forrás: Alkotói portrék a magyar irodalomból

http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/cimlap/cimlap1.htm

TISZTA SZÍVVEL

Nincsen apám, se anyám,

se istenem, se hazám,

se bölcsőm, se szemfedőm,

se csókom, se szeretőm.

Harmadnapja nem eszek,

se sokat, se keveset.

Húsz esztendőm hatalom,

húsz esztendőm eladom.

Hogyha nem kell senkinek,

hát az ördög veszi meg.

Tiszta szívvel betörök,

ha kell, embert is ölök.

Elfognak és felkötnek,

áldott földdel elfödnek

s halált hozó fű terem

gyönyörűszép szívemen.

1925. március

JÓZSEF ATTILA

József Attila, hidd el, hogy nagyon szeretlek, ezt még

anyámtól örököltem, áldott jó asszony volt, látod, a világra hozott

Az életet hiába hasonlítjuk cipőhöz vagy vegytisztító

intézethez, mégiscsak másért örülünk neki

Naponta háromszor megváltják a világot, de nem tudnak

gyufát se gyujtani, ha igy megy tovább, nem törődöm vélük

Jó volna jegyet szerezni és elutazni Önmagunkhoz, hogy

bennetek lakik, az bizonyos

Minden reggel hideg vizben fürdetem gondolataimat, igy

lesznek frissek és épek

A gyémántból jó, meleg dalok nőnek, ha elültetjük a szívünk alá

Akadnak olyanok, akik lovon, autón és repülőgépen is

gyalog vannak, én a pacsirták hajnali énekében heverészek,

mégis túljutottam a szakadékon

Igazi lelkünket, akárcsak az ünneplő ruhákat gondosan

őrizzük meg, hogy tiszta legyen majd az ünnepekre.

1928. [?]

ARS POETICA

Németh Andornak

Költő vagyok - mit érdekelne

engem a költészet maga?

Nem volna szép, ha égre kelne

az éji folyó csillaga.

Az idő lassan elszivárog,

nem lógok a mesék tején,

hörpintek valódi világot,

habzó éggel a tetején.

Szép a forrás - fürödni abban!

A nyugalom, a remegés

egymást öleli s kél a habban

kecsesen okos csevegés.

Más költők - mi gondom ezekkel?

Mocskolván magukat szegyig,

koholt képekkel és szeszekkel

mímeljen mámort mindegyik.

Én túllépek e mai kocsmán,

az értelemig és tovább!

Szabad ésszel nem adom ocsmány

módon a szolga ostobát.

Ehess, ihass, ölelhess, alhass!

A mindenséggel mérd magad!

Sziszegve se szolgálok aljas,

nyomorító hatalmakat.

Nincs alku - én hadd legyek boldog!

Másként akárki meggyaláz

s megjelölnek pirosló foltok,

elissza nedveim a láz.

Én nem fogom be pörös számat.

A tudásnak teszek panaszt.

Rám tekint, pártfogón, e század:

rám gondol, szántván, a paraszt;

engem sejdít a munkás teste

két merev mozdulat között;

rám vár a mozi előtt este

suhanc, a rosszul öltözött.

S hol táborokba gyűlt bitangok

verseim rendjét üldözik,

fölindulnak testvéri tankok

szertedübögni rímeit.

Én mondom: Még nem nagy az ember.

De képzeli, hát szertelen.

Kisérje két szülője szemmel:

a szellem és a szerelem!

1937. február-március

MIKOR AZ UCCÁN ÁTMENT A KEDVES

Mikor az uccán átment a kedves,

galambok ültek a verebekhez.

Mikor gyöngéden járdára lépett,

édes bokája derengve fénylett.

Mikor a válla picikét rándult,

egy kis fiúcska utána bámult.

Lebegve lépett - már gyúlt a villany

s kedvükre nézték, csodálták vígan.

És ránevettek, senki se bánta,

hogy ő a szívem gyökere-ága.

Akit ringattam vigyázva, ölben,

óh hogy aggódtam - elveszik tőlem!

De begyes kedvük szivemre rászállt,

letörte ott az irígy virágszált.

És ment a kedves, szépen, derűsen,

karcsú szél hajlott utána hűsen!

1925. június / 1928

RINGATÓ

Holott náddal ringat,

holott csobogással,

kékellő derűvel,

tavi csókolással.

Lehet, hogy szerelme

földerül majd mással,

de az is ringassa

ilyen ringatással.

1928 tavasza

MIÓTA ELMENTÉL

Mióta elmentél, itt hűvösebb

a sajtár, a tej, a balta nyele,

puffanva hull a hasított fa le

s dermed fehéren, ahogy leesett.

A tompa földön öltözik a szél,

kapkod s kezei meg-megállanak,

leejti kebléről az ágakat,

dühödten hull a törékeny levél.

Ó, azt hittem már, lágy völgyben vagyok,

két melled óv meg észak s dél felől,

a hajnal nyílik hajam fürtjiből

s a talpamon az alkonyat ragyog!...

Soványan űlök, nézem, hogy virítsz,

világ, kóró virágja, messziség.

Kék szirmaidban elhamvad az ég.

A nagy szürkület lassan elborít.

1928. szeptember 13.

ISTEN

Hogyha golyóznak a gyerekek,

az isten köztük ott ténfereg.

S ha egy a szemét nagyra nyitja,

golyóját ő lyukba gurítja.

Ö sohase gondol magára,

de nagyon ügyel a világra.

A lányokat ő csinosítja,

friss széllel arcuk pirosítja.

Ö vigyáz a tiszta cipőre,

az utcán is kitér előre.

Nem tolakszik és nem verekszik,

ha alszunk, csöndesen lefekszik.

Gondolatban tán nem is hittem.

De mikor egy nagy zsákot vittem

s ledobván, ráültem a zsákra,

a testem akkor is őt látta.

Most már tudom őt mindenképpen,

minden dolgában tetten értem.

S tudom is, miért szeret engem -

tetten értem az én szívemben.

1928/1934

ANYÁM

A bögrét két kezébe fogta,

úgy estefelé egy vasárnap

csöndesen elmosolyodott

s ült egy kicsit a félhomályban - -

Kis lábaskában hazahozta

kegyelmeséktől vacsoráját,

lefeküdtünk és eltünődtem,

hogy ők egész fazékkal esznek - -

Anyám volt, apró, korán meghalt,

mert a mosónők korán halnak,

a cipeléstől reszket lábuk

és fejük fáj a vasalástól - -

S mert hegyvidéknek ott a szennyes!

Idegnyugtató felhőjáték

a gőz s levegőváltozásul

a mosónőnek ott a padlás - -

Látom, megáll a vasalóval.

Törékeny termetét a tőke

megtörte, mindíg keskenyebb lett -

gondoljátok meg, proletárok - -

A mosástól kicsit meggörnyedt,

én nem tudtam, hogy ifjú asszony,

álmában tiszta kötényt hordott,

a postás olyankor köszönt néki - -

1931. január 6.

MAMA

Már egy hete csak a mamára

gondolok mindíg, meg-megállva.

Nyikorgó kosárral ölében,

ment a padlásra, ment serényen.

Én még őszinte ember voltam,

ordítottam, toporzékoltam.

Hagyja a dagadt ruhát másra.

Engem vigyen föl a padlásra.

Csak ment és teregetett némán,

nem szidott, nem is nézett énrám

s a ruhák fényesen, suhogva,

keringtek, szálltak a magosba.

Nem nyafognék, de most már késő,

most látom, milyen óriás ő -

szürke haja lebben az égen,

kékítőt old az ég vizében.

1934. október

A HETEDIK

E világon ha ütsz tanyát,

hétszer szűljön meg az anyád!

Egyszer szűljön égő házban,

egyszer jeges áradásban,

egyszer bolondok házában,

egyszer hajló, szép búzában,

egyszer kongó kolostorban,

egyszer disznók közt az ólban.

Fölsír a hat, de mire mégy?

A hetedik te magad légy!

Ellenség ha elődbe áll,

hét legyen, kit előtalál.

Egy, ki kezdi szabad napját,

egy, ki végzi szolgálatját,

egy, ki népet ingyen oktat,

egy, kit úszni vízbe dobtak,

egy, ki magva erdőségnek,

egy, kit őse bőgve védett,

csellel, gánccsal mind nem elég, -

a hetedik te magad légy!

Szerető után ha járnál,

hét legyen, ki lány után jár.

Egy, ki szivet ad szaváért,

egy, ki megfizet magáért,

egy, ki a merengőt adja,

egy, ki a szoknyát kutatja,

egy, ki tudja, hol a kapocs,

egy, ki kendőcskére tapos, -

dongják körül, mint húst a légy!

A hetedik te magad légy.

Ha költenél s van rá költség,

azt a verset heten költsék.

Egy, ki márványból rak falut,

egy, ki mikor szűlték, aludt,

egy, ki eget mér és bólint,

egy, kit a szó nevén szólít,

egy, ki lelkét üti nyélbe,

egy, ki patkányt boncol élve.

Kettő vitéz és tudós négy, -

a hetedik te magad légy.

S ha mindez volt, ahogy írva,

hét emberként szállj a sírba.

Egy, kit tejes kebel ringat,

egy, ki kemény mell után kap,

egy, ki elvet üres edényt,

egy, ki győzni segít szegényt,

egy, ki dolgozik bomolva,

egy, aki csak néz a Holdra:

Világ sírköve alatt mégy!

A hetedik te magad légy.

1932

KÜLVÁROSI ÉJ

A mellékudvarból a fény

hálóját lassan emeli,

mint gödör a víz fenekén,

konyhánk már homállyal teli.

Csönd, - lomhán szinte lábrakap

s mászik a súroló kefe;

fölötte egy kis faldarab

azon tünődik, hulljon-e.

S olajos rongyokban az égen

megáll, sóhajt az éj;

leül a város szélinél.

Megindul ingón át a téren;

egy kevés holdat gyújt, hogy égjen.

Mint az omladék, úgy állnak

a gyárak,

de még

készül bennük a tömörebb sötét,

a csönd talapzata.

S a szövőgyárak ablakán

kötegbe száll

a holdsugár,

a hold lágy fénye a fonál

a bordás szövőszékeken

s reggelig, míg a munka áll,

a gépek mogorván szövik

szövőnők omló álmait.

S odébb, mint boltos temető,

vasgyár, cementgyár, csavargyár.

Visszhangzó családi kripták.

A komor föltámadás titkát

őrzik ezek az üzemek.

Egy macska kotor a palánkon

s a babonás éjjeli őr

lidércet lát, gyors fényjelet, -

a bogárhátú dinamók

hűvösen fénylenek.

Vonatfütty.

Nedvesség motoz a homályban,

a földre ledőlt fa lombjában

s megnehezíti

az út porát.

Az úton rendőr, motyogó munkás.

Röpcédulákkal egy-egy elvtárs

iramlik át.

Kutyaként szimatol előre

és mint a macska, fülel hátra;

kerülő útja minden lámpa.

Romlott fényt hány a korcsma szája,

tócsát okádik ablaka;

benn fuldokolva leng a lámpa,

napszámos virraszt egymaga.

Szundít a korcsmáros, szuszog,

ő nekivicsorít a falnak,

búja lépcsőkön fölbuzog,

sír. Élteti a forradalmat.

Akár a hült érc, merevek

a csattogó vizek.

Kóbor kutyaként jár a szél,

nagy, lógó nyelve vizet ér

és nyeli a vizet.

Szalmazsákok, mint tutajok,

úsznak némán az éjjel árján - -

A raktár megfeneklett bárka,

az öntőműhely vasladik

s piros kisdedet álmodik

a vasöntő az ércformákba.

Minden nedves, minden nehéz.

A nyomor országairól

térképet rajzol a penész.

S amott a kopár réteken

rongyok a rongyos füveken

s papír. Hogy’ mászna! Mocorog

s indulni erőtlen...

Nedves, tapadós szeled mása

szennyes lepedők lobogása,

óh éj!

Csüngsz az egen, mint kötelen

foszló perkál s az életen

a bú, óh éj!

Szegények éje! Légy szenem,

füstölögj itt a szívemen,

olvaszd ki bennem a vasat,

álló üllőt, mely nem hasad,

kalapácsot, mely cikkan pengve,

- sikló pengét a győzelemre,

óh éj!

Az éj komoly, az éj nehéz.

Alszom hát én is, testvérek.

Ne üljön lelkünkre szenvedés.

Ne csipje testünket féreg.

1932

MONDD, MIT ÉRLEL...

Mondd, mit érlel annak a sorsa,

akinek nem jut kapanyél;

kinek bajszán nem billeg morzsa,

ki setét gondok közt henyél;

ültetne krumplit harmadába

s nincs szabad föld egy kapa se,

s csomókban hull a hajaszála

s nem veszi észre maga se?

Mondd, mit érlel annak a sorsa,

akinek öt holdja terem;

lompos tyúkja kárál a torsra

s gondjai fészke a verem;

s igája nem zörög, sem ökre

nem bőg elnyújtva - nincs neki -

s mélyéről párolog a bögre,

ha kis családját eteti?

Mondd, mit érlel annak a sorsa,

ki maga él, maga keres;

levesének nincs sava-borsa,

hitelt nem ád a fűszeres;

egy tört széke van, hogy begyújtson,

repedt kályháján macska ül,

ritmust lóbál az ajtókulcson,

néz, néz, s lefekszik egyedül?

Mondd, mit érlel annak a sorsa,

ki családjáért dolgozik;

veszekszenek, kié a torzsa,

és csak a nagy lány néz mozit;

a nő mindíg mos - lucsok holtja -

szájíze mint a főzelék

s a szigor a lámpát ha eloltja,

csend fülel, motoz a setét?

Mondd, mit érlel annak a sorsa,

ki a gyár körül őgyeleg;

helyén a kapszlit nő kapdossa

s elfakult fejű kisgyerek;

s a palánkon hiába néz át,

hiába cipel kosarat,

szatyrot, - ha elalszik, fölrázzák

s lebukik, hogyha fosztogat?

Mondd, mit érlel annak a sorsa,

ki sót mér, krumplit, kenyeret,

hozomra, újságpapirosba

s nem söpri le a mérleget;

s ritkás fény közt morogva rámol

- az adó hosszú, nagy a bér -

s mi haszna sincs, hiába számol

többet a petróleumért?

S mondd, mit érlel annak a sorsa,

ki költő s fél és így dalol;

felesége a padlót mossa

s ő másolás után lohol;

neve, ha van, csak áruvédjegy,

mint akármely mosóporé,

s élete, ha van élte még egy,

a proletár utókoré?!

1932. január

TÉLI ÉJSZAKA

Légy fegyelmezett!

A nyár

ellobbant már.

A széles, szenes göröngyök felett

egy kevés könnyű hamu remeg.

Csendes vidék.

A lég

finom üvegét

megkarcolja pár hegyes cserjeág.

Szép embertelenség. Csak egy kis darab

vékony ezüstrongy - valami szalag -

csüng keményen a bokor oldalán,

mert annyi mosoly, ölelés fönnakad

a világ ág-bogán.

A távolban a bütykös vén hegyek,

mint elnehezült kezek,

meg-megrebbenve tartogatják

az alkonyi tüzet,

a párolgó tanyát,

völgy kerek csöndjét, pihegő mohát.

Hazatér a földmíves. Nehéz,

minden tagja a földre néz.

Cammog vállán a megrepedt kapa,

vérzik a nyele, vérzik a vasa.

Mintha a létből ballagna haza

egyre nehezebb tagjaival,

egyre nehezebb szerszámaival.

Már fölszáll az éj, mint kéményből a füst,

szikrázó csillagaival.

A kék, vas éjszakát már hozza hömpölyögve

lassudad harangkondulás.

És mintha a szív örökről-örökre

állna s valami más,

talán a táj lüktetne, nem az elmulás.

Mintha a téli éj, a téli ég, a téli érc

volna harang

s nyelve a föld, a kovácsolt föld, a lengő nehéz.

S a szív a hang.

Csengés emléke száll. Az elme hallja:

Üllőt csapott a tél, hogy megvasalja

a pántos égbolt lógó ajtaját,

melyen a gyümölcs, a búza, fény és szalma,

csak dőlt a nyáron át.

Tündöklik, mint a gondolat maga,

a téli éjszaka.

Ezüst sötétség némasága

holdat lakatol a világra.

A hideg űrön holló repül át

s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet?

Összekoccannak a molekulák.

Milyen vitrinben csillognak

ily téli éjszakák?

A fagyra tőrt emel az ág

s a pusztaság

fekete sóhaja lebben - -

varjucsapat ing-leng a ködben.

Téli éjszaka. Benne,

mint külön kis téli éj,

egy tehervonat a síkságra ér.

Füstjében, tengve

egy ölnyi végtelenbe,

keringenek, kihúnynak csillagok.

A teherkocsik fagyos tetején,

mint kis egérke, surran át a fény,

a téli éjszaka fénye.

A városok fölött

a tél még gőzölög.

De villogó vágányokon,

városba fut a kék fagyon

a sárga éjszaka fénye.

A városban felüti műhelyét,

gyártja a kínok szúró fegyverét

a merev éjszaka fénye.

A város peremén,

mint lucskos szalma, hull a lámpafény,

kissé odább

a sarkon reszket egy zörgő kabát,

egy ember, üldögél,

összehúzódik, mint a föld, hiába,

rálép a lábára a tél...

Hol a homályból előhajol

egy rozsdalevelű fa,

mérem a téli éjszakát.

Mint birtokát

a tulajdonosa.

1933. január

REMÉNYTELENÜL

Lassan, tünődve

Az ember végül homokos,

szomorú, vizes síkra ér,

szétnéz merengve és okos

fejével biccent, nem remél.

Én is így próbálok csalás

nélkül szétnézni könnyedén.

Ezüstös fejszesuhanás

játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szivem,

kis teste hangtalan vacog,

köréje gyűlnek szeliden

s nézik, nézik a csillagok.

Vas-színű égboltban...

Vas-színű égboltban forog

a lakkos, hűvös dinamó.

Óh, zajtalan csillagzatok!

Szikrát vet fogam közt a szó - -

Bennem a mult hull, mint a kő

az űrön által hangtalan.

Elleng a néma, kék idő.

Kard éle csillan: a hajam - -

Bajszom mint telt hernyó terül

elillant ízű számra szét.

Fáj a szívem, a szó kihül.

Dehát kinek is szólanék - -

1933. március

ÉN NEM TUDTAM

Én úgy hallgattam mindig, mint mesét

a bűnről szóló tanitást. Utána

nevettem is - mily ostoba beszéd!

Bűnről fecseg, ki cselekedni gyáva!

Én nem tudtam, hogy annyi szörnyüség

barlangja szivem. Azt hittem, mamája

ringatja úgy elalvó gyermekét,

ahogy dobogva álmait kinálja.

Most már tudom. E rebbentő igazság

nagy fényében az eredendő gazság

szivemben, mint ravatal, feketül.

S ha én nem szólnék, kinyögné a szájam:

bár lennétek ily bűnösök mindnyájan,

hogy ne maradjak egész egyedül.

1935. augusztus 7.

A DUNÁNÁL

1

A rakodópart alsó kövén ültem,

néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.

Alig hallottam, sorsomba merülten,

hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.

Mintha szivemből folyt volna tova,

zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.

Mint az izmok, ha dolgozik az ember,

reszel, kalapál, vályogot vet, ás,

úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el

minden hullám és minden mozdulás.

S mint édesanyám, ringatott, mesélt

s mosta a város minden szennyesét.

És elkezdett az eső cseperészni,

de mintha mindegy volna, el is állt.

És mégis, mint aki barlangból nézi

a hosszú esőt - néztem a határt:

egykedvü, örök eső módra hullt,

szintelenül, mi tarka volt, a mult.

A Duna csak folyt. És mint a termékeny,

másra gondoló anyának ölén

a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen

és nevetgéltek a habok felém.

Az idő árján úgy remegtek ők,

mint sírköves, dülöngő temetők.

2

Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve

nézem, amit meglátok hirtelen.

Egy pillanat s kész az idő egésze,

mit száz ezer ős szemlélget velem.

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,

öltek, öleltek, tették, ami kell.

S ők látják azt, az anyagba leszálltak,

mit én nem látok, ha vallani kell.

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.

Enyém a mult és övék a jelen.

Verset irunk - ők fogják ceruzámat

s én érzem őket és emlékezem.

3

Anyám kún volt, az apám félig székely,

félig román, vagy tán egészen az.

Anyám szájából édes volt az étel,

apám szájából szép volt az igaz.

Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.

Elszomorodom néha emiatt -

ez az elmulás. Ebből vagyok. „Meglásd,

ha majd nem leszünk!...” - megszólítanak.

Megszólítanak, mert ők én vagyok már;

gyenge létemre így vagyok erős,

ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,

mert az őssejtig vagyok minden ős -

az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:

apám- s anyámmá válok boldogon,

s apám, anyám maga is ketté oszlik

s én lelkes Eggyé így szaporodom!

A világ vagyok - minden, ami volt, van:

a sok nemzedék, mely egymásra tör.

A honfoglalók győznek velem holtan

s a meghódoltak kínja meggyötör.

Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa -

török, tatár, tót, román kavarog

e szívben, mely e multnak már adósa

szelíd jövővel - mai magyarok!

... Én dolgozni akarok. Elegendő

harc, hogy a multat be kell vallani.

A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,

egymást ölelik lágy hullámai.

A harcot, amelyet őseink vivtak,

békévé oldja az emlékezés

s rendezni végre közös dolgainkat,

ez a mi munkánk; és nem is kevés.

1936. június

AZ A SZÉP, RÉGI ASSZONY

Azt a szép, régi asszonyt szeretném látni ismét,

akiben elzárkózott a tünde, lágy kedvesség,

aki a mezők mellett, ha sétálgattunk hárman,

vidáman s komolyan lépett a könnyü sárban,

aki ha rám tekintett, nem tudtam nem remegni,

azt a szép, régi asszonyt szeretném nem szeretni.

Csak látni szeretném őt, nincs vele semmi tervem,

napozva, álmodozva amint ott ül a kertben

s mint ő maga, becsukva egy könyv van a kezében

s körül nagy, tömött lombok zúgnak az őszi szélben.

Elnézném, amint egyszer csak tétovázva, lassan,

mint aki gondol egyet a susogó lugasban,

föláll és szertepillant és hirtelen megindul

és nekivág az útnak, mely a kert bokrain túl

ott lappang, elvezetni a távolokon által,

két oldalán a búcsút integető fákkal.

Csak úgy szeretném látni, mint holt anyját a gyermek,

azt a szép, régi asszonyt, amint a fényben elmegy.

1936. július - október

FLÓRA

1. Hexaméterek

Roskad a kásás hó, cseperészget a bádogeresz már,

elfeketült kupacokban a jég elalél, tovatűnik,

buggyan a lé, a csatorna felé fodorul, csereg, árad.

Illan a könnyü derű, belereszket az égi magasság

s boldog vágy veti ingét pírral a reggeli tájra.

Látod, mennyire, félve-ocsúdva szeretlek, Flóra!

E csevegő szép olvadozásban a gyászt a szivemről,

mint sebről a kötést, te leoldtad - ujra bizsergek.

Szól örökös neved árja, törékeny báju verőfény,

és beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem.

2. Rejtelmek

Rejtelmek ha zengenek,

őrt állok, mint mesékbe’.

Bebujtattál engemet

talpig nehéz hűségbe.

Szól a szellő, szól a víz,

elpirulsz, ha megérted.

Szól a szem és szól a szív,

folyamodnak teérted.

Én is írom énekem:

ha már szeretlek téged,

tedd könnyüvé énnekem

ezt a nehéz hűséget.

3. Már két milliárd

Már két milliárd ember kötöz itt,

hogy belőlem hű állatuk legyen.

De világuktól délre költözik

a szép jóság s a szelid érzelem.

Mindenségüket tartani a fénybe,

mint orvos, ha néz az üvegedénybe,

már nem tudom, megadom magam kényre,

ha nem segítesz nékem, szerelem.

Ugy kellesz, mint a parasztnak a föld,

a csendes eső és a tiszta nap.

Ugy kellesz, mint a növénynek a zöld,

hogy levelei kiviruljanak.

Ugy kellesz, mint a dolgos tömegeknek,

kik daccal s tehetetlenül remegnek,

mert kínjukból jövőnk nem született meg,

munka, szabadság, kenyér s jószavak.

Ugy kellesz nekem Flóra, mint falun

villanyfény, kőház, iskolák, kutak;

mint gyermekeknek játék, oltalom,

munkásoknak emberi öntudat.

Mint minta, mint az erény a szegénybe,

s ez össze-vissza kusza szövevénybe,

társadalmunkba, elme kell, nagy fénybe’,

mely igazodni magára mutat.

4. Buzgóság

Ha olyan buzgó volnék, mint szerelmes

s megbékülne e háborús család,

az emberek, keresném engedelmes

szívvel

az örökös ifjuság italát.

Nehezülök már, lelkem akkor boldog,

ha pírban zöldel a fiatal ág -

bár búcsút int nekem... E fura dolgot

űzném,

az örökös ifjuság italát.

Fecseghetnének nyelves tudományok -

mind pártfogolna, ki szivébe lát:

legalább keressem, amire vágyok,

bár nincs,

az örökös ifjuság italát.

5. Megméressél!

Már nem képzelt ház üres telken,

csinosodik, épül a lelkem,

mivel az árnyakkal betelten

a nők között Flórára leltem.

Ő a mezőn a harmatosság,

kétes létben a bizonyosság,

lábai kígyóim tapossák,

gondjaim mosolyai mossák.

Ízét adja a tiszta víznek,

száját adja a tiszta íznek,

hazaszólít, amikor űznek,

szemében csikó legelészget.

Ő az okmány, kivel a kellem

a porráomlás ellen, a szellem

az ólálkodó semmi ellen

szól, pöröl szorongó szerelmem.

Érdekeimből megértettél,

bátorrá vakmerőből tettél,

kínlódtál, amig nem szerettél,

egész világom ege lettél, -

hát dícsértessél s hirdettessél,

minden korokon át szeressél

s nehogy bárkiben alább essél

mindig, mindenütt megméressél!

1937. február-március

Bolyongok

Hol van az a kis ház, hol kevesen járnak?

És ahol szeretnek, és csak reám várnak,

És csak reám várnak.

Merrefelé menjek? Balra-e vagy jobbra?

Fönn csillagok vannak, fölnézek azokra,

Fénylő csillagokra.

Merre nincs csillagfény - arra fogok menni,

Ott fognak igazán engemet szeretni,

Igazán szeretni.

Megzenésítette: Karády István:

http://dunapart-cafe.net/index.php?page=showamusic&id=1077&catid=main