6. fejezet, avagy a tenyér története

(A kötetbeli szövegváltozat)

Az anya kirakta a töltött paprikát, és másodszor is beszólt a kisszobába, hogy kész. Hiába kiabált, a gyerek nem jött elő, úgyhogy megkocogtatta az ajtót.

A lánya szótlanul ült le az asztalhoz, két falat után letette a kanalat. – Nem ízlik? – kérdezte a nő. – Hát, ha már így megkérdezted, elég szar – felelte a gyerek, és visszament a szobába, még a széket se tolta be maga után. A nő először ki akarta kotorni a vécébe a maradékot, aztán meggondolta magát, visszaöntötte a lábosba. Közben eltelt egy negyedóra, úgyhogy megint bekopogott a lányhoz. Négyre kellett volna az apjához érnie, de még össze se csomagolt.

Mivel a kopogásra nem jött válasz, óvatosan benyitott. Az íróasztalon újságok voltak szétterítve, a lapokon nyitott üvegfestékek. A kislány csíkos zokniban térdelt a széken és az ablakot zsírtalanította.

– Most akarsz festeni?! – kérdezte az anyja.

A lány leszállt a székről és sötéten felpillantott:

– Az én ablakom, nem? Vágod?

Az anya szó nélkül elkezdte összepakolni a lány hátizsákját, aztán sorra becsukta a festékeket. Az újságot összegyűrte és kivitte a konyhába. Amikor kész lett a hátizsákkal, szárazon beszólt az ágyon duzzogó gyereknek:

– Öt perced van, hogy felöltözz. És szellőztesd ki ezt a szagot.

A kislány hetek óta ezt csinálta. Egyszerűen nem bírta elviselni a nő barátját, és próbálta ellehetetleníteni az ilyen alkalmakat. Egymást követően két szombaton is otthon maradt, amikor az anyjának találkozója lett volna, és még egy szentendrei osztálykirándulást is hajlandó volt beáldozni, csak hogy keresztbe tegyen az otthoni programnak. Legutóbb azzal fenyegetőzött, hogy ha még egyszer meglátja ezt a gusztustalan, szőrös csávót az anyja mellett, öngyilkos lesz. Akkor a nő életében először lekevert neki egy pofont. Kicsit maga is elcsodálkozott, amikor a keze fölemelkedett és elindult, mintha saját anyja mozdult volna meg benne, és irányította volna felizzó indulataival az izmait. A lány szorította az arcán a vörös tenyérnyomot, és süketen állt, mint aki hirtelen elfelejtette, hol is van, és ki ez a feldúlt, ellenszenves asszony itt vele szemben.

Ez már két hete történt. A nő következő találkozója a gusztustalan szőrös csávóval éppen ma lett volna, de a gyerek láthatóan nem akart elindulni otthonról. Amikor mégis kilépett az ajtón, köszönés nélkül trappolt le a lépcsőn, és úgy vágta be a kaput, hogy belerezgett az egész emelet. A nő a szobaablakból utánanézett: azt akarta látni, a trolimegálló felé indul-e el. Délután még a biztonság kedvéért felhívta a volt férjét, de lány nem akart a telefonhoz jönni.

Közben lehűlt az idő, komor, alacsony felhők ereszkedtek a városrész fölé. A szomszédok lekiabáltak a kint bicikliző gyerekekért, a kutyások bementek, és este hét körül sűrű csönd lett.

A férfi elkésett, de cserében elmondta, hogy ott is alszik, ami ritkán fordult elő. Tulajdonképpen – legyünk hitelesek, legalább az elbeszélés kedvéért – soha. Válófélben voltak a feleségével, de az volt a hallgatólagos megállapodás, hogy az éjszakát mindenki otthon tölti, és úgy tesznek, mintha minden a legnagyobb rendben volna. A nő ezt fölösleges képmutatásnak érezte, és sokat vitatkoztak ezen. Ilyenkor mindig az volt a végszó, hogy te tudod. A férfit halálra lehetett ezzel idegesíteni, úgy hangzott, mintha a felesége megduplázta volna magát, és a szerelme szájából is ő érvelne. Elege volt már abból, hogy mindenki vár tőle valamit. Azt szerette volna például, hogy a nő ne akarjon vele összeköltözni. A kislányt kifejezetten nem bírta, agresszív szemüveges kis békának tartotta. (Az is volt.)

Tulajdonképpen a férfi semmi másra nem vágyott, mint minden kötelezettség nélkül a nő mellett lenni, lehetőleg állandóan. Azt is írhatnánk, sokkal rövidebb és elegánsabb volna, hogy szerette ezt a nőt. Ám rögtön hozzá kellene tennünk, hogy a maga módján, bár ez se jelent semmit, hiszen mindenki csak a maga módján képes kapcsolódni egy másik, a maga módján ezt váró és megengedő lényhez. Az a mód mindenesetre, ahogyan azt a férfi tette, a nőt hol lenyűgözte, hol teljes értetlenséggel töltötte el. A férfi ebben a percben például a nyitott szekrény előtt állt, és egyenként hajtotta bele az arcát a nő ruháiba, hogy beszívja az illatát, miközben azt mondogatta, biztos benne, hogy most élete legnagyobb szerelmét éli át. Imádott ilyen végletesen fogalmazni. A nő a megmelegített töltött paprikával a kezében csak annyit felelt, hogy ehhez, úgy tűnik, őrá nem is nagyon van szükség. Azzal kiment megteríteni.

Éjjel egyikük sem tudott elaludni. Érezték, hogy ez egy ritka, ajándék lehetőség, de mintha nagyobb lett volna bennük az igyekezet és a megilletődöttség, mint maga a vágy: képtelenek voltak szeretkezni. Szégyenlősen, betakarózva beszélgettek a sötétben a múltról. A nő elmondta, hogy gyerekkorában volt kutyája, és most is hogy szeretne, de nem lehet, mert a gyerek allergiás a szőrre. A férfi azt felelte, hogy neki sose volt, de járt egy lánnyal, akinek igen, egy nagy farkaskutya. Utána az meg apjáról mesélt, aki alkoholista volt. Elhallgattak, végül a férfi felkapcsolta az ágy melletti lámpát, és kitakarta a hunyorgó nőt. Nézte a bőrét, a testét borító világos pilléket, a haját, a kezével hirtelen eltakart, szétterülő melleket. Elvette az egyik kezet, végighúzta ujjait a tenyér redőin és azt mondta, a nő örökké fog élni. A nő pedig azt, hogy az azért egy kicsit sok, ő kevesebbel is beéri, csak a férfi legyen mellette. Kopogott kint az eső a garázsok hullámpala tetején, és hallani lehetett, hogy surrognak az autók az úttesten. Iszonyút dördült az ég, belerezgett az ablaküveg. Aztán még egyet, és egyre vadabbul verte az utcát a zápor. – Fázom – mondta a nő, és tényleg libabőrös volt. – Valahonnan jön a hideg.

A férfi fölkelt, lehetett hallani, hogy a gyerekszobában becsukja a bukóablakot.

– Nyitva volt – mondta, és végre mégiscsak ráfeküdt a nőre, a kislámpát pedig, hiába tudta, hogy sose szokták, égve hagyta, hogy lássa az arcát szeretkezés közben.

A kislány csak vasárnap este jött meg az apjától. Fel volt dobódva, mert vettek fehér dzsekit a Mangóban, és kapott egy színes sálat is hozzá. Nem kérdezett a szombatról, odament az anyjához, és belefúrta a vállába a fejét. Aztán a szobába ment, meg akarta csinálni az ablakra a mandalát, amit szombaton elkezdett.

Egyszer csak kirohant a konyhába, az anyjára meredt és gyűlölködő hangon sziszegte: – Undorító. Undorítóak vagytok. Szemetek vagytok!

A nő egyáltalán semmit nem értett. Bement a gyerek után a szobába. A lány az ágyon ült felhúzott lábbal, és az ablakra mutatott, ahol nem volt semmi. Illetve talán mégis. Ahogy közelebb hajolt, látta, hogy középen, ott, ahová a lány mandalát akart festeni, jól kivehetően ott van egy nagy férfitenyér nyoma.

Népszabadság - Hétvége melléklet, 2010. október 9.

A tenyér története

A nő kirakta a töltött paprikát és másodszor is beszólt a kisszobába, hogy kész. Hiába kiabált, a gyerek nem jött elő, úgyhogy megkocogtatta az ajtót.

A lánya szótlanul ült le az asztalhoz, két falat után letette a kanalat. – Nem ízlik? –kérdezte a nő. – Hát, ha már így megkérdezted, elég szar – felelte a gyerek és visszament a szobába, még a széket se tolta be maga után. A nő először ki akarta kotorni a vécébe a maradékot, aztán meggondolta magát, visszaöntötte a lábosba. Közben eltelt egy negyedóra, úgyhogy megint bekopogott a lányhoz. Négyre kellett volna az apjához érnie, de még össze se csomagolt. Mivel a kopogásra nem jött válasz, óvatosan benyitott. Az íróasztalon újságok voltak szétterítve, a lapokon nyitott üvegfestékek. A kislány csíkos zokniban térdelt a széken és az ablakot zsírtalanította.

– Most akarsz festeni?! – kérdezte az anyja.

A lány leszállt a székről és sötéten felpillantott: – Az én ablakom, nem? Vágod?

Az anya szó nélkül elkezdte összepakolni a lány hátizsákját, aztán sorra becsukta a festékeket. Az újságot összegyűrte és kivitte a konyhába. Amikor kész lett a hátizsákkal, szárazon beszólt az ágyon duzzogó gyereknek:

– Öt perced van, hogy felöltözz. És szellőztesd ki ezt a szagot.

A kislány hetek óta ezt csinálta. Egyszerűen nem bírta elviselni a nő barátját, és lehetetlenné próbálta tenni az ilyen alkalmakat. Egymást követően két szombaton is otthon maradt, amikor az anyjának találkozója lett volna, és még egy szentendrei osztálykirándulást is hajlandó volt beáldozni, csak hogy keresztbe tegyen az otthoni programnak. Legutóbb azzal fenyegetőzött, hogy ha még egyszer meglátja ezt a gusztustalan, kopasz csávót az anyja mellett, öngyilkos lesz. Akkor a nő életében először lekevert neki egy pofont. Kicsit maga is elcsodálkozott, amikor a keze fölemelkedett és elindult, mintha saját anyja mozdult volna meg benne és irányította volna felizzó indulataival az izmait. A lány szorította az arcán a vörös tenyérnyomot és süketen állt, mint aki hirtelen elfelejtette, hol is van, és ki ez a feldúlt, ellenszenves asszony itt vele szemben.

Ez már két hete történt. A nő következő találkozója a gusztustalan kopasz csávóval éppen ma lett volna, de a gyerek láthatóan nem akart elindulni otthonról. Amikor mégis kilépett az ajtón, köszönés nélkül trappolt le a lépcsőn és úgy vágta be a kaput, hogy belerezgett az egész emelet. A nő a szobaablakból utánanézett: azt akarta látni, a trolimegálló felé indul-e el. Délután még a biztonság kedvéért felhívta a volt férjét, de a lány nem akart a telefonhoz jönni. Közben lehűlt az idő, komor, alacsony felhők ereszkedtek a városrész fölé. A szomszédok lekiabáltak a kint bicikliző gyerekekért, a kutyások bementek, és este hét körül végre csönd lett.

A férfi elkésett, de cserében elmondta, hogy ott is alszik, ami ritkán fordult elő. Tulajdonképpen – legyünk hitelesek, legalább az elbeszélés kedvéért – soha. Válófélben voltak a feleségével, de az volt a hallgatólagos megállapodás, hogy az éjszakát mindenki otthon tölti, és úgy tesznek, mintha minden a legnagyobb rendben volna. A nő ezt fölösleges képmutatásnak érezte, és sokat vitatkoztak ezen. Ilyenkor mindig az volt a végszó, hogy te tudod. A férfit halálra lehetett ezzel idegesíteni, úgy hangzott, mintha a felesége megduplázta volna magát és a szerető szájából is ő érvelne. Elege volt már belőle, hogy mindenki vár tőle valamit. Azt szerette volna például, hogy a nő ne akarjon vele összeköltözni. A kislányt kifejezetten nem bírta, agresszív szemüveges kis békának tartotta. Az is volt.

Tulajdonképpen a férfi semmi másra nem vágyott, mint minden kötelezettség nélkül a nő mellett lenni, lehetőleg állandóan. Azt is írhatnánk, sokkal rövidebb és elegánsabb volna, hogy szerette ezt a nőt. Ám rögtön hozzá kellene tennünk, hogy a maga módján, bár ez se jelent semmit, hiszen mindenki csak a maga módján képes kapcsolódni egy másik, a maga módján ezt váró és megengedő lényhez. Az a mód mindenesetre, ahogyan azt a férfi tette, a nőt hol lenyűgözte, hol teljes értetlenséggel töltötte el. A férfi ebben a percben például a nyitott szekrény előtt állt és egyenként hajtotta bele az arcát a nő ruháiba, hogy beszívja az illatát, miközben azt mondogatta, biztos benne, hogy most élete legnagyobb szerelmét éli át. Imádott ilyen végletesen fogalmazni. A nő a megmelegített töltött paprikával a kezében csak annyit felelt, hogy ehhez, úgy tűnik, őrá nem is nagyon van szükség. Azzal kiment megteríteni.

Éjjel egyikük sem tudott elaludni. Érezték, hogy ez egy ritka, ajándék lehetőség, de mintha nagyobb lett volna bennük az igyekezet és a megilletődöttség, mint maga a vágy: képtelenek voltak szeretkezni. Szégyenlősen, betakarózva beszélgettek többnyire a múltról, és sohase a jövőről, amitől mind a ketten eléggé tartottak. A férfi végül felkapcsolta az ágy melletti lámpát és kitakarta a hunyorgó nőt. Nézte a bőrét, a testét borító világos pihéket, a haját, a kezével hirtelen eltakart szétterülő melleket. Elvette az egyik kezet, végighúzta ujjait a tenyér redőin, és azt mondta, a nő örökké fog élni. A nő pedig azt, hogy az azért egy kicsit sok, ő kevesebbel is beéri, csak a férfi legyen mellette. Kopogott kint az eső a garázsok hullámpala tetején, és hallani lehetett, hogy surrognak az autók az úttesten. Iszonyút dördült az ég, belerezgett az ablaküveg. Aztán még egyet, és egyre vadabbul verte az utcát a zápor. –Fázom – mondta a nő, és tényleg libabőrös volt. – Valahonnan jön a hideg.

A férfi fölkelt, lehetett hallani, hogy a gyerekszobában becsukja a bukóablakot.

– Nyitva volt – mondta, és végre mégiscsak ráfeküdt a nőre, a kislámpát pedig, hiába tudta, hogy sose szokták, égve hagyta, hogy lássa az arcát szeretkezés közben.

A kislány csak vasárnap este jött meg az apjától. Fel volt dobódva, mert vettek fehér dzsekit a Mangóban, és kapott egy színes sálat is hozzá. Nem kérdezett a szombatról, odament az anyjához, és belefúrta a vállába a fejét. Aztán a szobába ment, meg akarta csinálni az ablakra a mandalát, amit szombaton elkezdett.

Egyszer csak kirohant a konyhába, az anyjára meredt és gyűlölködő hangon sziszegte: – Undorító. Undorítóak vagytok. Szemetek vagytok!

A nő egyáltalán semmit nem értett. Bement a gyerek után a szobába. A lány az ágyon ült felhúzott lábbal, és az ablakra mutatott, ahol nem volt semmi. Illetve talán mégis. Ahogy közelebb hajolt, látta, hogy középen, ott, ahová a lány mandalát akart festeni, jól kivehetően ott van egy nagy férfitenyér nyoma.