05. muzsika

A padon ültem, a blokkunk mögött, a dombon, ott fenn az ösvény mellett, és épp az új halnyelű bicskám nittjét kalapáltam egy fél téglával, egész ki volt lazulva a penge, mikor beleszúrtam egy fába vagy valamibe, majdnem mindig összecsuklott, és féltem, hogy elvágja az ujjam, szóval ezt próbáltam megjavítani, de a tégla nem volt elég kemény, hiába vágtam vele jó nagyokat a nittszegre, semmit se ért az egész, csak az iskolásnadrágom meg a kezem lett tiszta téglapor.

Délutánonként nem sokan jártak az ösvényen, ott ültem már vagy félórája, egyedül csak Miki bácsi ment el a csorgó felé, köszöntem neki, mert nem féltem tőle, pedig a többiek meséltek róla, arról, hogy miket csinált a háború alatt, még mielőtt elvesztette volna a látását, mindegy, velem mindig kedves volt, most is, mikor ráköszöntem, megállt és felém intett a fehér botjával, úgy mondta, hogy szervusz Dzsátá, mindenkit egyből megismert a hangjáról, vak létére jobban tudta, hogy merre jár, mint sok más ember, nála volt a háromliteres füles korsója, tudtam, hogy azért megy a csorgóra, mert egyszer valaki azt hazudta neki, hogy ha egy éven át mindennap megiszik három liter vizet a Királykútról, akkor vissza fogja kapni a látását, szóval rajta kívül senkivel nem találkoztam, és ott ültem és a bicskámat kalapáltam, és azon gondolkoztam, hogy milyen rossz lehet vaknak lenni, örök sötétségben élni, úgy, hogy csak egy bottal lát az ember, és épp mikor erre gondoltam, hátulról egyszer csak befogta valaki a szememet.

Vártam, hogy megkérdezi, hogy ki az, próbáltam is már kitalálni, jól befogta a szemem, úgyhogy semmit se láttam, elég nagy keze volt, azt egyből éreztem, meg azt is, hogy dohány- szagúak az ujjai, Janika nem lehetett, mert ő sose cigarettázott, Feri se, mert ő meg elutazott egy hétre a nagyanyjához. Jól van, mondtam, Laci, engedj el, látod, egyből kitaláltam, hogy ki vagy, de a két tenyér még mindig a szememre tapadt, valahogy úgy éreztem, mintha egyre erősebben szorított volna, jól van, akkor nem Laci vagy, mondtam, de ne csaljál, mert ha nem kérdezed meg, hogy ki az, akkor miből ismerjelek meg?

De erre se szólt semmit, hanem lassan elkezdte hátrafele húzni a fejem, hogy egész megfeszült a nyakam, a hátam meg nekinyomódott a pad deszkájának, menj a brantba, mondtam, menj a brantba, bazeg, ne csaljál, mert agyonverlek, de erre se engedett el, próbáltam elhúzni a fejem, de keményen fogta, mondtam neki, hogy vigyázzon, mert kés van nálam, és akkor egyszer csak megéreztem a nyakamon a leheletét, ahogy odahajolt egész közel a fülemhez, és belesuttogta, hogy igen, Dzsátá, kés van nálad, épp ez a baj, mert az nem a te késed, mert azt a kést te az öcsémtől csaltad el, és akkor, ahogy meghallottam a hangját, már egyből tudtam, hogy a Nagyprodán az.

Mondtam is rögtön, hogy jól van, Prodán, visszaadom, egyből visszaadom, csak engedjél el, mert nagyon megijedtem, mert Nagyprodán volt a legerősebb gyerek a negyedben, mikor kitették az iskolából, az apja dolgozni küldte, és ott nagyon megerősödött, és akárkit meg tudott verni, nem félt senkitől, szóval akkor Prodán levette a két tenyerét a szememről, és az egyik karját beakasztotta a nyakamba és hátrahúzta a fejemet, úgyhogy alig kaptam levegőt, és közben a másik kezével lenyúlt és kivette a bicskát a kezemből. Meg kéne verjelek, mondta, aztán elengedte a nyakam, megkerülte a padot, megállt előttem, egy nagy, szögletes hátitáska volt a vállára véve, olyan, mint egy iskolástáska, csak nagyobb, azt levette, odatette a pad szélére, az én iskolástáskám mellé, közben a nadrágjába törölte a bicskáról a téglaport, nézd meg mit csináltál vele, mondta, megrázta a fejét, szét kéne üssem a pofádat, mondta, de nem ütött meg, csak leült mellém a padra, jó, mondta, lehet, hogy most nem nyúlok hozzád, de ha még egyszer megtudom, hogy az öcsémmel kártyáztál, akkor agyonverlek, érted, most csak a pénzed veszem el, úgyhogy szedjél csak elő szépen mindent a zsebedből, én erre nem válaszoltam, csak megráztam a fejem, tudtam én, hogy nincs semmi pénzem, de azért benyúltam mégis a zsebembe, de tényleg nem találtam semmit, és akkor mondtam is Prodánnak, hogy nincs pénzem, de ha lenne, akkor odaadnám neki, becsületszavamra odaadnám, és ha vár egy napot, akkor lehet, hogy tudok szerezni valamennyit, de most tényleg nincs nálam semmi, Prodán erre megrázta a fejét, ne hazudj nekem, Dzsátá, mondta, aztán intett a bicskával, hogy keljek fel a pádról, mutatta is, hogy hova álljak, oda, az ösvény közepére, most megnézzük, hogy nem-e csörögsz-e, mondta, na szökdössél csak szépen egy helybe egy kicsit, mondta, aztán intett, hogy kezdhetem, integetett is, hogy fel-le, fel-le, de tényleg nem volt nálam semmi pénz, úgyhogy nyugodtan ugráltam, tudtam, hogy úgyse fog megcsördülni semmi se a zsebembe, Prodán is tudhatta, mégis ugráltatott vagy két percig, egész kimelegedtem, mikor végre intett, hogy hagyjam abba, éreztem, hogy le vagyok izzadva, jól van, látom, nem hazudtál, mondta, akkor most leülhetsz.

Én erre megráztam a fejem, nem maradhatok, haza kell menjek, mondtam, de Prodán csak legyintett, bazeg Dzsátá, azt mondtam, leülhetsz, aztán rávágott a pad deszkájára a tenyerével, úgyhogy leültem, de nem néztem Prodánra, inkább csak a teniszcipőm szakadásait néztem, úgy vártam, hogy mi lesz, de Prodán egy darabig semmit se szólt, aztán mégis csak megszólalt, Dzsátá, igaz, hogy te két évig tanultál zongorázni, kérdezte. Azt hittem, hogy rosszul hallom, de nem kérdeztem vissza, csak bólintottam, eszembe jutott a zongoratanárnő meg a nádpálcája, ahogy időnként rávágott a vállamra vagy a kezemre, ha nem úgy tartottam, ahogy kell. Nagyprodánra néztem, még egy év se volt, mondtam, mikor apámat elvitték, el kellett adjuk a pianínót, mert kellett a pénz, Prodán erre hátbavágott, Dzsátá, bazeg, egy évig tanultál, mondta, akkor te nagyon kell tudjál, úgyhogy engem is meg fogsz tanítani, mert egy hónap múlva itt a nyári jó idő, kezdődnek az esküvők, és addig meg kell, hogy tanuljak, addigra nagyon kell, hogy tudjak.

Megráztam a fejem, nem lehet, mondtam, egy hónap, az semmi, meg én amúgy se tudok már semmit, régebb is csak a szamárindulót tudtam, azt se rendesen, amikor ezt mondtam, majdnem elröhögtem magam, Nagyprodánnak iszonyú nagy lapátkezei voltak, meg tiszta horzsolás volt az ökle a sok téglarakástól és verekedéstől, próbáltam behúzni a hasamat, hogy ne kelljen annyira röhögjek, túl nagy neked a kezed a zongorázáshoz, mondtam, közbe a szám sarka mind felfele akart görbülni, de nem akartam, hogy Prodán hasba vágjon, úgyhogy mégse röhögtem, a zongorához legalább három év kell, mondtam. Prodán erre elvigyorodott, na ne viccelj, Dzsátá, biciklizni három nap alatt meg lehet tanulni, meg én úgyse zongorázni akarok, honnan szedjek én zongorát, hanem azt akarom, hogy ezzel tanítsál meg, aztán a könyökével belevágott abba a nagy fekete táskába, amit azelőtt odarakott maga mellé a padra, ezzel a kurva harmonikával, ezzel, mondta, és megint belevágott könyökkel a táskába, aztán a szíjától fogva odavette a térdére, kinyitotta és kivett belőle egy ilyen összenyomott tangóharmonikát, itt van, mondta, apám szerezte, most ki akar venni az építkezésről, és esküvőkre akar küldeni muzsikálni, mert azt mondja, hogy abba mocskos nagy pénz van, a zenélés meg különben se munka, úgyhogy könnyen meggazdagodhatunk.

Erre én a harmonikára néztem, és egész elmúlt már a röhöghetnékem, akkor biztos örülsz, mondtam, mert nem túl jó ott neked az építkezésen, de Prodán csak megrázta a fejét, először örültem, mondta, gondolhatod, de az a baj, hogy nem hallom a hangokat, sehogy se hallom a különbséget, és márna azt mondta a tanár, hogy nem gyakoroltam, és ne menjek többet, pedig csak protekciósán foglalkozott velem, mert mikor kitettek az iskolából, elvették a vörös nyakkendőmet, úgyhogy azóta nem járhatok a pionírházba, és ez a harmonikatanár ottan tanít, s ezért fogsz most helyette te tanítani, hogyha nem akarod, hogy agyonverjelek, de ne ilyen akkordokra tanítsál, hanem azt mutasd meg, hogy kell mozgassam az ujjaimat, meg hogy mikor melyik gombot kell megnyomni, hogy ki tudjam belőle hozni a hangot, azt biztos meg tudom tanulni, mert nekem nagyon jó a kézügyességem, mert muszáj hogy megtanuljam, érted Dzsátá, muszáj.

A végére már majdnem kiabált, de most nem úgy, ahogy akkor, mikor megugráltatott, most másképp, nem olyan hangosan, de sokkal félelmetesebben, én meg nem tudtam, hogy mit mondjak, csak néztem a harmonikát, egész nagy volt, rengeteg gomb meg billentyű volt rajta, és tudtam, hogy Prodán mindjárt oda fogja adni a kezembe, hogy játsszak rajta, hogy játsszak el egy nótát, valami mulatósat, valami szép esküvői zenét, és akkor kiderül, hogy nem tudok, és Prodán nem fogja elhinni, hogy tényleg nem tudok, hanem azt fogja gondolni, hogy direkt csinálom, azért, mert nem akarom megtanítani, és akkor nagyon meg fog verni, boxerrel fog nekem jönni, és közben láttam, hogy Prodán várja, hogy szóljak már valamit, de a torkom egészen összeszorult, még mindig a harmonikát néztem, azokat a fekete hajtásokat az összenyomható részén, meg a hajtások vasalatait, és aztán csak megszólaltam, nagyon nagy, nagyon nagy ez a harmonika, ezt mondtam, egész meg is lepődtem azon, hogy mit beszélek, rendes felnőtt hangszer, mondtam, Prodán meg bólintott, az hát, mondta, és még valami mást is mondani akart, de elharapta a szót, megláthatott valamit, mert hirtelen a szája elé kapta a kezét, úgy mutatta, hogy én is hallgassak, pedig nem is akartam én semmit se mondani, de azért lassan hátranéztem, mert látni akartam, hogy Prodán mitől hallgatott el, hát csak Miki bácsi jött visszafele a csorgó felől, a fehér botjával tapogatta maga előtt az ösvényt.

Prodán megfogta a karomat, hogy ne mozduljak, és akkor egyből eszembe jutott, hogy hol láttam én ezt a harmonikát, a Miki bácsi nyakába, a Miki bácsi harmonikája volt, nyaranta azzal szokott zenélni a főtéren, a lovasszobor előtt, a zenével gyűjtötte a kalapjába a sörre, borra és pálinkára valót, a fejemmel Miki bácsi felé intettem, közben felhúztam a szemöldököm, úgy kérdeztem szó nélkül Prodántól, hogy igazam van-e, ez tényleg az ő harmonikája, és abból, ahogy megrázta a fejét, egyből tudtam, hogy az igenis a Miki bácsi harmonikája, és akkor, ahogy Prodán megmozdult, kipattant a harmonika rögzítőszíja, és a harmonika megtelt levegővel, és halkan zendült egyet, és akkor Miki bácsi megállt és hátrafordult, láttam, hogy félredönti a fejét és úgy hallgatózik, és közben a harmonika majdnem leesett, és ahogy Prodán megfogta, nehogy leessen, a harmonika újra megzendült, és akkor az öreg elindult a pad felé, és megállt előttünk, kérem vissza, mondta, kérem vissza a harmonikámat, és előrenyújtotta a fehér botját, a harmonika felé, mintha meg akarta volna kopogtatni vele, de akkor Prodán elkapta a bot végét, és kirántotta az öreg kezéből, ez már nem a magáé, ez a harmonika, mondta, ezt az apám elnyerte magától, nem kelletett volna ostáblázni vele, mondta, az öreg erre a levegőbe legyintett, nagy dolog, egy vak embert megverni, mikor én a hang után kell kitaláljam, hogy hányast dobok a kockával, apád úgy csalt, ahogy akart, ezt te is nagyon jól tudod, úgyhogy adjad csak szépen vissza a hangszeremet, mondta, a pad felé lépett, de akkor Prodán hasba bökte a fehér bot végével, vigyázzon, nehogy megbotoljon, mert elesik, aztán beveri a fejét, aztán ki tudja, mi lesz, mondta, az öreg akkor felém fordult, láttam, hogy elfintorodik, Dzsátá fiam, te még itt vagy, ezt kérdezte, én meg mondtam, hogy igen, de hogy sajnos, azt nem mondtam, azt csak gondoltamból van, akkor hozzad ide szépen a harmonikámat, mondta erre Miki bácsi, de én persze nem vittem, mondtam, is, hogy nem lehet, de Miki bácsi megrázta a fejét, mi van, félsz ettől a szaros Prodántól, kérdezte, én nem válaszoltam, Prodán válaszolt helyettem, fél hát, mondta, mért, maga nem fél, Miki bácsi erre nem mondott semmit, csak lépett egyet a pad felé, közben levette a fekete szemüvegét, én nem félek, én katona voltam, mondta, én szembenéztem már egypárszor a halállal.

Sose láttam még Miki bácsit a fekete szemüvege nélkül, nem is akartam odanézni, nem akartam látni, hogy mi van a

szemével, de valahogy mégis oda kellett, hogy forduljak, hát két fekete lyuk volt csak, még a szemhéjai is hiányoztak neki, egész olyan volt, mint egy halálfej, tiszta sötétség volt mind a két szemüregébe, és úgy látszott, mintha egész mély lyukak lettek volna, Nagyprodán is odanézett, és kiesett neki a kezéből a fehér bot, és semmit se szólt, és akkor az öreg kinyúlt, és tapogatózva megkereste a harmonikát, és elvette a Prodán öléből, aztán letette a földre a korsót, és felvette a vállára a harmonikát, és mikor már egészen rajta volt, akkor újra visszatette az orrára a szemüveget, és Prodán ekkor végre meg tudott már szólalni, adja vissza, mondta, mert agyonver az apám, de Miki bácsi erre semmit se mondott, csak rátette a két kezét a gombokra és billentyűkre, és széthúzta a harmonikát, és ahogy összenyomta és játszani kezdett, egész úgy láttam, hogy egyáltalán nem is mozognak a kezei, de a harmonika nagyon hangosan szólt, pattogó vad zene volt, amit játszott rajta, éreztem, hogy megmozdul a kezem a ritmusára, és a lábam is megmozdult, a talpammal kopogtam a földön a ritmust, de akkor Miki bácsi egyszerre összenyomta a harmonikát, és hirtelen csend lett, mit csináltál ezzel a szegény harmonikával, kérdezte Prodántól, mert már nem szól úgy, mint régen.

Prodán erre csak megvonta a vállát, lehet, hogy csak maga felejtett el játszani rajta, mondta, mondjuk, azért még mindig tud rendesen. De most mégis vissza fogja nekem adni, mert ha nem, akkor megmondom az apámnak, és lehet, hogy tőlem nem fél, de az apámtól biztos, mert az én apámtól mindenki fél.

Láttam, hogy Miki bácsi megrázza a fejét, az apád egy gyáva senki, mondta, és te se vagy jobb nála, és különben is, minek neked ez a hangszer, úgyse tudsz mit csinálni vele, nem tudsz játszani rajta. Prodán egészen elvörösödött, majd maga megtanít, mondta, rám nézett, Dzsátát akartam megkérni, de maga sokkal jobb lesz. Akkor majd én fogom táncoltatni az embereket, hogy hadd mulassanak. Miki bácsi megrázta a fejét, azt hiszed, képes volnál rá, azt hiszed, meg tudnád tanulni, megint megrázta a fejét, na lássuk, mondta, közben intett Nagyprodánnak, hogy menjen oda, lássuk, lesz-e belőled zenész? Prodán először nem mozdult, de akkor Miki bácsi rámordult, mi van, még ehhez is gyáva vagy, és akkor Prodán mégiscsak felállt és odament az öreghez, az meg közben levette a válláról a harmonikát, aztán, mikor Prodán odaért elé, kinyúlt, elkapta a vállát, és odarántotta magához, megint mondta neki, hogy ne féljen, aztán mögé lépett, közben a kezébe adta a harmonikát, mondta, hogy vegye a vállára, Prodán fel is vette, akkor Miki bácsi szorosan mögé állt, a két kezét rátette a Prodán két kezére, mondta neki, hogy engedje el magát, lazítson, aztán együtt rátették a kezüket a billentyűkre és a gombokra, és Miki bácsi mozgatni kezdte a Prodán ujjait, és akkor a harmonika egyszer csak megszólalt, először csak összevissza hangok jöttek ki belőle, aztán lassan kialakult valami dallamszerűség, először nem ismertem fel, de aztán rájöttem, hogy mi lehet, egy katonanóta volt, mikor kicsi voltam, még apám is énekelte, de a szövegére nem emlékeztem, csak a dallamára, szóval ezt játszották, de nem pontosan, a hangok valahogy félrecsúsztak, a ritmus is megváltozott, az egész nóta lelassult, nem volt annyira pattogós, Miki bácsi akkor odahajolt Prodán füléhez, és súgott neki valamit, és akkor a harmonika egy pillanatra majdnem elhallgatott, egyetlen hangot tartott ki hosszan, hullámzóan, és Miki bácsi akkor hátulról a Prodán vállára támasztotta az állát, és láttam, hogy Prodán behunyja a szemét, és akkor egyszerre új dalba kezdtek, ezt én még sose hallottam, nagyon bonyolult dal volt, tele hirtelen akkordváltásokkal, úgy szólt, mintha két külön nóta keveréke lenne, nem gondoltam volna, hogy egy harmonika ilyesmire képes, azelőtt ilyet még egyszer se hallottam, Miki bácsi meg mozgatni kezdte a fejét a ritmusra, és akkor Prodán is elkezdte lassan mozgatni a fejét, és közben a nóta egyre gyorsult, láttam, ahogy a Prodán ujjai meg a Miki bácsi ujjai a billentyűkön és a gombokon járnak, volt, amikor nem is tudtam, hogy melyik melyiké, úgy láttam, hogy Prodán már magától játszik, Miki bácsi már nem is irányítja, közben meg mintha még táncoltak is volna, már az egész testüket mozgatták a zene ütemére, olyan volt egészen, mintha egyhelyben ugrálnának, a Miki bácsi orráról majdnem lecsúszott a fekete szemüveg, és akkor a dal még hangosabb lett, és akkor Prodán egyszercsak kinyitotta a szemét és eltorzult az arca, és elrántotta a kezét a billentyűkről, és kiáltott valamit, a zenétől nem hallottam, hogy mit, de egy káromkodás lehetett, mert hátrafele rúgott, meg a könyökével is megpróbálta megütni Miki bácsit, de az öreg keményen foghatta, mert Prodán sehogy se tudott a fogásából szabadulni, előrelépett, úgy próbált elfordulni, a harmonika még mindig rajta volt, mikor sikerült végre elszabadulnia, nem lett egészen csend, a harmonika még mindig nyöszörgött, de most már hallottam, hogy Prodán mit kiabál, káromkodott, kurvaanyázta Miki bácsit, meg lemocskostrógerezte, az öreg meg majdnem leesett, attól, ahogy Prodán ellökte magától, ő is kiabált, azt, hogy Prodán gyáva, és sose fog megtanulni harmonikázni, soha az életbe, mert nincs benne kitartás, Prodán meg erre nekiugrott az öregnek, megöllek, te mocskos buzeráns, ezt kiáltotta közben, és láttam, hogy benyúl a zsebébe és előveszi a halnyelű bicskát, Miki bácsi meg érezhette, hogy mi lesz, mert próbált félre lépni, összevissza hadonászott, de Prodán egyenesen a hasába szúrt a késsel, akkor egyszerre mind a ketten felkiáltottak, Miki bácsi egy pillanatra rágörnyedt a harmonikára, aztán hátralépett, megbotlott a korsójába, és megint majdnem elesett, Prodán meg a szájába vette a kezét, és láttam, hogy véresek az ujjai, a bicska meg nem volt sehol, és mikor Prodán felém fordult, akkor vettem csak észre, hogy ott van, beleszúródva a harmonika egyik hajtásába, és akkor már egyből tudtam, hogy mi történt, a kés rácsukódott Prodánnak az ujjaira, és megvágta a kezét, és aztán, mikor Miki bácsi előregörnyedt, akkor beleszúródott a harmonikába, szóval ez történhetett, és közben Miki bácsi megfogta a korsóját, és négykézláb odamászott az ösvényhez, aztán, mikor megtalálta, felállt, és a botja nélkül elindult a tömbházak irányába, egész gyorsan ment, szinte futott, Prodán meg leült a földre, és az inge ujjába dörzsölte a sebet a kezén, és lihegett, aztán rám nézett, és azt mondta, hogy ha megtudja, hogy elmondom valakinek, hogy mit láttam, akkor agyonver, és én mondtam, hogy jól van, nem mondom el senkinek, és Prodán akkor levette a válláról a harmonikát, és akkor vette észre, hogy ott a kés beleszúródva, káromkodott egyet, aztán kihúzta, és felállt, a Miki bácsi fehér botja még mindig ott volt a pad mellett, lehajolt, felemelte, aztán leült megint mellém, Miki bácsi után nézett, tököm se lesz zenész, mondta, aztán kettétörte a térdén a botot, a két darabot meg hátradobta a pad mögé a földre.