4. fejezet, avagy a láb története

(A kötetbeli szövegváltozat)

A bordóra festett hajú tanárnő forgolódik a folyosón. Sehol nem lát női vécét. Utálja az ilyen kihelyezett nyelvtanfolyamokat, most is alig talált ide, ráadásul az óra előtt már nem volt ideje elmenni pisilni. És fáj a lába is, mióta bejött a meleg.

Pont nem jön senki, besurran a férfivécébe. Úgy látszik, ezen az emeleten csak ez van. Már éppen végzett, húzná fel a bugyiját, amikor hallja, hogy kivágódik az ajtó, és bejön valaki. Elkezd csorgatni a kinti piszoárba. Nem baj, mindjárt elmegy. A tanárnőnek lassan indulnia kéne a következő helyszínre, hogy még a pénteki csúcsforgalom előtt átjusson a városon. Az is egy hasonló céges tanfolyam, legalább háromnegyed órányira innen kocsival. Azt latolgatja, hogy melyik hidat válassza. A kinti férfi tovább szöszmötöl, de nem megy el, ő meg szégyell előjönni. Eltelik két lassú perc, ami a szöveg idejében, így, olvasva, alig valami, a tanárnőnek viszont idegesítően hosszúnak tűnik. Úgy látszik, az a kinti férfi direkt húzza az időt. Mintha kíváncsi volna rá, hogy ki van odabent. Pedig a cipőjét nem láthatta meg kívülről, a vécékagyló ahhoz mesze van az ajtótól. A tanárnő végül nem bírja tovább, és kilép.

A férfi épp ebben a percben illeszti a mankót a jobb hóna alá: eddig a csempének támasztotta, hogy le tudja húzni a sliccét. A nő látja, hogy combig be van gipszelve. Szeretne kisurranni, de egy begipszelt lábú férfit mégse lökhet félre, úgyhogy idétlenül tartja neki a rugós ajtót, amíg a pasas elkopog előtte. A férfi közben jól megbámulja, és magában megállapítja, hogy egy idősödő nőnek talán nem kéne bordóra festetnie a haját.

Közben leér a lifttel az irodaház földszintjére, és csak akkor jut eszébe, hogy jé, az a nő a férfivécében pisilt. Ám nem ér rá ezen tűnődni, mert megjött a taxi, ami beviszi a traumatológiára. Ma veszik le róla a gipszet. Már éppen ideje lesz, gondolja, mert teljesen be van kékülve a hasa a véralvadásgátló injekcióktól. És múlt héten esett is, a gipszre nejlonzacskót kellett húzni, amitől úgy nézett ki, mint egy hajléktalan.

Amíg a nő a dugóban araszolgat, mert persze mégsem sikerült elkerülnie a csúcsforgalmat, addig a férfiről nagy zajjal lefűrészelik a gipszet, és adnak neki egy papírt a gyógytornász számával. A mankót a biztonság kedvéért viszi magával, a zebrán átkelve még támaszkodik rá egy kicsit, mert a hirtelen megterheléstől sajog a lábfeje. Szabadnak érzi magát, a lába valószínűtlenül könnyű, mintha nem is lenne. Körbe se néz, egy kék suzukis nő dudál rá hirtelen, és mutatja széles taglejtéssel, hogy hé, már piros van. A mankó inkább lassítja a sétát, igazából nincs rá szükség, úgyhogy a következő sarkon nekitámasztja egy konténernek, és hív a mobiljáról egy újabb taxit. A kuka körül és a járdán áll a szemét, mert a lakók elkezdték lehordani a lomtalanításra a fölösleges holmikat.

Egy óra elteltével ugyanezen a sarkon már nagy a nyüzsgés. Két melegítős, pocakos ember egy hűtőgépet cipel csoszogva. Törött sarokpadot és kiszakadt gázrugós fotelt raknak le, halomba gyűlnek a megfoltosodott ágybetétek. Egy tolóajtós szekrénykén vattakabátos cigányasszony üldögél és a lábát lóbálva szotyolázik. Az inas, sötét tekintetű férfi, aki vele jött, egy mankót dob a kiválogatott kupachoz, aztán nekilát, hogy szakszerűen elemeire bontson egy hűtőszekrényt. A kábelt gondosan föltekeri, a borítást leválasztja, a csatlakozó dugaljat levágja és elteszi a tarisznyájába. Éppen az oldallemezeket kezdené lefeszegetni, amikor egy másik fémgyűjtő társaság érkezik a terepre. A platón rengeteg vasalódeszka, szárító és más fémhulladék van. Az újak leugranak, a hűtőhöz sietnek, kapnák fel. Lökdösődés kezdődik, aztán kiabálás, valaki cigányul fenyegetőzni kezd. Az asszony abbahagyja a szotyolázást és odaszól a férjének:

– Hagyjad mán, te. Mit akarsz, mi? Hogy elvigyenek a Gulágokra?

A férfi vállat von és arrébb megy, miközben az újonnan érkezettek közül az egyik srác kiszúrja a mankót. A szotyolázó asszony odapöki, hogy eladó. A fiú lehajol, nézegeti. Próbálgatja, a hóna alá fogja, biceg vele néhány lépést. Páran körülállják, bizonygatják, hogy pont az ő mérete, lehet vele keresni is.

Végül a srác két sörért megkapja a mankót, ám mire visszaér a sarki boltból, addigra a többiek a teherautóval elmentek. A bátyja is velük volt a platón.

Fogja a mankót és kibiceg a kereszteződéshez, hogy kicsit gyakoroljon. Meleg, füstös alkony van, szinte áll a levegő, a kocsisor egyik irányba se mozdul. A fiú megindul a kereszteződés irányába. A hóna alatt egyelőre nagyon nyomja a támaszték, de arra gondol, talán meg lehet szokni.

A gipsztől megszabadított férfi közben hazaért. Határozottan sajog a vádlija és a combja. Megfogadja, hogy soha többet nem focizik, különben se volna szabad erőltetnie magát. Előző évben volt egy infarktusa, örülhet, hogy egyáltalán él. A kisebbik lányára gondol: hogy fel kéne hívni. De akkor mindjárt el kéne mesélnie, hogy mi van vele, azt meg szégyellné. Közben behúzza a függönyt, mert betűz a délutáni alacsony nap, és nézi, hogy micsoda kosz van ebben a lakásban. Tisztára mintha egy öregember lakná, még a szag is olyan volt, amikor hazaért.

A bordó hajú tanárnő is épp lehajtja a napellenzőt, aztán bekapcsolja az autóban a rádiót. Attól fél, hogy el fog késni. Mi felülről is látjuk a kocsisort, úgyhogy pontosan tudjuk, hogy el fog: a kék Suzukinak esélye sincs odaérni a következő helyszínre. Kilométerekkel arrébb a hídfeljárónál hármas baleset történt, emiatt áll az összes sáv. A járó motorú autók között egy fiú biceg, a tanárnő pedig a pedál fölött köröz a lábfejével, mert görcsöl a vádlija. Pont olyan mozdulatokat csinál, amilyeneket a hosszú repülőutakon szoktak. Kár – jut erről eszébe –, hogy a tanfolyamokat nem helyezik még kijjebb. Egyszer csak egy kéregető tenyeret pillant meg a letekert ablak előtt. Gyorsan apróért nyúl, és magában megfogadja, hogy elmegy a rendelésre. Az apróból pedig a szokottnál többet markol fel.

Sose lehet tudni. Nem babonás, de azt azért különösnek találja, hogy ezen a délutánon már a harmadik mankós emberrel találkozik.

Népszabadság - Hétvége melléklet, 2010. május 22.

A láb története

A bordóra festett hajú tanárnő forgolódik a folyosón. Sehol nem lát női vécét. Utálja az ilyen kihelyezett nyelvtanfolyamokat, most is alig talált ide, ráadásul az óra előtt már nem volt idő elmenni pisilni. És fáj a lába is, mióta bejött a meleg.

Pont nem jön senki, besurran a férfivécébe. Úgy látszik, ezen az emeleten csak ez van. Már éppen végzett, húzná fel a bugyiját, amikor hallja, hogy kivágódik az ajtó és bejön valaki. Elkezd csorgatni a kinti piszoárba. Nem baj, mindjárt elmegy. A tanárnőnek lassan indulnia kéne a következő helyszínre, hogy még a pénteki csúcsforgalom előtt átjusson a városon. Az is egy hasonló céges tanfolyam, legalább háromnegyed órányira innen kocsival. Azt latolgatja, hogy melyik hídon menjen át. A kinti férfi tovább szöszmötöl, de nem távozik, ő meg szégyell előjönni. Eltelik két lassú perc, ami a szöveg idejében, így, olvasva, alig valami, mégis a tanárnőnek idegesítően hosszúnak tűnik. Úgy látszik, az a kinti férfi direkt húzza az időt. Mintha kíváncsi volna rá, hogy ki van odabent. Pedig a cipőjét nem láthatta meg kívülről, a vécékagyló ahhoz messze van az ajtótól. A tanárnő végül nem bírja tovább és kilép.

A férfi épp ebben a percben illeszti a mankót a jobb hóna alá: eddig a csempének támasztotta, hogy le tudja húzni a sliccét. A nő látja, hogy combig be van gipszelve. Szeretne kisurranni, de egy begipszelt lábú férfit mégse lökhet félre, úgyhogy idétlenül tartja neki a rugós ajtót, amíg a pasas elkopog előtte. A férfi közben jól megbámulja, és magában megállapítja, hogy egy idősödő nőnek talán nem kéne bordóra festetni a haját.

Közben leér a lifttel, és csak akkor jut eszébe, hogy jé, az a nő a férfivécében pisilt. Ám nem ér rá ezen tűnődni, mert megjött a taxi, amelyik beviszi a traumatológiára. Ma veszik le róla a gipszet. Már éppen ideje lesz, gondolja, mert teljesen be van kékülve a hasa a véralvadásgátló injekcióktól. És múlt héten esett is, a gipszre nejlonzacskót kellett húzni, amitől úgy nézett ki, mint egy hajléktalan.

Amíg a nő a dugóban araszolgat, mert persze mégsem sikerült elkerülnie a csúcsforgalmat, addig a férfiről nagy zajjal lefűrészelik a gipszet és adnak neki egy papírt a gyógytornász számával. A mankót a biztonság kedvéért viszi magával, a zebrán átkelve még támaszkodik rá egy kicsit, mert a hirtelen megterheléstől sajog a lábfeje. Szabadnak érzi magát, a lába valószínűtlenül könnyű, mintha nem is lenne. Körbe se néz, egy kék suzukis nő dudál rá hirtelen és mutatja széles taglejtéssel, hogy hé, már piros van. A mankó inkább lassítja a sétát, igazából nincs rá szükség, úgyhogy a következő sarkon nekitámasztja egy fémkonténernek és hív a mobiljáról egy újabb taxit. A kuka körül és a járdán sok szemét van, mert a lakók elkezdték lehordani a lomtalanításhoz a fölösleges holmikat.

Egy óra elteltével ugyanezen a sarkon már nagy a nyüzsgés. Két melegítős, pocakos ember egy hűtőgépet cipel csoszogva, törött sarokpadot és kiszakadt gázrugós fotelt raknak le, halomba gyűlnek a megfoltosodott ágybetétek. Egy tolóajtós szekrénykén vattakabátos cigányasszony üldögél, és a lábát lóbálva szotyolázik. Az inas, sötét tekintetű férfi, aki vele jött, egy mankót dob a kiválogatott kupachoz, aztán nekilát, hogy szakszerűen elemeire bontson egy hűtőszekrényt. A kábelt gondosan feltekeri, a borítást leválasztja, a csatlakozó dugaljat levágja és elteszi a tarisznyájába. Éppen az oldallemezeket kezdené lefeszegetni, amikor egy másik fémgyűjtő társaság érkezik a terepet méregetve. A platón rengeteg vasalódeszka, szárító és egyéb fémhulladék van. Az újak leugranak, a hűtőhöz sietnek, kapnák fel. Lökdösődés kezdődik, aztán kiabálás, valaki cigányul fenyegetőzni kezd. Az asszony abbahagyja a szotyolázást, és odaszól kupacról a férjének:

– Hagyjad, mán, te. Mit akarsz, mi? Hogy elvigyenek a Gulágokra?

A férfi vállat von és arrébb megy, miközben az újonnan érkezettek közül az egyik srác kiszúrja a mankót. A szotyolázó asszony odapöki, hogy eladó. A fiú lehajol, nézegeti. Próbálgatja, a hóna alá fogja, biceg vele pár lépést. Páran köré állnak, bizonygatják, hogy pont az ő mérete, lehet vele keresni is.

Végül a srác két sörért megkapja a mankót, ám mire visszaszalad a sarki boltból, addigra a többiek a teherautóval elmentek. Ő erre fogja a mankót, és kibiceg a kereszteződéshez, hogy kicsit gyakoroljon. Meleg, füstös alkony van, szinte áll a levegő, a kocsisor egyik irányba se mozdul. A fiú megindul a kereszteződés irányába. A hóna alatt egyelőre nagyon nyomja a támaszték, de arra gondol, meg lehet ezt is szokni.

A gipsztől megszabadított férfi közben hazaért. Határozottan sajog a vádlija és a combja. Nehogy már most kapjak trombózist – gondolja, miközben becsukja a nappaliban az ablakot. Szeretne kicsit leheveredni, de lentről felhallatszik a dudálás. Behúzza a függönyt is, mert a délutáni alacsony, narancssárga napsütés bántja a szemét.

A bordó hajú tanárnő is épp lehajtja a napellenzőt, aztán bekapcsolja az autóban a rádiót. Attól fél, hogy el fog késni. Mi felülről is látjuk a kocsisort, úgyhogy pontosan tudjuk, hogy el fog: a kék Suzukinak esélye sincs odaérni a következő helyszínre. Kilométerekkel arrébb a hídfeljárónál hármas baleset történt, ettől áll az összes sáv. A járó motorú autók között egy fiú biceg, a tanárnő pedig a pedál fölött köröz a lábfejével, mert görcsöl a vádlija. Pont olyan mozdulatokat csinál, amilyeneket a hosszú repülőutakon szoktak. Kár – jut erről eszébe –, hogy a tanfolyamokat nem helyezik még kijjebb. Egyszer csak egy kéregető tenyeret pillant meg a letekert ablak előtt. Gyorsan apróért nyúl, és magában megfogadja, hogy elmegy a rendelésre. Az apróból pedig a szokottnál többet markol fel.

Sose lehet tudni. Nem babonás, de azt azért különösnek találja, hogy ezen a délutánon már a harmadik mankós ember jött szembe.