Közzététel dátuma: Jun 15, 2017 7:2:8 PM
2000. december
Aki ilyen fölényesen tud verselni, azt félteni kell. Félteni, ha nem veszi komolyan, amit csinál, de félteni akkor is, ha ennek éppen ellenkezőjét teszi. Félteni a kritikától; a visszautasítástól és a tömjéntől egyaránt. S félteni önmagától, a nagy nekibuzdulástól csakúgy, mint a kiábrándulástól.
Varró Dániel veszélyes kékséget mereget a bögréjével.
Nem elég éreznie a színeket, de tudnia is kell, mi hogyan fest, amikor a feltűnőek közül válogat a palettáról. Azt éppen úgy célszerű szem előtt tartania, hogy a lila és a rózsaszín nem csupán divat kérdése, miként arról is biztos ismereteinek kell lennie, hogy az igazi égszínkéket a hupikéktől mi különbözteti meg.
Veszedelmes színvallás, amit Varró Dániel csinál. Bemutatkozó kötetében ugyanis leplezetlenül felvállalta a többnyire egyszerinek és megismételhetetlennek tartott – sokak által már-már kultikus tisztelettel emlegetett – Kosztolányi-féle rímjátékot és a Karinthy nevével fémjelzett stílusparódiát. Elismerésre méltó vállalkozás, ugyanakkor meglehetősen veszélyes is. Az egyből magasra tett mérce mindig tiszteletet parancsol, azonban a – nem feltétlenül következetes, de kétségtelenül létező – közfelfogás szerint bizonyos csúcsokat értelmetlen kísérlet ismételten megostromolni.
Amennyiben Varró Dániel úgy gondolja, hogy ezeknek a „csúcs-állításoknak” éppenséggel semmi értelme, részemről igazat adok neki. Az irodalomtörténet szerintem is azt látszik bizonyítani, hogy például Petőfi és József Attila költészete csak a dilettánsok, illetve az epigonok számára bizonyult meghaladhatatlan magaslatnak, Adynak és Pilinszkynek a tradíció integrálandó szeletét jelentették az említett életművek, melyekből építkezni kell és lehet. Ha mindez így van, akkor éppen Kosztolányi meg Karinthy mű- és irodalom-felfogása lenne kivétel? Az előbbi nyelvszemlélete újabb irodalmunknak immáron évtizedek óta szerves része, aktualizálása a (poszt)modernség hagyományokhoz való aktív viszonyulásának iskolapéldájává lett. A mind jelentősebb irodalomtörténeti távlat ugyancsak ösztönözhet arra, hogy Kosztolányi egyszerinek gondolt sajátos vers-technikájának inspirációját felvállalja valaki.
A Bögre azúr szerzője ezt teszi. A kötet versei tanúsítják, hogy Varró Dánielnek minden oka meglehet az önbizalomra, melyre a határ, az azúros ég ostromlásakor feltétlenül szüksége van. Fiatal, elsőkötetes szerzőnél ritkaság a nyelv ilyen meggyőző birtoklása és a formakészség. A diákos versbeszéd könnyedén árad; a Bögre azúr hangjának vagány, pimasz, szabad szájú, merész és erotikus sokszínűsége roppant élvezetes. A megszólalásnak e változatossága már önmagában is figyelemre méltóvá teszi e könyvet.
Különösen hatásosak a Varró-versek felütései. Szerzőjük szívesen él a meghökkentő, a nyálas, a szirupos, a giccses és a gagyi kezdéssel, hogy aztán egy elegáns váltással súlyozza az addig levegőnél is könnyebbet. Ezek közül nekem legjobban a Szonett egy kisleánynak, aki vészesen emlékeztet a magyar labdarúgó válogatott tétmérkőzéseire című opus indítása tetszik:
„Az iskolánkba jár egy bájos kisleány.
Olykor halk bazmegok fakadnak ajkain”
Példaként említendő még a Sóhajnyi vers a szerelemről nyitó strófája is, melynek első két sora a Micimackót idézi, à la Karinthy, a második kettő viszont már az érzéki Kosztolányit – mindez sajátosan „varródánieles” (ki)keveréssel:
„Bár volna tél még, bár havazna hó!
De vigyorog a nap. Tavasz van, ó.
Nyúlik megint a vágyak kurta titka,
miként ha füst, fonódik ujjaidra.”
A Bögre azúrban feltűnő számban található énekelhető költemény. Mindez a szerző költői gyakorlatának rímközpontúságából természetesen következik, miként azon versformák kedveléséből is, amelyekhez egykoron dallam és hangszerkíséret is tartozott. Költeményeiben hol a trubadúr, hol a vágáns hangján szólal meg; folyamatosan rájátszik egy-egy előadói gyakorlatra, miközben ki-kikacsingat az álarc mögül és a maskarából, melyeket magára öltött. Igyekszik elhitetni közönségével, hogy félvállról veszi az általa választott szerepet, az énekmondóét, aki – az ars poeticaként is értelmezhető Ének című záróvers szerint – „barátja mindenféle dalnak, / főként a lüktetőnek és a badarnak”. Varró Dániel számára nyilvánvaló, hogy „e kedv komor korunkra már csak emlék”. Felismerése a maga költői útkeresésének is iránymutatója lehet, különösen akkor, ha a későbbiekben valóban felvállalja a krónikásének mondójának súlyos terhét.
A Bögre azúrt bravúros formakezelés jellemzi. A sárkánykörmeiket először próbálgatók többségéhez hasonlóan Varró Dániel is „végigzongorázta” az iskolában tanultakat. (Óh, azok a régi szép idők, amikor közép- és felsőfokon úgy tanították a klasszikus metrumokat, hogy versírás volt a házi feladat! Ha kiváló költő talán nem is termett több akkoriban, műértő tanár azonban biztosan.) A Bögre azúr szerzőjének ujjgyakorlatai szemléletesen bizonyítják, hogy a saját hang artikulálása a már közismertek sajátos megszólaltatásakor megtörténhet. A kötet figyelemkeltő szokatlanságát jelenti, hogy amíg a pályakezdők efféle próbálkozásai általában fiókban maradnak, addig Varró Dániel bemutatkozásánál éppen a „lecke” felmondására épült a repertoár. S ehhez bátorság kell. Bátorság és önbizalom. Az újra-írás felvállalása. Hit abban, hogy szonettjei, balladái, episztolái, elégiái és négysorosai nem csupán Petrarca- Villon-, Goethe-, Csokonai-, Berzsenyi-, Petőfi- és persze Kosztolányi-paródiák, melyekkel irigyelt sikerek érhetők el az iskolai mulatságok alkalmával és a házibulikon, hanem már-már garabonciást sejtető parafrázisok. (A Kosztolányi Dezső Ilonáját idéző Borbála jeles vizsgadarab – mindenféle értelemben.) A kötet költeményei nemcsak a hagyomány, illetve a kortárs költészet ismeretét és elsajátítását tanúsítják, de azt is, hogy szerzőjük már most rendelkezik azzal a képességgel, amellyel a maga képére formálja mindazt, amit mértékadónak tekint.
Nehéz adomány.
Ezért telitalálat a Bögre azúr intonációjának iróniája és játékossága. Még akkor is, ha mindezt sokkal inkább az alkat és az életkor diktálta, mintsem tudatos koncepciója Varró Dániel bemutatkozó kötetének. E könnyed hangvétel révén – így vagy úgy, de – sikerült átlépnie az efféle megszólalás legfőbb csapdáját. A humor, a gúny és a blődli felvállalásával ugyanis elkerülte, hogy úgy tűnjék, halálosan komolyan veszi önmagát, illetve azt, amit csinál. A Szilvalekvár és a Zabpehely, a Máma köhögni fogok, és különösen a Két tanulságos limerik című versek nemcsak szellemesek és szórakoztatóak, de fontos viszonyítási pontjai is egyúttal e sajátos megszólalásnak. Mintha általuk akarná jelezni Varró Dániel, hogy pontosan érzi, hol az infantilitás és a költői bravúr között a határ. Az említettek – indirekt módon, de annál meggyőzőbben – mutatnak rá az olcsó játszadozás és a komoly játék különbözőségére. E megannyi üdítően jópofa rímhányás után különös hatással lehet az olvasóra a „Boci, boci tarka…” kezdetű gyerekdal Balassit, Csokonait, Berzsenyit, Arany Jánost, Adyt, Kosztolányit, Géhert, Nádasdy Ádámot, Kukorellyt, Parti Nagy Lajost, Kovács András Ferencet és Téreyt idéző szövegváltozata. A fityisz és a tisztelet, a profán és a szent sokat ígérő elegye ez a magyar poézist a Balassi-strófától a rapig ugyanazon témára végigdúdolt verssorozat, mely a Bögre azúr maradandó értéke lehet. Imitáció – a javából. E ciklusért Karinthy elismerően veregetné hátba Varró Dánielt. (A kortársak már megtették; Az új magyar hangjáték 1999. versenyében ugyanis Turay Tamás szerkesztővel és Szabó Kálmán rendezővel együtt szerzői díjat kapott.) A megmérettetés csibészes pimaszsága mindig tiszteletet parancsol, mint minden bátor kockázatvállalás. S a könyv iránti érdeklődés nyilvánvaló az elmúlt esztendő toplistáinak előkelő helyezései alapján.
Efféle kötettel azonban ugyanazon költő csupán egyszer jelentkezhet. A figyelemre méltó kezdésnek a továbbiakban éppen az válhat kerékkötőjévé, ami itt és most a biztosítéka volt e bemutatkozásnak. Ezúttal szerencsés választásnak bizonyult, hogy Varró Dániel a kelleténél nem vette komolyabban sem önmagát, sem azt, amit csinál. Azonban nemcsak ezt az érdekesen induló pályakezdést tenné érdektelenné, de magát a Bögre azúrt is érvénytelenítené, ha a közeljövőben ismételten a „lazaság” mellé tenné le a voksát. Könnyedség és felszínesség között fenyegetően elmosódik a határ. S a játékosság csábító csalétek e mezsgyén. Varró Dánielnek pedig nyilvánvaló a hajlama és a képessége a játékosságra. Mindezt elegánsan és könnyedén teszi, ahogyan Kosztolányi Dezső is „játszva” vetette papírra verseit. Játék volt számára a versírás, azonban költeményeiből félreérthetetlenül érződik: a költészetnek tétje van, és verset írni halálosan komoly vállalkozás. Szösszenetei, nyelvi leleményei és a sajátos rímelés – némi képzavarral élve – függeléke, szebben mondva: dísze csupán a huszadik századi magyar líra egyik legbölcsebb életművének. (S ez a lényegesen fegyelmezetlenebb és szétszórtabb Karinthy Frigyes munkáiról ugyancsak elmondható.) Vagyis a valódi vers nem tarka-barka léggömb, még akkor sem lehet az, ha ideig-óráig a magasba, a Nap felé tör. Hiszen előbb-utóbb úgyis eljön a nap, amikor a felfújtak leglátványosabbika is kipukkad.
Nem hiszem, hogy Varró Dániel marka (csak) lufik gubancos madzagjaival lenne tele. Ahhoz kellően magabiztos és túlzottan is elgondolkodtató e bemutatkozó kötet. A Bögre azúr szerzője ugyancsak játszi könnyedséggel költ, de az még korántsem dönthető el biztonsággal, hogy amikor a rímeivel babrál, tudja-e, hogy mindennek csak akkor van értelme, ha e rímes furcsa játék nem babra megy. Ha Varró Dániel számára – a versen túl – a költészet is csak játék, egyszeri érdekesség a Bögre azúr. Amennyiben a későbbiekben immáron tudatosan gyakorolja, amit eddig inkább ösztönösen művelt, és lesz közérdeklődésre számot tartó véleménye önmagáról meg a világról, melyben él, fontos költője lehet a következő évszázad magyar irodalmának. Ha lesz miről írnia, meggyőződésem, hogy figyelemre méltóan mondja majd el. Humora, könnyedsége, komoly pózai és maliciózus szerepjátszásai legalábbis ezt sugallják. A „nem is hiányzik más, csupán a téma” (Ének) és „az ember arról ír, mi nincs neki. / Azt adja el, amit kölcsönkapott” (Sóhajnyi vers a szerelemről), illetve az ezekhez hasonló megállapítások alapján feltehető, hogy Varró Dániel sejti mindezt. Tréfáiba ágyazódva – mint az avar alá (r)ejtett varjú-kincs: a kicsírázott dió vagy makk – itt is, ott is biztató töprengésekre bukkanhatunk. A Randi című vers példa lehet arra, hogy e kötet, az elmúlt évtizedben indulók tekintélyes hányadának bemutatkozásától eltérően, nem a személyiség, és pláne nem a személyesség válságát artikulálja. A hátsó borítón is olvasható nyitóstrófa szerint:
„Kimondok minden mondhatót
(a fecsegésben annyi báj van),
de bárcsak arra volna mód,
hogy mibenlétem konstatáljam.”
Varró Dániel költészete esetében nem a „Nicsak, ki beszél?” felvetésre adandó válasz a kérdéses, hanem a megszólaló önnön társadalmi pozíciója, mely biztos néző- és viszonyítási pont lehetne számára. A versek alapján leginkább az tűnik dilemmának – és ezzel a könyv egy egész generáció téblábolásának is kifejezője –, hogy szerzőjük mint mi mondja a magáét. Tehát nem poétikai, hanem döntően egzisztenciális okokkal magyarázható az elbizonytalanodás. S ha innen nézzük, meglehet, e játék(osság) elsősorban nem önfeledt szórakozás, hanem a sötét erdőben egyedül botorkáló fütyörészése. Vagyis nem a hetyke nihil, hanem a tettetett flegmaság mögé bújtatott kétségbeesés gyanítható az olyan kijelentések olvastán, mint amilyen a Szerenád Saroltának alábbi részlete:
„Egykutya persze a tél is,
mindegy, hogy olyan vagy ilyen,
hisz végül a köldöke mégis
csupa rügyteli carpe diem.
A jelen brükögő lükebéka,
lustálkodik és muzsikál,
a holnap bús düledéke,
kit érdekel az, husikám?”
Engem például igen. Varró Dániel ugyanis figyelemre méltó módon beszél, ám e figyelem iránta csak akkor lehet tartós, ha érdemes lesz időről időre ismételten elővenni a verseit. Festőről azt mondanánk, hogy biztos a ecsetkezelése és a színérzékenysége, ám mindez a leendő képeknek csupán az egyik „fele”. A feltűnő pályakezdés nem lehet garancia, legfeljebb ígéret. Ennyi viszont mindenképpen.
Én kíváncsi vagyok a folytatásra.
Eredetileg a Forrás folyóirat 2000. decemberi számában, illetve internetes oldalán: >>>