18. temetés

Soha annyi autót egyszerre nem láttam, mint akkor, a temető felé vezető úton, mióta jegyre adták a benzint, amúgy is nagyon megritkult az autóforgalom, mi gyalog mentünk anyával, és egyre-másra húztak el mellettünk a kocsik, a taxik meg a fekete öltönyös biciklisták, amikor a Kálváriára értünk, a gyalogosok is eléggé megsokasodtak, mindenki köszönt, aki csak elment mellettünk, voltak, akik azt is mondták, hogy őszinte részvétük, anya ilyenkor mindig biccentett, és mindig ugyanazt válaszolta, hogy köszöni, nagyon köszöni. Néha még a biciklisták is hátrafordultak, intettek vagy meglengették a kalapjukat, nem is gondoltam volna, hogy ilyen sokan tudják, hogy kik vagyunk, hogy a városban ennyi rengeteg ember ismeri anyát és engem is.

Nem is emlékeztem rá, hogy a temető ilyen nagyon messze van, telente pedig sokszor felgyalogoltunk ide szánkózni a fiúkkal, de most valahogy sokkal hosszabbnak tűnt az út, mondjuk a lakkcipőm is eléggé törte a lábom, a fekete nyakkendő, amit anya az apáéból vágott le, úgy megszorult a nyakam körül, hogy egyszer-kétszer úgy éreztem, egyáltalán nem is kapok levegőt, csak azért nem nyúltam oda, hogy kilazítsam a csomót, mert nem akartam, hogy anya megharagudjon, mert indulás előtt legalább tíz percig igazítgatta, hogy tökéletes legyen, pont olyan, mint amilyenre apa kötötte volna, szóval nagyon szerettem volna már odaérni végre.

Egyszer meg is állt mellettünk egy fehér taxi, a sofőrje kinyitotta az ajtót, és megbökte a simléderes bőrsapkáját, és úgy mondta anyának, hogy nagyságos asszony, őszinte részvétem, megengedné, hogy elvigyem egy darabon?, de anya erre csak legyintett, és mondta, hogy szó sem lehet róla, ha már idáig el tudtunk gyalogolni, akkor az a pár száz méter már igazán nem számit, és akkor a bőrsapkás azt mondta, hogy kár, mert szívesen elvitt volna, aztán kicsit kihajolt és suttogva azt kérdezte, hogy van-e valami hír a doktor úrról, és anya megrázta a fejét, és mondta, hogy semmi, a taxis erre felvonta a szemöldökét és azt mondta, hogy nahát, pedig ő azt hitte, hogy legalább a temetésre haza eresztik, anya meg erre azt mondta, hogy ugyan már, ne beszéljen hülyeségeket, aztán, ahogy a taxis becsapta a kocsi ajtaját, még azt mondta, csak úgy magának, hogy rohadt besúgó.

Azelőtt való nap anya külön kimosta és kivasalta az iskolás ruhámat, hogy mégis kinézzek valahogy, mondtam neki, hogy attól még nem lesz fekete, csak sötétkék marad, a sok mosástól még az is eléggé elhalványult, és be kéne valahogy festeni, mert én úgy hallottam, hogy temetésre csak feketébe illik menni, de anya erre azt mondta, hogy nem hiszi, hogy a nagyapám bánná, hogy nem vagyok feketében, ha már egyszer szétlőtte a fejét, akkor neki úgyis mindegy volt minden, és én erre mondtam, hogy az iskolában azt hallottam, hogy a nagyapám nem is lőtte szét a fejét, és a gyászjelentésben a tragikus hirtelenséggel egyáltalán nem azt jelentette, hogy öngyilkos lett, hanem csak azt, hogy agyvérzést kapott, de anya ezen csak nevetett és azt mondta, hogy az csak az idióta nagymamám verziója, csak azért terjeszti a városban, mert nem akar szégyenbe maradni, de mindenki tudja, hogy mi az igazság, a nagyapám szerzett valahonnan egy pisztolyt, a szájába vette, és úgy szétlőtte a fejét, hogy nem is nagyon maradt mit összeszedni, majd meg fogom látni, hogy le lesz zárva a koporsó, gusztustalan, amit a nagyanyám művel, előszedett valahonnan egy fekete fátylas kalapot, és szinte le se hajlandó venni, úgy parádézik körbe a városban, játssza a megtört özvegyet, összevissza siránkozik, hogy micsoda sorscsapás érte, micsoda tragédia, ezután mi lesz vele, most, hogy szegény drágája meghalt, bezzeg amíg élt, addig sose nevezte szegény drágájának, csak egyfolytában szekírozta az örökös féltékenységével és a rengeteg képzelt betegségével, nem csoda, hogy nagyapám nem bírta tovább, nem csoda, hogy bevette a szájába a pisztolya csövét, és amikor anya ezt mondta, hirtelen elkezdett sírni, de olyan keservesen, hogy azelőtt szinte soha nem is láttam olyan nagyon zokogni, az íróasztalomba kellett kapaszkodnia, annyira rázkódott a válla, aztán leült az ágyam szélére, és a takaróm csücskével próbálta megtörölni az arcát, de annyira sírt, hogy tudtam, hogy nem nagyapa miatt sír, őmiatta ilyen nagyon nem sírhat, hanem csakis apa miatt, aki már majdnem két éve a Duna-csatornánál volt, és már nagyon rég nem tudtunk róla semmit, és akkor én is majdnem elkezdtem sírni, de mégsem apám jutott eszembe, hanem a nagyapám, és nem is az arca, hanem csak a keze, az a kézmozdulat, ahogy ki szokta nyitni nekem a Renaultja ajtaját, ahogy az ujja hegyével meglökte az üvegét, hogy egészen kinyíljon, olyankor mindig láttam az üvegen keresztül, hogy elfehérednek és meglaposodnak az ujjhegyei, olyan tisztán láttam, mintha ott lett volna előttem, egy pillanatra be is csuktam a szemem, hogy hátha akkor majd nem látom, de úgy is a nagyapám kezét láttam, azt, ahogy fehéren rákulcsolódik egy sörösüveg nyakára, megráztam a fejem, sóhajtottam egyet, megsimogattam anya vállát, és azt mondtam neki, amit nekem mondott az iskolában Vasököl, a földrajztanárom, amikor a nagyszünetben behívatott a szertárba, hogy megmondja a rossz hírt, és azt, hogy nem kell a többi órán maradjak, hanem hazamehetek, szóval mondtam neki, hogy ne sírjon, és nyugodjon meg, az élet megy tovább.

Amikor a temető utcájába fordultunk, láttam, hogy a járda mind a két oldalon tele van parkoló kocsikkal, a fekete kovácsoltvas kapunak mind a két szárnya ki volt nyitva., bent a virágosbódé meg a kápolna körül is nagyon sokan álltak, mindenkinél virágcsokrok voltak, virágcsokrok meg nagy koszorúk, nemzetiszínű, meg vörös, meg fekete szalagokkal, akkor megkérdeztem anyát, hogy mi mért nem hoztunk virágot, ő erre azt mondta, hogy látom, hogy lesz itt épp elég virág, mi majd inkább követ teszünk a sírra, ha már muszáj, nagyapámnak különben is mindegy már, nem hiszi, hogy az öreget különösebben zavarná, hogy egy csokorral több vagy kevesebb a virág, pláne így, hogy ekkora népünnepély lesz a temetésből. Tényleg nagyon sokan voltak, egyszerre ennyi embert csak akkor láttam, amikor a fegyveres erők főparancsnokának a látogatására készültünk, ott mondjuk sokkal több rendőr volt, itt csak vagy tizenötöt vagy tizenhatot láttam, egyenruhában álltak a temető bejáratánál, előttünk egy alacsony, kalapos férfi ment, és hallottam, hogy azt mondja maga mellett valakinek, hogy úgy látszik, a rendőrök attól félnek, hogy készül valami, azért vonultak ki ide ennyien, de a másik erre csak a fejét rázta és úgy mondta, hogy ugyan, mi történhetne egy temetésen, eltemetik az öreget, aztán szépen hazamegy mindenki és kész, de erre a kalapos azt mondta, hogy azt ő nem hiszi, mert úgy hallotta hogy, na de akkor pont melléjük értünk anyával, és ahogy minket megláttak, elhallgattak, a kalapos megemelte a kalapját, és aztán mind a ketten azt mondták, hogy őszinte részvétük, nagyon sajnálják szegény nagyapámat, én meg megint nem tudtam, hogy erre mit illik mondani, de anya rögtön mondta, hogy köszöni a kedvességüket, és azt is, hogy eljöttek, úgyhogy én is mondtam, hogy köszönöm, ők meg bólintottak és mentek tovább a ravatalozó felé, arra már tényleg elég nagy volt a tömeg, a széles fősétány szélén egymás mögött álltak a régimódi, csillogó feketére lakozott, pártrendszámos autók, azt hiszem, hogy még egy pár Pobedát is láttam, meg Csajkákat, meg Moszkvicsokat, meg persze Renaultokat és Citroeneket, egy fekete autónak dőlve az a nagykövet is ott cigarettázott, akihez egyszer elmentünk, hogy megkérjük, hogy segítsen kideríteni, hogy mi lett apával, csak hátulról láttam, de úgy is megismertem, anya szerencsére nem vette észre, nem hiszem, hogy nagyon örült volna a találkozásnak.

A fősétány is elég hosszú volt, már messziről láttam, hogy a végén, az új beton-ravatalozó tetején lengenek a nagy fekete zászlók, ahogy mentünk, anya egyszer csak megbotlott, mondta, hogy semmi baj, csak kilazult a cipője csatja és váljak egy percig, amíg megigazítja, és gyorsan leguggolt. Én azalatt benyúltam a zsebembe, és elővettem a kitüntetést, amit nagyapámtól kaptam a születésnapomra, és fél kézzel kipattintottam a biztosítótűt, és feltűztem a kitüntetést a szívem fölé, oda, ahová nagyapám tűzte annak idején, egy kicsit megszúrtam magam a biztosítótűvel, amikor megpróbáltam bepattintani, de nem törődtem vele. Ahogy anya felállt, egyből meglátta rajtam a kitüntetést, tudtam, hogy mindjárt rám fog szólni, hogy vegyem le, de még mielőtt megszólalhatott volna, megállt mellettünk egy nő, olyan gyorsan jött oda, hogy hallottam, hogy suhog a szoknyája, olyan nagy, széles karimájú kalapban volt, amilyet azelőtt sose láttam, fekete fátyol lógott le róla körbe mindenhol, úgyhogy egyáltalán nem is lehetett látni az arcát, egy pillanatig azt gondoltam, hogy lehet, hogy a nagyanyám, de aztán láttam, hogy nem, mert sokkal magasabb és sokkal soványabb, és amikor felhajtotta a fátylát a kalap tetejére, láttam, hogy sokkal öregebb is, nem tudtam, hogy ki az, de ő ismerhetett minket, mert rögtön azt mondta anyának, hogy szervusz drágám, és az arcához hajolt és megpuszilta, aztán hátrált egy lépést, és egyszerre elkezdett nagyon hangosan sírni, felemelte a karját és a szeméhez szorított egy nagy fehér zsebkendőt, úgy állt ott vagy két másodpercig, ahogy a szeméhez nyomta a zsebkendőt, láttam, hogy fehér cérnakesztyű van rajta, de a gyűrűsujjára kívülről még ráhúzott egy nagy pecsétgyűrűt, a zsebkendő egész eltakarta az arcát, anya akkor felém pisszentett, és a fejével intett, hogy menjünk, de akkor az öregasszony hirtelen leengedte a zsebkendőt, és könnyektől csillogó szemmel mondta, hogy milyen szomorú nap ez, hogy így itt hagyott minket ez a drága ember, aztán közelhajolt anyához és suttogva azt kérdezte, hogy igaz, amit az emberek beszélnek, hogy tényleg öngyilkos lett? Anya erre megrázta a fejét, és azt mondta, hogy nem tudja, és a szemével felém csippentett, hogy induljak már, és közben azt mondta, hogy ne haragudjon, drága Ivón néni, de muszáj mennünk, és ellépett az öregasszony mellett, de az akkor elkapta az anya karját, és visszarántotta, és magához húzta, és azt súgta neki, olyan sziszegve, hogy én is tisztán hallottam, hogy tudja meg anya, hogy nagyapám azért ölte meg magát, mert mindig is őt, az ő imádott Ivonkáját szerette, azért lőtte szíven magát, mert nem tudta már elviselni, hogy nélküle kellett leélnie az életét, és azt is tudjuk meg, hogy nagymamám eldugta a búcsúlevelet, mert abból kiderülne az igazság, de nem baj, nem baj, mert a sors úgyis elégtételt fog neki szolgáltatni, majd meglátjuk, majd meg fogjuk látni, igen, ahogy ezt mondta, olyan heveset bólintott, hogy az arca elé hullott a fátyol, na és akkor újra sírni kezdett, és a fátylon keresztül nyomta a szemének a zsebkendőt, és hallatszott, hogy hangosan zokog, anya közben megfogta a karom és húzott magával a ravatalozó felé, és mondta, hogy menjünk, mert tényleg nem érünk oda a szertartás kezdetére, én hátranéztem, mert féltem, hogy az öregasszony utánunk jön, de nem mozdult, hanem csak állt ott a fősétány járdáján és a kalapját igazgatta, na és akkor megkérdeztem anyától, hogy mi volt ez, ő meg mondta, hogy semmi, csak Ivón néni, egy bolond öregasszony, régen a nagymamám legjobb barátnője volt, és az volt a mániája, hogy nagyapának őt kellett volna feleségül vennie, és éveken átjárt a nagyapám nyomában, mindig borzasztó botrányokat csinált, mindegy, ne beszéljünk erről, az egészet felejtsem el, most már úgyis mindjárt ott leszünk.

Tényleg, már majdnem a ravatalozónál voltunk, az állványokra áhított nagy fekete hangszórókból kicsit torzan és recsegve szólt a gyászinduló, ahogy közeledtünk, úgy sűrűsödött egyre jobban a tömeg, de nekünk csak annyit kellett mondani, hogy bocsánat, legyenek szívesek, engedjenek, és mindenki engedelmesen félreállt előlünk, és úgy néztek, minthogyha híres emberek lettünk volna, sokan köszöntek, és majdnem mindenki mondta, hogy nagyapám rendes ember volt, és hogy mennyire sajnálják, és őszinte részvétük, anya meg csak biccentett, és én is csak bólintottam, és úgy mentünk előre, a főlépcső felé, a nagy, aranyberakásos, fekete kaput azelőtt sose láttam így kinyitva, igaz, hogy nem sok temetésen voltam, ilyenen meg pláne soha, akkorra a lépcsőn is álltak már az emberek, de amikor anyát meglátták, ők is szépen utat engedtek nekünk, mi meg mentünk felfele a lépcsőn a sok sötét ruhás férfi és fekete kosztümös nő között, és bementünk az ajtón.

Azt hittem, hogy sötét lesz, vagy legalább olyan félhomály, amilyen a templomokban szokott lenni, de ehelyett olyan vakítóan világos volt, hogy majdnem beleszédültem, egy sokágú acélcsilláron egymás fölött három körben égtek a villanykörték, de legalább vagy kétszáz, anya megfogta a kezem, és úgy mentünk előre, nagyon nagy terem volt, körben a falakon mindenhol vörös drapériák lógtak, de a fegyveres erők főtitkárának a képe nem volt kitéve, csak mindenféle tablók hosszú idézetekkel a beszédeiből, a koporsót is rögtön megláttam, hátul a ravatalozó hátsó harmadában meg volt emelve vagy harminc centire a padló, kicsit olyan volt, mint egy színpad, és ennek a dobogónak a közepén egy vörös drapériával leterített asztalra volt felfektetve, nagyon nagy fekete koporsó volt, tényleg le volt zárva, olyan sötéten csillogott rajta a lakkozás, hogy majdnem folyékonynak látszott, a koporsó mind a két oldalán három-három magas fekete fáklyaoszlop állt, de világítani nem világítottak.

Megálltunk, és akkor rögtön odajött hozzánk egy fiatalember egy bordó bőrrel bevont mappával a kezében, köszönt és bemutatkozott, de a nevét nem értettem, mert elég gyorsan beszélt, aztán mondta ő is, hogy őszinte részvéte, és szeretettel köszönt bennünket, ő Bherekméri elvtárs titkára, a városi pártbizottság őt bízta meg ennek az eseménynek a megszervezésével, és legyünk szívesek lépjünk fel a dobogóra, mert a közvetlen hozzátartozóknak oda kell állni, úgyhogy menjünk oda legyünk szívesek, az elvtársnő mellé, és a koporsó felé mutatott, és odanéztem, és láttam is, hogy nagymamám ott áll, a koporsó jobb oldalán, egyedül volt, a koporsót nézte, minthogyha nem is vette volna észre, hogy megérkeztünk, anya meg nem mozdult, csak állt ott, a dobogó előtt, de akkor a titkár a mappával a dobogó felé intett, és mondta, hogy siessünk, mert nemsokára megérkezik Bherekméri elvtárs, hogy személyesen mondja el a búcsúztató beszédet, és ahogy ezt mondta, oldalra mutatott, a vörös drapériával borított falnál, még a dobogó előtt, egy bemikrofonozott pulpitus állt, na és akkor elindultunk, először anya lépett fel a dobogóra, aztán én is, és a titkár is jött velünk.

A dobogón még erősebb volt a fény, mert a ravatalozó hátsó fala fölött még külön égett egy sor fehér neon, a fal azért volt így kivilágítva, mert egy nagy díszgobelinnel volt bevonva, láttam, hogy egy géppisztolyos partizánt ábrázolt, ahogy egy búzamező közepén szimbolikusan ekét kovácsol egy csomó kettétört kardból, hátul, a közelgő traktorok mögött látszottak a hegyek hazánk kincseivel, a fenyvesekkel és az olajfúró kutakkal, na és akkor odamentünk nagymamám mellé a koporsó bal oldalára, és én mondtam, hogy kezicsókolom, de nagymamám mintha meg se hallotta volna, anyára nézett, és suttogva azt mondta neki, hogy szégyellje magát, hogy képzeli, hogy ide merte dugni a képét, legszívesebben leköpné, úgy kergetné ki innen, anya meg erre a nagymamámra mosolygott, és úgy mondta, hogy nagyon örül, hogy látja, hogy nagymamám jobban van, és ha úgy gondolja, csináljon csak nyugodtan botrányt, itt, az egész város szeme láttára, nagyapám biztos jobban örülne egy rendes veszekedésnek, mint ennek a borzalmas cirkusznak, láttam, hogy nagymamám erre még jobban elsápad a púder alatt, megnyalja a száját, aztán nagy levegőt vesz, és tudtam, hogy most mindjárt valami nagyon csúnyát fog anyának mondani, de akkor egyszerre kinyílt a gobelinfalban egy kétszárnyú ajtó, addig azért nem vettem észre, mert az is be volt vonva gobelinnel, és bejött rajta egy munkásruhás férfi, és odajött egyenesen a nagymamámhoz, és azt mondta neki, hogy nagyságos asszony, akkor mi most elkezdjük behordani a koszorúkat, mert mindjárt itt lesz a főelvtárs, aztán azt is megkérdezte nagymamámtól, hogy meggyújthatják-e már a fáklyákat is, nagymamám meg kivett a retiküljéből egy zsebkendőt, egy pillanatra a szeméhez nyomta, aztán mondta, hogy ha eljött már az ideje, akkor tessék csak, a munkásruhás meg mondta, hogy igenis nagyságos asszony, gyorsan kiment, de már jött is vissza, mind a két kezében egy-egy nagy koszorút hozott, és utána még öt munkás jött és mind koszorúkat hoztak meg virágokat, gyorsan odatornyozták az összest a koporsó elé, aztán kimentek és újabb koszorúkat és virágokat hoztak, ahogy ide-oda járkáltak előttem, éreztem, hogy erős izzadságszaguk van, és akkor az jutott eszembe, hogy ezek itt biztos nem akármilyen munkások, hanem ezek a sírásók, és biztos abba izzadtak meg, hogy megásták a nagyapám síiját, és akkor lenéztem, és láttam, hogy az egyiknek a térdénél csupa sár a nadrágja, és tudtam, hogy igazam van, és hátráltam egy lépést, mert nem akartam, hogy véletlenségből hozzám érjenek, a sírásók közben ügyesen megigazították a koszorúk szalagjait, hogy jól lehessen látni a feliratokat, hogy melyiket ki vette, egypár nevet elolvastam, de egyik se volt ismerős, közben az első sírásó behozott egy háromfokú kislétrát meg egy demizsont, a létrát sorba egymás után odavitte mind a hat fáklyaoszlophoz, gyorsan felmászott, és töltött egy kis petróleumot mindegyik fekete gömbbe, aztán egy hosszú gyufával meggyújtotta a fáklyákat. A magas narancssárga lángok először össze-vissza lobogtak, aztán szépen kihegyesedtek, a gyászinduló közben felhangosodott, az orromat megtöltötte a koszorúk fenyőillata és a petróleum szaga, a karácsony jutott eszembe, amikor elvették a villanyt, és petróleumlámpa mellett kellett ünnepeljünk anyával, a koporsó csillogó lakkozását néztem, tudtam, hogyha elég közel mennék a feketére festett fához, megláthatnám a tükrében a saját arcomat, és ettől elszorult a torkom, és éreztem, hogy mindjárt sírni fogok, benyúltam az iskolás kabátom zsebébe, hogy elővegyem a frissen vasalt zsebkendőt, amit anya készített bele a zsebébe. Az apa egyik ünnepi zsebkendője volt, és ahogy megfogtam, eszembe jutott, hogy mit mondott anyának a taxis, hogy úgy hallotta, hogy apát haza fogják hozni a temetésre, és nyeltem egyet, és azt gondoltam, hogy azért is vissza fogom tartani a sírást, úgy, mint egy igazi férfi.

A gyászinduló egyszerre csak elhallgatott a taktus közepén, a hangszórók még pár másodpercig zúgtak, azután csend lett, és akkor megint kinyílt a gobelinben a kétszárnyú ajtó és besietett egy fekete öltönyös, magas, kopasz ember, nem köszönt senkinek, hanem odament egyenesen a pulpitushoz, a titkár meg ellépett mellőlünk, és gyorsan odaszaladt a pulpitushoz, és letette elé a vörös bőrbe kötött mappát, úgyhogy tudtam, hogy ez Bherekméri elvtárs kell legyen. Bherekméri elvtárs akkor megállt a pulpitus mögött, és a mutatóujjával megkopogtatta a mikrofont, és azt mondta, hogy szeretettel köszönti a megjelent gyászoló elvtársnőket és elvtársakat, és engedjék meg, hogy szóljon egynéhány szót nagyapámról, a titkár elvtársról, akit a város saját halottjának tekint, és akinek az érdemei elvitathatatlanok. Itt Bherekméri elvtárs elhallgatott, és jelentőségteljesen körülnézett, aztán benyúlt az öltönye felső zsebébe és feltette a szemüvegét, kinyitotta a piros bőrbe vont mappát, és kivett belőle egy csomó összegémkapcsozott papírlapot, megköszörülte a torkát és elkezdte olvasni a beszédét. Először megint szeretettel köszöntötte az egybegyűlteket, aztán azt mondta, hogy elmeséli, hogy hogyan is ismerte meg a nagyapámat, nagyapám akkor még csak egyetemista volt, és azzal kereste meg a tandíját, hogy esténként kocsmákban és vendéglőkben házalt illatszerekkel, kölnikkel, arcvizekkel, hajszeszekkel, ránckrémekkel, fiatalító kenőcsőkkel és illatosított szappanokkal, és két nagy bőröndben kellett mindig magával cipelje a mintákat, és a bőröndök roppant nehezek voltak, bizony, irdatlanul súlyosak, de nagyapám zokszó nélkül cipelte ezt a nehéz terhet, soha egyetlenegyszer se panaszkodott, és azt is eltűrte, hogy a kapatos vendégek tréfálkozzanak vele, és egyszer az Elefánt nevű nem túl jó hírű vendéglőben az történt, hogy a tulajdonos fogadást ajánlott nagyapámnak, hogy ha nagyapám hajlandó bekenni hajszesszel a - de akkor valahogy felmordult és megmozdult a tömeg, és hallatszott, hogy valaki magas hangon azt kiabálja, hogy utat kér, álljanak félre, engedjék előre, úgyhogy Bherekméri elvtárs a mondat közepén elhallgatott, leengedte a papírokat és odanézett, és én is odafordultam, és láttam, hogy az öregasszony az, Ivón néni, egy nagy vörös rózsacsokorral hadonászva csörtetett előre, és azt kiabálta, hogy nem engedi, nem hagyja, hogy búcsú nélkül eltemessék az ő szegény drágáját, és igenis oda fog jönni a koporsóhoz, mert neki kellene ott állni szegény nagyapám meggyalázott teste mellett, mert mindig is ő volt az igazi szerelme, és nem a nagymamám, az a gonosz vén boszorkány. Ivón néni kiabálás közben egyre előrébb verekedte magát a tömegben, hallottam, hogy nagymamám felhorkan, és azt mondta, hogy azonnal vigyék ki innen, mert ez tűrhetetlen, ez felháborító, mert megy és megöli, megy és kikaparja a szemét, Ivón néni akkorra már ott állt a dobogó előtt, már csak két lépésre volt a koszorúktól, de akkor hirtelen hátulról átkulcsolta és hátrarántotta valaki, megismertem, a taxis volt az, akivel találkoztunk, egy birkózófogással felemelte az öregasszonyt, ahogy megrántotta, Ivón néni egyik cipője leesett, és a rózsacsokrot is elejtette, elvisította magát, de a taxis már vitte is kifele, Ivón néni meg közben teli torokból azt rikácsolta, hogy tudja meg mindenki az igazságot, nagyapám megölte magát, és a nagymamám megsemmisítette a búcsúlevelet, mert abból kiderült volna az igazság, hogy nagyapám egész életében őt, csakis őt szerette, és a nagymamám azért ragaszkodott a lezárt koporsóhoz, hogy ne derülhessen ki az igazság, na és ekkorra a taxis már kivitte Ivón nénit a ravatalozóból, úgyhogy már nem lehetett érteni, hogy mit kiabál, de az még mindig hallatszott, hogy üvölt, aztán egyszerre hirtelen elhallgatott, akkor kinyílt a tapétaajtó, és bejött az egyik sírásó, gyorsan lement a pódium elé, és felemelte a földről a fekete félcipőt, aztán megint lehajolt és felemelte a rózsacsokrot is, és odatette a többi virág közé, aztán a cipővel a kezében elindult kifele.

Nagymamám akkor elkezdett nagyon hangosan sírni, és meg is tántorodott, majdnem elesett, úgyhogy a Bherekméri elvtárs titkárának kellett elkapni, nagymamám a könnyei között mondott neki valamit, csak annyit értettem belőle, hogy koporsó, és akkor a titkár elővett a zsebéből egy kék zsebkendőt, és odaadta nagymamámnak, aztán odament a pulpitushoz, és súgott valamit a Bherekméri elvtárs fülébe, Bherekméri elvtárs összeráncolta a homlokát, és hevesen megrázta a fejét, elköhintette magát, a torkát köszörülte, közben hengerbe hajlította és a pulpitushoz koccantotta a beszéde lapjait, úgy igazította egymáshoz a szétcsúszott papírokat, aztán újra olvasni kezdett, de nem ott folytatta, ahol az előbb abbahagyta, a hajszesznél meg a fogadásnál, hanem egy hosszadalmas mondatba kezdett bele, arról, hogy amikor nagyapámmal belekezdtek a harcukba, pontosan tudták mind a ketten, hogy ők maguk még nem élvezhetik a küzdelmük gyümölcsét, nem érhetik meg, hogy beteljesüljön az álmuk, de akkor is bátran belevágtak a harcba, mert a saját boldogságuknál sokkal de sokkal fontosabb volt nekik a jövő, az, hogy - de aztán mégse tudtam meg, hogy mi volt fontosabb nagyapámnak, mint a saját boldogsága, mert nagymamám akkor lerázta magáról Bherekméri elvtárs titkárának a kezét, és lépett egyet előre a pódium felé, és azt kiáltotta Bherekméri elvtársnak, hogy Pista, hát nem szégyelled magad, hogy a szemembe hazudsz, mi az hogy nem lehet kinyitni, hát tudod jól, hogy ki lehet nyitni, mért csinálod ezt, aztán odalépett a koporsóhoz, és a tenyerével rávágott, és azt kiabálta, hogy nyissák fel, azonnal nyissák fel, mert ő ezek után még egyszer, utoljára látni akarja a nagyapámat, joga van hozzá, joga van búcsút venni tőle, és különben is, hallotta, hogy itt mindenféle pletykák terjedtek el arról, hogy nagyapám szétlőtte a fejét, és azért van lezárva a koporsó, és szeretné, hogyha egyszer és mindenkorra elejét vennénk minden ilyen rosszindulatú híresztelésnek, mert le kell számolni az önkezűség gyanújával, de még a gyanú árnyékával is, és biztos benne, hogy a nagyapám is így akarná, ő is feltétlenül ragaszkodna ehhez, nyissák fel, mert hogyha nem, akkor ő nyitja fel, joga van hozzá, értik, joga van hozzá.

Bherekméri elvtárs arca akkorra már majdnem olyan vörös volt, mint a bőrmappája, lecsapta a pulpitusra a papíijait, látszott, hogy nehezen tudja türtőztetni magát, de aztán fújt egy nagyot, és azt mondta, hogy természetesen, semmi akadálya, de láttam, hogy remeg a szája széle, ahogy a titkára felé bólintott, a Bherekméri elvtárs titkára akkor odament a gobelinajtóhoz, és kinyitotta, és kiment, Bherekméri elvtárs meg mondta, hogy akkor ő a maga részéről folytatná a beszédet, drága elhunytunk méltatását, és egy darabig megint a papírjait rendezgette, aztán megint elkezdte olvasni a beszédét, de én már nem figyeltem oda, mert láttam, hogy kinyílt a kis ajtó és bejött rajta két sírásó, az egyiknél egy franciakulcs volt, a másiknál meg egy feszítővas, odamentek a koporsóhoz, és elkezdték egymás után kiszedni a feketére lakkozott fából a csavarokat, nagyon gyorsan dolgoztak, egy fél perc se kellett, már ki is vették a koporsó bal feléből mind a három csavart, aztán átmentek a másik oldalra, ott az utolsó csavarral egy kicsit bajlódtak, de aztán kijött az is, és akkor letették a koporsó mellé a padlóra a szerszámokat, aztán az egyik odaállt a koporsó egyik végéhez, a másik meg a másikhoz, megfogták a koporsó fedelét, aztán egy összehangolt mozdulattal leemelték, de a koporsó belsejét nem láttam, mert ahogy a munkások élére fordították a fedelet, az pont eltakarta előlem, úgyhogy csak a redőkbe duzzadó vörös bársony bélést láttam az alsó végénél, és akkor megéreztem a nagyapám arckrémének a levendulaszagát, de tudtam, hogy ezt csak képzelem, mert biztos inkább valami halotti balzsammal kenték be az arcát, és akkor hallottam, hogy hangosan felmordultak a ravatalozóban az emberek, de sokkal hangosabban annál, mint amikor Ivón néni jött, először azt hittem, hogy csak azért, mert kinyílt a koporsó, és látják a nagyapámat, de anya elkapta a karom, és az ajtó felé fordult, és az ajtónál elkezdett szétnyílni a tömeg, és mindenki odanézett, és anya akkor már nagyon erősen szorította a karom, és hallottam, hogy azt mondja, hogy apád, az apádat hozzák, és akkor mindenki elkezdett hangosan össze-vissza beszélni, és hallottam, hogy mindenki az apám nevét mondja, meg azt, hogy állítólag a Duna-csatornánál volt, és azt is hallottam, hogy valaki azt mondja, hogy úgy hallotta, hogy átnevelő táborban, és akkor odanéztem én is, ahová mindenki más, és láttam, hogy öten jönnek befele a tömegen keresztül, az egyik tényleg apa volt, rögtön megismertem, pedig az arcát nem is láttam, mert lehajtott fejjel lépkedett, ugyanabban a szürke öltönyben volt, mint amelyikben elvitték, négy fekete egyenruhás férfi fogta közre, olyan egyenruhát én azelőtt sose láttam, elég lassan jöttek, pedig mindenki félrehúzódott az útból, az egyenruhások elől, apa végig a földet nézte, többen mondták a nevét, de apa nem emelte fel a fejét, és nem nézett rá senkire, láttam, hogy elöl össze van bilincselve a két keze, és a bilincsre középen rá volt fűzve egy hosszú lánc, az egyik őr fogta a végét, apának a lába nem volt megvasalva, mégis olyan aprókat lépett, minthogyha egymáshoz lett volna láncolva a két bokája is, és akkor tudtam, hogy oda kellene futnom, oda kellene szaladnom, hogy megöleljem, és akkor anya mellettem azt mondta, hogy jézusisten, és rám kellett támaszkodnia, és én is éreztem, hogy megy a lábamból kifele az erő, de aztán mégis összeszedtem magam, és mondtam anyának, hogy ne féljen, most már itt van apa, most már nem lesz semmi baj, de anya erre megint csak azt monda, hogy uramisten, és hallottam, hogy zihálva veszi a levegőt, az őrök meg közben lassan odavezették apát a dobogóhoz, de nem a mi oldalunkra, hanem szembe, a koporsó másik oldalához, megálltak a koporsótól vagy négy lépésnyire, az egyik őr megrántotta a láncot, és apa akkor lassan felemelte a fejét és felnézett, és akkor megláttam az arcát, és éreztem, hogy összerándul a gyomrom, apa arca szürke volt a borostától, nagyon lesoványodott, de nem ettől ijedtem meg, hanem attól, ahogy nézett, egészen üres volt a tekintete, tudtam, hogy most látnia kell, látnia kell anyát is, és nagymamát is, és engem is, de az arca teljesen kifejezéstelen maradt, olyan, mintha egyáltalán nem is tudná, hogy hol van, a szemét néztem, úgy csillogott, mintha üvegből lett volna, és akkor az villant az eszembe, hogy ez nem apa, ez, akit látok, már nem apa, nem emlékszik már rám, és anyára se, és semmire se, és magáról se tudja már, hogy kicsoda, na és akkor hallottam, hogy anya mellettem nyösszen egyet, még mindig apát néztem, azt kívántam, hogy szólaljon meg, térjen magához, vegyen észre, vegyen észre és mondjon valamit, tépje ki a kezét a bilincsből, jöjjön oda hozzánk, öleljen meg, öleljen meg engem és ölelje meg anyát is, ne csak álljon ott, térjen magához, azonnal térjen magához, és akkor hallottam, hogy anya még egyet nyösszen, és azt is hallottam, hogy hangosan kortyolja a levegőt, és tudtam, hogy a sírást próbálja visszatartani, a könnyeit próbálja lenyelni, mert nem akarja, hogy apa sírni lássa, és tudtam, hogy mindjárt kiáltani fogok, mindjárt rá fogok üvölteni apára, és apa orrcimpája akkor megrándult, horkantva szippantott kettőt a levegőből, aztán harmadszorra már mélyen beszívta, és akkor egyszerre megrebbent a szempillája, és megvonaglott az arca, és lenézett, oda, a nyitott koporsóra, én is akkor néztem oda először, nagyapámat szinte elnyelte a redőzött vörös bársonybélés, így fektében sokkal kisebbnek és soványabbnak tűnt, az arcára néztem, nem látszott rajta semmilyen sérülés, pont olyan zsírosán csillogott a bőre, mint életében, a szája egy kicsit nyitva volt, a mellére oda volt tűzve sűrűn egymás mellé majdnem az összes kitüntetése, szinte az egész mellkasát eltakarták, odanéztem, a szíve fölé, és akkor úgy láttam, hogy a kitüntetések között a szürke anyagot teljesen átitatta a vér, de tudtam, hogy ezt csak képzelem, mert csak azt látom, ahogy a vörös bársony tükröződik az érdemrendek csillogóra szidolozott fémén, és az alvadt vér szagát is képzelem, és akkor valahogy az jutott eszembe, hogy ez nem lehet igaz, ez az egész nem lehet igaz, csak képzelem, hogy apát visszahozták, csak képzelem, hogy ott áll a koporsó másik oldalán, és akkor felnéztem, és apa még mindig ott volt, igazából ott volt, még mindig mozdulatlanul állt, úgy nézte a koporsót, a koporsót és benne a nagyapámat.

A ravatalozóban nagyon nagy csend volt, apa legalább egy perce nem mozdult már, és akkor azt gondoltam, hogy talán ezt se látja, épp úgy, ahogy minket sem látott, de akkor megrándult a válla, és előrelépett és a két összebilincselt kezét rátette a koporsó szélére, és akkor már tudtam, hogy mégiscsak magánál van, mégiscsak eljutott az agyáig a látvány, egy pillanatig azt hittem, hogy meg fogja fogni a nagyapám kezét, de csak a koporsó szélére markolt rá, aztán lassan elfordította a fejét, és végignézett az apján, és megállapodott az arcán a tekintete, és akkor én is vele együtt néztem a nagyapám arcát, a szája vonalát, azt, ahogy az arccsontja alatt a horpadtan beesett arcbőrön egy-két helyen felkéklett a borosta, minthogyha ügyetlenül borotválkozott volna, és tudtam, hogy apa mindjárt fel fog nézni, és megint ránk fog nézni, rám és anyára, és azt is tudtam hogy most már meg fog ismerni berniünket, még ha nem is lesz képes ránk mosolyogni, akkor is meg fog ismerni, és tudni fogja, hogy mi itt vagyunk neki, és várunk rá, addig várunk, amíg egyszer végleg haza nem engedik, és akkor apa egyszerre elengedte a koporsót, és hátralépett, és tényleg felnézett, egyenesen rám, egyenesen a szemembe, és a szeme csillogásából láttam, hogy megismert, és kinyitotta a száját, és látszott, hogy mondani akar valamit, az arca összerándult, látszott, hogy nem tud megszólalni, és akkor anya sírva azt mondta, hogy úristen, mit műveltek vele, mit műveltek szerencsétlennel, és elengedte a kezem, és ellépett nagymamám mellett, és nagyon gyorsan elindult apa felé, és már félig megkerülte a koporsót, de akkor az egyik őr eléállt, és rámordult, azt mondta, hogy a fogolyhoz nem szabad odamenni, de anya akkor azt kiáltotta, hogy neki nem parancsolnak, oda fog menni hozzá, igenis oda fog menni, mind dögöljenek meg, és tiszta erejéből meglökte az őrt, de olyan erősen, hogy az hátratántorodott, és akkor a másik őr vissza- kézből pofonvágta anyát, és akkor apa elkezdett üvölteni, szavak nélkül, hörögve, hangosan, és elindult anya felé, de az őrök a láncnál fogva hátrarántották, és akkor anya nekiesett az egyik őrnek, és két ököllel ütötte a mellkasát, és azt kiáltotta, hogy segítsenek, ne hagyják, segítsenek, Bherekméri elvtárs akkor belekiáltott a mikrofonba, hogy mindenki maradjon a helyén, és őrizze meg a nyugalmát, és akkor nagymamám is elkezdett hangosan sírva kiabálni, hogy a kisfia, oda akar menni a kisfiához, és elindult ő is apa felé, az őrök közben elkezdték a gobelinajtó felé ráncigálni apát, de apa teljes erejéből a láncnak feszült, morogva és hörögve próbált kiszabadulni, de akkor az egyik őr kirúgta alóla a lábát és elkezdték gyorsan húzni az ajtó felé, anyát is ketten fogták már, nagymamám hátulról próbálta elráncigálni anyától az egyik őrt, és közben hangosan visított valamit, és akkor kinyílt a gobelinajtó, és berontottak rajta a rendőrök meg a sírásók, a rendőröknél gumibot volt, a sírásóknál meg ásónyelek, és akkor én az emberekre néztem, akik ott álltak, és csak bámultak, mintha valami cirkuszban lennének, és rájuk kiáltottam, hogy jöjjenek már, segítsenek már, ne hagyják, hogy elvigyék apát, de senki se mozdult, csak álltak ott, és néztek, és akkor a Bherekméri elvtárs titkára rám szólt, hogy fogjam be a szám, és ne mozduljak, én erre elfordultam, és elindultam a gobelinajtó felé, Bherekméri elvtárs titkára meg azt kiáltotta, hogy nem hallottam, itt maradok, és hátulról úgy meglökött, hogy majdnem nekiestem a koporsónak, de nem törődtem vele, mert csak azt akartam látni, hogy mi történik apával és anyával, és akkor a Bherekméri elvtárs titkára megint meglökött, anyát nem láttam sehol, de apát igen, az őrök ráncigál- ták kifele a gobelinajtón, és akkor lehajoltam és felkaptam a feszítővasat amit a sírásók ott hagytak a koporsót tartó asztal mellett, és elindultam apa után, de a gobelinajtó addigra már becsukódott és rendőrök álltak előtte, és tudtam, hogy arra hiába is próbálnék kijutni, Bherekméri elvtárs titkára akkor elém állt, és én egyből combon vágtam a feszítővassal, úgyhogy káromkodva összegörnyedt, és megfordultam, és leugrottam a dobogóról, és meglendítettem a feszítővasat, és azt kiáltottam, hogy félre, álljanak félre, és elkezdtem utat törni magamnak a kijárat felé, úgy, mint amikor az iskolában verekedtünk nagyszünetben a régi légvédelmi pincében a felsősökkel, nem néztem, hogy hova ütök, hanem csak a főbejáratot, akkor már mindenki kiáltozott, de nem figyeltem oda, csak a feszítővasra figyeltem, arra, hogy úgy lendítsem, ahogy kell, és csak döftem és ütöttem és mentem előre, valaki hátulról belémrúgott, de nem törődtem vele, mert akkor már ott voltam a kijáratnál, ott a csukott kétszárnyú ajtó előtt, és odaértem, és meglöktem, épp csak résnyire nyílt ki, és akkor kibújtam, és be is löktem magam mögött az ajtót, tudtam, hogy mindjárt ki fogják nyitni, és utánam fognak jönni, de nem érdekelt, hallottam, hogy bent mindenki kiabál összevissza, és akkor előreléptem, és megálltam a lépcső tetején, és körbefordultam, de apát nem láttam sehol, se őt, se az őröket, az egész temető üres volt, csak a kocsik álltak egymás mögött a fősétány két oldalán, és akkor egy pillanatig megint csak az jutott eszembe, hogy csak képzeltem az egészet, és nem is hozták haza apát, de akkor a ravatalozó mögül kikanyarodott egy szürke rabszállító és lassan elindult végig a temető fősétányán, és akkor én azt kiáltottam, hogy álljon meg, várjon, és futni kezdtem utána, és tudtam, hogy mindjárt gyorsítani fog, és akkor a hátsó ajtó rácsai mögött megláttam az apa csontfehér arcát, és akkor azt is tudtam, hogy mehet akármilyen gyorsan, úgyis utol fogom érni, utol fogom érni, igen, és a fejem fölé emeltem a feszítővasat, és úgy rohantam, egyre gyorsabban, egyre gyorsabban és gyorsabban és gyorsabban a rabszállító után.