02. ugrás

Szabival arra elég hamar rájöttünk, hogy a kréta egyáltalán nem csinál lázat, ez csak egy legenda, mert fejenként másfél krétát megettünk, és nem lett semmi bajunk, pedig még a színes krétát is kipróbáltuk, Szabi megevett egy zöldet, én meg egy pirosat, de hiába vártunk másfél órát az iskola mellett a híd alatt, nem lett semmi bajunk, épp csak színeset pisiltünk, én pirosasat, Szabi meg zöldeset, a lázmérő trükköt pedig már nem mertük megcsinálni, engem anya a múltkor rajtakapott, hogy odadugom a lázmérő végét a kaloriferhez, Szabi meg két hete, a matekdolgozat előtt még rosszabbul járt, mert a kislámpa villanykörtéjéhez tartotta, és a higany egy pillanat alatt úgy felforrósodott, hogy kirobbant a lázmérő végéből, úgyhogy Szabit a nadrágszíj csatos felével verte el az apja, szóval ez szóba se jöhetett, de valamit akkor is muszáj volt kitalálni.

Tudtuk, hogy ha másnapra nem betegszünk meg, akkor végünk, az iskolában agyon fognak verni a többiek, mert akkorra ki fog derülni, hogy az osztálypénzt, amiből zászló- meg transzparensanyagot kellett volna vegyünk a május elsejei felvonulásra, véletlenül mind elautomatáztuk a Bábszínház alagsorában, a játékteremben, mert Feri azt hazudta, hogy azokon az új gépeken minden harmadik játékos automatikusan nyer, mert azért automaták, és mikor először kipróbáltuk, tényleg nyertünk is egy tízest, de aztán csak vesztettünk, és a végén már csak vissza akartuk nyerni a pénzt, a harmadik százast tényleg csak azért váltottuk fel, hogy vissza tudjuk nyerni, amit elvesztettünk, majdnem sikerült is, de aztán a villogónál nem tudtuk eltalálni az ütemet, és épp, mikor megnyomtuk, akkor váltott át extraszuperbónuszról a semmire, úgyhogy az egész pénzt elvesztettük, és aztán hiába mondtuk a pénzváltónak, hogy az nem a mi pénzünk volt, és adja vissza, csak röhögött, és azt mondta, hogy a szerencsejáték, az már csak ilyen, és ha sokat jártatjuk a pofánkat, akkor kaphatunk rá egypárat, és ha nem akarunk többet játszani, akkor takarodjunk onnét, mert csak a fizető játékosok elől foglaljuk a helyet, na és mikor kiértünk a Forradalom Mártírjainak útjára, akkor egymásra néztünk Szabival, és mind a ketten tudtuk, hogy most már tényleg komoly bajban vagyunk, és akkor Szabi azt mondta, hogy legjobb lesz, ha kimegyünk az állomásra, és felszökünk az egyik tehervonatra, és elmegyünk Petrozsénybe, és beállunk bányásznak, mert azt hallotta, hogy ott gyerekek is dolgozhatnak, és senkitől se kérdeznek semmit, mikor munkára jelentkezik, mert a szénbányákban mindig szükség van munkásokra, de én mondtam, hogy ő menjen, ha akar, de én nem megyek, mert nincs kedvem tüdőszilikózisban meghalni, hanem inkább betegedjünk meg, mert hogyha jól csináljuk, akkor az egész május elsejét megúszhatjuk, és akkor Szabi mondta, hogy jó, és hogy a kréta lázat csinál, úgyhogy mindjárt ki is próbáltuk, de semmit se ért, és a piros krétától is hiába pisiltem pirosat, egyáltalán nem nézett ki véresnek, és a szaga se olyan volt egyáltalán, úgyhogy tudtuk, hogy valami mást kéne kitalálni, és akkor Szabi mondta, hogy legjobb lesz, ha elmegyünk a csorgóra, és megpróbálunk meginni annyi vizet, amennyit csak bírunk, mert ha elég gyorsan isszuk azt a jéghideg forrásvizet, akkor garantáltan kapunk egy szép komoly tüdőgyulladást, az meg legalább három hét kórház, ráadásul mindenki sajnálni fog, úgyhogy biztos, hogy a pénz eszükbe se fog jutni.

A csorgónál alig volt valaki, csak négyen álltak korsókkal vízért, amíg megtöltötték, addig mi felmásztunk az ellopott szobor talapzatára, és hol Szabi csinált úgy, minthogyha ő lenne a Forradalom Fáklyavivője, hol én, az volt a lényeg, hogy minél jobban előrenyújtsuk a jobb karunkat, mintha tényleg fáklya volna benne, és egyáltalán nem volt szabad megmozdulni közben, és a szobrot egyszerre csak egy murvaszemcsével volt szabad megdobni, és azzal se arcon, és aki tovább bírta, az nyert, és épp én voltam soron, mikor az utolsó sorban álló is megtöltötte a korsóját, és akkor Szabi belemarkolt a murvába és hozzám vágta az egész marékkal, és mondta, hogy menjünk, mert vár a tüdőgyulladás, én meg mondtam, hogy jó, de kezdje csak ő, mert ő találta ki, és mert csalt a szobrosdiban, ő meg mondta, hogy úgyis tudja, hogy én gyáva vagyok, majd megmutatja nekem, hogy kell csinálni.

A víz egy vastag vízszintes vascsövön folyt ki az emléktábla alatti falból, az emléktáblára az volt felírva, hogy itt enyhítette szomját Jánku Zsjánu, a híres hájduk, a szegények védelmezője, mikor a pribékek elől menekült, meg az is, hogy gyógyvíz, terhes nők és szoptató anyák nem ihatnak belőle, úgyhogy mikor Szabi odahajolt a csőhöz, hogy elkezdjen inni, mondtam is neki, hogy álljon meg, ne siessen, nem olvasta a táblát, terhes nők nem ihatnak ebből a vízből, de Szabi ezen most egyáltalán nem röhögött, pedig máskor mindig szokott, mondta is, hogy ne hülyéskedjek, mert ez most halálosan komoly, úgy kell csinálni, hogy az ember odatapasztja a csőhöz a száját, hogy egyáltalán ne tudjon kifolyni rajta víz, de nem szabad egyből inni, hanem el kell kezdem számolni, és legalább százig el kell jutni, és mikor már olyan nagy a nyomás a csőben, hogy alig lehet megtartani, hirtelen ki kell nyitni a szájat, mert akkor a jéghideg víz iszonyú gyorsan végigmegy a torkunkon és a nyelőcsövünkön, és rögtön megtölti a gyomrunkat, és ettől úgy lehűl a szervezetünk, hogy garantált a tüdőgyulladás, és aki jól csinálja, az egyből elájul, de nem szabad felpofozni, hanem csak hideg vizet kell locsolni az arcába, mert attól majd egyből magához tér, én meg mondtam, hogy jó, de ne beszéljen már annyit, hanem kezdje már, mert ki kéne használni, hogy épp senki se jött vízért, mert ha meglátják, biztos nem fognak örülni annak, hogy a szánkkal próbáljuk befogni a forrás csövét, úgyhogy Szabi mondta, hogy igazam van, és akkor kezdi, és leguggolt szépen a cső elé, és nekinyomta a száját a végének, úgy, hogy egy csepp víz se tudott kifolyni, én meg hangosan számolni kezdtem, hogy ő is hallja, hogy meddig kell megtartsa a víznyomást, és Szabi feje közben szép lassan pirosodni kezdett, először csak úgy, mintha elpirult volna a csúfolkodástól, aztán egyre vörösebb lett, még ötvennél se tartottam, de már olyan színe volt, mint a céklának, aztán meg lassan kékülni kezdett, behunyta a szemét, láttam, hogy két kézzel szorítja a csövet, már egész kék volt az arca, még csak nyolcvanötnél voltam, mikor egyszerre elengedte a csövet, a víz meg olyan erővel tört ki belőle, hogy Szabi hátratántorodott, tiszta víz lett a ruhája, láttam, hogy azért próbál inni, tátott szájjal kortyolta a vizet, de a víz a nagy nyomástól biztos belement az orrába, mert mikor megtörölte az arcát az iskolásinge ujjával, mondta, hogy ez semmit se ér, ez egy nagy hülyeség, mert egyáltalán semmit se érez a tüdejében, pedig annak most fájnia kéne, úgyhogy akkor ez a módszer se fog beválni, de azért mondta, hogy ha akarom, én is próbáljam meg nyugodtan, hátha nekem sikerül, de ne akarjak ilyen túlnyomást csinálni a csőbe, elég, ha csak befogott orral iszom, amennyit bírok, úgyhogy mondtam, hogy jó, és odaguggoltam szépen a cső elé, és fél kézzel befogtam az orrom, a másik tenyeremmel meg odairányítottam a vízsugarat a számba, aztán nyelni kezdtem a vizet, elég hideg volt, de ahogy fogyott a levegőm, úgy éreztem, mintha melegedett volna, és mire abbahagytam, már egész forrónak éreztem, mert annyira elfogyott a levegőm, én is majdnem hátraestem, de Szabi elkapott és segített felállni, és szép lassan elmentünk az egyik pádhoz, amelyiknek még a támlája és az ülőkéje is megvolt, és leültünk, éreztem, hogy szédülök, meg zúgott is egy kicsit a fejem, Szabi mondta, hogy elég szarul érzi magát, de ez szerinte csak a víztől van, attól, hogy olyan hirtelen ittunk olyan sokat, de a tüdőgyulladáshoz ez a víz mégse elég hideg, ettől legfeljebb hasmenést kaphatunk, az meg semmit se ér, és akkor éreztem is, hogy megfájdul a hasam, rá kellett szorítsam a tenyerem, de ahogy előregörnyedtem, szép lassan elmúlt, és akkor mondtam Szabinak, hogy ez a tüdőgyulladás-ötlet egy nagy marhaság, ebből nem lesz semmi, hogyha meg akarjuk úszni a botrányt, akkor valami mást kell kitalálni, valami olyat, ami biztos, hogy bejön, és akkor Szabi mondta, hogy igazam van, és legjobb lesz, ha eltörjük a lábunkat, én meg mondtam neki, hogy tiszta hülye, mert a lábtörést nem lehet szimulálni, de erre ő mondta, hogy nem hát, de a tüdőgyulladást se szimulálni akartuk, és ha tényleg meg akarjuk úszni ezt a pénzügyet, akkor szimulálással semmire se jutunk, láttam, hogy a kréta se ért semmit, hanem inkább menjünk fel az erdő alá, a félbehagyott építkezéshez, oda, ahol már nemcsak a csatornaárkot ásták ki, de a vastag betoncsövet is lefektették, mert ha arra ráugrunk, akkor biztos, hogy kitörik a bokánk, és mire a gipsszel járni lehet, az legalább egy hét, de én erre azt mondtam, hogy a lábtörés túl veszélyes, abból komoly baj is lehet, Szabi erre elkezdett röhögni, és úgy mondta, hogy gyáva vagyok, és neki már kétszer el volt törve a lába, és egyszer a feje is be volt már törve, és tudjam meg, hogy nem is olyan rossz, egyedül csak az nem jó benne, mikor köt a gipsz, mert az olyan forró, mintha égetne, de utána aztán csomót lehet lógni, és az is nagyon jó, hogy a gipsz alatt kötőtűvel lehet vakarózni, és ha esik az eső, akkor nem kell iskolába menni, a futást meg még egy fél évig el lehet lógni tornaórán azzal, hogy az embernek nem szabad terhelni a lábát, és ha nem merem megcsinálni, akkor mindenkinek elmondja, hogy milyen gyáva vagyok, hogy félek a lábtöréstől, és akkor én mondtam, hogy hallgasson, nem vagyok gyáva, és akkor Szabi mondta, hogy jól van, majd ugrás után megbeszéljük, és elindultunk az építkezés felé.

Nem tudtunk nagyon gyorsan menni, mert még mindig tele volt a hasunk vízzel, én minden lépésnél éreztem, hogy ott kotyog a hasamban, egyszer azért kellett megálljunk, mert Szabinak pisilni kellett, egyszer meg azért, mert nekem annyira felkavarodott a gyomrom, hogy majdnem hánytam, de aztán csak felértünk az építkezéshez, Szabi tudta, hogy hol lehet átmenni a deszkakerítésen, mert egyszer már járt ott bergmanncsőért meg karbidot szedni, mondta is, hogy ne féljek, mert az őrbódéban már rég nem lakik senki, és a csatornaárkot nem volt nehéz megtalálni, mert egyik oldalon magasra volt hányva mellette a föld, Szabi ment elöl, felmásztunk a földhányás legtetejére, és onnan néztünk le az árokba, az árokban már benne voltak a vastag betoncső elemei, de nem voltak egymáshoz cementezve, és akkor Szabi mondta, hogy ő igazából megbánta, hogy így cserbenhagytuk az osztályközösséget, és hogy nagyon sajnálja, hogy a többiek miattunk nem vehetnek majd részt a transzparensversenyen, pedig az az osztály, amelyik a legszebb transzparenst csinálja, kéthetes jutalomtáborozást nyer a tengerparton, és akkor mondtam, hogy én is sajnálom, mert nagyon szerettem volna eljutni a tengerhez én is, de aztán megint lenéztem a betoncsövekre, és az jutott eszembe, hogy ezeken nem fog folyni soha semmi, se víz, se csatornalé, mert ez a lakótelep itt sose fog megépülni, és akkor mondtam Szabinak, hogy azért ne aggódjon, mert ezt a versenyt úgyse mi nyertük volna meg, hanem valamelyik osztály a hármas iskolából, mert mindent a hármas iskola szokott megnyerni, mert oda járnak a pártaktivistáknak a gyermekei, az osztály miatt meg kár búsulni, mert olyan nem fordulhat elő, hogy egy osztály ne venne részt a transzparensversenyen vagy a felvonuláson, ha egyszer az van kiadva, úgyhogy majd az osztályfőnök biztos, hogy szerez valahonnan anyagot, és megcsinálják, mert ő se akar bajba kerülni, és akkor Szabi kérdezte, hogy ez biztos, én meg mondtam, hogy biztos hát, és most akkor ugorjunk, mert ha sokat állunk itt, akkor inunkba száll a bátorságunk, és akkor Szabi mondta, hogy jó, és hogy számoljunk el hangosan háromig, aztán háromra egyszerre ugorjunk, és akkor mind a ketten lenéztünk még egyszer az árokba, látszott, hogy elég mély, onnan, ahol álltunk, megvolt vagy négy méter, és akkor egyszerre elkezdtünk mind a ketten számolni, de Szabi kettőnél megállt, és azt mondta, hogy csukjuk be a szemünket és kezdjük elölről, úgyhogy akkor becsuktuk, és elölről kezdtük, és akkor hirtelen eszembe jutott, hogyha mind a ketten leugrunk, és tényleg eltörjük a lábunkat, akkor nem fogunk tudni kimászni az árokból, és mondani is akartam Szabinak, hogy várjon, de mire kimondtam, Szabi már elugrott, ahogy kinyitottam a szemem, pont láttam, hogy annyira elrugaszkodott, hogy majdnem átugrotta az árkot, de az ugrás mégse volt elég hosszú, Szabi vállal nekicsapódott az árok túlsó falának, aztán leesett, be az árokba és rá a betoncsőre, egy nagyot kiáltott, aztán két kézzel az egyik bokájához kapott, és ott feküdt oldalra fordulva a betoncső mellett, és még mindig a lábát fogta, a nevemet kiabálta, és nagyon hangosan, sírva jajgatott, és akkor én leszóltam neki, hogy váljon, mert mindjárt lemászok, ő meg felnézett, tiszta könny volt az arca, és úgy mondta, hogy menjek az anyámba, gyáva szar vagyok, amiért hagytam egyedül ugrani, de akkor én mondtam, hogy hallgasson, mert láttam, hogy ő át akarta teljesen ugrani az árkot, egyáltalán nem is akart beleugrani, és ha nekem nem lett volna több eszem, mint neki, akkor most nem volna, aki elmenjen mentőért, de Szabi csak káromkodott tovább, és közben folyton mondta, hogy iszonyatosan fáj a lába, én meg megint leszóltam neki, hogy megérdemli, amiért így ki akart tolni velem, és várjon, mert hozok mentőt, pedig igazából meg se érdemelné, és elkezdtem futni vissza a blokkok felé, és közben már tudtam is, hogy másnap az iskolában azt fogom mondani, hogy azért nincs meg a pénz, mert a felét a mentősöknek kellett adjam, hogy bevigyék szegény Szabit a kórházba, a másik felét meg az orvosnak adtuk, nehogy érzéstelenítés nélkül rakja helyre a Szabi törését.