sor:
Ki áll amott a szirttetőn?
(Czuczor Gergely: Hunyadi)
A sor verstani egysége, egy két szótagos versláb: egy rövid, és egy hosszú szótag, (jambus): Ki áll (u-). A sor, tehát így tagolódik:
Ki áll | amott | a szírt-| tetőn?
u - | u - | u - | u –
Vagy fordítva; egy hosszú, és egy rövid szótagból álló versláb (trocheus – u ) vonul végig az egész soron;
Este, este, árnyak ingnak
- u | - u | - u | - u
(Kosztolányi Dezső: A szegény kisgyermek panaszai)
Ezek mind egynemű sorok, habár mind (mint) különböző verselési elvek szerint kerültek egymás mellé a sort felépítő molekulák.
A sorok java része azonban különnemű.
A híres József Attila versben:
Nincsen apám, | se anyám
(József Attila: Tiszta szívvel)
Négyes és hármas szótagból álló ütemek kapcsolódnak 4|3 formában.
Vagy a Toldiból:
Nincs egy árva | fűszál | a torzs közt | kelőben
(Arany János: Toldi I. ének)
4|2|3|3 formájú láncolata az ütemnek.
Időmértékes verseknél pedig hasonlóképpen kapcsolódnak össze egymástól különböző verslábak.
Fojtva, teremről rejti teremre
(Arany János: Tetemre hívás)
Ebben a sorban egy hosszú, két rövid (- u u) verslábak (daktilusok) kapcsolódnak egy hosszú, egy rövid (- u) szótagból álló verslábakkal (trocheusokkal) vagy két hosszú ( - - ) szótagból álló verslábbakkal ( spondeusokkal )
Fojtva, te- | remről | rejti te- | remre
- u u | - - | - u u | - u
Vagy egy egészen más elv szerint szerkesztett verssorban:
Romlásnak indult hajdan erős magyar.
(Berzsenyi Dániel: A magyarokhoz)
Különféle lábak kapcsolódnak egymáshoz, ezzel a tagolással:
Romlás- | na kin- | dult haj- | dan erős | magyar
Ennek képlete így fest:
- - | u - | - - | u u - | u u
(Mindennek a kapcsolódási törvényszerűségét, részletesen látni fogjuk a különböző verselési elvek vizsgálatakor)
Ennyiből is világos, hogy verstani egységek kapcsolódása vagy egynemű, vagy sokféle módon különnemű lehet.
A kapcsolódás minősége azonnal világossá válik, ha „skandálunk”
A skandálás a vers felbontása verstani egységekre, ha úgy mondjuk a szöveget, hogy a verslábak illetve ütemek után egész rövid szünetet tartunk, a hosszú szótagokat egy leheletnyivel még hosszabban ejtjük, a hangsúlyost még hangsúlyosabban.
A skandálás nem szavalás. Eltorzítja a szöveget, nem szép. Mint ahogy nem szép a legformásabb emberi test sem, ha röntgen alatt nézzük. Mégis át kell néha röntgenezni.
Ugyanígy világítja át a skandálás a verset.
Skandáláskor világossá válik a felépítés szerkezete. Ha fülünkkel érezzük, hogy a verssel, valami ritmikai baj van, magyarul döcög, akkor csak skandáljuk a szöveget és a prozódiai betegség azonnal kiderül.
Persze, csak akkor tudjuk skandálni a verset, ha áttekintettük prozódiai felépítésének törvényszerűségét. Ez a legtöbb versnél nem nehéz, ha az embernek van némi verstani alapismerete, és van vershallása.
A legtöbb embernek van vershallása, de akadnak, akik valóban botfülűek a versekhez. Nekik ugyanolyan nehéz felismerni egy vers prozódiai lüktetését, mint a zenei botfülűeknek egy zenei harmóniát. A vershallásnál is van olyan finom prozódiai érzék, ami a nehezebben skandálható versekből is kihallja a prozódiai rendszert.
A költőben persze előre lüktet a rendszer, így a gondolat megszövegezésével együtt születik a verses forma.
A verssorok a költemények nagyobbik részében egymáshoz kapcsolódva, nagyobb egységekbe állnak össze. Vannak olyan versek, ahol nincs magasabb egység, de ez csak rímtelen verselési elvek szerint épített költeményekben lehetséges. Hiszen ahol rím van, ott a hívó és a válaszoló rímek máris párosítják a sorokat. De például a tiszta hexameterben írt művek, vagy a rímtelen versben írt drámák esetében maga a sor a legmagasabb egység.
Innen folytatjuk.
Forrás:
Hegedüs Géza: A költői mesterség
Gáldi László: Ismerjük meg a versformákat!
Kiegészítések:
Babits Mihály: Az európai irodalom története
2010, február 15 - 16:01 | Kabosa
6.
Gondolkoztam, hogy lehetne egy kicsit feldobni ezt a száraz tananyagszerű irományt, de nem jutott eszembe semmi, mert nem is juthatott, hiszen ez nem szórakoztató sorozat, ezért aztán kénytelen vagyok továbbra is sajnos ugyanolyan unalmasan írni, mint eddig.
Akit érdekel, az követi, akit nem, az nem, csak az ok ne az legyen, hogy: „úgyse tudom használni” mert ez nem igaz.
Tehát ott hagytuk abba, hogy vannak olyan versek, ahol a legnagyobb egység, a verssor.
Az Iliász-ban, vagy Vörösmarty rímtelen jambusokban írt „ Gondolatok a könyvtárban” című költeményében hiába keresnénk versszakokat.
A legtöbb versben azonban vagy egymástól eltérő verssorok, vagy azonos lüktetésű, de rímekkel egymáshoz kapcsolódó sorok, versszakokat alkotnak.
A rím nélküli verseknél, egy-egy versszak, különböző (rendszerint egyenként is különnemű) verssorok bonyolult kapcsolatából áll. Ezekről, a sajátos zenei hatásokat kiváltó szakaszokról, a deákos verselésnél lesz még szó.
A rímes verselési típusoknál, a szakaszformálás alapja a rímek kapcsolatának sorrendje. Egy-egy versszak rendszerint olyan rímrendszer, amely az egész költemény folyamán következetesen visszatér. Ritkábban megtörténik az is, hogy a szakaszokban nem azonos rendszer szerint következnek a rímek, de az általánosabb gyakorlat az, hogy egyazon rímrendszer vonul végig az egész költeményen.
A különböző verselési típusok, az évszázadok (sőt évezredek) folyamán nagyszámú versszakformát alakítottak ki és minden költőnek megvan a lehetősége, hogy újabb változatokat hozzon létre.
De a rímes versszakokban, bármiféle rendszer szerint sorakozik egymás után az összecsendülő sorvég, lényegében valamennyi visszavezethető néhány alapképletre, minden egyéb e néhány alapképlet összetételeiből származik.
A legegyszerűbb, vagy legősibb rímrendszer a párrím.
A legegyszerűbb népi mondókától, a legmagasabb költészetig minden - rímet már ismerő - korban megtalálhatjuk.
Egyszer volt egy ember, (a)
Szakálla volt kender, (a)
Felmászott a fára, (b)
Leesett a sárba (b)
S íme a legmagasabb költészet:
Várni, míg éjfélt üt az óra, (a)
Egy közeledő koporsóra (a)
Nem kérdeni, hogy kit temetnek, (b)
Csengettyűzni a gyász-menetnek. (b)
(Ady Endre: Sírni, sírni, sírni)
Azonos rímű sorokat, azonos kisbetűvel szoktuk jelölni.
Ha ugyanaz a rím folytatódik további sorban, vagy sorokban is: csoportrím ről beszélünk.
Fegyvert, s vitézt éneklek, török hatalmát, (a)
Ki meg merte várni Szulimán haragját, (a)
Ama nagy Szulimánnak hatalmas karját, (a)
Az kinek Európa rettegte szablyáját. (a)
(Zrínyi Miklós: Szigeti veszedelem)
Ha párrímnél több sorvég rímel össze egymás után általában bokorrím ről beszélünk.
Ha párrím, vagy csoportrím után rímtelen, vagy máshova rímelő rím következik, majd a rím ismét visszatér, visszatérő rímről beszélünk.
Szeretnék szántani, (a)
Hat ökröt hajtani, (a)
Ha a rózsám jönne (x)
Az ekét tartani (a)
(Népdal)
Vagy:
A király elébe, (a)
De nem az ebédre: (a)
Rettenetes bosszúálló (x)
Kardja volt kezébe’ (a)
(Arany János: Zách Klára)
A párrím után, leggyakoribb rímrendszer a keresztrím.
Képlete: a,b,a,b. Ez már nem népköltészeti eredetű, úgyszólván, csak a műköltészetben található. Talán csak egy helyen fordul elő a magyar népköltészetben, a Kerekes Izsák c. székely népballada elején, de valószínűleg ez sem volt tudatos, illetve az ősi rímhallás, a különböző hangmagasságú, de azonos jellegű sorvégeket még négyes csoportrímnek fogta fel.
A mi számunkra, akik fülünkkel erősen megkülönböztetjük a magas és mély hangokat, ez már pontos keresztrím.
Hallottad-e hírét a híres Szebennek? (a)
A híres Szebennek, a híres Mohának? (b)
Moha mellett lakó Kerekes Péternek (a)
S Kerekes Izsáknak, ő felnőtt fiának? (b)
Egy másik példa:
Alkonybíborban úszik a hajó. (a)
A tenger keble álmodón piheg. (b)
Csélcsap Zefír, az arra illanó, (a)
Hableplét pajkosan lebbenti meg. (b)
(Reviczky Gyula: Pán halála)
Akusztikus hatás szempontjából a keresztrímhez igencsak közel áll a fél rím, amelynél, csak a páros sorok csengnek össze, a páratlanok rímtelenek x,a,x,a .
Ez a rímfajta elég gyakori.
Szép a tavasz és szép a nyár is, (x)
De szebb az ősz s legszebb a tél, (a)
Annak, ki tűzhelyet, családot (x)
Már végképp másoknak remél. (a)
(József Attila: Íme, hát megleltem hazámat)
Vagy:
Párizsba tegnap beszökött az ősz. (x)
Szent Mihály útján suhant nesztelen, (a)
Kánikulában, halk lombok alatt (x)
S találkozott velem. (a)
(Ady Endre: Párizsban járt az ősz)
A magyar költészetben viszonylag ritka, leginkább csak bonyolultabb rímrendszereken belül (például szonettben) fordul elő az ölelkező rím. Képlete: a,b,b,a. De ha viszonylag ritka is önállóan, jó néhány szép vers ebben a rímrendszerben öltött testet.
Tenger kéj veszen körül, (a)
Közepében lelkem fürdik… (b)
A madár röpült csak eddig, (b)
Most az ember is röpül! (a)
(Petőfi Sándor: Vasúton)
Vagy:
Az öröm illan, ints neki, (a)
Még visszavillan szép szeme, (b)
Lágy hangja halkuló zene, (b)
S lebbennek szőke tincsei. (a)
(Tóth Árpád: Az öröm illan)
Ha egy rímrendszer után még egy sor következik, amely előbbi sorra rárímel, rácsapó rímről beszélünk. Például egy keresztrím után egy rácsapó rím így fest:
Állata őrzeni, négy alabárdost: (a)
„Lélek ez ajtón se be, se ki!...” (b)
„Hátha az anyja szép húga már most (a)
Jönne siratni?” – „Vissza neki; (b)
Jaj, ki parancsom, élve, szegi!” (b)
(Arany János: Tetemre hívás)
Végül még a tercettről kell beszélni (össze nem tévesztendő a bonyolult összetételű tercina nevű nyugat-európai versformával, amely tercettek kapcsolódásából keletkezett). Nálunk ez is elég ritka, de például Ady kedvelte. Háromsoros rendszerképlete: axa.
Bajban van a messze város, (a)
Gyürkőzni kell a halállal: (x)
Gyürkőzz János, s rohanj, János. (a)
(Ady Endre: A mesebeli János)
Vagy:
„Mihelyt megpillantottalak, menyecske, (a)
Bordám alatt ez a kis húsdarab (x)
Ugrálni kezdett, mint sziklán a kecske.” (a)
(Petőfi Sándor: Fresko-ritornel)
A rímes verselési típusok valamennyi versszakrendszere végső fokon erre a néhány alapképletre vezethető vissza. És ha arra gondolunk, hogy a csoportrím, a visszatérő rím, a fél rím és a rácsapó rím tulajdonképpen a párrím továbbfejlesztése, akkor lényegében mindössze három alapképletről beszélhetünk:
Párrímről (aa), keresztrímről (abab) és ölelkező rímről (abba).
Hiszen a csoportrímnél (aaaa) kétsoronként párrímeket találunk. A visszatérő rímet (aaxa) csoportrímnek is felfoghatjuk, amelyben a végső sor hosszabb.
Szeretnék szántani, (a)
Hat ökröt hajtani, (a)
Ha a rózsám jönne (x)
Az ekét tartani (a)
(népdal)
Ezt így is írhatjuk:
Szeretnék szántani, (a)
Hat ökröt hajtani, (a)
Ha a rózsám jönne, az ekét tartani. (a)
A félrím, (xaxa) lényegében két-két félbetört sor.
Fölfelé megy borban a gyöngy; (x)
Jól teszi, (a)
Tőle senki e jogát el (x)
Nem veszi. (a)
(Vörösmarty Mihály: Fóti dal)
Ez a vers, minden ritmikai sérelem nélkül így is írható:
Fölfelé megy borban a gyöngy, jól teszi, (a)
Tőle senki e jogát el nem veszi. (a)
És máris párrím lett belőle.
A rácsapó rím pedig az előző sorral párrímet képez:
Jönne siratni?” – „Vissza neki; (a)
Jaj, ki parancsom, élve, szegi (a)
(Arany János: Tetemre hívás)
Tehát már ezek a formák is visszavezethetők a még egyszerűbb képletekre. Végső fokon a párrímből, keresztrímből és az ölelkező rímből származik minden további rímrendszer.
Végül nézzünk egy-két példát az egyszerűbb összetételekre.
A harc kitört, a harc lefolyt; (x)
Két bajnok úrfiak, (a)
Szilágyi s Hajmás, Sztambulon (x)
Rabságra jutottak. (a)
„Rabság! Nehéz lánc! Hős karom, (b)
Miért nem vagy te szabadon!” (b)
(Vörösmarty Mihály: Szilágyi és Hajmási)
Ennek a szakasznak a képlete: xaxabb, ami egy félrím (xaxa) és egy párrím (bb) összetétele.
Egy másik példa:
Függ már szögén a hárfa;- (a)
Kapcsos könyvem bezárva (a)
Mint egy koporsó, (b)
Ujjam nehéz a húron, (c)
A verset únva írom: (c)
Ez tán utolsó. (b)
(Arany János: Dal fogytán)
A szakasz képlete: aabccb. Vagyis egy párrím, (aa) és egy ölelkező rím (bccb) kapcsolása.
Egyelőre ennyit a rímekről, következik, a költői nyelv, költői nyelvtan.
Forrás:
Hegedüs Géza: A költői mesterség
Gáldi László: Ismerjük meg a versformákat!
Kiegészítések:
Babits Mihály: Az európai irodalom története
7.
Beszéljünk most egy kicsit a költői nyelvről és a nyelvtanról. Hegedüs Géza ezt is nagyon szépen és szemléletesen leírja, ezért továbbra is őt idézem, és csak azért nem teszem idézőjelbe, amit írok, mert ha néha kiegészítem más forrásból, nem szeretnék belekeveredni az idézetekbe.
A vers, nem természetes beszéd. A mindennapi életben, irodalmi prózában sem beszélünk nem hogy versben. A költészet többé, vagy kevésbé tükrözi a valóságot, nemegyszer úgy, hogy jobban megismerjük belőle a valóságot, mint hogyha közvetlenül szemléljük, de a költészet nem maga a valóság.
A legszebb szerelmes vers sem azonos a szerelemmel, hanem olyan visszavetődése, amelyből esetleg saját szerelemi élményeinket is jobban megértjük.
Petőfi szabadság költészete sem azonos a szabadsággal, de alkalmas arra, hogy általa, személyesebb élményünkké váljon a szabadság.
A költészetben a valóság költői formában jelenik meg, vagyis stilizált. Az olvasót, vagy a hallgatót is kiemeli a mindennapok esetlegességéből. És a lelket más éghajlat alá telepíti.
Ez a másféleség már a felszínen, a vers helyesírásában is megnyilvánul.
A verssor nem okvetlen nyelvtani egység. Egyáltalán nem azonos a mondattal. Ennek ellenére nem egy költő nagybetűvel kezdi a verssort. Ez nem kötelező.
Régebben ugyan minden magyar verssor nagybetűvel kezdődött, ez nyelvtani szabály volt, de ma már a hivatalos nyelvtan nem írja elő kötelezően a verssorok nagybetűs kezdését, csak amennyiben mondat is kezdődik a sor elején.
Van olyan költő, aki olyan nyomatékos versnyelvtani helynek érzi a sorkezdetet, hogy nagybetűvel írja, van aki nem.
Ady minden sort nagybetűvel kezdett, József Attila nem.
Van olyan vélemény is amely szerint a versre nem is érvényes a prózai mondattan, és a versnek az egysége nem a mondat, hanem a sor. Aki ezt vallja nem használ pontot és vesszőt, de minden sor nagybetűvel kezdődik. (Leginkább a francia költészetben ismeretes ez a gyakorlat, például Apollinaire-nél, Éluard-nál vagy Aragonnál.)
Az ilyen meggondolásokban mindig van valami túlzás, de valami igazság is. Mert azt aligha állíthatjuk, hogy a vers egyszerűen megsemmisíti a gondolat egységét, a mondatot. Az azonban igaz, hogy a mondat hangsúlyozását, szórendjét maga alá rendeli a vers sajátos hullámzása. Prózában képtelenség volna efféle szórend mint:
Ötszáz, bizony, dalolva ment
Lángsírba velszi bárd
(Arany János:Walesi bárdok)
Ez prózában valahogy így hangozhatna: Ötszáz walesi bárd bizony dalolva ment láng sírba. Sőt prózában kötelezőnek éreznénk a névelőket is: Az ötszáz walesi bárd bizony dalolva ment a lángsírba. Az is valószínű, hogy prózában a dalolva, és a lángsír szavakat is csak emelkedett lelkiállapot pillanataiban lehet leírni, vagy kiejteni.
A verses forma, tehát szóhasználatban is és szórendben is sokkal nagyobb szabadságot enged meg, mint a próza.
De meddig terjedhet ez a szabadság? Ezt minden egyes versnél külön-külön kell eldöntenie a költőnek. Szabályba foglalható törvényszerűség nincs. (Még szerencse, mert egy-két mai költőnk elég nagy bajban lenne)
A vers elmehet a nehezen érthetőségig, de nem mehet el az érthetetlenségig. Igaz, hogy a legtöbb nagy költő megjelenésekor a nagyközönség és a kritika érthetetlennek bélyegzi a még szokatlan fordulatokat. Egy nemzedékkel később, ugyanazok a kifejezések közhelyekké válnak. Még Petőfi is a maga – akkor még új – költői nyelvével meghökkenést okozott „A négyökrös szekér” egyértelmű szövegét zavarosnak és megbotránkoztatónak nevezte az akkori kritika. Adyt szintén sokan tartották érthetetlennek, Berzsenyi dübörgő költői nyelvét pedig még Kölcsey is elutasította.
Ezért gyanús, ha egy merőben új hangú poétát a kortársak érthetetlennek minősítenek. (de viszont sokan pont erre hivatkozva gyártanak értéktelen irományokat, erről már beszélgettünk, illetve váltottunk pár mondatot Esotericussal)
A vers tehát maga alá rendeli a mondatot, megbolygatja szórendjét és megváltoztatja súlypontjait. A sorok végén nincs okvetlenül nyugvópont, de egy sorvégi rím mégis kiemeli a sorvégi szót. Sajátos hatású költői fogás lehet ez a súlypontáttolás, hogy másutt végződjék a gondolati egység és másutt a verssor. Ezt a jelenséget nevezzük francia szóval: enjambement-nak (anzsambman).
De nem lettem, mert Szegeden
eltanácsolt az egyetem
fura
ura.
(József Attila: Születésnapomra)
A második sor végén a rím ténye hangsúlyozottá teszi az egyetem szót, amely az alanynak birtokos jelzője. Ez egyszerre kelt komikus hatást is és nyomatékossá is teszi, hogy nem akármilyen fura uraságról van szó, hanem az egyetem uráról. Vagyis a versben lappangó megbélyegzést ez az enjambement kiterjeszti egy kissé az egész egyetemre. Ha értelmetlenül használ nyomatékolást a költő, akkor könnyen meghamisítja az egész költemény (vagy legalábbis a versszak) hangulatát.
A vers nyelvtanmódosító ereje leginkább a hangsúlyra terjed ki. Minden szónak megvan a maga hangsúlya és ez nem is enyészik el versben, csak másodrendűvé válik a vers elsőbb hangsúlya mellett.
Talpra magyar, hí a haza!
A magyar és a haza szó első szótagja is hangsúlyosabb, mint a második szótagjuk, de a szóhangsúly szinte elenyészik az ütemkezdő talp, és hí szótagok mellett. Ha pedig a vershangsúly történetesen olyan szótagra esik, amelyiknek nyelvünkben egyáltalán nem lehet hangsúlya, hát akkor nem egyszer fura dolgok jönnek ki.
Sok kiváló tudós igyekezett mentegetni Zrínyit, bizonygatták, hogy nem is akart mai értelembe vett „Zrínyi-sorokban” írni, ennek ellenére aligha tagadható, hogy Zrínyi nagy költő, de elég közepes, vagy hanyag verselő volt.
Én az ki | azelőtt | ifjú | elmével
Játszottam | szerelem- | nek édes | versével,
Bizony itt a második sor harmadik hangsúlya a –nek ragra esik és alaposan fülön vágja az olvasót. Vagy:
Fegyvert, s vitézt | ének- | lek,török | hatalmát.
Százával vannak Zrínyinél ilyen döccenések és alig valószínű, hogy a XVII. századbeli fülek nem igényelték volna, hogy ebben a 12 szótagos Zrínyi-sorban a hatodik szótag után szóvég és a hetedik szótagon hangsúly legyen. Mert ha így volna, hogyan lehetséges, hogy a Zrínyinél sokkal kisebb értékű költő Gyöngyösi, aki ugyanebben a formában írt, soha egyetlen egy formahibát sem követett el? Gyöngyösitől talán elvárták, Zrínyitől nem?
Létezik tehát formahiba. Formahiba az, ha vershangsúly esik olyan szótagra, ahol a szóhangsúlyozás tiltakozik a hangsúly ellen. Fülünk azonnal megmondja, hogy valami nincs rendben. Még a nagy verselemző is, mint Arany János beleesett ebbe a hibába (igaz, csak egyetlen egyszer). A Szibinyáni Jank elején olvashatjuk:
Ritka vendég | Rácországban
Zsigmond a ki- | rály, a császár
Akadnak, akik ezt is mentegetnék, mondván, hogy nem így kell hangsúlyozni, de akkor miért nincs még egy helyen az egész vers folyamán?
A nyelvben a mondatnak megvan a maga hangsúlyrendszere, amely maga alá rendeli a szavak hangsúlyát. A tartalmilag nyomatékosabb szavak hangsúlyos első szótagja élesebb lesz, mint a mellékesebb szavak első szótagja: tehát a mondatban a hangsúlyos szótagok között, alá és fölé rendeltség áll elő. A versben azonban csaknem teljesen elenyészik a mondathangsúly. A vers lüktetése, másképpen rendezi a hangsúlyos szótagok hierarchiáját.
Ez ellen elméletben lehet tiltakozni, de a vers valósága parancsol. A költő legfeljebb azt teheti, hogy úgy komponálja versét, hogy a mondat hangsúlyozandó szótagjai olyan helyre kerüljenek a versben, ahol a vers hangsúlyt követel. Vagy teheti azt is a költő, hogy versen belül tagadja a mondatot és csak a verssort ismeri el gondolati egységnek is.
De ez azért talán túlzás. A költőnek meg kell találnia a mondat és a verssor harmóniáját. (Vagy diszharmóniáját, ha ezt követeli az éppen adott költői mondanivaló.)
Következnek a magyar verselés típusai.
Forrás:
Hegedüs Géza: A költői mesterség
Gáldi László: Ismerjük meg a versformákat!
Kiegészítések:
Babits Mihály: Az európai irodalom története
8.
Hogy a legősibb magyar verselésnek mi volt a prozódiai alapelve erről vannak elméletek, de nincs róla tudomásunk. Megmaradt egy-egy epikus tématöredék, álruhában – mint kétes hitelű történelmi adat – átcsúszván a krónikákba. Meséink őriznek néhány ősi mondát vagy mondarészletet. De egyetlen verssor sem maradt ránk a kereszténység előtti korszakból. S a legrégibb magyar vers – hétszáz év előttről – latin himnusz fordítása a latin himnuszok formájában.
Annyi valószínű, hogy valamiféle ütemes vagy hangsúlyos verselés lehetett az ősköltészet prozódiája, hiszen azon a fejlődési fokon csaknem minden nép énekeredetű, hangsúlyos költészettel él.
A prozódiai elv, amit magyaros verselésnek nevezünk, kétségtelenül nagyon régi, de ez idő szerint hétszáz évnél régebbre nem tudjuk visszavezetni. És nagyon gyanús, hogy ütemezési mintái a templomokban énekelt latin himnuszok voltak.
A középkori latin himnuszoknak a verssorai – egész Európában! – azonosak a legősibbnek tudott magyaros verssorokkal és nem valószínű, hogy az egész egyházi költészet tőlünk vette volna formakincsét.
Szeretnék szántani,
Hat ökröt hajtani.
Verstanunk ezt az alakzatot ősi hatosnak nevezi. Bizonyára a vers is igen régi. De egészen bizonyos, hogy a XII. században élt Pierre Abélard latin nyelvű himnuszai még régebbiek.
Az egyik így kezdődik:
O quanta, qualia
Sunt illa sabata.
Nem kell egyetlen szót sem érteni belőle, hogy a fül meghallja az ütemezés azonosságát. Abélard is ősi hatosban írt.
Esik eső karikára,
Kossuth Lajos kalapjára.
A múlt században népajkon kelt, igazi népdal ez, népdalaink réges-régi ütemében. A formát, ősi nyolcasnak hívjuk. De ki ne ismerné Celanoi Tamás himnuszát az utolsó ítéletről?
Dies irae, dies illa
Solvet saeclum in favilla.
Celanoi Tamás a XIII. században – tehát legrégebbi versemlékünk előtt – ősi nyolcasban írt.
Az persze valószínű, hogy a középkorú latin egyházi énekek formájára, valamiképpen hatottak az Európába érkező és letelepedő nomád népek énekei is, s ezek nyomán szakított az egyházi költészet az ókori latin irodalom rímtelen és időmértékes verselési elvével.
Tehát az egyéb népek közt, a magyar is hatott az egyházi latin versek prozódiájára, de magát a formakincset, nemzetközi méretekben a középkorban mindent behálózó egyház költészete alakította ki. Sokáig nem is volt szabad egyéb énekeket énekelni. Mikor a magyar költészet, már feudális körülmények között, újjá született, a versteremtő nép s a versíró egyén nem is ismert más költészetet, mint a himnuszokét. S ennek prozódiája alapján formálta ki a legrégebbi és egészen a XVIII. századig nálunk csaknem kizárólagos magyaros verselést.
A magyaros verselés hangsúlyos, vagyis akusztikus hullámzását a hangsúlyos és a hangsúlytalan szótagok törvényszerű elhelyezkedése adja. S noha elméletileg elképzelhető rímtelenül is a magyaros hangsúlyos vers - a székely népballadákban akad is néhány rímtelenül hullámzó, s a műköltészetben is kísérleteztek vele -, de általában a magyaros verselésre a rím is jellemző. Népdalaink kivétel nélkül hangsúlyos ütemezésűek. Ezért is indokolt a magyaros elnevezés.
Műköltészetünkben pedig a XVIII. század közepéig, - mint mondtuk - csaknem kizárólagos volt ez a formakincs. Csaknem, de nem egészen. Mert már a XVI. században is találunk kísérletet az antik versalakzatok meghonosítására a magyar költészetben. Ezt az antik (ókori görög – latin) formavilágot nevezik a mi költészetünkben deákos verselésnek.
Ez az elnevezés sem egészen pontos. A rímtelen időmértékes verselés nem a deák (latin), hanem a görög költészetben fejlődött ki. De mi a latin nyelv közvetítésével kaptuk s a régi iskolák latin nyelvét hívták nálunk deák nyelvnek. A reneszánsz kultúra hazai kibontakozása idején (a XV. században), mint mindenütt, ahogy a reneszánsz megjelent, kifejlődött az ókori költészet kép és képzelet világát felhasználó, továbbfejlesztő latin nyelvű és ókori formákhoz visszatérő költészet. Mint tudjuk, a középkori egyházi irodalom ugyan latin volt, de sok mindenben különbözött az ókori klasszikus latinságtól, versformái pedig javarészben rímesek és hangsúlyosak (mint a magyaros verselésé).
A reneszánsz tudós költői (a humanisták) visszatértek az ókori szerzők tiszta latinságához és rímtelen (időmértékes) versformáihoz. Akkor ez a formai visszanyúlás jelentette a modernséget. Nálunk is költők egész sora írt a XV. és XVIII. század között antik formájú időmértékes latin verseket, köztük olyan világviszonylatban is nagy poéta, mint a Mátyás korában élt Janus Pannonius (Eredeti nevén Csezmiczei János; nagy magyar költő volt egyike a legnagyobbaknak, csak éppen egy sort sem írt magyarul). De már a XVI. századtól kezdve a költők kísérletezni kezdtek azzal is, hogy az ókori mintájú rímtelen időmértékes verselést kipróbálják magyarul is. Az úttörő Sylvester János volt, aki felismerte, hogy a magyar nyelv alkalmas az időmértékes verselésre, alkalmasabb, mint a legtöbb európai nyelv.
Neki köszönhetjük első hexametereinket, illetve első disztichonjainkat. Akadtak egyéb szórványos kísérletek is, de rendszeres költői gyakorlattá, csak a XVIII. században vált a deákos verselés. Ezt a deákos nevet is akkor kapta.
A felvilágosodás új mondanivalói új kifejezési formákat kerestek, és egy egész költői irány indult azzal a programmal, hogy deákos formákban fejezze ki magát. Baróti Szabó Dávid a nyelvtant teremtő Révai Miklós, a hazai prozódia tudományát előkészítő Rájnis József, majd a többek közt Horatius összes költeményét formahíven tolmácsoló Virág Benedek készítette elő a talajt Berzsenyi Dániel a deákos formák legfőbb hazai klasszikusa számára. De a múlt század első felében az egész romantika kedvtelve fordult a klasszicizáló formák felé, amelyekben teljesen elválik egymástól a vers lüktetése és a szöveg hangsúlyozása. Ez a belső feszültség a fülnek olyan szokatlan akusztikai hatásokat nyújtott, amelyeket a romantika alkalmasnak érzett a maga rendkívüli mondanivalói számára. Így azután nálunk azzal a sajátos jelenséggel találkozunk, hogy a klasszicizmussal szembeforduló romantika a klasszikus ellenes tartalomhoz a klasszikus költészettől kért és kapott formakincset.
Több mint fél évszázadon át a deákos formák (s ezek közt is főleg a hexameter) a legnépszerűbb versalakzatok közé tartoztak, de azután sem tűntek el költészetünkből. Miért is vetették volna el, a kifejezésnek ezt a sok mindenre alkalmas eszközét? Költőink újra meg újra visszafordulnak a deákos formákhoz, a magyar hexameter története pedig Sylvestertől a felvilágosodáson és romantikán, Fazekas Mihályon, Petőfin és Aranyon, Babitson és Juhász Gyulán keresztül József Attilán, Dsida Jenőn és Radnóti Miklóson át napjainkig tart és semmivel sem kevésbé sajátja a magyar kultúra kincsestárának, mint a magyaros verselés.
A XVIII. században azonban nem csak a deákos verselés jelenik meg mint a hagyományostól eltérő verselési elv, hanem mellette a rímes időmértékes költészet is, amelyet nyugat-európai verselésnek nevezünk. Ez a név sem egészen pontos. A rímes időmértékes verselés nem nyugat-európai eredetű, hanem bizánci. A bizánci költészetben még a középkor korai századaiban kezdték rímekkel gazdagítani az ókortól örökölt időmértékes versformákat. Ez a rímes antik forma a leoninus, ebből származik a nyugat-európai típusú verselés. Csakhogy éppen Nyugat-Európában alig-alig lehet „nyugat-európai” módon verselni. A francia nyelv, például teljesen alkalmatlan az időmértékre, a német költészetben az időmértékes egységeket, (a verslábakat) hangsúlyos egységekre alkalmazták, vagyis úgy sorakoztattak egymás után hangsúlyos és hangsúlytalan szótagokat, mintha azok hosszú és rövid szótagok volnának.
Még az olaszban, vagy spanyolban is csak megközelíteni lehet azt az időmértékes elképzelést, amelyhez a hosszú és rövid szótagok oly határozott különbsége kell, amely - akárcsak görögben és latinban - megvan a mi nyelvünkben.
A nyugat-európai elnevezést, mégis indokolja, hogy mi a nyugati formák magyar megfelelőinek fogjuk fel ezeket a sorokat. S habár azt a sorfajtát, amelyet mi „francia alexandrin”-nak nevezünk, franciául elő sem lehet állítani, mégis a francia költészetben található alexandrin volt a mintája. Ugyanígy a mi „nibelungi sor”-unk nem azonos a német nibelungi sorral, hiszen a német vers hangsúlyon, magyar megfelelője pedig időmértéken alapul – mégis a német formából vettük ennek a versnek a ritmustervét. Talán csak a rímtelen drámai jambus, az úgynevezett blank vers felel meg akusztikailag mintájának, de ennek eredetije angol, ahol a hangsúlyos jambus skandáló kiejtése közelebb áll az időmértékes ritmizáláshoz, mint a többi nyugat-európai nyelvben.
A nyugat-európai verseléssel - párhuzamosan a deákos törekvésekkel - a XVIII. század költői irányai kezdtek kísérletezni. Az úttörő, Ráday Gedeon volt, ő írt először rímes jambikus verset magyarul. A századvég két legnagyobb költője Batsányi és Csokonai már egymás mellett rendszeresen használja a magyaros, deákos és nyugat-európai formákat. A XIX. században azután mindinkább előtérbe kerül a nyugat-európai verselés, és a század végére, már gyakoriságban túlszárnyalja a magyarost is és a deákost is.
(Ezért válaszoltam Esotericusnak - arra a megállapítására, hogy Petőfi verseinek nagy részére a nyugat-európai verselési mód volt jellemző - hogy becsületükre vált elődeinknek, hogy ismerték a nyugat-európai nagy költőket, mert minden jel szerint rajtuk keresztül lett a nyugat-európai verselési forma nálunk az, amit most értünk alatta. Becsülendő még az is, hogy ismerték, méghozzá csaknem anyanyelvi szinten, a fontosabb nyugat-európai nyelveket: német, francia, olasz, angol.)
Az utóbbi évszázadban keletkezett magyar versek túlnyomó része nyugat-európai formában született. Gyakoriságban a magyaros verselés áll a második helyen, s a deákos, bár szüntelenül megvan, az előbbi kettőhöz képest elenyésző számú. E három verselési elv mellé lépett szórványos előzmény után az 1920-as években a szabad vers, amely függetlenítette magát a hagyományos verselési elvektől. Mint majd látni fogjuk, a szabad vers valójában vagy nem vers, hanem költemény, vagyis más lírai specifikumokkal rendelkező alakzat vers és próza között, vagy amennyiben vers, akkor a hagyományos verselési típusok elemeit variálja és végső fokon valamelyik verselési típushoz tartozik
Annak sincs értelme, hogy egyik, vagy másik verselési elvet magyarabbnak tekintsünk.
Csokonai, Petőfi, Arany, Ady, vagy József Attila nyugati formában írt költeményei semmivel sem kevésbé magyarok, mint ugyanezeknek a nagy költőknek magyaros versformákban írt versei. Amiért egy lehetőség időrendben később került a kultúránkba, nem kevésbé szerves alkotórésze egész műveltségünknek, mint a régebbi. Költészetünk ma gazdagabb, mint évszázadokkal ezelőtt, dúsabb a kifejezési lehetősége is.
Aki a magyar költészetben jártas akar lenni, egyformán jól kell ismernie valamennyi verselési lehetőséget. Itt az egész magyar verselés időbeli gazdagodásáról van szó.
A XVIII. század végső harmadáig - leszámítva néhány deákos próbálkozást - a magyaros verselési elv volt az uralkodó költészetünkben. A XVIII. század hetvenes éveitől kezdve az új kísérletekkel megdől a kizárólagosság. A magyaros verselés nem avul el, de kizárólagosból az egyik lehetőséggé szorul vissza. A régi és új lehetőségekből a XIX. század közepére Vörösmarty majd Petőfi és Arany költői gyakorlatában kristályosodik ki a klasszikus magyar prozódia. Ez a klasszikus prozódia azután a XX. század fordulóján elkezd szűknek bizonyulni, majd Adytól kezdve elveszti kizárólagosságát. Ady óta gazdagabb a magyar verselési lehetőség, mint amennyit a klasszikus prozódia felölelt.
(Ezt bővebben szemügyre vesszük majd Ady és az utána következő költői nemzedékek verseléseinek vizsgálatakor)
Kétségtelen: ma már a klasszikus verstan is csak egyik lehetősége a magyar verselésnek. Nem avult el, de csupán egyik része a már gazdagabb egésznek.
Forrás:
Hegedüs Géza: A költői mesterség
Gáldi László: Ismerjük meg a versformákat!
Kiegészítések:
Babits Mihály: Az európai irodalom története
9.
Hangsúly, ütem és a szótagszám.
A magyaros verselés egysége az ütem. Egy ütem egy hangsúlyos szótagból és a hozzá tartozó hangsúlytalan szótagokból áll.
Fülünk, legfeljebb négy szótagot tűr egy ütemben. Tehát a leghosszabb ütemben, egy hangsúlyos, és három hangsúlytalan szótag van. A legrövidebb ütemben pedig egy szótag van.
Az ütem végén önkéntelenül is egy nagyon rövid szünetet tartunk. Ha egy ütemben öt szótag van az ötödik szótagot a fül leválasztja az ütemről és külön ütemnek érzi.
Földiekkel | játszó
Égi tüne- | mény,
Istenségnek | látszó
Csalfa vak re- | mény!
(Csokonai Vitéz Mihály: A reményhez)
Ennek az ütemképlete így fest: 4|2 || 4|1 || 4|2 || 4|1.
A magukban maradt szótagokat fülünk ugyanolyan teljes ütemnek érzi, mint az előttük álló négy-négy szótagot. A hatszótagos sorokban, a négyszótagos ütemeket egyenlő értékűnek érezzük, a kétszótagosokkal.
Az ütemek időbeli hossza, ugyanis egyenlő!
Ami a szótagban hiányzik belőlük, azt pótoljuk szünettel. Azonos ütemszámú sort, azonos hosszúságúnak érzünk.
A gyakorlatban, az azonos ütemszám általában megfelel az azonos szótagszámnak, de nem okvetlenül.
Egy, | kettő, | három,
Nincsen | nekem | párom.
A két sort egyforma hosszan ejtjük és egyforma hosszúnak halljuk, noha az első sor ötszótagos, a második hatszótagos, de mind a kettő háromütemű.
Tehát a sor hosszúságának a meghatározásánál, a benne előforduló hangsúlyos szótagok száma a döntő (merthogy minden ütemben egy hangsúlyos szótag lehetséges).
A versek óriási többségénél azonban az ütemek azonos száma egybeesik a szótagok azonos számával. (Népdalainkban csaknem kivétel nélkül azonos szótagszámú sorok rímelnek össze.)
Tavaszi szél | vizet áraszt
Virágom | virágom,
Minden madár | társat választ
Virágom | virágom.
Itt az egymással rímelő sorok 8 szótagosak 4|4 osztású ütemezéssel, még az egymásnak megfelelő ismétlődő sor 6 szótag 3|3 ütemosztással. Ez a ritmika végig vonul az egész népdalon.
A Vargáék | ablaka
Rózsával van | kirakva.
Ez a vers végig következetesen 7 szótagos sorokból áll 4|3 osztású ütemezéssel.
Elindult, | elindult | tizenkét | kőműves,
A tiezen- | kettedik | Kelemen | kőműves.
(Kőműves Kelemen. Székely népballada)
Az egész ballada végig négyütemű tizenkettesekből áll.
Ha népdalainkat nézzük és a magyaros versformájú műköltészetet, akkor megállapíthatjuk, hogy a versek túlnyomó többsége két ütemezési típus köré csoportosul.
Az egyiknek az alapja a kétütemű nyolc szótagú verssor az úgynevezett ősi nyolcas, a másiké a kétütemű, hatszótagos sor az ősi hatos. Ősinek nevezzük mind a kettőt, mert ameddig vissza tudunk tekinteni költészetünkben, mindkettő ismeretes.
Mátyást mostan | választotta
Mind ez ország | királyságra,
Mert őt adta | Isten nékünk
Mennyországból | oltalmunkra.
Ez a versike feltehetően 500 esztendős. Benczédi Székely István Krónikája szerint Mátyás választásakor, 1458-ban énekelték agitációs célból, állítólag még a gyerekek is. Kétütemű nyolcasban, ez már akkor is ősi volt.
Választ | világumtuul-,
Zsidou fiodumtoul,
Ézes | ürümemtüül.
(Ómagyar Mária-siralom)
Ennél ősibb azután már nincs is, a legrégebbi ismert magyar versből, a Mária-siralomból való az idézet, és kétütemű hatos sorok.
Ennek a két alapformának a változataiból és továbbképzéséből alakult ki a legtöbb magyar sorfajta.
Az ősi nyolcas és családja
A tiszta ősi nyolcas a leggyakoribb versformák egyike egész költészetünkben, története végig vonul irodalmunk történetén.
Képlete: 4|4.- A negyedik szótag után, a két ütem között a fül sormetszetet vár. A sormetszet (cezúra) azt jelenti, hogy az ütemvég egyben sorvég is egész rövid szünettel. A sormetszet jele ||.
Tehát a tiszta ősi nyolcas: négy szótag, sormetszet, négy szótag; 4||4
Nincs olyan korszaka a költészetünknek, amelyben elő ne fordulna.
Júliámra | hogy találék,
Örömömben | így köszönék
XVI. század
(Balassi Bálint: Hogy Júliára talála…)
Ne higyj magyar | a németnek
Akármivel | hitegetnek.
(Kuruc ének a XVII-XVIII. századból)
Estve jött a | parancsolat
Violaszín | pecsét alatt.
XVIII-XIX. század fordulója
(Csokonai Vitéz Mihály: Szegény Zsuzsi…)
Szülőföldem | szép határa!
Meglátlak-e | valahára?
XIX. század első negyede
(Kisfaludy Károly: Szülőföldem)
Ez a csárda | nevezetes,
Gólya jár rá, | nagy kelepes
XIX. század második negyede
Vörösmarty Mihály: Puszta csárda)
Befordultam | a konyhára,
Rágyújtottam | a pipára…
XIX. század közepe
(Petőfi Sándor: Befordultam…)
Kondorosi | csárda mellett
Gulya, ménes | ott delelget
XIX. század második fele
(Arany János: A betyár I.)
Száll a hegyre | barna felhő,
Zúg alatta | már az erdő.
XIX. század második fele
(Vajda János: Sirámok)
Soha-soha | hites vágyban,
Soha-soha | vetett ágyban
XX. század eleje
(Ady Endre: Bujdosó kuruc rigmusa)
Fehér gyolcsban, | setét éjben,
- ezerötszáz- | tizennégyben –
XX. század második negyede
(Juhász Gyula: Dózsa feje)
Haj szegény nép, | haj magyar nép
Napod hátra | mennyi van még
XX. század második negyede
(Illyés Gyula: Magyarok)
E világon | ha ütsz tanyát,
Hétszer szüljön | meg az anyád!
XX. század második negyede
(József Attila: A hetedik)
Voltam volta | ím, legenda:
Mint a százé- | ves gerenda
XX. század vége
(Csanády János: Lőn bátorságom szólani)
Hol a vadász, | ki vadra vár
végére jár | a január
XXI. század eleje
(Fortune-Brana: Hónapsoroló)
Úgy szeretnék | Veled lenni!
Tested testem- | be bújtatni,
simogató | csók-cseppekkel
fürdetnélek | melegemmel…
XXI. század eleje
(Senior: Változatok3.)
Talán nem bánjátok, hogy most a szokottnál is több példát írtam, ígérem nem csinálok ebből rendszert. Amint látjátok, az ősi nyolcast mi is használjuk, itt a Csillagon is előfordul néha, igaz nem ez a forma jellemző az egész versre, ahonnan ollóztam a példákat, de akkor is használjuk.
Az ősi nyolcas legközelebbi hangzásbeli rokona a kétütemű hetes (4|3). Az ütem végén a fül itt is sormetszetet vár, s mivel az ütemeket egyforma hosszan ejtjük ki, tehát a második ütem harmadik szótagja után egy szótag idejéig önkéntelen szünetet tartunk, kitartjuk az időt, az ütem befejeződéséig. A kétütemű hetes kiejtésének tehát ez a képlete: 4||3’.
Török bársony | süvegem
Most élem gyöngy- | életem
(Balog Ádám nótája, XVIII. század eleje)
Nincsen apám, | se anyám,
Se istenem, | se hazám
(József Attila: Tiszta szívvel)
Reggel még a | napra tárt
Tenger rügy közt | labda szállt.
(Majtényi Erik: A láz versei)
A kétütemű hatos verssor általában nem ehhez a sorcsaládhoz tartozik, általában más a lüktetése.
Abban az esetben, ha előtte ősi nyolcas, vagy kétütemű hetes áll, és a kétütemű hatos 4|2 formában tagolódik, akkor ez is az ősi nyolcas lüktetése szerint éri el fülünket, olyan módon, hogy a második ütem két szótagját szünettel egészítjük ki: 4||2’’.
Önmagában sohasem fordulhat elő, mert a hatszótagos sor magában az ősi hatos változó ütemezése szerint hullámzik.
Pénzt, paripát, | feleséget
Soha se bízz | másra.
(Arany László: Elfrida)
A kétütemű ötös (4|1) önmagában, csak egészen elvétve fordul elő, mint ebben a gyermekmondókában:
Egyszer egy az | egy,
Sose vere- | kedj.
Kétszer kettő | négy,
Mindig pontos | légy.
Rendszerint összetételekben szerepel. Ha ősi nyolcas, vagy hetes után következik, az előbbi sor intonációja (sorkezdő üteme) ennek is a nyolcasok négy szótagra beállított ütemezését adja.
Sima száddal | mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz fe- | lém?
(Csokonai Vitéz Mihály: A reményhez)
Az egyszótagos második ütem előtt már fülünkbe cseng a szüntelen négyszótagos lüktetés és ennek folytán az egy szótagot is négy szótag idejéig tartjuk ki: 4|4|4|1’’’.
A kétüteműnél hosszabb sorok összetettek. Az ősi nyolcas összetételeinél az alap egy ősi nyolcas és még egy vagy két ütem ugyancsak az ősi nyolcas családjából. Ebből a verscsaládból leghosszabb sor négyütemű, tehát legfeljebb 16 szótag (merthogy egy ütemben legfeljebb 4 szótag lehet) 4x4=16 (Ugye Juditti jól vezettem le? Te vagy a matematika tanár)
Előfordul azonban, olyan összetett sor is, amely ősi nyolcas és ősi hatos elemekből tevődik össze. Ezért az összetett sorok előtt legközelebb az ősi hatost vesszük szemügyre.
Forrás:
Hegedüs Géza: A költői mesterség
Gáldi László: Ismerjük meg a versformákat!
Kiegészítések:
Babits Mihály: Az európai irodalom története
10
Az ősi hatos
Láttuk, hogy a kétütemű nyolcas, mindig 4|4 formában tagolódik. A kétütemű hatosnak háromféle tagolása is lehetséges.
Amott | kerekedik 2|4
Egy fekete | felhő, 4|2
Amott száll, | amott száll 3|3
Egy fekete | holló 4|2
Vagy:
Egyszer | megölelni, 2|4
Egyszer | megcsókolni, 2|4
Örökké | ölelni, 3|3
Örökké | csókolni 3|3
(Vajda János: Gina emléke XIII.)
Fülünk egyaránt nyitott mind a három tagolásra: 2|4, 3|3, 4|2 formájú vershangsúlyozásra.
Ez az ősi sorfajta igen rövid lévén, ritkán fordul elő párrímes alakban. Legtöbb esetben – a népdalokban is – félrímes. Ha pedig félrímes, akkor két-két sort már inkább egy hosszú sornak érez a fülünk.
Így áll elő az egész magyaros verstípus leggyakoribb formája, a két ősi hatosból álló magyar alexandrin vagy Zrínyi sor.
De ha a félrímes vers, nem tiszta ősi hatosból áll, hanem egy elég gyakori szokás szerint harmadik sorként egy ősi nyolcas keveredik hozzá, akkor a hat szótag megtartja önálló sor jellegét.
Megöltek egy | legényt 4|2
Hatvan | forintjáért, 2|4
Bevetették | a Dunába (ősi nyolcas)
Pejszínű | lováért. 3|3
(népdal)
Vagy:
Rossz időket | élünk, 4|2
Rossz csillagok | járnak: 4|2
Isten ója | nagy csapástól (ősi nyolcas)
Mi magyar | hazánkat!- 3|3
(Arany János: Zách Klára)
Ezekben az összetételekben az intonációt nem az ősi nyolcas dobpergésszerű 4|4 ütemezése adja, vagyis a fül nem várja kezdettől fogva a négy szótag hosszúságú versegységeket. Itt az ősi hatos lazább és lágyabb hangja az uralkodó, amelyet a közbevetett ősi nyolcas gyorsabb lüktetése csak sajátosan színez. (Mert minél több szótag van egy ütemben, annál gyorsabban kell kimondani, hiszen minden ütem egyforma hosszú. Az ősi hatos és összetételei, lassúbbak, mint az ősi nyolcasé)
Most már jöhetnek az összetett verssorok.
A kétüteműnél hosszabb verssorok már összetettek, az ősi nyolcas és az ősi hatos elemeiből alakultak (leszámítva néhány egészen ritka sorfaját, a 3 szótagos ütem változatait, amelyekről később lesz szó).
a) Háromüteműek
A háromütemű kilences (4|4|1) lényegében egy ősi nyolcas és egy egy szótagú, tehát hosszan kitartandó szótag:
4||4|1’’’
Ezrivel te- | rem a fán a | meggy…
Feleségem | van nekem csak | egy
(Petőfi Sándor: Ezrivel terem… )
A háromütemű kilences másik formája az ősi hatos továbbképzése: egy ősi hatos után egy háromtagú ütem, képlete csaknem minden esetben ez: 4|2|3. (2|4|3 formában nehézkes, 3|3|3 formában pedig nem ehhez, hanem a 3 szótagos ütemrendszerhez tartozik)
Ezt a kerek | erdőt | járom én,
Ezt a barna | kislányt | várom én
(népdal)
Gyakori forma a háromütemű tízes, amely kezdődik egy négyes ütemmel és folytatódik ősi hatossal, tehát három változata lehetséges:
4|4|2
4|3|3
4|2|4
Az első ütem négyes intonációja a negyedik szótag után sormetszetet követel, és szinte rákényszeríti az emberre, hogy ősi nyolcassal mondja a verset: 4||4|2 Ezt a formát nevezzük szerb tízesnek az ilyen ritmusú szerb népballadák után. De költészetünkben általában egy versen belül keveredik a három változat:
Nyári napnak | alkonyula- | tánál 4||4|2
Megállék a | kanyargó | Tiszánál 4||3|3
Ott, hol a kis | Túr siet | beléje, 4|3|3
Mint a gyermek | anyja | kebelére 4||2|4
(Petőfi Sándor: A Tisza)
A háromütemű tizenegyes népdalaink és népdal utánzataink egyik gyakori formája. Alapja egy ősi nyolcas, amelyet, egy három szótagos ütem követ: 4|4|3. Mivel ősi nyolcassal kezdődik, a negyedik szótag után fülünk sormetszetet vár és a harmadik ütem végén röpke szünet pótolja a hiányzó szótagot: 4||4|3’.
Dalos Eszti | fiatal volt, | de árva.
(Arany János: Tengerihátás)
Persze valójában az is háromütemű tizenegyes, ha a költő a sort ketté töri, és egymás alá ír egy ősi nyolcast, és egy három szótagos sort, mint például:
Hol van a hal | mely dicső volt
És remek?
(Vörösmarty Mihály:Fóti dal)
A háromütemű tizenkettes másfél ősi nyolcas: 4|4|4, a fül minden ütem után sormetszetet vár: 4||4||4. legtöbb esetben a költők két sorban írják az utolsó ütem négy szótagját, külön sornak tekintve, ami gyakorlatilag is előnyös, nehogy az olvasó első látásra összekeverje a sokkal gyakoribb, négyütemű tizenkettessel, amelynek egészen más a ritmizálása.
Megy az eke | szaporodik
A barázda.
(Illyés Gyula: Megy az eke)
b) Négyüteműek
A négyütemű tizenegyes egy ősi hatos, utána sormetszet, majd egy ötös. 4|2||4|1 vagy 3|3||4|1 vagy 2|4||4|1.
Jaj de szép | ez a Pest, || Istenem, be | szép.
(Cuczor Gergely: Falusi kislány Pesten)
Vagy fordítva, elöl egy ötös, utána sormetszet, majd egy ősi hatos:
Rozgonyi | püspök | palotája | nyitva
(Arany János: Az egri lány)
Figyeljük csak meg, hogy ennek a tizenegy szótagnak, mennyire más az egész ritmikája, mint a háromütemű tizenegyesnek:
Fölfelé megy | borban a gyöngy; | jól teszi.
A négyütemű lassúbb, mint a háromütemű, mert kevesebb szótag van egy-egy ütemben. A négyütemű sor hosszabbnak tűnik, mint az ugyanolyan szótagszámú háromütemű.
A vers lüktetése annál gyorsabb, minél több szótag van egy ütemben és minél kevesebb ütem egy sorban.
És elérkeztünk, a négyütemű tizenketteshez, amely az egész magyar verselés leggyakrabban előforduló formája.
Zrínyi sornak, vagy magyar alexandrinnak nevezzük.
Az alexandrin, nemzetközi verstani kifejezés és minden költészetben azt a tizenkét (olykor tizenhárom, néha tizennégy) szótagos verssort jelenti, amelynek a hatodik, (egyes nyelvekben a hetedik) szótagja után kötelező sormetszet van.
A magyar alexandrin, két ősi hatos egybe kapcsolva. Mindkét tagja az ősi hatos bármelyik ütem elosztásában lehetséges, tehát kilencféle lüktetése lehet, ami igazán változatossá teheti, az egész költemény hullámzását:
4|2||4|2
4|2||3|3
4|2||2|4
3|3||4|2
3|3||3|3
3|3||2|4
2|4||4|2
2|4||3|3
2|4||2|4
A magyar elbeszélő költészetnek négy évszázad óta szüntelen jelenlévő versalakzata ez. Használta Balassi és Tinódi a XVI. században. Zrínyinek és Gyöngyösinek ez volt a kizárólagos versformája a XVII. században. Kedvelte Batsányi és Csokonai a XVIII. században. Vörösmarty hexameteres eposzok mellett magyar alexandrinban is írt hőskölteményt (Tündérvölgy). Petőfi János vitéze, Arany Toldija és legtöbb elbeszélő költeménye készült ebben a versformában. Még a hagyományos versformáktól oly gyakran távolodó Ady is használta, sőt, a szinte programszerűen antik, vagy nyugat-európai formában író Babitsnál is megtaláljuk. A hozzánk közelebbi korban is megtaláljuk, például Juhász Ferenc a Sánta család c. elbeszélő költeményénél is ezt használta.
Akárcsak az ősi nyolcas esetében, a magyar alexandrinnal is végig követhetjük költészetünk több mint fél évezredének történetét, de ezt én most nem teszem, mert ez az anyagrész így is elég hosszúra sikeredett, csupán néhány példa:
Mindjárt az elején egy szép idézet Tinódi Lantos Sebestyéntől a Prini Péternek…fogságáról c. költeményének két sora, amelyen ma is érdemes lenne elgondolkodnunk:
Tudjátok | magyarok || hírösök | valátok,
Míg nagy | szeretettel || egymást | hallgatátok
Homloka | lilium, || az ajka | kláris,
Helenán sem | talált || ennél szebbet | Páris.
(Gyöngyösi István: Thököly Imre és Zrínyi Ilona házassága)
Kényes, büszke | pávák, || Nap-szédítő | tollak,
Hírrel | hirdessétek: || másképpen lesz | holnap.
(Ady Endre: Fölszállott a páva)
A magyar alexandrin lüktetésbeli változatossága folytán a mondathangsúly általában igen közel van a vershangsúlyhoz. Ugyanazt a verssort ugyanis nem egy esetben többféleképpen is lehet ritmizálni.
Kényes, büszke | pávák, || Nap-szédítő | tollak
Ezt így is ütemezhetjük:
Kényes, | büszke pávák, || Nap-szédítő | tollak
Tehát aki a jelzőket érzi kiemelkedően lényegesnek a mondatban, hangsúlyozhat így: „ Kényes, | büszke pávák,… ” Aki viszont a páván érzi a nyomatékot, az így hangsúlyoz: „ Kényes, büszke | pávák…”
A mondathangsúly – éppen azért, mert a magyar alexandrinban sok helyen lehet ütemkezdet – csaknem mindig egybeeshet a vershangsúllyal.
Ezért ez a forma áll legközelebb a beszélt nyelv lüktetéséhez.
A négyütemű tizenhármassal folytatjuk.
Forrás:
Hegedüs Géza: A költői mesterség
Gáldi László: Ismerjük meg a versformákat!
Kiegészítések:
Babits Mihály: Az európai irodalom története
11.
Az összetett verssorok ismertetését folytatom, megismertünk már jó néhányat, és még van is egy pár. Az összetett verssorok felismerése nem okoz nagy gondot, ha tisztában vagyunk az alapokkal.
A négyütemű tizenhármas az ősi nyolcas összetételeihez tartozik: egy ősi nyolcas és egy ötös. Képlete: 4|4||4|1
Kecskemét is | kiállítja || nyalka verbunk- | ját,
Csárda előtt | ki is tűzi ||veres zászló- | ját.
Gyertek ide | fiatalok, || tessék beáll- | ni,
Nyolc esztendő | nem a világ || lehet próbál- | ni.
(népdal)
A négyütemű tizenhármas másik változata egy hetes és egy ősi hatos kapcsolása. Itt az ősi nyolcas családjához tartozó hetes erős intonációja (a négyes ütem) rendszerint a hatost is 4|2’’ formájú ütemezésre kényszeríti. Képlete tehát: 4|3||4|2
Visegrádon | a király || van heverő | sorral
(Arany János: Pázmán lovag)
A négyütemű tizennégyes igen hasonló ehhez: egy ősi nyolcas és egy ősi hatos. Az ősi nyolcas két négyes üteme szintén magával sodorja a hatost, rákényszerítve a 4|2’’ beosztású ütemezést. 4|4||4|2
Nem vagyok én | boros ember || bor nekem a | bánat!
(Arany János: Pázmán lovag)
A négyütemű tizennégyes olyan közel áll a négyütemű tizenhármas második változatához, hogy akár egy versen belül, vagy egymással rímelő sorokként is előfordulhatnak.
A négyütemű tizenötös (4|4||4|3) és a négyütemű tizenhatos (4|4||4|4) leginkább úgy fordul elő, hogy a költők két sorrá törik és párrím helyett félrímesen kapcsolják egymáshoz.
4|4||4|4 (a)
4|4||4|4 (a)
Ritmikailag, akusztikailag teljesen egyenlő ezzel:
4|4 (x)
4|4 (a)
4|4 (x)
4|4 (a)
Jank azonban | mind nyomon van:
Le a völgynek, | fel a hegyre,
Vadcsapáson | vízmosáson
Veri, vágja, | űzi egyre.
(Arany János:Szibinyáni Jank)
Ez a négy sor, valójában négy sorrá tört két négyütemű tizenhatos. Így is írható:
Jank azonban | mind nyomon van: || Le a völgynek, | fel a hegyre,
Vadcsapáson | vízmosáson || Veri, vágja, | űzi egyre.
A különböző szótagszámú négyütemű sorok könnyen keverednek egymással, nem érezzük idegen jellegűnek egymás mellett a négyütemű tizenhármast és a tizenegyest. A tizennégyesnek 4|4||3|3 osztású alakja zökkenő nélkül párosul a tizenötössel, amely ugyancsak három szótagú ütemmel végződik: 4|4||4|3
Íme egy példa erre:
Sokan imádnak, vasárnap, || zihálva beléd vetik
Hat napukat s magukat is, || te szabad hetedik.
(Nagy László: A vasárnap gyönyöre)
Az első sor második fele így tagolódik:
…zihálva be- | léd vetik
Ehhez társul a második sor második fele:
…te szabad | hetedik.
Ha a sorvégi ütem nem volna azonos szótagszámú, a fülünk idegennek érezné egymás mellett a különböző szótagú sorokat, de így: az ütemszám azonos és a sorvégi ütem szótagszáma is azonos, a két sor tehát azonos típusú.
Ez az ütemszám azonosság, különböző szótagszám mellett jellemző volt egy bizonyos fajta középkori magyar verselésre és éppen mai verselésünkben tűnik fel újra.
Ezek a hosszú sorok azonban – párrímes megoldás esetén – önkéntelenül is két sorra bomlanak a fülünkben. A költők legtöbbször két sornak is szokták írni.
Természetesen van olyan eset, hogy szükség van ilyen hosszú sorokra is, ha például ezek a sorok nem párrímesen kapcsolódnak egymáshoz, akkor nem lehet félbetörni őket.
Edgar Poe már idézett híres versében, A hollóban négyütemű tizenhatosok és négyütemű tizenötösök váltakoznak egymással, ilyenkor indokolt a szokatlanul hosszú sor.
Ah jól emlékszem valóban || tél volt, bús december hóban 16
Szellemét a szén hunyóban || földre hinté véresen. 15
c) Négynél több ütemű sorok
Már a négyütemű sorok is tizenkét szótagon felül általában két sorba kívánkoznak, a négynél több ütemű sorokat pedig a fül alig képes egy sorrá összefogni. Persze ezekre is van példa bőségesen. A régi XVII. század előtti magyar költészetben például gyakori forma volt a
Hatütemű tizenkilences.
Ez két ősi hatos és egy hetes láncolata volt, Balassinál nem egyszer fordul elő.
Az ilyen sor azonban széttörik, nem is két, hanem három sorrá. Ebből az irdatlanul hosszú sorból keletkezett a Balassinál oly szokásos két ősi hatos után egy hetes alakzat:
Vitézek | mi lehet 6
Ez széles | föld felett 6
Szebb dolog az | végeknél? 7
(Balassi Bálint: Vitézek…)
Ez összesen 19 szótag.
Költői kísérletként, vagy költői játékként természetesen tetszés szerinti ütemet lehet egymás mellé tenni és egy sornak nevezni. Az ősi nyolcas szakadatlan dobpergésével játszott Babits, amikor létrehozta költészetünk minden bizonnyal leghosszabb verssorait A danaidák című költeményében. Íme az első sor (nincs a világnak olyan széles könyvlapja, ahol egyetlen nyomtatott sorba beleférne):
Lenn a csöndes | alvilágban, | szellőtlen, bús | alvilágban, |
asphodelo- | sok között, hol | asphodelos | meg se moccan, |
gyászfa nem bó- | kol gallyával, | mákvirág szir- | mát nem |
ejti, | mert a szél ott | mélyen alszik, | alszik aspho- |
delos ágyában, | mélyen alszik, | nem beszél.
Ez a verssor tizennyolc ütemű hetvenegyes! Fenségesen szép költemény ez, de ne tagadjuk, a fül semmiképpen sem érzi egyetlen sornak a hetvenegy szótagot, és amikor a végtelen szótagok után előkerül a válaszoló rím, akkor már alig emlékszünk a hívórím csengésére.
Ezt a verset versfelfogó képességünk kétütemenként nyolc szótagos sorokra bontja és úgy haljuk, mintha ősi nyolcasok végtelene peregne rímtelenül és azonos lüktetésüket, csak néha szakítja meg egy hetes, illetve a hetes második ütemére következő szünet. (Ha ugyan fülünk nem az egész verset nem időmértékes trochaikus versnek ritmizálja inkább erről még lesz szó később.)
Az ősi nyolcas és ősi hatos családjában gyakorlatilag, általában csak három és négyütemű összetett sorok tekinthetők egy sornak és tizenkét szótagon felül azok is jórészt maguktól kívánkoznak két sorrá válni.
A három szótagos ütem sorváltozatai
A magyaros verssorok legnagyobb része az ősi nyolcas és az ősi hatos változataiból és kapcsolataiból alakul. Ezektől eltérőek azok a ritka sorfajták, amelyeknek ütemegysége három szótagos. Az ősi hatosnak is van egy 3|3 osztású lehetősége, de ez nem vonul végig következetesen a verseken. Az ősi hatosnak az adja a lágyságát, hogy ütemeinek szótag tartalma váltakozó.
A három szótagszámú ütemek használata éppen abból a törekvésből származott, hogy a verselés távolodjék a megszokott magyaros formáktól. S bár ez is hangsúlyos és ütemes verselés, valójában nem egyszer közelebb áll az igazi nyugat-európai formákhoz, mint az úgynevezett nyugat-európai formakincs.
Faludi Ferenc a XVIII. század derekán éppen ilyen nyugati költészetre tekintő célzattal kezdte tudatosan használni ezt a három ütemezést. Ezt találjuk legismertebb versében:
Fortuna | szekerén | okosan | ülj,
Úgy forgasd | tengelyét, | hogy ki ne | dülj:
Ha szépen | vezetett,
Ha miben | kedvezett,
Meg ne ö- | rülj:
Fortuna | szekerén | okosan | ülj!
(forgandó szerencse)
Akármennyire hangsúlyos ez a verselés, hatásában már egy kissé az időmértékes költészetre emlékeztet. Közelebbi rokona a német hangsúlyos daktilusnak, mint egy magyaros hangsúlyos ütemnek. Itt már ütem helyett, hangsúlyos verslábról kellene beszélnünk. Valószínű, hogy ennek a magyar verstanban idegen fogalomnak a szükségessége fel is merülne, ha a hármas ütem sorvázlatai gyakoribbak lennének költészetünkben, hiszen megtörténhetett volna talán az is, hogy a nyugat-európai versek tolmácsolása és a modern mondanivalók költői kifejezése Faludi Ferenc verselési elvei alapján folytatódik. (akusztikailag talán hűségesebb lett volna) Így is lehetett volna, ha nem sokkal később, még ugyancsak a XVIII. század folyamán időmértékes alapon nem bontakozik ki a magyar költészetben a nyugat-európai verselés. Ez azután kuriózummá sekélyesítette Faludi úttörő munkáját. Úgy látszik, a mi nyugat-európai verselésünk közelebb áll a nyelv szelleméhez, mint Faludi valóban németesebb, olaszosabban és franciásabban csengő hangsúlyos verslábai.
Azért elvétve későbbi költészetünkben is előfordul a daktilushoz oly közel álló, de nem időmértéken, hanem hangsúlyon alapuló hármas ütem.
Csárdában | falakon
olykor
Láthatsz, ha | falukon
bolygol
(Babits Mihály: Kép egy falusi csárdában)
Vagy
Szeretlek, | szeretlek, | szeretlek,
Egész nap | kutatlak, | kereslek.
(Szabó Lőrinc: Szeretlek)
Ezeknek a verseknek a problémája már átvezet azokhoz az átmeneti alakzatokhoz, amelyek középhelyen állnak a hangsúlyos és az időmértékes verselés között.
Forrás:
Hegedüs Géza: A költői mesterség
Gáldi László: Ismerjük meg a versformákat!
Kiegészítések:
Babits Mihály: Az európai irodalom története
2010, február 15 - 16:07 | Kabosa
12.
Ebben a részben a magyaros verselésben előforduló időmértékes elemekről lesz szó.
A verselési típusok között nincsenek mereven elhatároló sorompók. Ez a vers anyagából, a nyelvből következik. Tudjuk, hogy minden vers szótagokból épül fel és az élő nyelvben minden egyes szótagnak megvan a maga hosszúsága.
A szótag a hangsúlyos ütemen belül is vagy rövid, vagy hosszú. Az időmértékes verselésen belül is vagy rövid, vagy hosszú és az időmértékes verselésen belül is vagy hangsúlyos, vagy hangsúlytalan.
A verselési elv, előtérbe hozhatja a hangsúly kérdését, de nem semmisíti meg a hosszúságot és fordítva: a verselési elv előtérbe hozhatja a hosszúság kérdését, de nem semmisíti meg a hangsúlyt.
A versben a kétféle hullámzás egymás mellett halad és hatással van egymásra.
A magyaros verselésben az ütem szempontjából közömbös, hogy egyes szótagjai, rövidek-e, vagy hosszúak, de a hangzás mégsem ugyanaz, ha azonos helyen hosszú, vagy rövid szótag áll.
Ütemezés szempontjából azonos ez a két vers:
A hatalmas | szerelemnek
Megemésztő | tüze bánt.
(Csokonai Vitéz Mihály: Tartózkodó kérelem)
És
Bús az ősznek | hervadása,
Hulló lombok, | néma táj;
(Arany János: Juliskához)
De nézzük a két-két sor szótagjainak hosszúságát.
A Csokonai versé:
uu--|uu-u
uu--|uu-
Az Arany versé pedig:
-u--|-u-u
----|-u-
Az előbbi rövidszótagú ütemkezdeteivel, kevesebb hosszú szótagjával szinte lebeg, az utóbbi hosszú ütemkezdeteivel, viszonylag kevés rövid hangzójával súlyosabb, lassúbb menetű.
A költő tehát még a verselési elv megválasztásával és betartásával nem végzett el mindent a költemény akusztikai formálásán. A hangsúlyos ütemen belül sem mindegy, hogy hogyan választja ki a különböző hosszúságú szótagokat, de teljes szabadsága van bárhogy válogathat, hogy minél jobban megfeleljen a tartalomnak.
Van azonban néhány olyan jelenség az ütemes verselésben, amelyet már időmértékes mozzanatnak kell felismernünk, és amely már átmenetnek tekinthető, az időmértékes verselési elv felé.
Mindenekelőtt itt van a kanásztánc ritmus. (Ezzel a problémával bőségesen foglalkozik Vargyas Lajos.)
Megismerni | a kanászt
Ékes járá- | sáról.
Az első sor szabályos kétütemű hetes (az ősi nyolcas családjából). A második sor kétütemű hatos, de utolsó előtti szótagja törvényszerűen hosszú. A hangsúly elv mellé belép egy időmértékes elv.
Itthon van-e | a kanász
Vagy a fele- | sége?
Nem kell nékem | a kanász,
Csak a fele- | sége.
Ha a páros sorok utolsó előtti szótagja nem volna hosszú, más lenne az egész versforma prozódiája.
Visegrádon | a király | van heverő | sorral
(Arany János: Pázmán lovag
Hangsúlyos-ütemes az egész sor itt is, de az utolsó előtti szótagnak, hosszúnak kell lennie, másképpen nem adná ezt az akusztikai hatást.
Vagyis a hosszú és rövid szótagok elhelyezkedése a hangsúlyos ütemen belül, módosítja az ütem hangzását. Egyes helyeken, mint például a kanásztánc forma páros sorainak utolsó előtti szótagjánál egyenesen a forma kelléke, hogy az a szótag hosszú legyen.
Ugyanígy merőben más jellegűvé teszi a magyar alexandrint, ha az ütemezés mellett a hosszú és rövid szótagok törvényszerűen helyezkednek el, mint az un. choriambikus alexandrinban.
A choliambikus időmértékes alakzat: egy hosszú, két rövid és egy hosszú szótag egymás utáni elhelyezkedése- (-uu-) Gyakori előfordulása a szövegben sajátos lebegést ad az egész verssornak. Lengedező vagy három a tánc, fénylik a hold, így hangzik a choriambus. Arany János a Buda halálában tudatosan formálta choriambikussá a magyar alexandrinokat.
Terítve hatalmas rétegben alája
u – u u - - | - - u u - -
Figyeljük csak meg mennyivel más hatású a Toldi magyar alexandrinja és a Buda halála ugyancsak magyar alexandrinja!
Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta.
- - - u - u | u u - - - u
A Toldi tizenkettősei a maguk gyakori hosszú szótagjaival méltóságos lassúsággal hömpölyögnek, a Buda haláláéi pedig a sok choriambus következtében szinte lebegnek.
Az időmértékes elem bekerülése megváltoztatta az akusztikus hatást, de azért ez nem időmértékes verselés, még a kanásztánc sem az. Alapjuk, verselési elvük, hangsúlyos ütem csupán erős fülbecsengéssel adja tudtunkra a nyelv, hogy a szótag hosszúság itt is jelen van, és olykor már-már átviszi a verset, az időmértékes verselés világába.
A rímelés és a versszakok
A magyaros vers általában rímes, de nem a rímelés teszi a verset magyarossá, hanem az a prozódiai tény, hogy hangsúly viszonyok alapján ütemes. Legrégebbi költői emlékeink közt előfordul rímtelen is, de népdalainkra jellemző a rím, méghozzá az egész versen azonos képlettel (leggyakrabban aa formában) végigvonuló rím. Csak a székely balladáknál találunk olykor rímtelent, vagy nem mindenütt rímelőt.
A rímek elhelyezkedése a versszak képzésalapja.
A vers nem okvetlen oszlik szakaszokra, (strófákra), előfordul, hogy a költő egyvégtében írja a költeményt, vagy csak olyan helyen kezd új versszakot, ahol új gondolati egység kezdődik.
Arany László a Hunok harca című magyar alexandrinban írt elbeszélő-elmélkedő költeménye például ilyen. De a magyaros verselésű költeményeknél általában ritka a „strófátlan” felépítés.
A szakasz: verstani egység, a gondolati egység egybe eshet vele, de el is térhet tőle, a mondat átmehet a következő szakaszba is.
A legegyszerűbb versszakaszok azonosak az egyszerű rímszerkezetekkel, illetve azok megismétlései. Így már versszak lehet két egymással rímelő sor is (aa).
Sokkal gyakoribb azonban a tiszta párrímes szakaszok közt a négysoros, amelyben két-két párrímes sor együtt alkot egy verstani egységet (aabb). Népdalaink túlnyomó többsége ilyen, és műköltészetünkben is a leggyakoribb formák közé tartozik.
A csoport-rímelésű három és négysoros szakaszok főleg régi, XVIII. századi költészetünkben voltak szokásban (aaa, illetve aaaa).
Nagyon ritkán ma is előfordul, leginkább akkor, ha a költő, már a formával is a múlt idők hangulatát akarja felidézni.
A négysoros félrímes szakaszok (xaxa) is népdal eredetűek.
A keresztrím, műköltészeti termék,(abab) népdalainkban nincs előzménye (leszámítva a már említett Kerekes Izsák balladáját).
Az ölelkező rím (abba) a magyaros verselésben igen-igen ritka, a népköltészetben nem fordul elő.
Az összetett strófaszerkezet, a fentiekből tevődik össze, de a magyaros verselésben koránt sem alakult ki olyan kikristályosodott összetett versszakképlet, mint a nyugat-európaiban.
Tulajdonképpen csak két versszakrendszerről szoktunk beszélni, mint végképp kialakult magyaros összetett strófáról, az egyik a Balassi-versszak, a másik a Himfy-versszak.
A Balassi versszak a régi hatütemű tizenkilences három részre bontásából keletkezett, ez a hosszú sor rendszerint hármas rímeléssel fordul elő:
Széllyel tündökleni nem ládd-é ez földet gyönyörű virágokkal?
Mezők illatoznak, jószagú rózsákkal, sokszínű violákkal,
Berkek, hegyek, völgyek mindenütt zöngenek sokféle madárszókkal.
(Balassi Bálint: Széllel tündökleni)
Ennek a versnek az ütemezése így fest:
Széllyel | tündökleni | nem ládd-é ez | földet | gyönyörű | virágokkal?
Vagyis két ősi hatos és egy kétütemű hetest rejt magába minden sor. Nos Balassi ezt bontotta fel olyan formán, hogy az egysorban lévő ősi hatosokat összerímeltette és az egész sort három sorrá törte. Ilyen módon a versszak (aaa) csoportrímelése átváltozott háromsoronként visszatérő rímmé. Az így felbontott kilencsoros szakasz, a Balassi versszak: aabccbddb.
Mindennap jó reggel
Ezen repülök el
Szóldogálván, darvaim!
Reátok néztemben
Hullnak keservemben
Szemeimből könnyeim,
Hogy szép szerelmesen
Jut eszembe nekem,
Megújulnak kínjaim
(Balassi Bálint: Darvaknak szól)
Ez a versforma sokáig gyakori volt költészetünkben.
A Himfy szakasz Kisfaludy Sándor konstrukciója. A nyugat-európai szonetthez hasonlatos rímrendszert igyekezett szerkeszteni, lírai verses regényének, a Himfy írói álnévvel megjelenő Kesergő szerelemnek dalbetétjeihez. (Mint ahogy egyes irodalomtörténészek a Balassi versszakban is a szonett korai magyar hajtását vélik felfedezni.) Később nem csak a folytatásként írt Boldog szerelemben, hanem máshol is felhasználta, ezt a kecsesre sikerült versalakzatot, amely azóta is olykor-olykor megjelenik költészetünkben.
Bár a tizennégy soros szonett volt a mintája, ez tizenkét soros: ősi nyolcasokkal és kétütemű hetesek kapcsolása, evvel a rímképlettel: ababcdcdeeff. Az a, c és e sorok ősi nyolcasok, a b, d, és f sorok hetesek.
A bereknek gyors kaszási
Már utolsót vágának;
Az árnyékok oriási
Hosszúságra nyúlának;
Mink ott járánk, - meg-megállánk
A rét magas füvében;
S hogy a bürűn általszállánk
A folyamnak menetében,
A vízbe letekintettünk-
És alattunk és felettünk-
És bennünk is a menny volt,
S szívünkben szent tűz lángolt.
(Kisfaludy Sándor: A boldog szerelem)
A magyaros verselés valamikor kizárólagos volt verselésünkben, ma már csak egy lehetőség, de kétségtelen, hogy módosította időmértékes verselésünket is és közeledett az időmértékességhez is, ahogy látni fogjuk majd a nyugat-európai verselésnél, de előbb a deákos verselés következik.
Forrás:
Hegedüs Géza: A költői mesterség
Gáldi László: Ismerjük meg a versformákat!
Kiegészítések:
Babits Mihály: Az európai irodalom története
13.
Ahogy ígértem ebben a részben elkezdjük a deákos (vagy antik, vagy klasszicizáló) verselés ismertetését.
A deákos verselés eredetileg az ókori görög költészetben alakult ki, mi latin közvetítéssel kaptuk. Könnyű volt átvenni, mert nyelvünk teljes mértékben alkalmas a görög-latin értelemben vett időmértékek megvalósítására.
A deákos verselés a maga formáinak megalkotásakor teljesen figyelmen kívül hagyja a hangsúlyviszonyokat, sőt legtöbbször, mintha éppen a hangsúlytörvények ellenére kényszerítené rá a maga ritmusát a szövegre. Természetesen evvel nem semmisítette meg a szavak hangsúlyát, mert az együtt érvényesülő időmértékes rend és a hangsúlyrend sajátos akusztikai feszültséget hoz létre a szövegben.
(Ez például a német prozódiában egyáltalán nem érvényes megállapítás, mert ott éppen a hangsúly az alapja az antik formáknak is.)
Az időmértékes verselés egysége a versláb, amely hosszú és rövid szótagok csoportosulásából alakul.
Az időmérték egysége a mora.
Egy mora, egy rövid szótag kiejtési ideje.
Egy hosszú szótagot, kétmorányi idő alatt ejtünk ki, tehát:
- = uu.
A görög prozódia igen sokféle verslábat ismer, amit már a latin verselés sem vett át. Mi pedig csupán azokat a verslábakat tudtuk felhasználni, amelyeknek teljes hossza nem több 4 moránál. Mert mint ahogy a fülünk a 4 szótagnál hosszabb hangsúlyos ütemet, már két ütemre bontja, ugyanúgy a 4 moránál hosszabb idejű verslábakat is önkéntelenül kettévágja.
A mi költészetünk hat verslábat és ezekből épült verssorokat tett sajátjává, ezek a következők:
Trocheus: egy hosszú és egy rövid szótag (-u) 3 mora
Daktilus: egy hosszú és két rövid szótag (-uu) 4 mora
Jambus: egy rövid, egy hosszú szótag (u-) 3 mora
Anapesztus: két rövid, és egy hosszú szótag (uu-) 4 mora
Spondeus: két hosszú szótag (--) 4 mora
Pirrichius: két rövid szótag (uu) 2 mora
(Ezeket bizony nem árt megtanulni!)
Trochaikus lábak: ember, óra, úgyse, érik stb.
Daktilikus lábak: Ázsia, bálba megy, emberi, nem megyek stb.
Jambikus lábak: talán, acél, te lépsz, kiált stb.
Anapesztikus lábak: csodaszép, elefánt, ki az úr?, csecsemő stb.
Spondeikus lábak: békés, holló, rég volt, házbér stb.
Pirrichikus lábak: baba, aki, elem, perel stb.
Ezek a lábak lejtésük szerint vagy hosszútól ereszkednek a rövid felé, vagy rövidtől emelkednek a hosszú felé.
Az időmértékes verselésnél az egész sor jellegét meghatározza, hogy a benne levő verslábak lejtése ereszkedő-e, vagy emelkedő.
Ereszkedő lábak (vagyis a hosszútól rövid szótag felé haladnak): a trocheus ( -u) és daktilus (-uu)
Emelkedő lábak (vagyis a rövidtől a hosszú felé): a jambus (u-) és az anapesztus (uu-).
A spondeus (--) és a pirrichius (uu) semleges lejtésű. Jellegüket az adja, hogy a sor, amelyben állnak, emelkedő-e, vagy ereszkedő. A pirrichiust emelkedő lejtésű sor végén tiszta jambusnak hallja a fül, ugyanez az emelkedő sor a végén nem tűri a spondeust.
A lejtés mindig az egész verssora jellemző. Vannak ereszkedő és vannak emelkedő verssorok.
A deákos verselésben az ereszkedő verssorok trocheusok és a daktilusok kapcsolatai, az emelkedő verssorok a jambusok és anapesztusok kapcsolatai.
A spondeusok és pirrichiusok, mindig csak valamilyen más láb helyett állhatnak, és átveszik annak a lábnak a lejtését, amelyet helyettesítenek.
A deákos verssorok és versszakok már mint régen kikristályosodott alakzatok kerültek költészetünkbe. Eredetileg az ókori görög népnél a legtöbb még valami zenei dallam volt. A mi fülünkben már tisztán nyelvhez kötött szövegritmus, amely annyira fülbe rögződik, hogy az értő számára a kisebb formai elvétések is bántóbbak, mint az egyéb verselési elvek szerint formált költeményeknél.
A görög költészetben ezek a formák jórészt népköltészeti eredetűek voltak, nálunk ezek állnak a legtávolabb minden népköltészettől.
A magyar alexandrin a maga hangsúlytörvényeivel, hozzá hajlik a természetes hangsúllyal kiejtett szöveghez. Az alkaioszi sor soha, ahhoz hozzá kell hajlítani a nyelvet. Ezért válik el eredetileg a mi költészetünkben minden hétköznapitól a deákos formában írt vers.
Itt a legerősebb a nyelvi stilizálás és éppen ezért ez tűri el a legnagyobb eltávolodást a beszélt nyelvtől. A deákos versforma, egy kissé mindig ünneplő ruhája a magyar költeménynek.
A magyar hexameter
Az alatt a négyszáz év alatt, amióta költészetünkben létezik deákos versformában írt vers, mennyiségileg a hexameter nemcsak hogy túlszárnyal minden egyéb formát, de kockázat nélkül mondhatjuk, hogy a magyar hexameterek száma sokkal több, mint az összes többi deákos verssor együttvéve.
A hexameter szó hat verslábat jelent (görög hexa=6, meter=metrum, mértékegység, versláb). Ez a hat láb, öt daktilus, és egy trocheus, tehát ereszkedő verssor. Az ideális hexameter képlete ilyen volna:
-uu|-uu|-uu|-uu|-uu|-u
Látom, e-| lől kaca- | gányos a | pák, s heves | ifju le- | venték
(Vörösmarty Mihály: Zalán futása)
Az ilyen tiszta daktilikus hexameter azonban igen ritka. Legtöbb esetben a daktilus spondeusokkal vegyül. A hexameterben az ötödik láb kivételével bármelyik lábat helyettesítheti spondeus. Megtörténik, hogy a hat verslábból öt spondeus (--) és csak a kötelező ötödik daktilus, mint ebben a sorban is:
Prófé- | ták ál- | tal szólt | rígen | néked az | isten.
(Syilvester János: Az magyar nípnek)
Megfigyelhetjük, hogy minél több a hexameterben a daktilus, annál gyorsabb lüktetésű, minél több a spondeus, annál lassúbb. Itt is érvényesül az a törvényszerűség, amelyet a hangsúlyos verselésnél tudomásul vettünk: A verssor lüktetésének gyorsasága egyenes arányban áll a verstani egységekben levő szótagok számával.
Egyes verstanok régi idők óta sormetszetet is követelnek a hexameternél, mondván, hogy a harmadik láb első szótagja után egyben szóvégződésnek is kell lennie. Voltak költők, akik ezt a szabályt következetesen be is tartották. Valójában azonban fülünk, ha csak nincs eleve nagyon beállítva erre a harmadik lábban rövid szünetként megjelenő sormetszetre, nem érzi ritmuszökkenésként akkor sem, ha nincs ott cezura (sormetszet).
Az ókori latin és görög költészetben is találunk nagyon szép hexametereket, ahol a harmadik láb első szótagjával nem végződik szó, mint ahogy a mi gazdag hexameteres költészetünkben is lépten-nyomon elmarad a sormetszet és a hexameter, mégis szép, dallamos, erőteljes.
Vörösmarty fent említett tiszta daktilusos sorában sincs sormetszet a harmadik láb első szótagja után, mégis szépen gördül, egyszerre kecsesen és fenségesen.
Látom elől kacagányos apák, s heves ifjú leventék
Az egész deákos formakincsből a hexameter csiszolódott leginkább össze a magyar nyelvvel. Ugyanúgy képes hordozni a feszült pátoszt, mint a közvetlen csevegés hangját. Hexameterben természetesen hangzik a köznapi beszédtől egészen távoli kifejezés is, és természetes bájjal ömlik a köznapiság is.
A következő részben egy kicsit még részletesebben is írhatok a magyar hexameterről, de nem feltétlenül fontos, ha gondoljátok, folytathatjuk az egyéb önálló sorfajtákkal.
Forrás:
Hegedüs Géza: A költői mesterség
14.
Úgy elenyésznek, mint éj felhői tavaszkor,
Bánatos elmémnek fiatalabb esztendei; s tisztább
Napjai, mint valamely siető patak, úgy lefolyának.
(Batsányi János: Levél egy régi várból)
Ebben a három sorban a költő magáról beszél. Gyorsan elillanó ifjúságáról. A lírai költészetnek évezredek óta szüntelenül aktuális témája ez. Mert hiszen volt-e olyan esztendeje a világirodalomnak, amelyben egy költő éppen rá ne döbbent volna, hogy elmúlik, vagy elmúlt az ifjúság? Ezt a tényt a legkülönbözőbb lelkiállapotban a legkülönbözőbb indulatokkal lehet tudomásul venni. Ebben a Batsányi versben a hexameter engedte nyelvi szabadság a kifejezéseket oly távol tartja minden köznapi prózaiságtól, hogy a költő egyszerre tudja kifejezni a múlandóság mélabús bánatát és felülemelkedő tartózkodását a saját bánatától.
Itt nem is a hasonlat tárgyi tartalma a fontos. A tavaszi éj felhői, vagy a siető patak igazán szenzációmentes agyonhasznált kép volt már Batsányi korában is.
Az a tény viszont, hogy természetből vett hasonlat kapcsolódik a személyes élményhez, személytől független, általánosabb érvényt ad a megállapításnak.
A prózai szórend felcserélése, (a hasonlatot hordozó alárendelt mellékmondatok közbeiktatása, mellérendelt főmondatok megszakításával) sajátos nyomatékot ad a bánatnak.
Ez a nyomatékosság felemel, megvéd a bánat ellen.
A pátosszal teljes a köznapi nyelvtől magát mindig távol tartó hexameternek legzengőbb, a napi feladatot is a legfenségesebb hangon kifejező magyar nagymestere: Vörösmarty.
A Zalán futás első énekéből való ez a három sor:
Ó hát halljátok, ti hazának gyermeki! szómat;
Későn hangzik már, de magában hordja halálos
Harcok fergetegét, s hű a haladékony időhöz.
Ez költői korszerűség hitvallása; „ hű a haladékony időhöz „ Még az is benne van, hogy elkésett, előbb kellett volna: „későn hangzik már” itt most elmaradt költői teendőket kell pótolni. Egy ilyen fajta gondolatmenet talán inkább prózai, előszóba kívánkozna.
És nincs benne semmi prózai, szavalni valóan pátosz teljes és ezt a hatást, nem utolsósorban az a prozódiai tulajdonság kelti, hogy a hangsúly és a hosszú szótagok nyomatéka szinte mindenütt eltér egymástól, és ez megadja a szöveg belső feszültségét.
Ugyanakkor a leglényegesebb igénél, az elsősorban olvasható, halljátok szónál, egybeesik a kiemelendő felhívás szóhangsúlya és a versláb kezdőszótag hosszúsága.
Babitsnál is a prózaiságtól való tudatos távolságtartást szolgálja a hexameter méltóságos hullámzása.
Íme a klasszikus álmok hangvétele:
Klasszikus álmok az én lelkem bús álmai: fáradt
Gondolatom szeret ölteni, hosszúredőzetű tógát.
Ez a huszadik században oly szokatlan kép: A gondolat mely hosszú redőzetű tógát szeret ölteni, a legmegfelelőbb formát találta meg a hexameterben, amelynek lejtése már önmagában is klasszikus gondolattársításokat ébreszt a versek világában jártas emberek tudatában.
Annál sajátosabbak azok a hexameterek, amelyek tudatosan távol tartják magukat a pátosztól és a rendkívülitől. Éppen azért, mert a versforma már önmagában fenséges és rendkívüli érzelmekre emlékeztet.
Ha kifejezésmódja közel áll a köznapihoz és hangja a közvetlen beszéd hangja, akkor ez az ellentét még csak erősebben kifejezi a költői mondanivaló egyszerűségét és közvetlenségét.
Háromszor veri ezt kenden Ludas Matyi vissza.
Fazekas Mihály kitűnő Ludas Matyijának humorát és pátosznélküliségét elejétől végig aláhúzza, hogy az eposzok hexameterében szól egy prózához nagyon közel álló nyelven, és hogy a hangsúly viszonylag közel kerül a nyomatékosan hosszú szótagokhoz.
Ennek a sornak három nyomatékos helye van:
1. Visszaveri,
2. ezt
3. háromszor.
És most nézzük hangsúly és nyomatékos verslábkezdés szempontjából a sort, kiderül, hogy mind a három hangsúlyos szókezdet egyúttal hosszú szótagú versláb kezdet:
Három- | szor veri | ezt ken- | den Lú- | das Matyi | vissza.
Vagy nézzük csak, hogyan válik a méltóságos hexameter Petőfinél a legközvetlenebb csevegés eszközévé, ahol a forma még csak jobban hangsúlyozza a már komikusan köznapit:
Hogyha pedig görcs bánt, menj a patikába s iparkodj
Meggyógyulni, fiam, s aztán írj rögtön, azonnal.
S ha felednél engem? ha barátod volna feledve?
Dejsz ugy, öcsém, vessz meg, kívánom tiszta szívembűl.
(Petőfi Sándor: Levél Arany Jánoshoz)
A szöveg itt úgy alakul hexameterbe, hogy ugyanezzel a szórenddel, ugyanezekkel a szavakkal próza is lehetne. A kirívó köznapi szavak és kifejezések, komikus ellentétben állnak a hexameterhez fűződő magasztos gondolattársításokkal. Ezért olyan hangsúlyozott az egész szöveg mindennapossága.
De ugyancsak a forma könnyíti meg, hogy a költő átlépjen a csevegő hangból a szenvedély és a lelkesültség feszültségébe és ugyanez a költemény egyre inkább teljen meg olyan elemekkel, amelyeknek igazán a hősi hexameter a legmegfelelőbb kifejezési formája:
És még az orkán zúg, s a felhők dörögnek, én a
Lant idegébe kapok, s vad tűzzel zengi el ajkam
Harsány himnuszodat, százszorszent égi szabadság!
Aligha van magyar költemény, amely annyira kihasználná a hexameterben rejlő – mindenféle hangulatot közvetíteni tudó – lehetőséget, mint Petőfinek ez a műve.
Az évszázadok gyakorlata úgy összecsiszolta a hexametert és a magyar nyelvet, hogy azt mostanra már a legdallamosabb formáink között tarthatjuk nyilván.
József Attila, vagy Radnóti Miklós hexameterei semmivel sem állnak távolabb az élő nyelvtől, mint a magyar alexandrinban, vagy a hasonlóképpen végleg magyarosodott jambusban írt költemények.
Ki érezne bármily idegenszerűséget ezekben a sorokban:
Roskad a kásás hó, cseperészget a bádogeresz már,
elfeketült kupacokban a jég elalél, tövatűnik,
buggyan a lé, a csatorna felé fodorul, csereg, árad.
(József Attila: Flóra1.)
Szinte énekelhető, szinte népi forma és közben mégis magában hordja klasszikus évezredek emlékeit. De visszatért legklasszikusabb kiindulópontjához, mikor még énekelhető népi forma volt (itt a görög eredetről van szó természetesen).
Radnóti hexameterei is közel vannak az élő nyelvhez és a mondathangsúlyhoz, ugyanakkor a forma erősebben hangsúlyozza az ünnepélyességet. Pátosznak és közvetlenségnek, köznapiságnak és ünnepélyességnek micsoda példája a Hetedik ecloga befejezése.
Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,
horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már
újra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,
féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod
íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert
nem tudok én meghalni se , élni se nélküled immár.
Mi adja ezt a lágy dallamosságot?
Figyeljük csak meg az utóbbi két példát: aránylag több bennük a daktilus mind a spondeus. Másodszor az, hogy a szórend közel áll a prózai szórendhez és leghangsúlyosabb szavak kezdete, - lehetőleg - egyben verslábkezdet. Ez éppen ellenkező elv, mint a XVIII. század klasszicizálóié vagy Vörösmarty romantikájáé. Ők a lejtés idegenszerűségében keresték – és találták meg – a versforma vonzerejét és hangsúlyozó képességét. Ez a módszer a nyelvszellem és a forma ellentétéből fakadó feszültséget használja ki és olyan nyelvi szabadságot biztosít, mint amilyent, Berzsenyi deákos ódáiban vagy Vörösmarty hexameteres eposzaiban találhatunk. Ennél a céltudatosan patetikus módszernél nagyon is indokolt, a hexameter múltszázadbeli magyar neve: hősi hatos (nem ősi hatos).
A másik módszer a „modernebb” (bár ez is már kétszáz évre nyúlik vissza, hiszen a Ludas Matyi 1804-ben íródott, és hát Petőfi is az 1800-as évek elején írt). Ennél a módszernél a nyelv győzedelmeskedett, a kívülről jött forma felett és evvel visszatért görög eredetijéhez, amely ott a népnyelvből fakadt, természetesen ömlött, mint nálunk a magyar alexandrin.
A hexameter könnyed és komoly, kecses és pátoszteljes. A világtörténelmi előzményben a görög hexameter hordja elsősorban a könnyedséget és kecsességet, ott csak fölötte lebeg az Olümposz fensége. Homérosz világa és formája ez.
A latin hexameter elsősorban komoly és pátoszhordozó, és csak valahol a háttérben érezzük a gráciák báját és könnyedségét. Vergilius világa és formája ez.
Vörösmarty a latin hexametert folytatta magyarul, Fazekas és Petőfi a görögöt.
A mostani magyar hexameterben, talán benne van mind a kettő és ez már végérvényesen magyarforma.
Forrás:
Hegedüs Géza: A költői mesterség
15.
A hexameter megáll magában is. Száz és ezer számra ömölhet, minden szakaszbeosztás nélkül. Vannak egyéb antik verssorok is, amelyek végig folytathatók, változtatás nélkül az egész versen keresztül, bár a mi költészetünkben a hexameteren kívül eléggé ritka az olyan deákos sorfajta, amely tisztán, más sorfajokkal való keveredés nélkül, strófátlanul fordul elő.
Három ilyen sort azért meg kell említenünk, mert fel-fel bukkannak költészetünkben.
A jambikus trimeter.
Sormetszet nélküli hat jambus (a görög prozódia, két jambust nevezett egy jambikus meternek, tehát a trimeterben hat jambus van):
u-|u-|u-|u-|u-|u-
Eredetileg a görög drámák dialógusainak versformája. Nálunk is előfordul, mint klasszicizáló (ókorit utánzó) versalakzat, a görög drámák formájában írt művekben, például Babits Laodameiájában.
A hóra visszahozza már a zöld tavaszt,
Lombtól sötét a hószín oszlopok köze. -
De előfordul más versekben is. Czuczor Gergely például állatmeséinek egy részét jambikus trimeterben írta, emlékezvén a latin Phaedrus hasonló formájú fabuláira (csak hasonló, de nem egészen azonos Phaedrus formája, ő ugyanis egy lazább formában, az úgynevezett senariusban írt, amely alapjában szintén hat jambus, de bármely jambus helyén anapesztus is állhat.) Íme egy példa:
A róka láta sok hibát az állatok
Minden nemében. S átallván megfeddeni
Nyíltan, nekik csak így példázgatott vala.
(Czuczor Gergely: A róka)
Az aszklepiadészi sor
Tizenkét szótagos ereszkedő lejtésű verssor, daktilusok és trocheusok vegyülete, középen sormetszettel, a sormetszet és sorvég előtt egy szótagos csonka lábbal. Tizenkét szótagjával és szigorú sorközépi cezúrájával sokban emlékeztet az elexandrinusok családjára. Berzsenyi úgy képzelte, hogy ez az ős formája az elexandrinusoknak. Nem volt igaza, a formai találkozás csak véletlen, de azért egy-egy aszkelepiadészi sort feltűnés nélkül lehet elrejteni, egy magyar alexandrinban írt költeményben. Képlete:
-ü|-uu|ü||-uu|-u|ü (ezt nem tudom máképp írni, egy alsó félkör felett egy vonal, nálam ü )
Leggyakrabban, versszerkezetekben fordul elő, de olykor tisztán is találjuk. Berzsenyi, aki leggyakrabban használta, még elbeszélő költeményt is írt, tiszta aszklepiadészi sorokban.
Ilyen formájú Berzsenyi: Magyarország c. verse is:
Itt, hol szőke vizét a Duna rengeti,
Árpád gazda arany hantjain, oh hazám!
Az anakreóni sor
Arról nevezetes, hogy egyetlen egy fennmaradt eredeti Anakreón-vers sincs ilyen formában írva. De már az ókorban az volt a hiedelem, hogy az ie.VI. században élt nagy görög lírikusnak ez volt a kedvenc dalformája. És Anakreón minden utánzója anakreóni sorokban anakreontikákbam írta szerelmet és bort dicsőítő dalocskáit.
Formája, három és fél jambus:
ü-|u-|u-|ü
vagy :
uu-|u-|-u|ü
Nálunk Csokonai óta népszerű forma.
Mindig újra és újra felbukkan.
Ha szíhatok borocskát
A gondjaim csucsulnak.
(Csokonai Vitéz Mihály: A búkergető)
És több mint száz évvel később:
Szép volt még, mintha élne,
Kemény mellén virágok.
(Ady Endre: Nóta a halott szűzről)
Deákos strófa szerkezetek
A deákos strófaszerkezet, többféle verssor meghatározott rendszer szerint való kapcsolódása. A görög költészetben igen sokféle volt, ebből jó néhányat vett át a latin költészetet, különösen Horatius, aki a mi deákos költőink legfőbb mintaképe volt. Ebből a sokféléből csak néhány honosodott meg költészetünkben.
Leggyakoribb – többször fordul elő, mint az összes többi deákos strófarendszer együttvéve – a disztichon.
A görög költészetben is a legrégebbi, nálunk is a legkorábban jelent meg.
A hexameter továbbfejlesztése. Áll egy hexameterből és egy pentameterből.
A pentameter képlete:
-üü|-üü|ü||-uu|-uu|ü.
Elnevezése téves, ugyanis a pentameter azt jelenti: öt versláb. Valójában azonban négy egész és két csonka láb. Két egymástól távol eső csonka lábat nem lehet összeadni. Tehát ez is hat láb, mint a hexameter, csak a cezura előtti és a sorvégi láb egy szótagos, akárcsak az aszklepiadészi sorban. A sorközép cezúrája oly erős, hogy hiánya bántóan üti meg a fület, a pentameter önmagában sohasem fordul elő, mindig csak hexameterrel párosítva, mint disztichon. Az ókorban ez volt a rövid, tömör epigramma és az elégia jellemző formája.
Költészetünkben a hexameterrel együtt jelent meg a disztichon is. Sylvester János és a XVI.század magyarul verselő humanistái disztichonban költötték verseiket. A már idézett első magyar hexameter- egy disztichonban írt vers első sora (Az magyar nípnek) Így kezdődik a költemény:
Próféták álltal szólt rígen néked az isten,
Azkit igirt, imé, vígre megadta fiát
Ugyanabban a XVI. században mások is írtak magyar disztichonokat. Vilmányi Libécz Mihály Correctorr pio lectori (A korrektor a kegyes olvasóhoz) című, könyvet ajánló verse így kezdődik:
Ez könyvet valamely magyar olvasandja magába,
Erről őnéki, nagy vigasága legyen
A XVIII. század deákosaitól kezdve, azután mindmáig alig akadt magyar költő, aki legalább egy-két disztichont le ne írjon.
Hős vértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek!
Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács!
Így kezdődik Kisfaludy Károly nagy nemzeti elégiája, a Mohács.
Kisfaludy Károlyt pedig ilyen disztichonokkal siratta el Vörösmarty:
Kisfaludyt ne keresd e keskeny sírban, o honfi!
S a rövid élet után holtnak örökre ne véld;
Itt csak elomlandó tetemét jelelék ki baráti:
Fenn van időt múló szelleme műveiben.
(Kisfaludy Károly sírjára)
A Napjainkban is változatlanul élő forma ez a deákos sorkapcsolás.
Pest utcái között rohanó nép, puskalövések,
rendőr, tört üvegek, népszava, forradalom.
(Babits Mihály: Május huszonhárom Rákospalotán)
Vagy:
Franco tábornok besorolt ádáz katonának,
nem szöktem meg, mert féltem, agyonlövet úgy.
Féltem- azért harcoltam a haddal a jog s a szabadság
ellen Irun falain. S így is elért a halál.
(József Attila: Egy spanyol földmíves sírverse)
Az alkaioszi versszak a leggyakoribb deákos ódaforma költészetünkben.
Horatius nyomán, a XVIII. sz. deákosai kezdték, hallhatatlan példáit Berzsenyi alkotta meg. Modern költészetünkben is újra, meg újra előfordul.
Négysoros versszak. Első két sora emelkedő lejtésű alkaioszi sor:
u-|u-|u||-|uu-|u-, harmadik sora ötödfeles (négy és fél ) jambus: u-|u-|u-|u-|u, negyedik sora ereszkedő lejtésű pindaroszi daktilus: -uu|-uu|-u|-u. A teljes versszak képlete tehát ilyen:
u-|u-|u||-|uu-|u-
u-|u-|u||-|uu-|u-
u-|u-|u-|u-|u
-uu|-uu|-u|-u
(A tiszta jambusok helyén spondeusok is állhatnak, és a sorvégi jambus helyén pirrichius is.)
A nálunk előforduló deákos formák közt ez az egyetlen, amelyben megváltozik a sor lejtése: az első három emelkedő, a negyedik ereszkedő. Ez a fordulat adja azt a sajátos feszültséget és ünnepélyes hömpölygést, amely ezt a formát annyira alkalmassá teszi magasztos, méltóságteljes mondanivalók kifejezésére. Ha mi deákos ódaformát mondunk, elsősorban az alkaioszi versszakra gondolunk. (Az ókori görögben ez könnyed dalforma volt, de már Horatius latin költészetében is a fenséges ódák kifejezési eszközévé lett).
Forr a világ bús tengere, ó magyar!
Ádáz erinnys lelke uralkodik,
S a föld lakóit vérbe mártott
Tőre dühös viadalra készti.
(Berzsenyi Dániel: A magyarokhoz I.)
A szapphói versszak
Szintén a XVIII. sz. deákosaival vált ismert és néhány emberöltőn át népszerű versformává. Három szapphói sor:
-u|-ü|-||uu|-u|-u|
És egy adóniszi sor:
-uu|-u
Vesd el a fátyolt! Kiderült egünkön
felvirradt a nap. Szemeim törülvén
látni kezd minden; s te magad maradhatsz
ősi homályban?
(Verseghy Ferenc: Az igazsághoz)
Az aszklepiadészi versszakok
A magában is megálló aszklepiadészi sor és a rövidebb glükóni sor különféle rendszerben való kapcsolásai. De az elsőnek nevezett aszklepiadészi versszak, asclepiadicum primum (lásd Horatius: Maecenáshoz) tiszta aszklepiadészi sorokból áll. Szép példája Illyés Gyula Az itéletmondóhoz című verse.
Fölnéz rám, amiből jöttem, az alja-nép.
Bajjal tört utamon – mint hegyi sűrűn át
Kézzel tartva a gallyt a követők előtt-
Úgy jöttem, hogy az út néki is út legyen.
--|- uu|-||-uu|-uu
A glükóni sor képlete:
-ü|-uu|-u|ü
A nálunk legismertebb aszklepiadészi versszakforma:
Három aszklepiadészi sor és egy glükóni sor.
Ennek legklasszikusabb példája Berzsenyi: A közelítő tél című verse:
Hervadt már ligetünk, s díszei hullanak.
Tarolt bokrai közt sárga levél zörög.
Nincs rózsás labirint, s balzsamos illatok
Közt nem lengedez a Zefír.
Meg kell jegyezni, hogy költészetünkben előfordul, hogy ezeket a versszakokat némiképpen módosítják, az egyik elemeit átviszik a másikba. Berzsenyi például nemegyszer az alkaioszi strófa második sora helyére aszklepiadészi sort tett, ezáltal az első sor emelkedő, a második ereszkedő, a harmadik ismét emelkedő és a végső természetesen ereszkedő. Ezzel új, sajátos hullámzást ért el, például Poézis hajdan és most című versében:
Most a halandó, mint ama büszke lány,
Villámfénybe vonult isten ölén enyész:
A szent poézis néma hattyú,
S hallgat örökre hideg vizekben.
Vagy Kosztolányi Februári ódájában az alkaioszi versszak végső sorát nem pindaroszi daktilusban, hanem adoniszi sorban írta:
Kések között, a végzet a vállamon,
téged dalollak, még nyomorékul is ,
száj nélkül is, szájamba sebbel,
emberi nagyság.
Kétségtelen, hogy a bonyolultabb deákos versszakok az utóbbi évszázadban gyakoriságban messze elmaradnak nem csak a magyaros és a nyugat-európai formájú versek mögött, de még a hasonlóképpen deákos hexameterrel és disztichonnal sem állja a versenyt.
Virágkoruk költészetünkben alig fél évszázadra terjedt a XVIII. század végén és a XIX. század elején. Közben azért megmaradt életerős formalehetőségeknek, költészetünk kincstárában, és egy-egy újabb mondanivaló újra kifejező eszközt talál bennük, különösen az alkaioszi versszakban.
A leonininus.
Átmenet a nyugat-európai verseléshez.
Elvileg, elméletileg semmi akadály nincs, hogy a deákos verssorokat rímekkel is összekapcsoljuk. Költészetünkben mégis igen ritka a rímes antik forma, a leoninus.
A bizánci költészetben fejlődött ki, amikor ez a késő görög költészet keleti hatások folyamán megismerte a rímelést és legelőszöris természetesen saját, ókorból örökölt verssorainak végén alkalmazta.
Állítólag egy Leon nevű költő volt a kezdeményező, innét a leoninus elnevezés.
Minthogy nyelvünk teljesen alkalmas a deákos verselésre, kézenfekvő volt, hogy amikor a XVIII. században elterjedtek nálunk az antik versformák, megpróbálták összekapcsolni a rímmel, amely természetes alkotórésze volt a magyar versnek.
A XVIII. században meg is jelent egy költői irányzat, az un. Míveskedők (azaz műgondos költők) akik meg akarták honosítani a leoninust. Legnevezetesebb poétájuk Gyöngyössy János volt (nem tévesztendő össze a XVII. századbeli Gyöngyösi Istvánnal). De költőink a legkülönbözőbb költői irányzatok mögül érthetetlen indulattal utasították el a leoninusban rejlő csengés-bongást.
Ebben is egyet értett a klasszicizáló s ugyanakkor majdnem romantikus Berzsenyi és a nyugat-európára néző szentimentális Kazinczy. Tulajdonképpen érthetetlen, mért volt ez a nagy ellenállás. A leoninusban finom zenei hatások lappanganak. Az ellenállás azonban olyan nagy és olyan egyöntetű volt, hogy Gyöngyössy János neve is nevetségessé vált, a míveskedők kiszorultak még az irodalomtörténetből is, a leoninust szójátéknak tekintették.
Talán eljött már az ideje ennek a szigorú ítéletnek a felülvizsgálatára.
Azon a tényen azonban, hogy a leoninus nem honosodott meg ez már nem változtat.
Érdekesség képpen mutathatnék néhány példát, de nem teszem, mert szerintem nincs nagy jelentősége.
Fojtassuk inkább végre a nyugat-európai verseléssel, amellyel lesz dolgunk elég.
Forrás:
Hegedüs Géza: A költői mesterség
16.
A nyugat-európai verselés.
A nyugat-európai verselés időmértékes, hullámzását a verslábak szabályszerű visszatérése adja. Érdemes egy kis történelmi visszatekintést tenni, - elidőzni – Gáldi László leírásánál, még akkor is, ha az általa leírtak egy részét mi már érintettük.
Gáldi is avval kezdi, hogy mi magyarok, a mai Európa szinte minden népénél – nyelvünk alkata folytán - jobban tudunk „megmértékelt” antik verset írni, majd kijelenti, hogy jövevény versformáink legnagyobb része nem annyira Hellász és Róma felé mutat, sokkal inkább „Provence daltelt mezői” felé.
Mit is ért ez alatt?
Időszámításunk első századaiban ez a táj volt a Római Birodalomnak talán legműveltebb tartománya és később is itt érződött meg legtöbb az antik világ örökségéből. Nem csak nagyszerű romok, de élő hagyomány is. Mindenesetre nem véletlen, leghamarabb itt szökkent magasra a népi nyelvű műköltészet s hogy a kelta és germán ihletésű epikájáról híres Észak-Franciaországhoz, a Provence, a mai Dél-Franciaország – hasznosítva egy-két dolgot a délről érkező arab hatásból is – a líra páratlan fellendülésével csatlakozott.
A Provanszál trubadúrok csakhamar a középkori Európa szellemi egységének fontos előharcosai is lettek, az ő művészetük sugárzó ereje teremtett mindenütt, karöltve az észak-francia költőkével új, szigorúbb versformákat.
A mi általunk nyugat-európainak nevezett versformáink, szinte kivétel nélkül ebbe a provanszál-francia, tehát újlatin hagyományba kapcsolódtak, ha nem is közvetlenül.
(Erről azonban nem írok többet, mert nem ismerem, a végleges és elfogadott változatot – már ha létezik ilyen egyáltalán-. Próbáltam Gáldi ilyen irányú elemzését összevetni Babits véleményével, de Gáldi érvei és magyarázata nekem túl bonyolult, hasonlót nem találtam se Babitsnál, sem pedig Hegedüs Gézánál. Ezért aztán maradjunk annál a közös pontnál, amiben mindhárman egyetértenek, - bár magát a folyamatot nem egészen egyformán látják - miszerint, az antik versformák nyugat-európai közvetítéssel hozzánk eljutott változatát nevezzük mi nyugat-európai formának. Ennél pontosabb meghatározáshoz, több munkára lenne szükség, de azt hiszem, ez a kis űr nem befolyásol majd bennünket abban, hogy megismerjük magát a nyugat-európai versformát.)
Ereszkedő és emelkedő verssorok.
Hírhedett zenésze a világnak!
(Vörösmarty Mihály: Liszt Ferenchez)
Ez a sor öt trocheus:
Hírhe- | dett ze- | nésze | a vi | lágnak!
- u - u - u - u - u
(Ne feledjük el, hogy az a névelőt régen hosszan ejtették, érezvén még benne a kezdetben mássalhangzó előtt is az a formájú szócskát, aminek örökségeképpen az a utáni mássalhangzót megkettőzték. Vörösmarty ezt a sorvéget még így ejtette: „avvilágnak”.)
A sor lejtése, hosszútól rövid felé esik, tehát ereszkedő jellegű. Ereszkedő jellegű akkor is, sőt még erősebben érezzük az ereszkedést, ha egy hosszú szótag után két rövid szótag következik, vagyis a sorra jellemző versláb a daktilus.
Éhe kenyérnek, éhe a Szónak,
Éhe a Szépnek hajt titeket.
(Ady Endre: Csák Máté földjén)
Ebben a sorban, mint hallhatjuk daktilusok váltakoznak trocheusokkal:
Éhe ke- | nyérnek, | éhe a | Szónak,
- u u - u - u u - u
Éhe a | Szépnek | hajt tite- | ket
- u u - - - u u u
(A XX. századbeli költőnél az a névelő természetesen már rövid hang, mi röviden ejtjük; noha előfordul, hogy verstani emlékek alapján egyes költők hosszúnak tekintik az a-t, de ennek ma már nincs élő prozódiai alapja.)
Daktilusok tisztán nemigen fordulnak elő egy sorban, keverednek az ugyancsak ereszkedő trocheussal (vagy a semleges és ezért ereszkedő sorban ereszkedő hatásúvá váló spondeussal). De ha sorokban rendszeresen előfordul a daktilus, akkor ennek az izgatottabb lüktetése nyomja rá jellegét a versszövegre.
Ha a sorok jambusokból, vagy jambusok és anapesztusok keverékéből épülnek fel, a lejtés merőben ellentétes hatásúvá válik: emelkedő sorok.
S az én hazám mégis hazám.
A vérem és a nyelvem
(Gábor Andor: Az én hazám)
S az én | hazám | mégis | hazám
u - u - - - u -
A vé- | rem és | a nyel- | vem
u - u - u - -
A két sorban mindössze egy spondeus van, a többi jambus. A sor lejtése itt a semleges spondeust emelkedő jellegűvé teszi, a mégis hazám félsorban a szöveg mondásakor a mégis második szótagját érezzük hosszabbnak.
A három szótagos anapesztus (uu-) gyorsabb lüktetésre sarkalja az emelkedő sort. Az anapesztus, akárcsak a szintén három szótagos daktilus, egészen tisztán nemigen fordul elő a sorokban. Jambussal, vagy spondeussal keveredik, de megjelenése a verssorban már rányomja bélyegét az egész szövegre.
Még nyílnak a völgyben a kerti virágok
Alighanem ez a vers, (Petőfi: Szeptember végén) a legismertebb magyar anapesztikus költemény.
Még nyíl- | nak a völgy- | ben a ker- | ti virá- | gok
- - u u - u u - u u - u
(Ha nem is a legelső, de mindenesetre az egyik legkorábbi olyan magyar időmértékes vers ez, ahol az a névelő rövid. Petőfi idejében a városi életben már megrövidült ez az a, azaz már nem kettőzték meg az utána következő mássalhangzót. Ennek a nyelvi modernségnek a verstani következményét vonta le Petőfi anapesztusainak prozódiájában; Kisfaludy Károly volt a legelső, aki néha rövidnek használta az a névelőt.)
A nyugat-európai verselésben általában az egész versre jellemző a lejtés. Az első sor hangvétele (intonációja) rendszerint meghatározza a többiét is. Néha azonban sajátos hatásokat lehet elérni a lejtés változtatásával.
Arany Tetemre hívása például egészen az utolsó szakaszig daktilikus.
Állata | őrzeni | négy ala- | bárdost:
- u u - u u - u u - -
„Lélek az | ajtón | se be, se | ki…”
- u u - - u u u u
(A se be se láb három rövid szótagjából az erősen hangsúlyos első se szócskát már csak a daktilikus lejtés sodrása miatt is, hosszabbnak érezzük és hosszabban is ejtjük, mint a másik két rövid hangzót.)
A végső szakasznál, a bekövetkező tragédia érzékeltetésénél egyszerre megváltozik a vers lejtése, anapesztikussá, emelkedővé válik:
Odakinn | lefut a | nyílt út- | ca során,
u u - u u - - - u u -
Táncol- | ni, dalol- | ni se szé- | gyell
- - u u - u u - -
József Attila Rejtelmek című versében finom hangulathatást tud elérni azzal a lejtésváltoztatással, hogy következetesen váltogatja végig az egész költeményen az ereszkedő (trochaikus) és az emelkedő (jambikus) sorokat:
Rejtel- | mek ha | zenge- | nek,
- - - u - u u
őrt ál- | lok, mint | mesék- | be’
- - - - u - u
A spondeusok az ereszkedő sorokban ereszkedővé, az emelkedő sorokban emelkedővé hasonulnak.
Innen folytatjuk az ütemelőzővel.
Forrás:
Hegedüs Géza: A költői mesterség
Gáldi László: Ismerjük meg a versformákat!
Kiegészítések:
Babits Mihály: Az európai irodalom története
17.
Az ütemelőző olyan sorkezdő szótag, amely kiesik a sor ritmikájából, nem vesz részt a verstani egységek alakításában. Hangsúlyos verselésünkben, főleg a népdalok szövegmondásánál (vagy éppen éneklésénél) előfordul egy-egy „sej” vagy ehhez hasonló ütemelőző szótag, olykor még egy ritmus rendszerből kieső „mert” vagy esetleg még többszótagú szó közbeiktatása is. Nagy ritkán a nyugat-európai formában is a költő a sor elejére tesz egy olyan szócskát, amely kívül áll az egész versrendszeren és ezáltal különös nyomatékot kap.
Itt egy példa József Attilától.
Kinek verséért a halál
öles kondérban főz babot,
hej burzsoá, hej proletár,
én, József Attila itt vagyok.
(József Attila: Bevezető)
Ebből a jambikus lejtésű versből a végső sor kezdő én-je verstanilag kiesik, úgy kell ejteni a végső sor előtt, mint egy felrikkantó sej! vagy sej-haj! közbeiktatását, amely rendkívüli nyomatékot ad a szónak.
Idáig nem is volna probléma az ütemezővel, a kérdésesség ott kezdődik, amikor az ütemező léte vagy nem léte az egész verssor lejtését másítja meg.
Itt van egy jellegzetes anapesztikus sor.
A gép | sugarát | kereken | veti, kép- | köre fény- | lik a sík | lepedőn.
u - u u - u u - u u - u u - u u - u u -
(Babits Mihály: Mozgófénykép)
Ha az első szótagként szereplő a névelőt leválasztjuk, azaz csak mintegy sóhajtásnyi ütemelőzőnek tekintjük, akkor az egész sor jellege megváltozik és a lüktetően emelkedő versből ugyanilyen lüktetően ereszkedő, daktilikus sor lesz ilyen formán:
A || gép suga- | rát kere- | ken veti, | képköre | fénylik a | sík lepe- | dőn.
- u u - u u - u u - u u - u u - u u -
Ha így skandáljuk, vagy ha a szövegmondás mögött ez a lejtés érezhető, akkor a hangsúly közeledik, a versmérték nyomatékos hosszú szótagjaihoz, tehát a szöveg lüktetése közelebb fog állni az élőbeszédhez.
Éppen ez vetette fel az ütemelőző problémáját. A magyar nyelv lejtése – a szókezdeti hangsúly folyamán – ereszkedő jellegű. Ha tehát az emelkedő lejtésű sorokat legalábbis közelíteni akarjuk a természetes beszéd hangsúlyához, akkor az első egyszerre hangsúlyos és hosszú szótag előtti szótag, mintegy önmagától válik le a sor ritmusrendszeréről, különösen akkor, ha ez a szótag önmagában egész szó.
Egy || szó nyilallott a hazán keresztül,
Egy || röpke szóban annyi fájdalom!
(Arany János: Széchenyi emlékezete)
A || rakodópart alsó kövén ültem
(József Attila: A Dunánál)
Még || nyílnak a völgyben a kerti virágok
(Petőfi Sándor: Szeptember végén)
Az ilyen esetekben az emelkedő sorok valóban önkéntelenül is ütemelőzőként választják le a kezdő hangsúlytalan egytagú szót, és ereszkedő lejtésűekké válnak. Ennek a jelenségnek igen nagy a jelentősége a jambikus sorok jellegének a megváltozásában, de erről majd később.
Az ütemelőző jelenlétét nem lehet megállapítani az emelkedő lejtésű soroknál, ahol az emelkedő sor nem egytagú szóval kezdődik, máris problémás a dolog, vajon a fül a második szótagnál érzi-e a ritmusrendszer kezdetét. Ahol az első versláb nem jambus vagy spondeus, hanem anapesztus, ott kéttagú ütemelőzőt kellene feltételeznünk, és ha ez elvileg lehetséges is lenne, gyakorlatban a fül nem várja ki a két szótagnyi időt, amíg belekapcsolódik a lüktetés rendszerébe.
Odakint | lefut a | nyílt út- | ca során
u u - u u - - - u u -
Ha itt is erőszakolni akarnánk az ütemelőzőt, így kellene ritmizálnunk:
Oda || kint lefut | a nyílt | utca so- | rán
Evvel az erős nyomatékú és indokolatlanul hangsúlyozott szóvéggel (-kint) és hangsúlyozott névelővel (a) sokkal természetellenesebb, mint az eredeti emelkedő lejtés.
Az ütemelőző tényével azért számolnunk kell. A nyelv hangsúlya nem semmisül meg, ott lüktet az a vers másfajta lüktetése alatt is, és módosító hatása lehet, de nem semmisítheti meg a versforma saját lüktetését sem, legfeljebb a két lüktetés, közelít egymáshoz.
A kétféle szövegmozgásnak a közeledése adja majd a magyarázatát az olyan bonyolult prozódiának, mint amilyen a legtöbb Ady versé, és tekintetbe kell venni olyan verstani problémáknál, mint amilyenek például Füst Milán szabad verseinek ritmikai kérdései és általában a XX. századi magyar prozódiánál tudomásul kell vennünk, a kétféle lüktetés egymásra hatását.
Annyi bizonyos, hogy az ütemes magyar formáknál az ütemelőző problémája fel sem merül, hiszen itt a nyelvhangsúly szülte a ritmikai egységeket. Nem merülhet fel a deákos formáknál sem, ahol éppen a ritmizálás idegenszerűsége adja az egyik hatás lehetőségét. Ugyancsak nem probléma ez az ereszkedő lejtésű nyugat-európai formáknál, hiszen az ütemelőző az emelkedő sorokat változtatja ereszkedőkké.
De az emelkedő nyugat-európai soroknál, illetve ezek között is annál a csoportnál, ahol az időmértékes jambus közeledik a magyaros ütemes hangsúlyozáshoz, az ütemelőzővel, mint sajátos prozódiai egységgel kell számolnunk. Ez éppen a legmodernebb magyar verselés egyik központi problémája. E nélkül meg sem érthetjük, a magyar jambusnak azt az útját, amelyet Ráday Gedeon óta Ady Endrén át a legmaibb magyar versekig megtett.
Forrás:
Hegedüs Géza: A költői mesterség