(A kötetbeli szövegváltozat)
Dimitriosz egész úton nem szólt egy szót sem. A lába közé fogta a hatalmas batyut, és nyitott szemmel aludt. A felesége és a két gyerek otthon maradtak a rokonoknál, de Dimitriosz ígéretet kapott, hogy egy hónapon belül őket is elhozzák. Nakisznak, aki mellette bóbiskolt, még nem volt saját családja, pedig már huszonöt is elmúlt. Ő három lánytestvérét és öreg szüleit hagyta Kasztoriában. A platón összesen nyolcan ültek, a határnál négy fekete teherautó érte be, aztán veszítette el újra egymást. Gyerek egyiken se utazott, a kicsiktől két héttel korábban, még a Preszpánál elbúcsúztak.
Piszkos, tetves, izzadt mindenki, a csomagok meg sárosak a hosszú úttól. Az élelmük elfogyott, a dohánnyal spórolni kell. Éjjelente próbáltak aludni, nappal figyelték a földeket. Nem volt rossz vidék, nagyra nőtt a kukorica, és szépen termett a szőlő.
Az utóbbi napokban megeredt az eső, szünet nélkül kopogott a vásznon. A ponyva valamelyest védte őket, de a ruhájuk átnedvesedett. Nakisz kifordította a kabátját, és a gyűrődésekből szedegette a tetveket. Az öreg Mihalisz nézte, és folyamatosan ingatta a fejét, mintha átvette volna a Tatra ritmusát.
Ez a teherautó vitte át az ágyban nyitott szemmel fekvő lányt és az olvasót is egy másik lehetséges valóságba, messze, mesze a sötét szobától. David hangja melegen, szinte szerelmesen kígyózott az éjszakában. Fél három volt.
Az esőre aztán ádáz, fülledt meleg jött, a száradó ruhák és párolgó testek bűzleni kezdtek a platón. Közeledtek az ismeretlen úti célhoz. Alattomosan, oldalról sütött a nap, nagyokat zökkentek a kanyaroknál. Mindenkinek elnehezült a feje az éhségtől, a kialvatlanságtól meg a kipufogógáztól.
Délre járt, amikor bekanyarodtak egy kisváros főterére. Ismeretlen nyelvű, különös feliratok előtt haladtak el. A görögök megbámulták a húsboltot, megnézték a nagy, barokk templomot és a teljesen egyformának tűnő, egykedvű asszonyokat. A téren áthaladó helyiek megtorpantak, gyanakodva méregették a csehszlovák teherautót: aznap már ez volt a harmadik. Elcsigázott férfiak hunyorogtak kifelé a ponyva alól, senki nem adott jelt nekik, hogy szálljanak le.
Végül jött egy zöld kabátos ember, és hosszan, kiabálva egyeztetett a sofőrrel. Egyikük se tudott jól oroszul, így a tárgyalást kézjelekkel meg hangerővel egészítették ki. Megkerülték a párolgó kocsit, integettek, hogy gyerünk, gyerünk, mindenki lefelé.
Az utasok lekászálódtak, álltak a batyukkal, aztán bizonytalanul megindultak a zöldkabátos után. Átmentek a téren, elhaladtak a boltból bámészkodó nők mellett, majd beterelték őket egy sóderos udvarra. Hátul egy kutya fékevesztetten ugatta a jövevényeket, amíg a lépcsőházból kilépő nyurga kamasz rá nem ordított. Onnantól csak meghunyászkodva morgott. Rejtély, hogy mit keresett a korcs egy iskola udvarán, és hogy hova lettek maguk az iskolások. Egyáltalán, az egész kisváros kihaltnak tűnt, az őgyelgő lakosok pedig olyan zavarodottnak, mintha nem is ide tartoznának.
– Milyen nap van ma? – kérdezte hirtelen Joannisz.
– Szerda. Szerda dél – felelte Marku, aki napok óta nem szólt egy szót se, de összehúzott szemmel, ugrásra készen figyelt. Számolta a napokat, számolta a határátkeléseket, aztán mozgó szájjal megszámolta a kukoricaföldeket és a megmaradt dohányt. Fejben azt is kiszámolta, hány unokatestvére született, beleértve a gyerekként elhaltakat is.
– Most szerda dél van – ismételte meg komoran.
Nakisz visszaszaladt a kapuhoz, meg akarta nézni, hogy elment-e a teherautó, de a pufajkás férfi kiabálva visszaparancsolta a többiekhez. A csomagokat az udvaron hagyták, és bevonultak egy tornaterembe. A földön már mindenütt görögök feküdtek, nagyrészt ismeretlenek. Mihalisz fölismert egy ősz szakállú férfit, aki az ő vidékükről származott, és még nála is öregebb volt. Zeysznek hívták, aznap reggel érkezett. Elmondta, hogy megmosakodni még nem lehetett, de vizet már osztottak, és nem tudja, maradhatnak-e itt, vagy tovább kell utazniuk. A legtöbben úgy próbáltak elhelyezkedni, hogy éjszakára is kényelmes helyük legyen, de hamarosan belépett egy szűk szemű férfi, és magyarul kezdett hozzájuk beszélni. A pufajkás közben eltűnt.
Senki nem értette, mit akar, tanácstalanul figyelték a negyvenes, széles arcú figurát. A hangja árnyalattal erősebb volt a határozottnál, de a kiéhezett utasok nem a leplezett zavart, csak az ingerültséget hallották ki belőle. Hosszan, pattogva beszélt hozzájuk, aztán mutogatott, hogy álljanak sorba. Feltápászkodtak a helyükről, gondolták, jó, akkor most az újonnan jöttek is megkapják a vizüket, ott állt az egész csapat.
A férfi átvezette őket egy hosszú betonhodályba, amelynek a falára táncoló, szoknyás iskolás lányok és hajladozó parasztok voltak festve. Középen hosszú faasztalok álltak hosszában egymáshoz tolva, ám teríték nem volt rajtuk.
Leültek sorban a padokra, levették a sapkájukat.
Aztán nem történt semmi. Ültek, fogták a sapkát, nézegettek a konyha felé. A tejüveg mögül időnként kipillantott egy-egy riadt, fehér köpenyes nő, de nem jött elő. Mikor már vagy harminc perce ültek így, és víz se érkezett, Marku felállt, és megindult az ajtó felé. Nem volt fenyegető a járása, de Dimitriosz megfogta a karját, és a szemébe nézett. Marku némán visszaült, mindenki az ajtót bámulta.
Hamarosan megjelent egy alacsony, szeplős asszony, és csőrös műanyag kancsókat rakott végig az asztalon valami piros folyadékkal. Poharat továbbra se hozott. Mihalisz beledugta a nyelve hegyét, mondott valamit. Végigfutott a moraj a várakozókon:
– Nem bor.
Közben megérkeztek a színes műanyag poharak is, sután iszogatták belőle a málnaszörpöt.
Híg volt, furcsa ízű, de csillapította kicsit a szomjúságukat. Sokan a fal mellett álló mosdóból vizet engedtek rá. Közben eltelt egy újabb kínos negyedóra, aztán megjelent egy fejkendős nő, és kopogva műanyag tányérokat meg villákat rakott végig az asztalon. Nem nézett fel, nem is szólt senkihez, ha nem fért oda valamelyik helyhez, lerakta középre az eszcájgot a szalvétával együtt. Nem sokkal ezután megjelent az előbbi szeplős asszony és egy kövér, idősebb konyhásnő: hatalmas alumíniumlábast cipeltek ki csoszogva. Aztán egy másikat is. Letették őket az asztal két ellentétes végén.
A férfiak mozgolódni kezdtek, várták az adagjukat. A két nő azonban nem szolgálta ki őket, visszamentek a fehér ajtó mögé, és onnan figyelték, mit tesznek a vendégek. Azok vártak egy ideig, aztán Nakisz fölemelkedett, és belenézett az edényekbe.
– Tészta.
Ketten osztottak a két végen. Először az öregeknek, utána sorban a többieknek.
Már éppen nekiláttak volna, mikor újra megjelent az előbbi csontos, fejkendős nő, aki a tányérokat kihozta. Két kezében két púpozott tálat tartott, lecsapta őket az alsó és felső asztalvégre, aztán visszaklaffogott hátra. Fapapucsot viselt és fehér bokazoknit, mint egy ápolónő. A tálakban szürke por állt, nem lehetett érteni, mire való.
Néhányan elkezdték enni a tésztájukat, mások még vártak a húsra. Nakisz a tálat nézegette. Szétmorzsolt egy kis port az ujja között.
– Hamu.
– Biztos ezzel kell majd elmosogatni – mondta Márkus.
A másik végen Dimitriosz hajolt a tál fölé és beleszagolt.
– Föld – nyugtázta szigorúan.
Joannisz már majdnem az egész tésztát befalta, mikor kijött együtt a szeplős és a fejkendős asszony. A szeplős piros arccal topogott, a magasabb viszont fennhangon magyarázni kezdett idegen, pergő nyelven, mint aki mérges. A tálakra mutogatott, és egyetlen érthetetlen szót ismételgetett, aztán széles mozdulatokat tett a karjával, mint aki ki akarja innen söpörni a vendégeket. Zavartan hallgatták a férfiak, néztek egymásra tanácstalanul. A nő ingatta a fejét, aztán váratlanul megindult, és mielőtt kezüket védekezőn a tányér fölé tarthatták volna, elkezdte beszennyezni a tésztájukat a porral. A szeplős a másik oldalon ugyanezt tette, hamar végeztek mind az összessel. Röviden visszanéztek, mint aki parancsot teljesített, aztán megint visszavonultak.
Pár másodpercig csönd volt, majd Dimitriosz megszólalt:
– Földet szórtak rá!
– Földet szórtak rá, hogy ne tudjuk megenni – futott végig az asztalon.
Marku lecsapta a villát, dühösen nézett maga elé, a többiek inkább csalódottan bámulták az adagjukat.
– Nem akarják, hogy itt maradjunk – mondta ki Joannisz. – Mert nem beszéljük a nyelvüket. Azért gyalázzák meg az ételünket.
Dimitriosz olyan éhes volt, hogy akár földdel együtt is megette volna a tésztát, de visszafogta magát, és várta, mit határoznak a többiek.
– Álljunk fel és menjünk! – nyomta a sapkáját az asztalra Nakisz.
Az ötlet nem aratott osztatlan sikert, napok óta nem láttak meleg ételt.
Végül az öreg Zeysz felállt, fogta a tányért, és méltóságteljesen, egyenes tartással megindult a fal mellett. Mindenki azt hitte, kiönti valahová az egészet, vagy egyszerűen visszaviszi hátra az asszonyoknak.
De nem. Megállt a zománcozott fali csapnál, és nagy, ráncos kezét a tányérra borítva mosni kezdte a tésztát. Ázott le róla a fekete föld, hamarosan csak a vizes szálak maradtak. Felállt erre a többi görög is, és szép sorban odajárultak a csaphoz, lemosták az adagjukat. Aztán merev derékkal visszaültek a helyükre. A konyhások sugdolózva figyeltek, senki nem mert előjönni.
Ettek a görögök, aztán tanácskoztak. Ahogy csillapodott az éhük, úgy nőtt bennük a keserűség. Felálltak, súlyos hallgatással átvonultak a tornaterembe. Mire a zöld pufajkás férfi megérkezett, már az udvaron sorakoztak, fenyegetően, felmálházva. Az egyik kövér konyhásnő kirohant, bevonszolta a pufajkást, és riadtan mutatta neki az ebédlőben a mosdót.
Teli volt lehullott tésztacsíkokkal, a lefolyót pedig, mintha zsíros hamu ült volna meg benne, teljesen eltömítette a mák.
Lettre, 2009 tavaszi tavaszi, 72. szám
Szerda dél (magyarul kezdett hozzájuk beszélni)
Dimitriosz egész úton nem szólt egy szót sem. A lába közé fogta a hatalmas batyut, és nyitott szemmel aludt. Domna, a felesége és a két gyerek otthon maradtak a rokonoknál, de Dimitriosz ígéretet kapott, hogy egy hónapon belül őket is elhozzák. Nakisznak, aki mellette bóbiskolt, még nem volt családja, pedig már huszonöt is elmúlt. Ő három lánytestvérét és öreg szüleit hagyta Kasztoriában. A platón összesen nyolcan ültek, a határnál négy fekete teherautó érte be, aztán veszítette el újra egymást. Gyerek egyiken se utazott, a kicsiktől két héttel korábban, még a Preszpánál elbúcsúztak.
Piszkos, tetves, izzadt volt mindenki, a csomagok meg sárosak a hosszú úttól.
Az élelmük elfogyott, a dohánnyal spórolni kellett. Éjjelente próbáltak aludni, nappal figyelték a földeket. Nem volt rossz vidék, nagyra nőtt a kukorica, és szépen termett a szőlő.
Az utóbbi napokban megeredt az eső, szünet nélkül kopogott a vásznon. A ponyva valamelyest védte őket, de a ruhájuk átnedvesedett. Nakisz kifordította a kabátját, és a gyűrődésekből szedegette a tetveket. Az öreg Mihalisz nézte, és a folyamatosan ingatta a fejét, mintha átvette volna a Tátra ritmusát.
Az esőre aztán ádáz, fülledt meleg jött, a száradó ruhák és párolgó testek bűzleni kezdtek a platón. Közeledtek az ismeretlen úti célhoz. Alattomosan, oldalról sütött a nap, nagyokat zökkentek a kanyaroknál. Mindenkinek elnehezült a feje az éhségtől, a kialvatlanságtól meg a kipufogógáztól.
Délre járt, amikor bekanyarodtak egy kisváros főterére. Ismeretlen, különös feliratok előtt haladtak el. A görögök megbámulták a húsboltot, megnézték a nagy, barokk templomot és a teljesen egyformának tűnő, egykedvű asszonyokat. A téren áthaladó helyiek megtorpantak, gyanakodva méregették a szovjet teherautót: aznap már ez volt a harmadik. Elcsigázott férfiak hunyorogtak kifelé a ponyva alól, senki nem adott jelet nekik, hogy szálljanak le.
Végül jött egy zöld kabátos ember, és hosszan, kiabálva egyeztetett a sofőrrel. Egyikük se tudott jól oroszul, így a tárgyalást mutogatással meg hangerővel egészítették ki. Megkerülték a párolgó kocsit, integettek, hogy gyerünk, gyerünk, mindenki lefelé.
Az utasok lekászálódtak, álltak a batyukkal, aztán bizonytalanul megindultak a zöldkabátos után. Átmentek a téren, elhaladtak a boltból bámészkodó nők mellett, majd beterelték őket egy sóderos udvarra. Hátul egy kutya fékevesztetten ugatta a jövevényeket, amíg a lépcsőházból kilépő nyurga kamasz rá nem ordított. Onnantól csak meghunyászkodva morgott. Rejtély, hogy mit keresett a korcs egy iskola udvarán, és hogy hova lettek maguk az iskolások. Egyáltalán, az egész kisváros kihaltnak tűnt, az őgyelgő lakosok pedig olyan zavarodottnak, mintha nem is ide tartoznának.
- Milyen nap van ma? - kérdezte hirtelen Joannisz.
- Szerda. Szerda dél. - felelte Marku, aki napok óta nem szólt egy szót se, de összehúzott szemmel, ugrásra készen figyelt. Számolta a napokat, számolta a határátkeléseket, aztán mozgó szájjal megszámolta a kukoricaföldeket és a megmaradt dohányt. Fejben azt is kiszámolta, hány unokatestvére született, beleértve a gyerekként elhaltakat is.
- Most szerda dél van - ismételte meg komoran.
Nakisz visszaszaladt a kapuhoz, meg akarta nézni, hogy elment-e a teherautó, de a pufajkás férfi kiabálva visszaparancsolta a többiekhez. A csomagokat az udvaron hagyták, és bevonultak egy tornaterembe. A földön már mindenütt görögök feküdtek, nagyrészt ismeretlenek. Mihalisz fölismert egy ősz szakállú férfit, aki az ő vidékükről származott, és még nála is öregebb volt. Zeysznek hívták, aznap reggel érkezett. Elmondta, hogy megmosakodni még nem lehetett, de vizet már osztottak, és nem tudja, maradhatnak-e itt, vagy tovább kell utazniuk. A legtöbben úgy próbáltak elhelyezkedni, hogy éjszakára is kényelmes helyük legyen, de hamarosan belépett egy szűk szemű férfi, és magyarul kezdett hozzájuk beszélni. A pufajkás közben eltűnt.
Senki nem értette, mit akar, tanácstalanul figyelték a negyvenes, széles arcú figurát. A hangja árnyalattal erősebb volt a határozottnál, de a kiéhezett utasok nem a leplezett zavart, csak az ingerültséget hallották ki belőle. Hosszan, pattogva beszélt hozzájuk, aztán mutogatott, hogy álljanak sorba. Feltápászkodtak a helyükről, gondolták, jó, akkor most az újonnan jöttek is megkapják a vizüket, ott állt az egész csapat.
A férfi átvezette őket egy hosszú betonhodályba, amelynek a falára táncoló, szoknyás iskolás lányok és hajladozó parasztok voltak festve. Középen hosszú faasztalok álltak hosszában egymáshoz tolva, ám teríték nem volt rajtuk.
Leültek sorban a padokra, levették a sapkájukat.
Aztán nem történt semmi. Ültek, fogták a sapkát, nézegettek a konyha felé. A tejüveg mögül időnként kipillantott egy-egy riadt, fehér köpenyes nő, de senki nem jött elő. Mikor már vagy harminc perce ültek így, és víz se érkezett, Marku felállt, és megindult az ajtó felé. Nem volt fenyegető a járása, de Dimitriosz megfogta a karját, és a szemébe nézett. Marku némán visszaült, mindenki az ajtót bámulta.
Hamarosan megjelent egy alacsony, szeplős asszony, és csőrös műanyag kancsókat rakott végig az asztalon valami piros folyadékkal. Poharat továbbra se hozott. Mihalisz beleszagolt, mondott valamit. Végigfutott a moraj a várakozókon:
Nem bor.
Közben megérkeztek a színes műanyag poharak is, sután iszogatták belőle a málnaszörpöt.
Híg volt, furcsa ízű, de csillapította kicsit a szomjúságukat. Sokan a fal mellett álló mosdóból vizet engedtek rá. Közben eltelt egy újabb kínos negyedóra, aztán megjelent egy csontos, fejkendős nő, és kopogva műanyag tányérokat meg villákat rakott végig az asztalon. Nem nézett fel, nem is szólt senkihez, ha nem fért oda valamelyik helyhez, lerakta középre az eszcájgot a szalvétával együtt. Nem sokkal ezután megjelent az előbbi szeplős asszony és egy kövér, idősebb konyhásnő: hatalmas alumíniumlábast cipeltek ki csoszogva. Aztán egy másikat is. Letették őket az asztal két ellentétes végén.
A férfiak mozgolódni kezdtek, várták az adagjukat. A két nő azonban nem szolgálta ki őket, visszamentek a fehér ajtó mögé, és onnan figyelték, mit tesznek a vendégek. Azok vártak egy ideig, aztán Nakisz fölemelkedett, és belenézett az edényekbe.
- Tészta.
Ketten osztottak a két végen. Először az öregeknek, utána sorban a többieknek.
Már éppen nekiláttak volna, mikor újra megjelent az előbbi csontos, fejkendős nő, aki a tányérokat kihozta. Két kezében két púpozott tálat tartott, lecsapta őket az alsó és felső asztalvégre, aztán visszaklaffogott hátra. Fapapucsot viselt és fehér bokazoknit, mint egy ápolónő. A tálakban szürke por állt, nem lehetett érteni, mire való.
Néhányan elkezdték enni a tésztájukat, mások még vártak a húsra. Nakisz a tálat nézegette. Szétmorzsolt egy kis port az ujja között.
- Hamu.
- Biztos ezzel kell majd elmosogatni - mondta Markus.
A másik végen Dimitriosz hajolt a tál fölé és beleszagolt.
- Föld - nyugtázta szigorúan.
Joannisz már majdnem az egész tésztát befalta, mikor kijött együtt a szeplős és a fejkendős asszony. A szeplős piros arccal topogott, a magasabb viszont fennhangon magyarázni kezdett valamit, mint aki kicsit mérges. A tálakra mutogatott, és egyetlen szót ismételgetett, aztán széles mozdulatokat tett a karjával, mint aki ki akarja innen söpörni a vendégeket. Zavartan hallgatták a férfiak, néztek egymásra tanácstalanul. A nő ingatta a fejét, aztán váratlanul megindult, és mielőtt kezüket védekezőn a tányér fölé tarthatták volna, elkezdte beszennyezni a tésztájukat a porral. A szeplős a másik oldalon ugyanezt tette, hamar végeztek mind az összessel. Röviden visszanéztek, mint aki parancsot teljesített, aztán megint visszavonultak.
Pár másodpercig csönd volt, majd Dimitriosz megszólalt:
- Földet szórtak rá!
- Földet szórtak rá, hogy ne tudjuk megenni - futott végig az asztalon.
Marku lecsapta a villát, dühösen nézett maga elé, a többiek inkább csalódottan bámulták az adagjukat.
- Nem akarják, hogy itt maradjunk - mondta ki Joannisz. - Meggyalázzák az ételünket.
Dimitriosz olyan éhes volt, hogy akár földdel együtt is megette volna a tésztát, de visszafogta magát, és várta, mit határoznak a többiek.
- Álljunk fel és menjünk! - nyomta a sapkáját az asztalra Nakisz.
Az ötlet nem aratott osztatlan sikert, napok óta nem láttak meleg ételt.
Végül az öreg Zeysz felállt, fogta a tányért, és méltóságteljesen, egyenes tartással megindult a fal mellett. Mindenki azt hitte, kiönti valahová az egészet, vagy egyszerűen visszaviszi hátra az asszonyoknak.
De nem. Megállt a zománcozott fali csapnál, és nagy, ráncos kezét a tányérra borítva mosni kezdte a tésztát. Ázott le róla a fekete föld, hamarosan csak a vizes szálak maradtak. Felállt erre a többi görög is, és szép sorban odajárultak a csaphoz, lemosták az adagjukat. Aztán merev derékkal visszaültek a helyükre. A konyhások sugdolózva figyeltek, senki nem mert előjönni.
Ettek a görögök, aztán tanácskoztak. Ahogy csillapodott az éhük, úgy nőtt bennük a keserűség. Felálltak, súlyos hallgatással átvonultak a tornaterembe. Mire a zöld pufajkás férfi megérkezett, már az udvaron sorakoztak, fenyegetően, felmálházva. Az egyik kövér konyhásnő kirohant, bevonszolta a pufajkást, és riadtan mutatta neki az ebédlőben a mosdót.
Teli volt lehullott tésztacsíkokkal, a lefolyót pedig, mintha zsíros hamu ült volna meg benne, teljesen eltömítette a mák.