Fülöp Anna: A szövegtest lelke

Irodalmi Jelen, 2011. december 20.

A fej, a test, a láb, a nyak, a fül, az anyajegy, az íny, a mell és számos más testrész, testtáj története végül összeállhat egy egésszé. Lelket pedig a narrátor kölcsönöz nekik.

Tóth Krisztina irodalmi munkássága már számos elismerésben részesült: többek között József Attila-, Márai- és Bárka-díjat tudhat magáénak. Az 1989-es Őszi kabátlobogás című kötete óta sok idő telt el, és azóta jó pár könyve látott napvilágot. Így például a Porhó, a Síró ponyva és a Magas labda című verseskötetei, a Vonalkód népszerű novellái, vagy a 2009-ben megjelent Hazaviszlek, jó? tárcagyűjteménye.

A legújabb, Pixel című prózakötetének borítóján – mint azt a szegedi könyvbemutatón megtudhattuk – egy kiszáradt teafilterekből készült installáció részlete található, mely Lévai Nóra munkáját dicséri. A katonás sorokba rendezett, egyenként különböző színű papíranyagok egységes színhatást keltenek. Ez önmagában még nem lenne elegendő ahhoz, hogy a borító és a szöveg között egyértelmű párbeszéd alakuljon ki. Viszont a cím emberi testhez hasonlító elrendezésével és a teafilterek megjelenítette bőrszínnel már értelmezhetővé válik ez a megoldás. Tóth Krisztina kötetének alcíme: szövegtest. Ez teljesen nyilvánvaló kijelentésnek tűnik, hiszen az irodalomelmélet divatos szakkifejezéseit ismerők jogosan tehetik fel a kérdést: mi más is lehetne, mint szövegtest? Azonban az említett fogalmat nem a konvencionális értelemben használja, egyszerre konkrétabb és elvontabb módon. Ugyanis egy regényt kapunk a fej, a kéz, a láb és egyéb testrészek történetével. Így a kötetben nem csupán a szöveg kap testet, hanem a testrészek is szövegeket: „… a fenék vonalától a vállig alig kivehető felirattá állnak össze, mint valami hajdani, fakuló tetoválás. Az van odaírva a fekvő férfitestre, hogy Thirty years.” Olvasás közben nem csupán az alcím lényegül át, hanem a kötet műfaja is. A kezdetben novelláknak tűnő részek egyre szorosabban kötődnek egymáshoz, mind jobban kirajzolódik a szereplők kapcsolatrendszere. Történeteik sem csupán a novellákban léteznek, hanem a kötet egészében oszcillálnak. Úgy, ahogy erre a Harmincadik fejezet, avagy a fenék története is utal: „Az emberi test felbukkan és alámerül az időben, aztán ismét felszínre tér az emlékezetben, föl-le, föl-le, mint a tű, és közben szorosan összeölti a múlt és jelen szétfeslő rétegeit. És minden egymáshoz varródik, miközben láthatatlan a cérna.” S ilyen módon a kötet egy műfaji metamorfózison megy keresztül az olvasó szeme láttára: a kezdeti novellákból végül egy kisregény születik. Ahhoz hasonlóan, ahogy a Huszonnyolcadik fejezet, avagy a térd történetében Jean-Philippe Műve realizálódik a szemünk előtt: „A Mű első pillantásra alaktalan halomnak tűnik, szabálytalan domborulatok halmazának. Aztán, ha többször körbejárjuk, lassan, apránként kibontakoznak előttünk a formák. Leginkább egészen kívülről, a műterem végéből, a sarokból érzékelhető, hogy a halmok igenis összefüggnek.”

Jean-Philippe műve azonban egy sokkal szembeötlőbb, szintén jól sikerült metaforát is magában hordoz. A mű emberi torzó mivolta alapján a kezes-lábas szövegtest képi megvalósulásaként értelmezhető. „A Mű egy hason fekvő férfitestet ábrázol térdtől fölfele. A két karja el van vágva, úgyis mondhatnánk, túllóg a műterem falán. A feje sincs a térben, nyaknál az északi fal vágja el, mint valami guillotin. [...] Fehér falak közt alvó korpusz.” S miként ez sem zárható be a műterem fehér falai közé, úgy a szöveg értelmének mindensége sem jelenhet meg a fehér lapokon.

Ha a kötet történetei alkotják a szöveg testrészeit, és az összekötő szálai a szereplők, akkor a narrátor a kötet lelke, amely az egész textúrát erőteljesen átjárja, folyton érezteti velünk, olvasókkal jelenlétét. Érdekes és egyben izgalmas megoldás, hogy a narrátor, bár nem szereplője a történeteknek (kivéve a Harmadik fejezet, avagy a szem történetében), mégis sokszor úgy tesz, mintha a szereplőkkel közös térben szemlélője lenne az eseményeknek: „Egyáltalán nem követhető, mi történt aztán. Csak annyit lehetett látni, hogy a kövér újrakérdez valamit, a srác meg föl se néz. Nem tudjuk, válaszolt-e, de a dagadt váratlanul rálépett a kezére.” Máshol pedig: „Feltettek rá egy maszkot, így nem láthatták mit is próbál mondani. Egész közelről volt csak érthető, de azért mi hallottuk. Köcsög buzik: ezt mondta. Tévedés persze előfordulhat, ebben a helyzetben nincs rá garancia, hogy tényleg ezt bugyborékolta.” Szemlélő volta ellenére többnyire továbbra is megmarad a testetlenségben, lebegve a szereplők körül. Testet csupán a Harmadik fejezet, avagy a szem történetében ölt, amelyben az egyik szereplővel szemben foglal helyet a metró kocsijában. Ám szabad mozgását hátrahagyva, a fizikai létben nem találja a történet folyamát. Folyton elkezd, majd félbehagy. Majd mikor megszűnik a térbeli közösség a szóban forgó szereplővel, és távolság keletkezik köztük, végre megszületik a történet.

Az elbeszélő a hatalmát is sokszor fitogtatja az olvasó előtt. S mikor már azt hinnénk, hogy tényleg bármire képes, rájövünk, hogy néha ő is korlátokba ütközik: „Ezen a ponton már igazán le lehetett volna szállítani a Nórának elnevezett szereplőt a buszról, tisztességes elbeszélő bizonyára ezt tette volna. A lány maga azonban egyáltalán nem akart leszállni, nem jelezte, hogy ki akarna lépni a busz, vagyis az elbeszélés teréből.”

Tóth Krisztina könyve nem véletlen lett az olvasók széles körében kedvelt, mint ahogy kritikai visszhangja is pozitív. A testelméletek divatját téttel bíró játékká fordítja át, kerüli az iróniát és a pátoszt is, és főleg mesél – tabukat döntve, mégsem polgárpukkasztóan. Összefogja a széttartó szálakat, de történetei novellákként is megállják a helyüket. Lassú olvasásra javasoltak, amikor figyelünk az apró képkockákra, minden egyes parányi pixelére a szövegtestnek. Mert élénk színükkel egyértelműen ott a helyük a mai magyar prózairodalom palettáján.

Eredetileg az Irodalmi Jelen folyóirat internetes oldalán: >>>