20. fejezet, avagy a fog története

(A kötetbeli szövegváltozat)

A férfi benyitott, megcsapta a lakásba kiszellőztethetetlenül beivódott avas szag. A kalapját a fogasra dobta, hogy este majd ott felejtse. Micsoda romhalmaz – nézett körbe.

Az anyja ötvenben költözött ide a Teréz körútra, azóta még festés se volt. A lakást legjobb lett volna eladni, de nem sok esély volt rá. A szemben lévőt is árulták, látta az utcáról a csomagolópapírra írt hirdetést: ráadásul ott még megvolt a régi cserépkályha és a homokfúvott betétüvegek, itt még azok se.

Reménytelennek látszott innen kihordani mindent. Leült a fotelba, mérlegelte, hogy hol kezdje. Mióta a mamát átköltöztették hozzájuk, a kaktuszok elfonnyadtak az ablakban, a polcokon állt a por. A szekrénysor lenyitható pultját fél éve hagyta így, amikor az elhunyt anyakönyvi kivonatát kereste.

Azóta nem is járt a lakásban, viszolygott az ürességtől és az itt maradt holmiktól. Az utolsó időben az anyja már egyáltalán nem tudott enni. A férfi, aki a saját gyerekeit etetgette utoljára kiskanállal, apránként diktálta bele a falatokat. Az anya ilyenkor zavarodottan bámult rá, aztán kiköpte a pépet és hagyta végigfolyni az állán. Az a néhány falat, amit mégis megevett, végigrohant rajta, mint valami csövön, és azonnal ki kellett ültetni a lyukas székre. Egyszer a férfi odanézett, és utána azt gondolta, hogy vannak dolgok, amiket nem szabad az életben látni. Egy fiú soha ne lássa az anyja erőlködő, kifordult végbelét.

Négy évig lakott velük az öregasszony, négy évig ez ment. Fogatlan nyammogás, aztán váratlanul feltörő sistergő dührohamok. Mintha az anyja egy tarka idegen nyelvet kezdett volna beszélni. Szavakat ragasztott össze, dünnyögött, mint aki visszafelé olvas egy belső könyvből. „Te ripacsvödör pinaló!”, rikoltott a fiának a fehér, műbőrrel bevont kórházi karfába kapaszkodva.

Ez egy pénteki napon történt. Szombaton elutaztak egy fürdőhelyre, a férfi jó sok pénzt adott az ápolónőknek, hogy nézzenek rá a betegre.

A gyerekek visongatva álltak sorba a hosszú, csavaros csúszdához. Nézte, ahogy a két sötét folt lesiklik az áttetsző csőben, és erről is az anyja vastagbele jutott eszébe. Izgult, hogy el ne akadjon menet közben az a két kis test valahol. Már a klórszagú öltözőben voltak, amikor megszólalt a mobil. Éppen a kisebbik fia haját dörzsölte a törölközővel, először nem is akarta fölvenni. Aztán mégis fölvette, és mondták, hogy meghalt. Az öltözőszekrény száma 676 volt. Gondolkodott, hogy van-e ennek jelentősége, de mi persze tudjuk, hogy nincs. Mindig így szokott lenni. Ilyenkor az emberek hajlanak a számmisztikára, keresik az összefüggéseket, és fölteszik maguknak a kérdést, hogy mi lett volna, ha nem utaznak el. Semmi.

Ha a férfi nem utazott volna el, akkor épp a szeretőjénél lett volna ezen a szombaton, és kikapcsolta volna a mobilját arra a pár órára, amíg megpróbál megfelejtkezni a saját életéről. Ez esetben a szerető apró, strasszos, H betűt ábrázoló nyakláncának képe kísértette volna később, és arra gondolt volna, hogy ez a H a halált jelenti. Pedig a szeretőt egyszerűen csak Helgának hívták, és szerette csillogó fogai közé fogni ezt a láncot, miközben lovagló ülésben a férfira ereszkedett. A szerető ezt egyébként egy filmben látta, és nagyon vonzónak képzelte, de erre most nem térhetek ki, mert itt az anya haláláról van szó.

A férfi a ruhákkal kezdte. Kinyitotta a lakkozott szekrényt és kivette a naftalinszagú kabátokat. A kupacot a két karjára fektetve vitte le a félemeletről a kukákhoz, mintha az anyja asztráltestét cipelte volna. A vállfákat is kidobta. Némelyik feliratos, külföldi vállfa volt: az anyja egy olyan országban nőtt fel, ahol az ilyesmit eltették emlékbe. A ruhák után következtek az agyonmosott csíkos törülközők. Az öregasszony soha nem vett újat, ha meg kapott, továbbajándékozta valamelyik barátnőjének. Ezek itt a gyerekkorából voltak ismerősek. A narancssárgát például azon a délutánon használta, erre jól emlékszik, amikor sikerült rávenni az osztálytársnőjét, hogy mégiscsak feljöjjön hozzájuk a hegedűóra után. Vigyáztak a kanapéra, ezt terítették maguk alá. Az osztálytársnőnek egyébként lapátfoga volt, hasonló – erre a férfi most döbbent rá, ahogy a törölközőket gyűrögette a fekete zsákba –, mint a Helga nevű szeretőnek. A feleségének nem ilyen foga volt, hanem picit befelé dőlő, ami kissé cápaszerűvé tette az arcát.

Megtelt a második nejlonzsák is, és a férfi éppen azon gondolkodott, hogy nem kellene-e inkább egy konténert rendelnie, és megbíznia két embert, hogy hordjon le innen mindent, amikor a törölközők és konyharuhák között valami keményet érintett. Leguggolt az alsó polc elé, és kivette. Egy hosszúkás, kopott bársonydoboz volt, eredetileg talán órát vagy karkötőt tarthattak benne. Kinyitotta, és látta, hogy nem, hanem tollat. A toll helyén azonban most egy vézna hajfürt feküdt. Egy szőke, megkopott tincs összekötözve, a vékony cérna nem látszott. A hajat egyébként megkezdték a molyok, a doboz bélésén ott hevert egy-két lárva. Az erős naftalinozás ellenére tele volt velük a lakás, még a képek üvege mögött is porlott szétlapítva néhány. A férfi viszolyogva összecsippentette a hajat. Rossz gondolatai támadtak, egy régi karácsony jutott az eszébe, amikor a szeretője meglepte őt a saját levágott hajával: viszolyogtató, baljós ajándék volt. Nehezére esett elképzelnie, hogy egykor ő is annyira szőke volt, pedig sokszor látta magát a gyerekkori képeken. Az utóbbi időben az anyja egyáltalán nem ismerte őt meg, ami persze nem a kopaszodásnak volt betudható, de mégis rosszul esett neki. Az öregasszony néha bizalmasan hozzá hajolt, és az ő szép, göndör szőke hajú fiáról beszélt neki, mint valami ismeretlennek.

Ők otthon sose tették el a gyerekek levágott haját. A felesége nagy katolikus volt, imádta az ereklyéket is, de ő világéletében idegenkedett az emberi alkatrészek efféle őrizgetésétől. Azt persze sose árulta el neki a nő, csak mi mondjuk most el, hogy az interneten olvasott valamit a japán asszonyokról, akik elrakják az újszülött köldökcsonkját. Ily módon azt se tudta meg, hogy a feleség a kisebbik gyerek születésekor maga is így járt el: selyempapírba csomagolva elrejtette a kis összetöpörödött bőrdarabot a gardróbszobában. Azt már mondanunk sem kell, hogy a férfinak a köldökcsonk további sorsáról se voltak információi. Nem értesült arról a bizarr epizódról, amikor a család macskája nemcsak a gardróbszoba szőnyegpadlóját bolyhozta fel karmaival, hanem a köldökcsonkot is elfogyasztotta. A férfi biztosan ideges lett volna ettől, direkt jó, hogy nem tudta.

Undorodva kotorászott, mert belül, a szekrény pozdorja hátfalához csúszva megint érzett valamit. Ez egy kisebb fémdoboz volt, annak idején cukorka lehetett benne. Talán most is, csak beszáradt. A fedelet nem lehetett leszedni, hiába feszegette. Ki kellett volna hajítani, de nyugtalanította, hogy valami zörög belül. Nehogy már ékszer legyen, mit lehet tudni. Bevillant neki a szeretője nyaklánca, és arra gondolt, hogy mindjárt felhívja, de előtte kiment a konyhába egy késért. Nehéz volt lefeszegetni a tetőt, teljesen rározsdásodott az alsó részre. A dobozban apró, sárgás tejfogak voltak, némelyik lyukas. A gyűjteménynek nem volt semmi szaga, a férfi mégis eltartotta magától, aztán letette az asztalra. Gondolta, beönti ezt is a zsákba, aztán meg azt, hogy inkább a szemétbe. Végül mást talált ki.

Épp a fürdőszobában állt, és nézett bele a vízköves csészébe, amikor megszólalt a mobilja. Nem a szeretője volt, hanem a felesége. Azt kérdezte, hogy áll a pakolással.

– Rosszul – felelte. – Fáradt vagyok. Te, nekem már nincs is hajam – mondta hirtelen a fürdőszobatükörbe felpillantva. – Képzeld, éppen most húztam le a fogaimat a vécén. – Aha – felelte erre a feleség. – Hozzál kenyeret. – Jó, mondta a férfi, és arra gondolt, hogy este hazafelé majd vesz, a Helga utcájában úgyis van egy éjjelnappali. Aztán még egyet rántott a lehúzón, mert az egyik fog nem ment le. Most, így másodszorra eltűnt az is a megfeketedett lyukban.

Népszabadság - Hétvége melléklet, 2010. június 19.

A fog története

Benyitott, megcsapta a lakásba kiszellőztethetetlenül beivódott avas szag. Reménytelennek látszott innen kihordani mindent. Leült a fotelba, mérlegelte, hogy hol kezdje. A virágok elfonnyadtak az ablakban, a polcokon állt a por. A szekrénysor lenyitható pultját fél éve hagyta így, amikor az elhunyt anyakönyvi kivonatát kereste.

Azóta nem járt a lakásban, viszolygott az ürességtől és az itt maradt holmiktól. Az utolsó időben az anyja már egyáltalán nem tudott enni. A férfi , aki a saját gyerekeit etetgette utoljára kiskanállal, apránként diktálta bele a falatokat. Az anya ilyenkor zavarodottan bámult rá, aztán kiköpte a pépet és hagyta végigfolyni az állán. Az a néhány falat, amit mégis megevett, végigrohant rajta, mint valami csövön, és azonnal ki kellett ültetni a lyukas székre. Egyszer a férfi odanézett, és utána azt gondolta, hogy vannak dolgok, amiket nem szabad az életben látni. Egy fiú soha ne lássa az anyja erőlködő, kifordult végbelét.

Hosszú hónapokig ez ment. Fogatlan nyammogás, aztán váratlanul feltörő sistergő dührohamok. Mintha az öregasszony egy tarka idegen nyelvet kezdett volna beszélni. Szavakat ragasztott össze, dünnyögött, mint aki visszafelé olvas egy belső könyvből. „Te ripacsvödör pinaló!”, rikoltott a fiának a fehér, műbőrrel bevont kórházi karfába kapaszkodva. Ez egy pénteki napon történt. Szombaton elutaztak egy fürdőhelyre, a férfi jó sok pénzt adott az ápolónőknek, hogy nézzenek rá betegre.

A gyerekek visongatva álltak sorba a hosszú, csavaros csúszdához. Nézte a két sötét foltot lesiklani az áttetsző csőben, és erről is az anyja vastagbele jutott eszébe. Izgult, hogy el ne akadjon menet közben az a két kis test valahol. Már a klórszagú öltözőben voltak, amikor megszólalt a mobil. Éppen a kisebbik fia haját dörzsölte a törölközővel, először nem is akarta fölvenni. Aztán mégis fölvette, és mondták, hogy meghalt. Az öltözőszekrény száma 676 volt. Gondolkodott, hogy van-e ennek jelentősége, de mi tudjuk, hogy nincs. Mindig így szokott lenni. Ilyenkor az emberek hajlanak a számmisztikára, keresik az összefüggéseket, és fölteszik maguknak a kérdést, hogy mi lett volna, ha nem utaznak el. Semmi.

Ha a férfi nem utazott volna el, akkor épp a szeretőjénél lett volna ezen szombaton, és kikapcsolta volna a mobilját arra a pár órára, amíg megpróbál megfelejtkezni a saját életéről. Ez esetben a szerető apró, strasszos, H betűt ábrázoló nyakláncának képe kísértette volna később, és arra gondolt volna, hogy ez a H a halált jelenti. Pedig a szeretőt egyszerűen csak Helgának hívták, és szerette csillogó fogai közé fogni ezt a láncot, miközben lovagló ülésben a férfira ereszkedett. A szerető ezt egyébként egy filmben látta, és nagyon vonzónak képzelte, de erre most nem térhetünk ki, mert itt az anya haláláról van szó.

A férfi a ruhákkal kezdte. Kinyitotta a lakkozott szekrényt és kivette a naftalinszagú kabátokat. A kupacot a két karjára fektetve vitte le a félemeletről a kukákhoz, mintha az anyja asztráltestét cipelte volna. A vállfákat is kidobta. Némelyik feliratos, külföldi vállfa volt: az anyja egy olyan országban nőtt fel, ahol az ilyesmit eltették emlékbe. A ruhák után következtek az agyonmosott csíkos törülközők. Az öregasszony soha nem vett újat, ha meg kapott, továbbajándékozta valamelyik barátnőjének. Ezek itt a gyerekkorából voltak ismerősek. A narancssárgát például azon a délutánon használta, erre jól emlékszik, amikor sikerült rávenni az osztálytársnőjét, hogy mégiscsak feljöjjön hozzájuk a hegedűóra után. Vigyáztak a kanapéra, ezt terítették maguk alá. Az osztálytársnőnek egyébként lapátfoga volt, hasonló – erre a férfi most döbbent rá, ahogy a törülközőket gyűrögette a fekete zsákba –, mint a Helga nevű szeretőnek. A feleségének nem ilyen foga volt, hanem picit befelé dőlő, ami kissé cápaszerűvé tette az arcát.

Megtelt a második nejlonzsák is, és a férfi éppen azon gondolkodott, hogy nem kellene-e inkább egy konténert rendelnie, és megbíznia két embert, hogy hordjon le innen mindent, amikor a törülközők és konyharuhák között valami keményet érintett. Leguggolt az alsó polc elé és kivette. Egy hosszúkás, kopott bársonydoboz volt, eredetileg talán órát vagy karkötőt tarthattak benne. Kinyitotta, és látta, hogy nem, hanem tollat. A toll helyén azonban most egy vézna hajfürt feküdt. Egy szőke, megkopott tincs, cérnával összekötözve. A hajat egyébként megkezdték a molyok, a doboz bélésén ott hevert egy-két lárva. Az erős naftalinozás ellenére tele volt velük a lakás, még a képek üvege mögött is porlott szétlapítva néhány. A férfi viszolyogva öszszecsippentette a hajat. Nehezen tudta elképzelni, hogy egykor ennyire szőke volt, pedig sokszor látta magát a gyerekkori képeken. Az utóbbi időben az anyja egyáltalán nem ismerte őt meg, ami persze nem a kopaszodásnak volt betudható, de mégis rosszul esett neki. Az öregasszony néha bizalmasan hozzá hajolt és az ő szép, göndör szőke hajú fiáról beszélt neki, mint valami ismeretlennek.

Ők otthon sose tették el a gyerekek levágott haját. A felesége katolikus volt, imádta az ereklyéket is, de ő világéletében idegenkedett az emberi alkatrészek efféle őrizgetésétől. Azt persze sose árulta el neki a nő, csak mi mondjuk most el, hogy az interneten olvasott valamit a japán asszonyokról, akik elrakják az újszülött köldökcsonkját. Ily módon azt se tudta meg, hogy a felesége a kisebbik gyerekük születésekor maga is így járt el: selyempapírba csomagolva elrejtette a kis összetöpörödött bőrdarabot a gardróbszobában. Azt már mondanunk sem kell, hogy a férfinak a köldökcsonk további sorsáról se voltak információi. Nem értesült arról a bizarr epizódról, amikor a család macskája nemcsak a gardróbszoba szőnyegpadlóját bolyhozta fel karmaival, hanem magát a köldökcsonkot is megtalálta – és vélhetően el is fogyasztotta. A férfi biztosan ideges lett volna ettől: direkt jó, hogy nem tudta. Most is undorodva kotorászott, mert belül, a szekrény pozdorja hátfala mögött megint érzett valamit. Ez egy kisebb fémdoboz volt, annak idején cukorka lehetett benne. Talán most is, csak beszáradt. A fedelet nem lehetett leszedni, hiába feszegette. Ki kellett volna hajítani, de nyugtalanította, hogy valami zörög belül. Nehogy már ékszer legyen, mit lehet tudni. Bevillant neki a szeretője nyaklánca és arra gondolt, hogy mindjárt felhívja, de előtte kiment a konyhába egy késért. Nehéz volt lefeszegetni a tetőt, teljesen rározsdásodott az alsó részre. A dobozban apró, sárgás tejfogak voltak, némelyik lyukas. A gyűjteménynek nem volt semmi szaga, a férfi mégis eltartotta magától, aztán letette az asztalra. Gondolta, beönti ezt is a zsákba, aztán meg azt, hogy inkább a szemétbe. Végül mást talált ki.

Épp a fürdőszobában állt és nézett bele a vízköves csészébe, amikor megszólalt a mobilja. Nem a szeretője volt, hanem a felesége. Azt kérdezte, hogy áll a pakolással.

– Rosszul – felelte. Fáradt vagyok. Te, nekem már nincs is hajam – mondta hirtelen a fürdőszobatükörbe felpillantva. Képzeld, éppen most húztam le a fogaimat a vécén.

– Aha – felelte erre a feleség. Hozzál kenyeret. – Jó, mondta a férfi, és arra gondolt, hogy este hazafelé majd vesz, a Helga utcájában úgyis van egy éjjelnappali. Aztán még egyet rántott a lehúzón, mert az egyik fog nem ment le. Most, így másodszorra eltűnt az is a megfeketedett lyukban.