Emlékezzünk! - Halottak napja okán...

Az októberi kevéske napfény még vissza-visszaidézi a nyár felejthetetlen élményeit: a gyerekzsivajt a

játszóterekről, a felszabadult nevetéseket a Balaton partján, pancsolást a kellemes vizében, a hegyek

ormán méltóságteljesen nyújtózkodó fák méregzöldjét, a lankákon mértani rendben sorakozó szőlőtőkék

hadát, a virágok részegítő illatát egy ismeretlen ház udvaráról..

Mind-mind csoda szép emlékek. Azt mondjuk, hogy felejthetetlenek.

Azután szalad az idő, telnek a hónapok, évek, s idővel néhány momentum teljesen törlődik az emlékezetünkből.

Talán, ha sokszor felemlegetjük, akkor ez lassabban következik be.

De valójában nem igazán c s a k ezen múlik. Az agyunk idővel szelektál, így "csinál" helyet az újabb- és

újabb információknak..

De van amire mindig emlékszünk, s emlékeznünk is kell!

Szeretteink emléke soha nem törlődik és nem törlődhet sem a szívünkből, sem az agyunkból!

A Halottak napja az emlékezés napja.

Ilyenkor a temetők ünnepi köntösbe öltöznek. Mindegyik szebb lesz, mint a megelőző napok bármelyikén.

A sírokat rendbe teszik, a gyomokat kiirtják, a faleveleket összegereblyézik, a sírköveket lemossák.

Friss virágok kerülnek az urnák elé, a sírok vázáiba. S mindenütt mécsesek!

Szép, őszi, késő délután, ha végig megyünk, végig tekintünk ilyenkor a temetőkön, olyanok mintha

csillagszőnyeget terítettek volna elénk. Megrázóan szép.

Fiatalabb koromban sokszor megdöbbentett, amikor valaki úgy jött haza a temetőből, hogy "azt látni kell,

milyen gyönyörű!"

Arra gondoltam, milyen morbid a halál "színterét" gyönyörűnek látni...

Szerencsére nekem akkor még nem nagyon volt okom odajárni...

De ahogy telt az idő, s egyre több eltéphetetlen szál fűzött az utolsó állomáshoz, miközben kezdtem megélni

"de az Életnek mennie kell tovább" vitathatatlan, mégis nehezen elfogadható bölcs mondás jelentését,

azon kaptam rajta magam, hogy a temető szépségében gyönyörködöm.

A debreceni pedig igazán szép még hétköznapokon is. A központi ravatalozó és krematórium épülete egyedülálló.

"A temetőkert, a ravatalozók és a krematórium Borsos József városi építész tervei szerint 1932-ben épült magyaros

szecessziós stílusban.

Az épület maga gazdagon díszített műalkotásokkal. Az árkádok alatt Toroczkai Oszvald két pozitív és negatív

sgraffittója látható. A téglafalba visszakapart műalkotásnál csak két színt - a téglavöröset és a homokszínt -

használhatott, s így komor, visszafogott remekmű jött létre. A terembe lépőt Kovács János freskóival díszített

három fal fogadja. A II. számú ravatalazóban Haranghy Jenő műveivel találkozhatunk: a secco

Attila temetését ábrázolja, lendületesen komponálva, biztos vonalvezetéssel elkészítve.

A ravatalozó előtt, egyszerű sírkő alatt nyugszik Borsos József, a krematórium tervezője.!"

Az én családom is kilátogat majd ezen a napon is, hogy szeretteivel megossza gondolatait...

Remélem, hogy szép lesz az idő és gyönyörű a millió mécses!

De ne feledjük, az ünnep hangulata bár felemelő,bár fájó érzéseket idéz fel, tovább kell lépnünk...

Mire gondolok? Kikre gondolok?

Azokra, akik még - hála Istennek!- közöttünk vannak. Róluk sohase feledkezzünk meg!

Mert lehet a virágcsokor gyönyörű, a mécsesek lángja mesevilág, az orgona hangja szívbe markoló

annak aki még látja, hallja...

Aki elment annak viszont amíg élt az volt a minden, amit Te, én, Mi adtunk Neki.

Hát ne csak a sírra jusson virág!

És ne csak virág!

Hagyjunk és adjunk a szeretetünkből addig is amíg azt meg tudják köszönni egy mosollyal,

egy mozdulattal, egy sóhajjal, s még azután is amikor arra már nem lesz erejük..

Különben úgy járhatunk, ahogy korábbi versemben írtam:

Halódik a szó

Halódik a szó, a vigasztaló.

Torkod fogva tartja, szíved tovább marja,

hát üstökös csóvájába írod üzeneted,

s küldöd fényévekre, hozzá a semmibe.

Sose látott galaxisok fénye rejti lelküket

minden látomásban, bizakodó reggel

el nem csattant csókja

fogcsikorgatás a sötét éjszakában.

Fájdalomba szunnyadt öreg, ráncos homlok,

jajba fulladt sírás, sosem élt mondatok,

tipegő kis lábak, utolsó sóhajok,

nyúlnál most utánuk, de hiába! Nem éred!

Mert halódik a szó, a vigasztaló.

Már nyitnád szád, s kitárnád szíved,

hogy szólj, vigasztalj, s újra befogadd,

de nincs ismétlés, csak a nem várt semmi!

Látod? Lekésted. Ezzel kell együtt élned.

/A krematóriumról beillesztett idézet a Vendégváró honlapból származik:

http://www.vendegvaro.hu/Koztemeto-krematorium-Debrecen/