Közzététel dátuma: Jun 04, 2017 8:55:56 PM
Bodor Ádám világa
A Sinistra körzet zavarba ejtette és inspirálta a hazai prózaírást. Bodor Ádám írói világa meghatározó hatást gyakorolt a kilencvenes évek elejének fiatal prózaíróira, akiknek ezekben az években formálódott alkotói eszköztáruk. Leginkább talán a fikcionálás munkájához fűződő ideológiák alakulása területén volt meghatározó a példája. Nyomon követhető ez az inspiráló erő a poétikai megoldásokban és a szövegformálás világalkotó munkájának szemléleti döntéseiben. Szerettem volna elkerülni a névsorkészítést, de a teljesség igénye nélkül meg kell említeni néhány nevet, hogy világosabbá váljon az előbbi kijelentés. Novella- és regényszerkesztési elvekben, nyelvhasználatban is, de elsősorban a fikcionálás természete szerint érzékelek olyan kapcsolatokat – akár a későbbi pályájukon más irányba fordult szerzők és Bodor Ádám szövegei között –, amelyek a Sinistra intenzív olvasására mutatnak. Így például ösztönző erejűnek vélem Darvasi László, Parti Nagy Lajos, Láng Zsolt, továbbá Bartis Attila, Hamvai Kornél és Dragomán György prózaírói pályájára.
Ugyanis amikor 1992-ben a Sinistra körzet megjelenik, Bodor Ádám már nagyra becsült, a szakma által magasra értékelt író, de az Erdélyből Magyarországra történt ’82-es áttelepülés mégis sajátos, a befogadástörténet szempontjából nézve irodalmon kívüli helyzetet eredményezett. Ez paradox módon jót is tett az írói hatás intenzív felfedezésének. Ugyanis a Sinistra körzet nemcsak a szélesebb olvasóközönség előtt tette egy csapásra ismertté Bodor nevét, de a megdöbbenés és a lelkiismeretfurdalás erejével irányította rá a közönség figyelmét. Ez azonban aligha lett volna önmagában elegendő, ha nincs az irodalmi közélet egészét némileg felforgató, az addigra kialakult kánont újrarendező mozgás. A Holmi folyóirat maga a kánon revíziójának, az irodalmi rendszer kibillentésének, átrendezésének igényét jelentette be. Ez a folyóirat tett sokat Kertész Imre és Tar Sándor műveinek a kánonba való beemeléséért, valamint a Márai-életműnek az irodalmi hagyományrendbe történő visszaillesztése körül is sikerrel bábáskodott.
De a Bodor-próza ’92-es nagy fordulatának maradandó sikeréhez még ez is kevés lett volna. A Sinistra körzet elemi ereje nem vált múló divattá, ellentétben például – a Kádár-kori múlt szerencsétlen körülményeitől is sújtott – Tar Sándor kilencvenes évek eleji szakmai és kritikai elismertségével. A Holmi-pályázat első díjas novellájának a címe sokat mondó: Természetrajzi gyűjtemény Sinistra körzetben (Holmi, ’91/9.). Még nem a későbbi regényszerkezet összefüggésrendje szervezi a szöveget. A novella irodalmi szenzációként hatott, fokozott érdeklődést és jövőbeni elvárást keltett. Az 1991-től folyamatosan, folyóiratokban megjelenő novellafüzér könyvformát öltve lényegesen tisztult, egyszerűsödött, lekoptak róla a novellaciklus sallangjai, és egy koherens központi logika által újraszerveződtek, elemi erejét nemcsak esztétikai, irodalmi értékeinek, hanem a korérzület megszólaltatásának is köszönhette. A Sinistra körzet (Magvető, 1992) sikeréhez – véleményem szerint – a politikai környezet változása is jelentősen hozzájárult. Az alábbiakban arról szeretnék néhány észrevételt megfogalmazni, hogy melyek voltak azok a mozzanatok, amelyek Bodor Ádám prózaművészetét a Sinistra körzetben alkalmazott írói technikák mellett a széles olvasóközönség előtt is sikeressé tehették. (Ugyanakkor ez a gondolatkísérlet magával hoz egy balsejtelmet is. Olyan balsejtelmet, amely az írói technikán, poétikai megoldásokon túlmutat, amely a szöveg politikai olvasattól való függőségében rejlik. Tisztázó választ csak az új nemzedékek olvasói tapasztalatai fognak majd szolgáltatni. De erről majd írásom végén.)
A múlt megértése
A nyolcvanas évek végének vitái a szövegirodalom szóval jelölt fogalom és írói gyakorlat körül kavarogtak. A neoavantgarde hagyományok nosztalgiája és a késő Kádár-kor furcsa dekadenciája az elbizonytalanodás, a célelvűség, a biztos értéktudat, a világról kialakítható, érvényesnek látszó értelmezői modellekkel szembeni kétely jegyében telt. Mészöly Miklós prózavilága a szövegalkotás aszketikus pontosságára, a racionalitás tisztaságára helyezte – mintegy védekezésképpen – a hangsúlyt. A morális nyereség megőrzése érdekében Mészöly (és a hozzá kapcsolódó írói kör) a politikai ellenzékiség és az esztétikai tudatosság jegyében fogta fel írói és társadalmi felelősségét. Mészöly a morális tisztaság elvárása jegyében ellene tartott a fikcionálás csábításainak. Metszően éles intellektusa a fikcióalkotás metaforikus szerkezetei helyett a szavak, a tiszta és racionális mondatrend, a kisformákból építkezés átlátható rendjét állította szembe a korrupt és dekadens Kádár-kor irodalmi elbizonytalanodásával. Nem véletlenül vált a szövegirodalom a történetmondás, vagyis az önfeledt fikcionálás ellenpólusává. A kilencvenes évek elején még egy ideig elzakatolt ez a vita, míg lassan kritikusi közhellyé laposodott, és mire kiürült volna, az írói gyakorlat már rég túl is lépett rajta.
Mivel minden jelentős prózai mű, köztük hangsúlyosan a regény, mégiscsak az őket létrehozó kor világát, rejtett, ki nem mondott, alkalmasint fel sem ismert tartalmait formálja meg, ezért nem a szövegszerűség az elsődleges hatóereje, hanem az élet titokzatos, nyugtalanító szövete. Bodor Ádám regényének szövegszerű megalkotottságán ez a racionalitáson túli erő hagyott nyomot; erős hatása is ebben az összetevőben gyökeredzik. 1989-re lassan, alig észrevehető módon meggyengült a szovjet birodalmi jelenlét a kelet-európai térségben. A hatalmi vákuumban visszafojtott eufória váltotta fel az addigi dekadenciát. A hatalmi központok elbizonytalanodásával az élet szimbolikus rendjének biztonsága is megingott, baljós sejtelmek váltak újra érzékelhetővé. És a szovjet hatalom megrendülésével a negyven évvel korábbi struktúrák derengtek újra fel, a hozzájuk kapcsolódó csontvázak estek ki a szekrényből. Bodor Ádám írói hazája pedig – az 1982-es áttelepülés ellenére – továbbra is Erdély volt. Ez az Erdély azonban már nem a népi írók Tündérkertje, a nosztalgia Erdélye volt, hanem Románia által, a hetvenéves jelenlét által megváltoztatott politikaföldrajzi és fogalmi jelentésű Erdély. Ez a változás – amint az a Balla Zsófiával folytatott hosszú beszélgetés éles észrevételeiből nyilvánvaló – a Bodor család, illetve Bodor Ádám figyelő szeme előtt zajlott. Bodor Ádám családi tapasztalatai alapján sem hihetett az Erdély-romantikában. Azt is megtapasztalhatta, hogy az az Erdély, amely az ő írói hazája, már topográfiailag sem ott van, ahol a húszas évek ideológiáit követő anyaországi, életvilágbeli terepismeretekkel nem rendelkező értelmiség feltételezi. A Bodor-szövegek tapasztalatai alapján a regionális tudat és a topográfiai hálózat szerkezete radikálisan átrendeződött Erdélyben, ha jól értem a Balla Zsófiával folytatott beszélgetés megjegyzéseit.
Bodor Ádám írásművészete a szűk szakmai elismertségen nem véletlenül akkor jutott túl, és vált erős hatásúvá, amikor az 1990 novemberében meghirdetett Holmi-pályázatra, majd 1991-ben elkészülnek a későbbi regény – ekkor még novelláknak minősülő – fejezeteinek darabjai. És idézzük emlékezetünkbe, hogy Erdély sorsa, Románia sorsával együtt az 1989-es év őszével vett drámai fordulatot. Az orosz birodalomtól közvetett függésben, viszonylagos autonómiával rendelkező speciális szocializmus, baljós zóna szerepét töltötte be. A másutt érvényes törvények itt csődöt mondtak. Az értelmezés racionális mintázatai itt nem adtak választ. Ennek az Erdélynek a megértésére a nyelv logikája, a prózapoétika addigi logikája nem voltak alkalmasak. Amikor Móricz Zsigmond még azt hihette, hogy a történeti regény alkalmas formát kínál Erdély poétikai megformálásra, akkor Márai már érzékelte a térség radikális idegenségét saját prózai eszköztárától. 1989 karácsonya előtt a nagypolitika játszmái a térség fölött már a levegőben voltak, amikor Bukarestben órák alatt omlott össze az addig masszívnak tűnő furcsa, archaikus hatalmi alakzat, amelyre a józan ész törvényei és a politikai logika még annyira sem tűnt érvényesnek, mint a szovjet birodalomra. Ekkor hirtelen vált a jelen múlttá, és azonnal felmerültek a múlt megismerhetetlenségének apóriái. A negyven évig fennálló, élet-halál kifürkészhetetlen urává vált hatalom megértése immár a múlt megértésének feladatává lényegült át. A zavarodottság pedig erőt vett az elemzőkön. Ugyanis a kelet-európai fordulatot követő mérsékelt eufória sem feledtethette azt a tényt, hogy az elmúlt negyven év megértésére nincs mód, csupán természetrajzi leírására lehet vállalkozni. A múlt megértése elvégezhetetlen feladattá vált. A Sinistra körzet elbeszélője ebben a hirtelen keletkezett amnéziás állapotban tér vissza, és kutatja a múlt emlékezetét.
A próza elégtelen logikája
A próza az emberi életvilág művészi megértésére tett kísérlet. A fogalmakkal való értelmezés helyett a próza a szemléletes és érzéki leírás eszközeinek és a fikcionálás összetett munkájának használatával az olvasót megajándékozza önmaga, a körülötte lévő világ, illetve a dolgok működésmódja megértésének tapasztalatával. A prózaírók művei ezért az életvilág kaotikus forgataga, a cél és értelem nélkül tovafutó életek és az esetleges történések helyett zárt szerkezetekkel, átélhető sorsokkal, nyugvópontra jutó – elejével, közepével és végével bíró – elbeszélésekkel ajándékozzák meg olvasóikat, akik ezáltal a múlt, az eltűnt idő értelmezésére alkalmas klisékkel vértezhetik fel magukat. A kelet-európai krízis azonban (amely a nyolcvanas évek furcsa dekadenciájában már jelen volt hamarabb is, mint a látványos ’89-es év), az általános elbizonytalanodás miatt a fikcionálás helyett a leírásra helyezte a hangsúlyt. A szövegszerű leírás vagy a korszak kritikatörténeti fogalmaként használt szövegirodalom a prózaírás érvényes logikáját nem forgatta fel, csupán a fikcionálás használatával kapcsolatban volt gyanakvó. A világ értelmességébe, leírhatóságába vetett hit az emberi érzelmek és gondolatok működésmódját illetően megmaradt a hagyományos elgondolások keretein belül. Az emberi pszichét alapvetően logikusnak, a racionalitás jegyében leírhatónak, döntéseiben következetesnek, a külvilággal folytatott kommunikációjában pedig kiszámíthatónak láttatta. Vagyis a felvilágosodás utáni Európa hiedelmeit alkalmazta, osztotta a prózaírás technikájának előfeltevéseit, miközben térségi tapasztalatai megfogalmazására próbált kísérleteket tenni.
Márai 1944-es naplóbejegyzései ezzel szemben a szovjet birodalom megszálló csapataival történt találkozás élményeinek rögzítése során a mélyen nyugtalanító idegenségről, a nem pusztán kulturális másságról tudósítanak. Márai sugallata szerint a történelem ősformái tértek vissza az országra, Európára nézve roppant veszélyes alakzat formáját öltve. Az a mintázat jelent meg ismét az időben, amely az ideológiáktól független, és bár használja a modern technológiát, képében valójában archaikus sztyeppei birodalom lépte át újra Magyarország és egyúttal Európa keleti határait. A meglepő és kiismerhetetlen logika ürügyén a territoriális tudat eltérő szerkezetét és a történeti emlékezet összefüggéseit veti fel. Érzékelve azt a radikálisan eltérő létezést, amely a tér- és az időkonstrukciók különbségéből adódik, Márai a kulturális krízis veszélyére tapint rá, a kultúrák közötti ütközőzónák tragikus veszélyeire. A megszálló csapatok katonái nem ugyanabban a világban, nem az európaival azonos tér- és időszerkezetben éltek. A kelet-európai térség – a szocializmus kalandja alatt a hatalmi szerkezet sajátosságaiból következően – távolodott Európától. A létezés gyakorlata lassan idomult a hatalmi logikához, miközben a rendelkezésre álló fogalmak, például a próza nyelve, szemléleti formái a nyugat-európai felvilágosodás kultúrájába próbáltak visszailleszkedni. De a távolság egyre nagyobbá és az összefüggések egyre homályosabbá váltak a huszadik század végére.
Bodor Ádám prózája a ’89-es fordulat után erre a különös, furcsa, zavarba ejtő, baljós helyzetre kínált választ. A korszak nagyhatású szemlélői és prózapoétikai értelmezői, mint Konrád György, Nádas Péter, Esterházy Péter, Krasznahorkai László és Kertész Imre alapvetően a politikai ideológiák és a felvilágosodás racionális mítoszai szerint szembesültek a jelen történéseivel. A hirtelen feltörhetetlenül bezárult múlt értelmezése a titkosszolgálati anyagok hiányában, az információs források monopolizáltsága, a túlságos közelség és a kellő távlat hiányában később elvégzendő feladattá tették a szaktudományos megértés munkáját. A prózapoétikák pedig mind-mind nyugat felé, Európa felé fordultak, mivel az említett írók a hazai önértelmezés jegyében a térség negyven évre felfüggesztődött nyugati típusú mintáinak újraélesztésére koncentráltak. A térségi tudat efféle helyzetértékelése többé-kevésbé Budapestre volt érvényes, ahogy ezt Bodor Ádám mondja: „A magyar paraszti táj, az Kelet-Európa ma is.” (A börtön szaga. Válaszok Balla Zsófia kérdéseire. Magvető, 2001 [a továbbiakban ABSZ], 217. o.) Vagyis miközben a prózapoétikák a történeti időben bekövetkező váltást a nyugat-európai racionalitás felől kívánták felmutatni, a térségi tudat a határhelyzetben-létezés drámáját élte meg, és Kelet-Európában érezte otthon magát. Bodor Ádám szövegeinek világa az értelmezés lehetetlenségét, a múlt leírhatatlanságát, a koherencia hiányát, az emberi pszichéről felhalmozott regénypoétikai ismeretek érvénytelenségét, a cselekvésmotivációik katalógusainak használhatatlanságát, egyszóval a felvilágosult racionalitás európai regénypoétikájának érvénytelenségét, elégtelenségét jelenítette meg. Hatása ezért borzongató, szinte már zsigeri volt 1992-ben. De ez az intenzitás az időben áll, súlyosan és mozdíthatatlanul.
A határövezet viszonyai között
A Sinistra körzet poétikai jegyei alapján a dél-amerikai próza nem véletlenül juthatott a kritikusok eszébe. A Balla Zsófiával folytatott beszélgetés tanúsága szerint Bodor Ádám, aki ellátogatott Dél-Amerikába, nem tiltakozik nagyon az esetleges kapcsolat felvetése ellen, azonban mondataiból az is világossá válik, hogy inkább a diktatúra mentalitása és a határövezet rokon kiszolgáltatottsága, vagyis az életvilág tényei a meghatározóbbak szerinte, mintsem a szövegek esetleges kapcsolata. Itt fontos kijelentéseket tesz Bodor Ádám Erdélynek a történeti topográfia szerint elfoglalt helyét illetően:
„Ugyanakkor, ha a határ el is választ egymástól embereket, rokonokat, ismerősöket, megoszt történetileg egységes területeket, egyben a kisülések helye, vagy éppen az ozmózisé, ahol megütköznek, illetve átszivárognak egymásba két kultúra, kétféle mentalitás elemei. Hogy közeledjünk a lényeghez: nem véletlen, hogy írásaim helyszíne gyakran egy képzeletbeli határ közelébe tevődik, és hogy többnyire egy határövezet viszonyai között gondolkodom, hiszen néhány évtizeddel korábban, az én ifjúkoromban tágabb értelemben határvidék volt maga Erdély is, az a hely, ahol volt szerencsém felnőni, életem nagyobbik részét leélni, és ahonnan meghatározó élményeim is származnak.” (ABSZ 14–15. o. [A második kiadás lapszámozását követem. B. Sz.])
A hazai köztudatban élő Erdély-mítoszokhoz viszonyítva határozott különbség, hogy Bodor Ádám Erdélyt nem a magyar történeti múlt – sokszor és sokféleképpen meghamisított – nosztalgiája felől nézi, hanem a történeti régiók és kultúrák összetettségében. E szerint a felfogás szerint pedig Erdély nem az eredet biztos forrása, a megőrzött magyar identitás aranykertje, hanem három nagy történetföldrajzi terület ütközési övezete. Kelet- és Nyugat-Európa, illetve a Balkán felől beékelődő Közel-Kelet, Kis,- illetve Elő-Ázsia archaikus civilizációinak találkozási pontja. Erdély az örmény kisebbség évszázados jelenlétével, a bolgár és török diaszpóra jelentette kapcsolatokkal, a bizánci hagyományokat tovább ápoló, Európában talányos helyet betöltő románság meghatározó jelenlétével mindig is átszőtte a három politikai, vagyis uralkodó nemzet (székelyek, magyarok, szászok) szövetségeként elbeszélt erdélyi történelmet. ’89 után a kommunista diktatúra átlényegülésével negyvenéves álmából újraéledt a Trianon-mítosz is. Ennek Erdéllyel kapcsolatos ideológiája hibás történeti helyzetértékelésre alapozva a XVI. századi elmulasztott lehetőségei felől látja Erdélyt, amikor talán lett volna még esélye a magyar elitnek szorosabban a magyar királysághoz fűzni, ám a török hatalomnak a térségbe történt XVI. század közepi benyomulásával ennek lehetősége – a sokat emlegetett unió Erdéllyel – végképp elveszett. A gondolat maga is a csábító, de nem reális illúziók közé került. A XX. század elején a nagyváradi publicista Ady Endre ezt pontosabban látta, mint sokan a politikai és a közélet meghatározó szereplői közül a XX. század végén.
A Sinistra körzet kapcsán a rádöbbenés erejével ható felismerés inkább annak belátása volt, hogy nemcsak Bodor Ádám írói hazája, a regényének mintát adó Erdély fekszik törésvonal mentén, határövezetben, tekinthető ütközőzónának, hanem Magyarország maga is az. Budapest a maga nyugat-európai mintáival szemben áll a vidéki Magyarország eltérő mentalitású és archaikus kulturális gyökerekkel rendelkező nagy tömbjével, amely Kelet-Európa, illetve az első háborút követően elsüllyedt közép-európai birodalom, a Habsburg-monarchia tovább élő romjain helyezkedik el. A történeti múlt birodalmainak romjai között, titokzatos, baljós törvények és baljós erők közt, az értelmezés esélyétől is elzárva sodródik az ország. Az események nem a racionalitás törvényei szerint mennek benne végbe, ezért befolyásolásukra nem is látszik esély. Ez a felrémlő távlat annyira kényelmetlen, hogy szembenézni sem kívánt vele a ’89 utáni hazai közélet. Eltolta magától, és a prózapoétikák a szövegirodalom kontra történetmondás vitába látszottak belefulladni. Az értelmezői alakzatok kudarcot vallása, a prózapoétikai minták használhatatlanságának tapasztalata a Sinistra körzet recepciója kapcsán (főként a német nyelvi kontextusban vált ez beláthatóvá) a regény világát Franz Kafka írói világával hozták kapcsolatba. Bodor Ádám maga ezt a feltevést kétkedéssel fogadta; noha a poétikai kapcsolat – véleményem szerint – óhatatlanul mégiscsak fennáll: „A kafkai párhuzamról már hallottam, és teljes értetlenséggel fogadom. […] Tévedésről, félreértésről van itt szó, igen-igen felületes ez a feltételezés. […] Keletkezése idején a kafkai látomás érvénye azért mégiscsak az olvasmányra, a művekre korlátozódott, mintegy a kafkai életműbe bezárva. A kafkai életmű kútfője mindenféle környezetet megelőzően tulajdon elméje, a zsenialitás. Ehhez képest az én prózám belső viszonyai nem esnek túl távol a kortárs realitásoktól. […] Ami nálam kafkai hatásnak, finomabban szólva, párhuzamnak vélhető, az mindössze a kor egyenes ihletése.” (ABSZ, 211–212. o.)
Bodor Ádám az életvalóságot a prózapoétikai látásához idomítva kevéssé látja a kor, a realitás és saját prózájának távolságát. Olvasóként nem látok a kor és a Sinistra körzet között nagyobb mértékű kapcsolatot, mint példának okáért A per és Kafka – általam tapasztalatból persze szintén nem ismert – világa között. A regény azonban poétikájából adódóan nagyobb szabadságot élvez a korral szemben, hiszen az európai kultúra egyik legnagyobb teljesítményeként a regény formája és hatalmas hagyománya az európai szellem összefüggéseiben konszenzusos alakzatok működését adta tovább. A nyugati kereszténység szemléleti formái által az európai regény a teremtettség és a személyes isteni jelenlét kegyelemként értett, bármikor jelen lévő erejével a finalitás logikáját kölcsönzi a regények poétikájának. Az a határvidék, ahol a Sinistra körzet szövege éled meg az olvasó előtt, az ortodoxia hagyományát vonja be. A Sinistrában megteremtett világ szerkezetét, reflexeit, hatalmi struktúráját, kulturális mintáit az ennek továbbírásaként megszületett, és túl áttetszővé vált, Az érsek látogatásában (Magvető, 1999) leplezi le Bodor Ádám.
Az életet szervező keleti egyház bizantinizmusának működése a mindennapokban a két nagy egyház eltérő szemléleti jegyeivel is összefüggésben lehet. A bizantinizmus logikáját tovább örökítő, hatalmas és archaikus kultúrájú ortodoxia az európai modelltől eltérően a teremtményi státusszal szemben az alattvalói mintát, a személyes isteni jelenlét helyett pedig az isteni megmutatkozását a császár, a cár és a topográfiailag távoli hatalom külsőségeiben érzékeli. A politikai teológia az ortodoxiát élő erőként hatja át. Lényeges különbségnek látszik, hogy az ortodoxia a transzcendens megmutatkozása az isteni közvetítőjeként szemlélt hatalmi alakzatokon, a tőlük remélhető kegy révén mutatkozik meg. A római katolicizmus a világi hatalom fölé helyezte magát, és inkább a transzcendens megmutatkozásának tanújaként, mintsem közvetítőjeként tekintett önmagára. Ezzel szemben az ortodoxia – az ezeréves bizánci hagyománytól terhelten – a világi hatalom alá helyeződik. A Sinistra körzet világa az európai regény poétikai formái szerint íródott, ám átláthatatlanná teszi olvasói számára az a logika, amely a határövezeten, a (kulturálisan is érthető) törésvonalon való elhelyezkedéséből adódik, és az értelmezhetetlenség baljós ködébe burkolja a szöveg mögött mindenhol ott lappangó, de meg nem mutatkozó transzcendens jelenlét.
A fikcionálás ideológiája
A Sinistra az európai prózapoétika és a racionális minták alóli felszabadító erővel hatott a kilencvenes évek elejének prózaíróira, a fikcionálás megváltozott kontextusa pedig visszahelyezte jogaiba a történetmondást, mivel kiutat kínált a vele szembeni addigi gyanakvásból. A fikcionálás a morális ítéletmondás eszközeként újra a szövegkonstruáló erők között kapott helyet. A fikcionálás ideológiájában, konkrétabban a szövegek világa és a hétköznapi élet világa között feltárható kapcsolat természetét illetően jelen van az áttételesség és a távolságtartás Közép-Európára jellemző értelmiségi magatartása. Az értelmiségi fogalma rendkívül fontos ebben a kontextusban, mivel ebben az esetben a modern irodalom a térség országaiban alapvetően a XIX. században, a társadalmi modernizációs folyamatok jegyében Nyugat-Európából átvett szövegtermelési technológiát jelent, a hozzá kapcsolódó intézményekkel. Nem a társadalmi változás hozta létre, beleillesztve a piac és az olvasóközönség kölcsönös összjátékába, hanem épp ellenkezőleg, a modernizáció híveivé szegődött írástudók avatták az irodalmat a társadalmi változás iniciátorává, kezdeményező erejévé. Ezért vált az irodalom a politika szemében felértékelt tevékenységgé, és avattattak költők emblematikus figurákká. Ennek a szereptudatnak vége lett ’89 után. Az értelmiséget szélnek eresztették. A Sinistra körzet elbeszélője és hőse, Andrej Bodor, csalódott értelmiségi: művelt, érzékeny, bátor, független, a diktatúrában elérhető teljes szabadsággal bír. Egyedüliként nem része a rendszernek, amelynek logikáját senkihez sem hasonlítható módon pontosan átlátja, sőt manipulálni képes. Státusa kivételes, tisztelettel és megbecsüléssel bánnak vele. Minden fenyegetettség ellenére biztonságban van. Megérkezése után Sinistra világát jelentős mértékben az ő finom manipulációja mozgatja, a történések részint az ő fikcionálása által öltenek alakot. Elbeszélőként pedig teljesen a kezében tartja a szálakat. Túl minden gátláson és a viszonyok okozta korlátozáson, Andrej Bodor sokéves tervezés eredményeként jut el Sinistrára. Bár illúziótlan, fanyar és cinikus, azonban mégis egyetlen erő mozgatja: valamiféle aszketikus szeretet. Nevelt fia, Béla Bundasian keresése az egyetlen cél, amely a fikcionálás erejébe vetett hite fenntartásához elvezeti Bodort.
Az írói fikcionálás munkájáról és a hozzá fűződő viszonyáról ezt írja Bodor Ádám: „Az elbeszélés helyszíne akkor szerencsés, ha egyben alkalmas terep az írói tapasztalatok lecsapódására, vagyis ahol az írói látomás a leghitelesebben tud kibontakozni. Az én esetemben életrajzi és alkati adottságoknál fogva a kelet-európai történelmi táj, a sorompók, a szögesdrótok szövevényes világa, az ebből eredő közérzet és életszemlélet ez a terület. Egyszersmind olyan hely, amelynek az alkotás, a képzelődés során megnyílnak a rejtekei, feltárulnak a mélységei, olyan meglepetésekkel, amelyek a történetet fordulatról fordulatra tovább vezetik. Azért fontos ez, mert még ha vannak is sejtéseim afelől, amiről írni szándékozom, a novella belső tája számomra a munka folyamatában bontakozik ki. […] Képzelete az írót ösztönösen mindig olyan területek felé tereli, ahol otthonosabban mozog, és ahol nagyobb készséggel fogadja a rá váró meglepetéseket.” (ABSZ, 20. o.)
Az értelmezés hatalmának ellenálló múlt, a prózapoétikai eszközök által leírható életvilággal szembeni ellenállás legyőzésére a megszokott világnak a fikcionálás eszközével való újraalkotása által van mód. A fikcionálás munkája, a történetmondás elbeszélői gesztusaival együtt visszahelyeződtek a prózaírók eszköztárába. A Bodor-próza ezeknek a belső ellentmondásoknak a felszínre hozása által válhatott meghatározó erejűvé a kilencvenes évek elején. Tapasztalatait írói hazájának, Erdélynek illúziótlan megértésére tett kísérletéből merítette.
Prózapoétikája az eltérő térségi tudat, a földrajzi-topológiai szerkezetet módosító történeti küldetésnek, az idő érzékelésének is radikálisan más szerkezete felé mutat. Vissza Közel-Keletre, a civilizációs múlt biblikus, ókori kultúrák világát idéző archaikus rétegei felé. Az ember ebben a kontextusban nem az, aminek a nyugat-európai vagy euroatlanti civilizáció mutatja, látja, a reklámok és a szociológiai felmérések, az intelligenciatesztek és a személyiségmodellek gondolják. Ez a távolság ott feszül a globalizálódó térség elitje és a mélyben húzódó destabilitás között. Ilyen jelenség, amelyet Bodor Ádám prózavilága érzékel és érzékeltet, hogy van itt egy nagyon furcsa, roppant különös határvonal, az eldöntetlenségnek, a köztiségnek nyugtalanító, homályos, fenyegető zónája. Ez a törésvonal napjainkban is kirobbanó konfliktusok forrása: a közép-európai térséget elválasztja a környezetétől. Az egykori osztrák–magyar birodalmi térség ma is láthatatlan területként rendezi át. Ennek az egykor létezett birodalomnak a centruma és a perifériái közötti viszony szervezte Közép-Európát. A XX. század filozófiai-gondolati teljesítményei, a szellem és a természettudományos forradalmak bölcsője volt. A térség az etnikumok és a kulturális-civilizációs hagyományok és a sok ezer éves tradicionális tudások egymás mellettisége. Mindezek a Bodor-próza további kihívásait jelentik, de magukban rejtenek valamiféle veszélyt is.
Végül erről, a Bodor-olvasás kapcsán felmerülő veszélyről szeretnék néhány megjegyzést tenni: amennyiben megállja a helyét az a feltevésem, hogy a Sinistra körzet elemi sikere a ’89 után hirtelen értelmezhetetlenné vált múlttal való szembesülés és az elmúló kor fölött érzett baljós sejtelmekből adódott, akkor nagy kérdés, hogy a ’89 előtti világ élettapasztalatával nem rendelkező fiatalabb generációk miként kerülnek közel a műhöz. Vajon milyen módon tudják visszafordítani a regénypoétika határhelyzet-tapasztalatát saját nyelvi kompetenciáik körébe? Meglehet, számukra másként válik zárt határövezetté a szöveg, amelynek romantikus hőse már nem a diktatúrával szemben cinikus ellenállóként viselkedő Bodor Ádámra, inkább már egy sajátos kelet-európai James Bondra emlékezteti őket.