27. fejezet, avagy az orr története

(A kötetbeli szövegváltozat)

Nehéz erről írni, annál is inkább, mivel az orról számtalan történet született már, köztük igen híresek is*. Ne is az orról írjunk tehát, hanem arról a szerencsétlen, kövér fickóról, aki a raktáráruház biztonsági őreként teljesít szolgálatot este hétig, amikor is a kutyás éjjeliőr megérkezik, hogy leváltsa.

Nem volt mindig biztonsági őr, korábban két teljes évig BKV-ellenőrként dolgozott. Kissrác korától mindig is ellenőrködni akart, de az anyja talált munkát neki egy rokonuk textilboltjában, így csak harminc fölött tudott jelentkezni. Többnyire a négyes és hatos villamos vonalán teljesített szolgálatot, ez alapból az egyik legszarabb helynek számít. Eredetileg buszra akarta kérni magát, mindig úgy képzelte, hogy föl-le jár a buszon, és megvizsgálja a jegyeket, de azt mondták, ez nem kívánságműsor. Mindegy, karszalagot így is kapott. Akkoriban még nem volt ennyire kövér, inkább csak hízásra hajlamos, lúdtalpas, puha. Körbenyírt csíkszakállt hordott és napszemüveget, hogy keményebbnek látsszon az arca. Ahhoz, hogy hogy nézhetett ki abban az időben, némi támpontot adhat a nyakában himbálódzó arcképes igazolvány. A fotó két éve készült, amikor felvették ide, ebbe a munkakörbe, vagyis amikor annak idején befejezte a tanfolyamot és sikeres vizsgát tett. A képen még volt haja, csak azóta borotválta a fejét kopaszra és szedett fel harminc kilót. Kovaljov Mihálynak hívják, ez is ott van a cédulán.

Kovaljov Misinek tehát két és fél évvel ezelőtt elege lett az ellenőrösködésből, úgyhogy jelentkezett a testőr és vagyonőr tanfolyamra. Azt sajnos nem tudjuk elhallgatni, hogy a kutyás őri szolgálatra eleve alkalmatlan lett volna, Kovaljov Misi ugyanis rettegett a kutyáktól. Nála eleve csak a nappali objektumőrzés játszott. Éjjelre muszáj volt otthon lennie, az anyja belehülyült volna, ha éjfélig nem ér haza. Ilyen világban – mondogatta – maradjál te csak nyugton éjszakára! De kanyarodjunk vissza a kutyákhoz. Ehhez a ponthoz érkezve biztos az anyja is szívesen elmondaná, hogy miért félt a Misike annyira a kutyáktól. – Szegényre egyszer ráugrott egy német juhász a nagymama háza előtt, a járdán – kezdi darálni máris. Ne engedjük át neki a szót, nehogy már benyisson pongyolában a történetbe!

Szóval amikor Misi még ellenőr volt, a villamoson mindig gatyáig leizzadt, amikor át kellett lépnie a keresztbe fekvő, lihegő dögökön. Mindig kérte a külön jegyet meg a szájkosarat a sok buzeránstól. Kutyás őr tehát semmiképp se lehetett volna, ellenőr pedig már nem akart lenni.

Azt még megszokta volna, hogy mindenki gecizi, mert ez egy ilyen szakma, vele jár a munkával. Hogy lezsidózzák, meg minden. Kibírta. De az a kiscsaj betette neki a kaput.

Nem szerette ezt felidézni, mi is csak kénytelenségből tesszük, hogy módunk legyen rámutatni a rejtett összefüggésekre.

A Baross utca magasságában rendszeresen találkozott a járaton egy szőke hajú nővel. Kikerülte, sose kérte a jegyét. A csaj meg csak nézett. Vonogatta a vállát, lehet, hogy nem is volt jegye. Ilyenkor arra gondolt, hogy legközelebb majd mégiscsak elkéri, de akkor meg sokáig nem jött. Amikor újra felbukkant, annyira megörült neki, hogy mégse kérte el. Biztos volt benne, hogy a csajnak nincs férje, nem úgy nézett ki, mint akinek van. Ezért is lepődött meg nagyon, amikor egyszer vele volt egy kislány is. Ahogy odaért hozzájuk a kerek, forgós részbe, mert ott álltak, nem a jegyüket kérte, hanem lenézett a gyerekre. A kislány egy kék plüsselefántot szorongatott a hóna alatt, úgy bámult vissza. Haverkodni akart vele, ezért megkérdezte tőle, hány éves. Úgy emlékezett, a kicsiktől ilyeneket szoktak kérdezni. A nő visszanézett és azt mondta, hogy dögölj meg, hát nem látod, hogy ennek még nem kell jegy, faszfej? Aztán leszállt, de a peronról még egyszer visszaszólt. Fekete bőrdzsekiben volt, rálógott a szőke lófarka, és úgy mondta, mintha a gyerekhez beszélne, de közben felhallatszott a kocsiba is, hogy rohadt büdös állat. Így. Rohadt büdös állat.

Kovaljov Mihály akkor letette a karszalagot. Egy haver tanácsára jelentkezett ide. Mondták, hogy kockázatos meló, de ő nem félt. Szeretett itt állni fegyverrel az oldalán és szerette kitölteni a számlát a teljesítésről. A legjobb az volt, amikor a végén bezorrózta és kitépte: már adták is a kezébe a pénzt. A lopástól vagy rablástól nem tartott. – Elég, ha rám néznek – mondogatta. – Ha valamelyik közelebb jön, megállok, bazdmeg, azt kettéhugyozom, mint a hóembert.

Tényleg nem is ment senki a közelébe. Délután már a targoncákat se tologatták, lezárták a széles kaput, nem járt arra a raktárbejárat felé egy lélek se. Szemben az irodát felújították, a munkások kidobáltak még néhány fűtéscsövet meg kádat, aztán elmentek azok is. Nem tudjuk, volt-e az esti eseményeknek valami különösebb előzménye, mert innen, a kora délutáni pillanattól köd lepi az egész esetet.

Annyi bizonyos, hogy az a sovány cigányfiú, aki később a raktár mögött feltűnt, akkor még nem volt itt. A Tescónál őgyelgett, hátha valaki benne hagyja a pénzt a bevásárlókocsiban. Meleg volt, ki volt bukva, azon gondolkodott, hogy hazamegy, de a vonatra is kellett volna pénz. Három hónapja jött fel Pestre, abból egyet a lomizókkal töltött, elege is lett. Arra jó volt, hogy megtanulta, mi merre van. Kaja, MÉH, ilyenek. De keresni nem lehetett vele. Aztán próbálkozott kéregetéssel is, mankóval. Az se ment, kétszer még meg is verték, adni meg alig adtak. Kerti munkát nem talált, ahhoz, azt mondták, Budára kéne átmennie, de ott meg végképp nem ismerte ki magát. Egyszer mondjuk kiderült, hogy már pont Budán van, mert túlment valami busszal, de az véletlen volt. Itt, a kerületben legalább már tudott pár helyet, az is jobb volt a semminél.

Este hat körül még mindig sütött a nap, majd’ szétrepedt tőle a feje. Három darab százast sikerült összeszednie, pont egy sörre volt elég. Bevitte hátra, a raktár mögé a sört, akkor látta meg a vasakat. A lomiból tudta, hol lehet leadni vasat, úgyhogy odament megnézni, mit dobtak ki. Volt kád, de azt nem tudta volna elvinni, úgyhogy a csöveket kezdte el válogatni. Kicsit fejbe vágta a sör, érezte, ahogy hajolgatott.

Szemből, az út túloldaláról egy nagy dagadt csávó sasolt, de az a raktárhoz tartozott, nem ide. Amikor külön rakta a csöveket, a csávó egyszer csak átjött, hogy mi van. – Közöd? – kérdezte a fiú, és tovább válogatott, mert látott még a földön összekötő bilincseket is.

Egyáltalán nem követhető, mi történt aztán. Csak annyit lehetett látni, hogy a kövér újra kérdez valamit, a srác meg föl se néz. Nem tudjuk, válaszolt-e, de a dagadt váratlanul rálépett a kezére. Erre fel akart egyenesedni, mire az őr bakanccsal, lendületből hasba rúgta. Iszonyúan fájt neki, annyira, hogy összehugyozta magát. Kijött belőle melegen az egész sör. Fölegyenesedett, úgy sziszegte, hogy faszomat akarsz, te csíra. Megemelte az egyik fehér fűtéscsövet és ütni kezdett. A cső vége hajló csonk volt, azzal verte a rohadék hájas pofáját. Csíra, csíra, csíra. Az arcát, az orrát csépelte, amíg csak egy teljesen lapos, véres hely nem lett a két szeme között, mintha sohase dudorodott volna ott semmi.

Kovaljov Mihály ezután mély álomba merült és hosszú, kanyargós folyosókon át futott a cigány után. Aztán valami nagy vízhez ért, ezen kellett átkelnie, hogy folytathassa az üldözést. Érdekes, a teste a vízben nem könnyebb, hanem jóval nehezebb lett, alig haladt valamit előre, miközben a levegője teljesen elfogyott. Szólni akart, de csak vér jött a száján. Feltettek rá egy maszkot, így nem láthatták, mit is próbál mondani. Egész közelről volt csak érthető, de mi azért hallottuk. Köcsög buzik: ezt mondta. Tévedés persze előfordulhat, ebben a helyzetben nincs rá garancia, hogy tényleg ezt bugyborékolta.

Bekötötték az oxigént, ettől kicsit magához tért. Hangokat hallott messziről, különös mondatokat. Tubust* kérek, ez kicsi! Nyolcast. Nem látod, mekkora? Szúrjatok egy subclaviát*! Kössetek be egy bicarbonátot*!

A kórházfolyosón az orvos mögött egy izzadt medikus állt. Neki kellett a szívmasszázsban segíteni. Valamit rosszul csinálhatott, mert Kovaljov Mihály ingerült utasításokat hallott. Újra nyakig vízben állt, próbált lépkedni, a hangok pedig valahonnan a túlsó partról jöttek:

– Nyomd egyenletesen, a sternum* alsó részét is! Gyerünk. Nem a közepét! Erősebben, nem megy a periféria! Készüljetek a cradiocentézisre*!

Ugyanaz a medikus négy perccel később még mindig a folyosón állt lüktető vállal, kezében egy névvel. Azt mondták neki, még ma este keressen egy hozzátartozót és értesítse.