Boros Enikő: A Sinistra körzet motívumhálója

Ember-vegetáció

Bodor Ádám Sinistra körzetében a természeti képek úgy illeszkednek a mesélésbe, mintha nem is volna önálló létük, más és más jellegű részletekből villannak fel, hogy ismét másokba torkolljanak. A regény nyelvi folyamata olyan egységesen gördül, hogy alig lehet a részletek váltakozásainak alakulását észrevenni.

Abban a szemléletmódban, amellyel Bodor láttatja a természetet, ősi, közös magatartás hat: a természet varázsában való figyelő alámerülés. A természetben való létezés, a természettel való együttélés olyan archaikus, közös tudattalanból származó létélményeket idéz meg, ahol még hatott az erdő démonikus vonzása, „a rengeteg erdő archetipikus képe”. (1)

A (fenyő)rengeteg mint toposz a világmindenség szimbóluma. A kívülálló számára egy másik univerzum, zárt és ismeretlen labirintus. Ennek az égi és földi tartományok közötti küszöbnek és átjáróhelynek megvannak a maga felvigyázói, szellemei és a tévelygő lelkeket megkísértő démonai. A primitív kultúrákban az iniciáció aktusának térsége. Mint „szent hely” a kozmikus időhöz kötődik. Az üldözött számára az erdő a rejtőzködés helye, ámbár kegyetlenné is válhat, amennyiben azt a rettegett erő mint rejtőzködő isten (deus absconditus) tartja birtokában (2). A Sinistra körzetben a menedéket nyújtó erő a totális kiszolgáltatottság keretévé lesz. E lét-körzet tája egyszerre rettegett erő és védelmező, zsarnok és jóbarát, idegen és ismerős, baljós és otthonos. A vegetáció metafizikai távlatot nyer: mint az elmúlás, a romboló idő térsége ölt alakot. A primer erőt a biologikum képviseli.

A Sinistra körzetet az antik kozmológiák alapprincípiumai uralják: a négy alapelem, a föld, a levegő, a víz és a tűz, valamint a folyamatosan körforgásban lévő természeti szubsztanciák: az eső, a jég, a köd és a sár, a hó, a nap fénye és a vonuló felhők. Az emberi (humanus) lény e létszférával lesz egynemű. Élete elmúltával természeti elemmé alakul át. Az ember nem mint egyén, hanem mint „egyed” koegzisztál a természettel, és holtában is tovább él a természet elemeiben. Borcan ezredest a tunguz nátha teríti le egy csupasz hegytetőn. Amikor rátaláltak, „tátott szájában már egy madár fészkelt”. (10.) Semmi sem esetleges, véletlenszerű ebben a „szervezettebb” rendszerben, a természetben.

Coca Mavrodinnal, aki a miazmás délvidékről származik, és „az eső meg a köd nedves (humidus) közegébe burkolózott, rejtezett, az ónos eső végez”. A feltehetőleg fertőzött Aron Wargotzki a föld alá rejtezik, „alant fekvő (humilis), máris elhantolja (humo) önmagát. Halála közeledtével a minden hasznosítható anyagot (materia) rejtegető ősméhbe, anyaméhbe (mater–anya) tér vissza” (3). Földdel, anyafölddel (mater genitrix) (4) táplálkozik, hogy új életet és új erőt nyerjen belőle. Mégis a túlélésnek eme ösztönös vágya torzóban marad, mert a szereplő önmaga ellenségévé válik (amint pipára gyújt), önmagát árulja el, az ősföld védelmező funkciója így visszájára fordul, nem életet, erőt ad, csupáncsak halált. És Aron Wargotzki halálában is a földdel lesz egyenlő (bebetonozzák). Béla Bundasian is a természet elemeiből, növényekből táplálkozik, mielőtt felgyújtja magát: „zsebéből elrágta a magokat, a szárított gombát, elszopogatta az aszalt áfonyát” (153.); és hamvait szintén a természet elemei (szél, patak) hordozzák tovább. Következésképp Béla Bundasian csak a természetből táplálkozik, és csakis a természetbe tér vissza (5). Halála legendává válik, az író elbizonytalanítja halálának módját, mitikussá növeli alakját: „évekkel később újra megfordultam Dobrinban, Géza Kökénnyel is találkoztam. Váltig állította, nem is a patak ragadta magával, a szél volt az, ami a Sinistra mentén apránként széthordta.”(154.)

Ebben a felfordított világban az ember visszatér önmagához, nemcsak a többi élőlénnyel lesz egyenrangú, hanem a flórával és faunával, a természeti jelenségekkel is. A szereplők elveszítik antropomorf jellemzőiket. A „mint egy pók”, végzetes hálókat szövögető Coca Mavrodin sorsát illetően a természet elementumai döntenek: az ónos eső önmaga emlékművévé, halottá merevíti. Bensőjének embertelen keménysége külsején mutatkozik meg, lényének dermesztő fagyossága testét mumifikálja.

Sinistra – a halál országa

A körzet a Sinistra folyó mentén terül el, mely búvópatakjaival behálózza, befonja az egész térséget. A Sinistra névbe önkéntelenül is belehallunk valamiféle végzetességet, fenyegető rosszat; a körzet szó pedig etimológiailag is jelzi, hogy egy elzárt, szigorúan körülhatárolt vidékről van szó. A Sinistra végzetszerűségének, elzártságának konnotatív színe a fekete, a gyász és a sötét erők jelképe, a halál, a pusztulás hírnöke. A körzet két világot választ el egymástól, melyek között ugyan van átjárási lehetőség (Andrej Bodor kívülről érkezik a körzetbe és távozik ideje jöttén), de csak illegitim módon, kijátszva a hatalom és a térség őreit. Két világ peremén áll Sinistra: a szabadon gondolkodó és cselekvő, individuumokként kezelt emberek világának és a hatalom által a primitívségig domesztikált emberek világának a határán. Ahol az ember mint „egyed” beleolvad a természeti rendszerbe, és olyanná válik, mint a dögcédulák által eltárgyiasított, a mindenkori hatalom által ide-oda mozgatott és rángatott bábuk halmaza. Az itt élők csupán önmaguk árnyai, belépve a körzetbe minden erkölcsi törvényről lemondanak, mert lemondani kényszerülnek. Csak így maradhatnak meg, élhetik túl a hatalom személyiségpusztító ténykedését.

A halál országa ez, az itt élők vagy belepusztulnak a tunguz náthának nevezett vírusos járványba, vagy öngyilkosok lesznek. Csak két módon lehet elhagyni a körzetet: a hatalom hozzájárulásával – legitim módon, vagy illegitim módon, szökve, a hegyeken át (ahogy Bebe Tescovina és Géza Hutira teszi), vagy pedig Mustafa Muckerman kamionjában, a fagyott húsok közé rejtőzve.

Alvilági konnotációja van e körzetnek, de egyben óvóhely is a társadalom kitaszítottjai számára, azoknak, akik nem illeszkednek bele a hatalmi rendszer uniformizált egyén-eszméjébe. Ide kerül Gábriel Dunka, a törpe, a két albínó iker, Géza Kökény, az időtlenségben-élés mestere, Béla Bundasian, mert bűnös, erkölcstelennek minősülő szerelemre lobbant Cornélia Illarion (Connie Illafeld) iránt, és így kedvesét, „egy buja tündért”, hormonkezeléssel a legállatibb szintre taszítják. Így se nem ember, se nem állat, a „humánum megcsúfolása […] az emberi létező (human being) meggyalázása: a létezés botránya” (6).

A Sinistra folyó az egész környéket behálózza, területileg behatárolja, körülzárja, és mitológiai kontextusban az alvilágot és az élők világát elválasztó, határon álló Styx folyó áll a legközelebb hozzá. Mustafa Muckerman pedig, a körzeten kívül álló, kamionjával csupán áthaladó utazó a révész Kharón szerepét tölti be. De míg Kharón az alvilágba szállítja a lelkeket, addig Muckerman az alvilágból szállítja el őket; nyomában mindig ott lebeg a szabadulás ígérete is. Egy feje tetejére állított mitológia bontakozik ki, a kamionost anti-Kharónként jellemezhetjük.

Antropomorfizált biologikum

A regény metaforakészlete Sinistra körzet ontológiai rétegeibe kalauzol. A műben megjelenő állatvilág igen változatos képet mutat. Nemcsak az olyan képzeletbeli lényekre érdemes itt kitérni, mint a griffmadár, mely szintén mitikus területeket von be az értelmezésbe, hanem olyanokra is, mint a medve.

A dobrini erdőkerület rezervátumában medvéket tartanak, az erdőt pedig Kolinda-erdőnek nevezik. A kolindálás szokása (7) olyan hagyománytörténeti vonatkozásokat idéz, mint az állatalakoskodás (Bartók Cantata profanáját juttatva eszünkbe), ezért a helymegjelölés magában reprezentálja az állatok központi szerepét. Mindezen túl a medve, kultuszállat lévén, a helyszín kelet-európaiságát emeli ki. A hagyományos mitológiák a medvét mint szent vagy mint áldozati állatot tisztelik; az ember állati alteregója, a lélek megtestesülése. Egyszerre szimbolizálja a tudattalanban működő regresszív erőket és a kibontakozó progresszív erőket. Sinistra körzetben tartanak belőle vagy százat, százötvenet is. Antropomorf tulajdonságokkal felruházott állatok ezek, hiszen ők „döntenek” afelől is, hogy milyen gyümölcsöt takarítsanak be a körzet lakói („a dolog a medvéktől is függ, mit kívánnak majd. Ők fogják megenni, amit te leszüretelsz.” (21.) Ebben a vonatkozásban akár „istenek” is lehetnének, hiszen döntési szabadsággal rendelkeznek, az emberek, a „hívek” alárendelt módon viszonyulnak hozzájuk, életterüket és létüket a titokzatosság homálya veszi körül. A „rejtőzködő isten” (Deus absconditus) alakját öltik magukra.

A soha meg nem mutatkozó állatok rezervátumáról mint titokzatos, sötétségben lakozó ismeretlenről gondoskodnak/gondolkodnak az ittlakók. Beszélni róluk csak a beavatottak, a két iker és Oleinek doki tudnának, ám ez utóbbit erős és nyers medveszaga miatt elkerülik az emberek, a két iker pedig nem kommunikál mással, csakis a dokival, őt is csak a távolból követik, „mint valami pincsikutyák”. Ugyanakkor a medve mohósága miatt a bűnök, a tisztátalanság jelképe is lehet (a népi szerelmi szimbolikában a medvefej a vulva jelképe (8)). A doki és az ikrek között kibontakozó szerelmi kapcsolat pedig nem éppen természet szerinti: „finom kis falat az iker” – jegyzi meg egyik helyen a doki, utalva az albínók kiváltotta gyönyörökre. Így a medverezervátumot mint „szent helyet” a tabu (9) misztériuma övezi. (Mint egyébként sok más, a körzeten belüli körzetet is: az elmegondozó halálsárga pavilonját, a sárga ködben lebegő laktanyát és annak halottasházát is.)

Az emberalattiság, az állatiság a szorongás manifesztációjaként terjeszkedik, ugyanakkor az állatokkal a némaság is együtt lopakodik. Az állatok és a növények figyelnek bennünket. Amiután Coca Mavrodin és társai megmérgezik a „náthás” nyugdíjas erdőkerülőket, majd felgyújtják a körbedeszkázott faházat, mindenki nyugodtan falatozik az emberi maradványok között (az ezredesnő ínyencséget tartogatott erre az alkalomra); egyedül a lovak hőkölnek vissza az emberi hamu láttán, „mintha forró lenne, sebesen kapkodták a lábukat a hóból”. (113.) A félállativá degradált emberek, bár a természet komponensei, annak szerves részét alkotják, mégis távol állnak az állatiságtól, hiszen ösztöniségük már nem működik, erkölcsi érzetük pedig acivilizatorikus. Az életösztönnél és a biológiai funkciókhoz és szükségletekhez kötött haszonelvnél nem létezik egyéb igény. Mindebben a magától értetődő természetesség a figyelemre méltó. Hogy nincs szem, amely elborzadna e bűnök láttán. Csak a lovak hőkölnek vissza a pernyével telt tisztáson a szag miatt.

A ló, mely archetipálisan a pusztító tűzhöz és a tápláló vízhez kapcsolódik, az emberi tudattalant jelképezi (10). Ugyanez a motívum köszön vissza a (Béla Bundasian tüze) fejezetben is: a fiú porait a szél vagy a patak hordta szét, és „egy vagy két héten át – mialatt, mint egy nedves tuskó sziszegett, füstölgött a viruló tárnicsok között – útban itatója felé még a borzderes ló is elkerülte a rétet”. (154.) A fakó, vad ló motívuma szakralizált ősképként is feltűnik, „mely a Föld és a vizek mélyének, az éjnek, a holdnak, a vegetációnak, a totemisztikus ősanyának, a szexualitásnak és a halálnak” (11) a jelképe. A világteremtésben részt vevő, kozmikus ló archetipikus képe ez: „Délután, túl az országúton magányos ló lépdelt át a réten az itató felé, olyan színe volt, mint a közeli olvadásos hegyoldalnak, fakó, borzderes. Hosszasan utánabámultak: mint valami mennyei küldöttnek, sörénye körül titkos fényjelek villóztak, ahogy hangtalanul elbaktatott.” (152–153.)

„Egyetemes animalizáltság”

Bodor szerves írói létlátására vall, hogy az animalizáltságot egyetemessé tágítja a műben (12), ez még a természetet is érinti, a felhők oroszlán alakúak, a hófoltnak menyétformája van. Az állatmotivika a fabula szintjén (medverezervátum), a figurák árnyalásában, bensőjük sejtetésében és a koherens világkép kialakításában követhető nyomon. Az animalizáltság a falak repedéseibe, a tárgyak közötti résekbe fészkeli be magát, vagy pedig a fiktív alakok alanti világából üzen. Béla Bundasian fülébe élete utolsó napjának reggelén, mint a túlvilágról hírt adó bagoly, a (kémény) „kürtő huhogott”. Andrej Bodor csöndes esti merengéseibe olykor mint vadludak nyivákolása, olykor „távoli klarinét vijjogása” vagy e két egymásba csúszó hangfoszlány szüremkedik be. Állatmotivikai vonatkozásban (hasonlatok, metaforikus alakzatok) ugyanez a kifinomult költőiség nyilatkozik meg, a Sinistra körzet lakói több ízben is állati jelzőt kapnak. Elvira Spiridon, a „szépséges berkenyemadár” csak viszonyítható a Pop Ivan „menyétvörös sziklái”-hoz vagy a menyét alakú keskeny hófolthoz. Aranka Westint „vén csataló”-ként emlegeti, és Coca Mavrodin tisztátlan, infernális erőkhöz való kötődésére metaforikusan utal lárvaszerűsége, rovar mivolta (ruhái rovarszagot árasztanak, máshol pedig mint egy „matt éjjeli lepke” jelenik meg), s mindez csak egy hatalmas denevérrel (Borcan ezredes esernyője) meg a mesék világát idéző griffekkel társítható. A „vörös kakas” lóbálta zacskóban hol egy ezüstös halszerű fémtálca, hol pedig egy tálcaszerű ezüstös hal himbálódzik. A medverezervátumban élő Oleinek doki pedig maga is elviselhetetlen medveszagot áraszt; a főerdész és a két Hamza Petrika közti homályos viszonyt is áttételesen, zookóddal („mint valami selyemkutya”) jelzi az elbeszélő. A hatósági különítményesek gúnyneve szürke gúnár, „véletlenségből mind hosszú nyakú, golyófejű, gombszemű, színtelen fiatal […] valamennyien szürke öltönyt, hegyes orrú fekete félcipőt, ezüstösen csillámló nyakkendőt kaptak”. (34.) (13) A hegyivadászok Coca kisasszony szerint „hiú szarvasok”, a vörös hajú és szakállú idegent pedig metonimikusan mindenki „vörös kakas”-nak nevezi. Ezzel együtt szintén az animális létformáról tanúskodik például a testiség fókuszba állítása: az ürítésnek szinte minden fajtája előfordul a műben, a kantinos pórázon vezeti kislányát, akit többször hiúzként emlegetnek, a megbolondult nő is egy szőrös állathoz hasonlít leginkább.

A (Severin Spiridon meglepetése) című novella a csatangoló kutyák fejezete. A liga embere mint „egy félszeg kutya a feketén csillogó olvadékvizet kerülgetve” óvakodik az utászházhoz. A megfagyott sárban a Severin Spiridon háza felé caplató Andrejt „a kóbor kutya árnya követi”. Ahogyan ő is hamar szót értett Elvira Spiridon férjével, a hozzácsapódott állat is „némán barátkozott” sorstársával.

Az állat- és növényvilággal rokonított emberi halandóság legmélyebb tudója és ismerője a bagoly lehetne, Sinistra körzet oly gyakran megnyikkanó madara, az éjszaka, a titok és a másvilág ismerője. De tudója lehet ennek Béla Bundasian is, kinek „kicsit baglyos volt a tekintete”. Hiszen e létvidék költöző madara, a csonttollú sem a tavasz közeledtének, hanem a gyógyíthatatlan járványnak, a halálnak a hírnöke. A lélekvivő szerepe madártársaira marad: a már életében is őt figyelő megboldogult erdőbiztos szájában egy madár rak fészket. A Kolinda-erdei lak üszkei körül heverő madártetemek felett, mint az elmúlás „füstje”, egy sereg csóka körözött.

A területről szökni akaró emberpár alakja (Andrej Bodor és Elvira Spiridon) biblikus motívumokat idéz. A kamiont, amelyre felszállva elhagyhatnák a körzetet, meztelenül közelítik meg, de a sofőr a nőt nem viszi magával, mert az telepiszkíthatja az autót, azaz állatiasan viselkedhet. A történet kommentálója Elvira Spiridont így írja le: „Egy darabig bőgött, aztán erőt vett magán, tépett egy örökzöld repkénylevelet, és a hasa alá biggyesztette. Biztos régi képeken láthatott ilyesmit.” Az események érthetőségéhez tehát Ádám és Éva alakja adja a kiindulópontot. A Paradicsomból való kiűzetés motívumával ellentétben a regény végén az emberpár elválik egymástól: Andrej el tud szakadni Sinistra világától, mert eleve kívülről érkezett, a nő nem, mert szituáltsága nem engedi, a körzet teljes mértékben meghatározza lépéseit. A két szereplő között a másik megkülönböztető elem az animalitás, ez idéz elő szakadást sorsukban. A Paradicsomból való kiűzetés motívuma felcserélhető a Paradicsomba való távozással, hiszen Andrej Bodor története ismét más irányt vehet. A nő, Sinistra körzet lakóihoz hasonlóan a halál felé tart (a törpe, akihez menekül, feladja).

Gábriel Dunka úgy ragad meg emlékezetünkben, amint a körzet sarában bandukol, a falu néptelen főutcáján bóklászik. Viselkedése nem egyértelmű. Mintha a teste-lelke minden szegletében ott bujkáló félelem bírta volna rá Elvira Spiridon elárulására, a nővel való együttlét vágyát legyőzve, hosszas benső küzdelem után jelenti fel a hozzá menekvőt. „Az önmarcangoló vívódást három erős kép érzékíti meg: a beavatásra való szertartásos felkészülésnek az ünnep aurájával övezett színes közelképe (amint gyertyát gyújtott [147.]), majd pedig a magány némaságának szenzuális, fekete–fehér (koloritnélküliségében, megfakultságában retusálatlan) dokumentumképe feszül az örökkévalóság és az elmúlás égboltozatára (amint Gábriel Dunkára az üveglapok rideg csendje zárul, az asszony illatával pedig a szél nyargal tova [149.]).” (14)

A különböző szférák egymásba úsztatásával a dolgok vonásai kivehetetlenül eltorzulnak. A dezantropomorfizált emberi világgal szemben az animális szféra antropomorffá minősül. Sőt a tárgyi környezet elevenné válik, és fordítva, az élő sóbálvánnyá dermed. Ha a tárgyak, a bútordarabok egy-egy reccsenése felsajduló emléke annak, hogy tegnap még, mint a fák törzsét, a szél hajlította, egyenesítette őket, akkor miért keltene megütközést az emberi szó, a figyelmeztetés: „talán jobb is, ha most elhallgatunk. Az üvegnek is füle van.” E havasi zugban előbb-utóbb az emberi befelé figyelés is ilyen fokig kifinomodik. És azáltal, hogy a tárgyi környezet perszonifikálódik, élet költözik mindabba, ami megmerevedett. Végezetül a természet és a vénülő idő veszi birtokába a kantint és az őrszobát.