(A kötetbeli szövegváltozat)
Misi kisfiú korában folyton a lúdtalppal kínlódott. Mindenféle gyakorlatot kellett végigcsinálnia, papírfecniket fölszedni lábbal a földről, meg ilyen hülyeségeket. Az anyja ezt nagyon komolyan vette. Aztán amikor nyolcéves lett, csináltattak neki egy betétet. Ez ezerkilencszáznyolcvanhárom januárjában történt, még ma is jól emlékszik erre a napra. A Bokányi Dezső utcába* kellett menniük a hatodik kerületbe, és meg volt róla győződve, hogy Bokányi Dezső is a bokasüllyedésről kapta a nevét: hogy volt neki is egy bokányi süllyedése, de aztán a betéttől elmúlt. Ezek az utcanevek azóta sorra eltűntek, amikor jött a Nagy Utcanévváltás, de Misi ma is azzal tudja legjobban elszórakoztatni az anyja öreg barátnőit, hogy mindent a régi nevén emleget. Könnyű neki, az apja trolivezetőként dolgozott, ismerte az egész várost.
Akkoriban, amikor az a bizonyos betét készült az azóta átnevezett Bokányi Dezső utcában, Misi apja pont az arra közlekedő trolivonalon dolgozott. A szülei már évek óta elváltak, az apának lett egy új családja, és született két új gyereke, de erről otthon az anyjával nem volt szabad beszélni. Állítólag a férfi az új feleséget is a hetvenötösön ismerte meg, úgyhogy ez a járat kimondottan tabutéma volt. Azon a bizonyos téli délutánon dideregve várták a latyakos járdán a trolit, és a gyerek fél szemmel a vezetőfülkét leste, hogy vajon nem az apja van-e szolgálatban. Egy idegen vezető volt, de Misi titokban reménykedett, hogy talán visszafelé mégis az apja lesz.
Megcsináltatták a betétet, de visszafelé megint egy ismeretlen, bajszos sofőr jött. Pedig a gyerek nagyon szerette volna, ha csak úgy véletlenül találkoznak az apjával. El akarta mesélni neki, hogy folyékony gipszbe kellett lépnie, és úgy vettek mintát a lábáról, és hogy most már örökre megmarad a lenyomata, mint a pompejieknek a lávában. Mondta is neki, amikor legközelebb találkoztak, hogy nagyon szeretné őt látni munka közben, mert az osztályában már mindenki tudja, hogy az apja igazi trolivezető.
Amikor a legközelebbi hétvégén átment hozzájuk, nagyrészt a bokasüllyedésről volt szó. Az új feleség ellenezte a betétet, és azt mondta, hogy ellustulnak a talp izmai, és Misikének leginkább le kéne fogynia, az sokkal hatásosabb volna. A saját gyerekeivel példálózott, hogy lám, azoknak nincs bokasüllyedésük és nem is lesz, mert eleget mozognak és nem túlsúlyosak. Az új feleség ugyanilyen megfontolásból nem viselt melltartót se, mert nem szerette volna, ha ellustulnak a mellizmai, inkább dolgoztatta őket, méghozzá elég keményen. Érkezésnél és indulásnál mindig óriási, izzadságszagú keblei közé vonta a megszeppent Misit. Ezen az estén Misi apja azt mondta neki, hogy ha-ha-ha hagyd má-már azt a gye-gyereket, amiből Misi tudta, hogy az apja ideges, mert mindig olyankor kezdett el kínosan dadogni.
Tényleg az volt, akkor döntött úgy, hogy a láthatásos hétvégéken többet nem hozzájuk mennek fel a lakásba, hanem szolgálatba kéri magát, és együtt troliznak. Ez pluszpénzt jelent, a felesége se szólhat érte egy szót se.
Misi beült a vezetőfülkébe és kiváltságosnak érezte magát. Néha egy-egy hosszabb megállásnál kiment és visszajött, hogy lássák, a sofőrhöz tartozik. Azt szerette legjobban, ha gyerekek is utaztak a járművön, akkor többször is kinyitotta a fülke ajtaját és kinézett. Egyszer kiakadt az áramszedő, és az apja visszarakta, közben a kíváncsi utasok mind őket nézték.
Az indulásnál mindig szorongott egy kicsit, mert ha az apja idegesen érkezett, akkor nem tudta rendesen bemondani a megállókat. Ha előzőleg nem veszekedtek otthon és nyugodt volt, akkor nem dadogott annyira, de ha igen, képes volt teljesen leblokkolni. Az indulásnál még egész simán ment neki a bemondás, mert az elsőre rákészült, de mondjuk az, hogy Kmetty utca, az a legritkábban sikerült elsőre. Általában a mássalhangzós neveket szúrta el, főleg azokat, amik k, m, vagy p betűvel kezdődtek.
Még mindig latyakos tél volt, amikor az apja egyszer vörös arccal, feldúltan vette fel a végállomáson a láthatásra érkező Misit. Éppen a bokasüllyedéses utca felé mentek, és Misi el akarta mesélni, hogy voltak kontrollon, és azt kérdezték, nem töri-e a lábát a betét, de az apja feldúltan rászólt, hogy most nnnnn-ne-ne-ne be-beszélgessenek. Misi közelebb húzódott hozzá: látta, hogy remeg az álla. Az első megállót rögtön elszúrta, a másodikat is több nekifutásra sikerült csak bemondania. A harmadik megállónál álltak egy picit, mert valaki futott, hogy elérje a buszt, és az apja mindig odafigyelt a visszapillantóban az utasokra. Két srác szállt fel, Misinél alig idősebbek, és leültek a két első ülésre. Lihegtek.
Messziről rohanhattak a megállóig. A hideg ellenére csak melegítőfelső volt rajtuk, a kezüket vörösre csípte a fagy. A következő megálló p-betűs volt. Misi sejtette, hogy gond lesz, de az apja megmakacsolta magát, és mindenáron be akarta mondani. Többször is nekiveselkedett, kínos volt. A következőnél ugyanez játszódott le, csak még durvábban. A fiúk az első ülésen rázkódtak a röhögéstől, de Misi nem kapcsolt rögtön. Csak akkor jött rá, hogy az apján nevetnek, amikor a magasabb, csatakos hajú cigányfiú kukorékolva elkezdte dadogni a megállókat.
Misi odahajolt az apjához és megkérdezte, mi lenne, ha most inkább ő mondaná be, mi jön. Az apja hevesen megrázta a fejét, de néhány másodperc múlva mégiscsak biccentett, ami azt jelentette, hogy jó, próbálják meg. Könnyű megálló jött egyébként, a Hősök terével az apja is megbirkózott volna, de Misi most már felhatalmazva érezte magát, hogy innentől az összes megállót végig bemondja. Tudta kívülről az egész vonalat. A fiúk a végállomás előtt eggyel leszálltak.
Misi fogadni mert volna, hogy nem is volt jegyük, és sajnálta, hogy nem jött az ellenőr, pedig ezen a járaton gyakran szokott. Jól megjegyezte őket és elhatározta, hogy legközelebb ő maga kérdezi meg, lyukasztottak-e. Ha látják, hogy a vezetőfülkéből jön ki, csak nem mernek visszapofázni.
Két körön keresztül egyedül mondta be az összes megállót, időnként hátrasandítva az utastérbe. Az apja közben megnyugodott, és teljesen normális hangon azt kérdezte, nem akar-e elmenni sütizni a Különlegességi cukrászdába, hatig még nyitva, a következő körben majd fölveszi. De Misi nem akart: kint rákezdett a hó, a vezetőfülkében meg jó meleg volt.
Sötétedett, meggyújtották az utcalámpákat. Egyre sűrűbben havazott, jártak a hókotrók, csak lassan lehetett haladni. Műszak után elgördültek a Pongrácba, ahová a trolik aludni jártak. Ilyen alkalmak után az apja mindig hazakísérte, de előtte még le kellett adni a papírokat, és elköszönni a kollégáktól.
Jöttek sorban a buszvezetők, dobolva verték le a havat a lábukról, és szidták az időjárást. Nézegették Misit, dicsérték, hogy milyen nagy fiú, veregették a vállát. Az egyik azt mondta, hogy nem is látszik az a híres bokasüllyedése, az ő fiának sokkal rosszabb, a másik meg azt, hogy ez legyen a legnagyobb baj, ő a mai napig hordja a betétet, és avval el is van intézve. Az apja csak vonogatta a vállát, és alumíniumlábosban teát főzött mindenkinek a rezsón, mert bár nyolcra ígérte Misit, látszott, hogy egyáltalán nincs kedve elindulni és hazamenni.
Nők Lapja 2009. karácsony
Téli troli
Bokányi Dezső utca: a VI. kerületben a Podmaniczky és az Aradi utcát a Szinyei Merse Pál és a Szív utca között összekötő utca. Bokányi Dezső író, újságíró és politikus, a Tanácsköztársaság népbiztosa nevét 1957 és 1990 között viselte; 1990 óta Bajnok utcának hívják. A 72-es trolinak volt ilyen nevű megállója.